Sajnos már jócskán elmúlt a Szegedi Borfesztivál, így már csak élménybeszámolóval tudok szolgálni, nem pedig segítséggel az útvonalat illetőleg. Nehezen jutottam ki, idén nem úgy jött ki a lépés, mindössze egy estét tudtam rászánni. (Illetve még egy alkalommal csak kiszaladtam néhány kis üveggel vinni haza estére kóstolnivalót.)

Íme a kóstolt borok gyors leírása, a szubjektíve, pontoktól függetlenül legjobban tetsző borokat aláhúztam.

Ne legyenek illúzióink: a Pannonhalmi borvidék az egyszeri fővárosi fogyasztó számára egy centiméterrel sem jelent többet az apátság egyébként tiszta, jól elkészített fehérborainál. Azt, hogy az ismereteim szerint tizenhárom települést integráló, magyar tekintetben is kicsinek mondható borvidék rejteget még izgalmat bőséggel a brutális kereskedői hátszéllel megtolt apátsági borokon túl, csak három évvel ideköltözésem után sikerült alátámasztanom személyesen. Az esetleges sztereotípiák és a szkepticizmus eloszlatásához keresve sem találni jobb helyet, mint Prisztóka Tibor nyúli pincéjét és fogadóját.

Hegyaljai borászok kis csoportja gyűlt össze az egyik szerencsi pince kóstoló helyiségében egy márciusi péntek délután. Az összejövetel apropóját tájidegen borok szolgáltatták: sauvignon blanc-ok kerültek a poharakba szerte a világból.

A kóstoló ötlete már régen megszületett, de eredetileg még csak a találkozónak helyet adó család - erősen sauvignon blanc-rajongó - új generációjával beszélgettünk róla, hogy amikor egyszer a fővárosban járnak, megkóstolhatnánk néhány Loire-völgyi és új-zélandi tételt együtt. Telt-múlt az idő, a kóstoló sehogy sem akart összejönni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy a helyszínt áttesszük Tokaj-Hegyaljára, és végül „kicsit” kibővítettük mind a résztvevők, mind az áldozatnak szánt borok körét is.

A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.

Ismét lendületet vett a Finewines.hu és megint egy izgalmas kóstolósor került az asztalra. A kiemelkedő minőségű borokat kínáló vállalkozásról és a mögötte álló emberről itt olvashattok egy érdekes interjút. A téma ezúttal a sokarcú Új-Zéland volt, amely szokás szerint nem tud csalódást okozni. Számomra Új-Zéland maga a kompromisszumos Újvilág, ahol sok dolog van úgy, ahogy akár annak az Óvilágban is sok helyen lennie kéne. Először is a bortermelők komoly technológiai tudással rendelkeznek, de ezt mégsem arra használják, hogy populáris műborokat készítsenek. Inkább kifinomultságra és fineszre törekednek. Ezzel a hozzáállással Új-Zéland 2007-ben a legmagasabb átlagárat diktáló bortermelő országok listáján az első helyre került (közel 7 USD/liter ár), maga mögé parancsolva az isteni franciákat. És mindezt a környezeti fenntarthatóságra irányuló össznemzeti fétis mellett kalapálták össze. Ezt pedig nem lehet eléggé tisztelni. Ésszel élni és ízléssel dolgozni – úgy tűnik, klasszikusan új-zélandi erényként kerül majd be a bortörténelemkönyvekbe.

Amikor a Borjour Magnumon kóstolgattam a mátrai borokat, és a Benedek Pince standjánál is végigértem a soron, Benedek Péter adott ajándékba egy palack Öregtőkék Hárslevelűt, hogy nézzük meg nyugodt körülmények között. Hétfőn jött el az alkalom, hogy a Borjour Magnumon is jelen lévő kóstolótársammal összeüljünk, és kinyissuk a bort. A teljesebb élmény kedvéért előkaptam az otthoni készletből egy Epreskert Chardonnayt is.

Hollandia számos dologról híres, de aligha a borkultúra jut elsőként az ember eszébe, ha meghallja az ország nevét. Sör, hajózás, sajt, németalföldi festők, szélmalmok, Oranje, fapapucs, csatornák, hogy a coffee shopokat és az örömlányokat ne is említsük. Én most mégis Hollandiában (nem holland) borokkal kapcsolatban szerzett élményekről fogok beszámolni.

A múlt héten meglátogattam egy barátomat Hágában. Már korábban is terveztük, hogy megnézzük a város valamelyik belvárosi borbárját, de valami mindig közbejött. Az eredeti program most is úgy nézett ki, hogy náluk vacsorázunk valamit, és beszélgetés közben elfogyasztunk 1-2 palack bort, de végül az első palack után felkerekedtünk, és az esővel dacolva megkerestük a Pierre-t a városközpont közelében.

Nincs jobb és testhezállóbb szerep, amit nyugodt szívvel tudnék kiosztani a kortárs magyar borászok chardonnay-kísérleteinek. Az van ugyanis, hogy egy ideje konszenzus alakult ki a nagy, száraz magyar fehérbor identitását tekintve: a termőhely legyen Tokaj, a fajta lehetőleg legyen furmint. Miután megfelelő mennyiségű pénzt és marketinget öltünk az egyébként kétségtelenül „über alles”-terroir talajszerkezetét mutogató ősmagyar szőlőfajta borának tűzön-vízen át történő felfuttatásába, nem is meglepő, hogy minden más, de különösen a chardonnay magasztalása megmarad a külön utakat járó, kísérletező kedvű borászok és az ilyet kajáló újságírók, szakmabeliek hétvégi hobbijának. Legyen ez forradalom, lázadás, underground vagy akármi, de a komolynak gondolt hazai chardonnay-mezőny joggal követel magának több figyelmet.

Izgalmas programot ígért a Finewines.hu Burgundia és Oregon „párhuzamosítását” megcélzó kóstolósora. A Nu Bistróban celebrált esten öt komolyabb burgundi és öt oregoni versenyző sorakozott fel, hogy erényeiket megvillantsák. A kóstoló alapgondolatát az a gyakori összehasonlítás adta, amely szerint a pinot noir őshazájának egyedi stílusát Oregon képes talán a leginkább megközelíteni. További üdvözítő-faktor, hogy az okosan kifundált sor jóval túlteljesítette az alapfeladatot, hiszen a fiatalok mellett hajlott korba érkező versenyzőket is csatasorba állított. Így együtt pedig ritka lehetőség kínálkozott a pinot noir rajongóinak.

Amikor elindultam az idei Borjour Magnumra, három cél lebegett a szemem előtt: a mátrai kínálattal a lehető legszélesebb körben megismerkedni, a szokásosnál hamarabb áttérni a vörösborokra, és végül pedig nem kapkodni a bőség zavarában. A mátrai borokat illetően viszonylag hiányosak a tapasztalataim, úgy éreztem, hogy legfőbb ideje ezeket pótolni. A tömegrendezvényeken jellemzően félidő tájékán szoktam észrevenni, hogy még mindig a száraz fehérek kóstolásánál tartok, van még hátra vagy 10 tétel ezekből, amit mindenképpen meg akarok nézni, és a vörösökhöz még hozzá sem szagoltam. Régebben általában ilyenkor kezdődött az értelmetlen rohanás.

A rohanásról szép lassan leszoktam, viszont a kényelmes kóstolás most is azt eredményezte, hogy 4 óra elteltével még felé se néztem a mátrai sornak. Végül a délebbi borvidékek teljesen kimaradtak a szórásból, és nagyjából 4:1 lett a megkóstolt fehér- és vörösborok számának aránya. A mátrai borkínálatban viszont sikerült alaposabban megmerítkeznem, bár később, mint terveztem, ami sajnos azt jelentette, hogy már tömeg volt. Az egyetlen bükki illetőségű kiállítóra a kóstoló elején elég sok időm jutott. A fesztiváljellegű kóstolás miatt a pontozást mellőzném.

Többször készültem Egerbe az elmúlt 2-3 évben, azonban a legkülönfélébb akadályok – márciusi ítéletidő, betegség, egyéb váratlan események - mindig meghiúsították a tervezett utazást. A hétvégén derült égből villámcsapásként adódott egy lehetőség, hogy többedmagammal részt vegyek egy gyors pincetúrán, le is csaptam a kínálkozó alkalomra. Kissé spontán ment a szervezés is, de így is sikerült kitölteni a rendelkezésre álló időt: végül a Bolyki Pincészetnél és Vincze Béla Borászatánál kötöttünk ki.

Az elmúlt évek szokásainak megfelelően karácsonyi hazalátogatásom alkalmából drbarta ismét odatette magát és egy remek kóstolót szervezett, amelyet ezúttal is köszönök, nagyon élvezetesre sikerült. 2008-as száraz fehéreket kóstoltunk vakon, jónéhány nemzetközi szinten is fontosnak tartott fehérboros vidéket érintve: német és osztrák rizling, dél-afrikai sauvignon blanc-semillon cuvée, loire-i chenin blanc, burgundi és tokaji is szerepelt a sorban. Azt gondolom, sikerült minden vidékről a legkomolyabb borok közül összeválogatni a résztvevőket. Bő másfél-két másodperces „unszolás” után sikerült meggyőznöm a blogolástól visszavonult drbartát, hogy bocsássa rendelkezésemre jegyzeteit, így négykezes formában adom közre a kóstolón született gondolatokat. Íme a borok, (vak)kóstolási sorrendben:     

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Németh Attila Gábor elkészítette élete eddigi legmegosztóbb fehérborát. A most piacra került 2010-es Veresföld minden cseppje feszül az ellentmondástól, az izgalomtól és az egyediségtől. Lesz, aki egyenesen rajongani fog érte, a többiek pedig egy túlérett, alkoholba fojtott, savszegény kísérletnek fogják tartani, ami sokkal inkább szól a borász útkereséséről a legendásan rossz 2010-es évjáratban, mintsem a fogyasztói igények kielégítéséről. Nem tagadom, engem meggyőzött a bor, amiben nyilván az is szerepet játszik, hogy nem sok november végén szüretelt félszáraz chardonnay-t kóstoltam ebből az évjáratból. Márpedig ha egy bor érdekes, ha magán hordozza az évjárat, a terület és a borász kísérletezésének nyomait, akkor az esetleges hibákat, a tankönyvi egyensúly hiányát képes vagyok üzenetként elkönyvelni a szokásos elégedetlenkedés helyett.

Folytatódnak a párbajok, rögtön több is, hiszen annyi, de annyi minden furdalja kíváncsian az oldalamat. A jelen sor kreálásának mozgatói nagyjából az alábbiak voltak.

Kifejtettem már a múltban, hogy számomra a Prager Klaus az eddigi legjobb bor a karrieremben a kategóriáját tekintve, azaz eddigi szerény tapasztalataimmal ezt a tételt tartom számon az egyik lehetséges alternatívának a gyakorlatilag tökéletes nagy száraz fehér borra.

Eme kellően merész kijelentést persze rendre illik újra és újra tesztelni, azaz méltó kihívókat tenni mellé.  Wachau legkomolyabb borai közül már több alkalommal is sikerült kitűnnie,  sem F.X Pichlertől, sem Hirtzbergertől, sem Knoll-éktól nem kóstoltam még olyan bort, melyet jobbnak tudnék tartani. (Ezzel persze biztosan rengetegen vitatkoznának, mi több tisztában vagyok vele, hogy a nemzetközi szakértők szerint sem ez Wachau legjobb bora, de nem tehetek róla, ha számomra meg az) .  De mindenestre a továbbiakban ugorjunk egyéb vidékekre összehasonlítandó alanyért.

Fajtán belül maradva németországi borral eddig még csak szúrópróba jelleggel tudtam tesztelni a Klaust. Most is ez történik és bizonyára nem is ez lesz az utolsó és mindent eldöntő alkalom. A Georg Breuer-pincét a 19. század végén alapították. A harmadik generációt képviselő Bernhard Breuer úttörő szerepet játszott anno a nagy száraz német riesling megszületésében. Halála után fia és menye irányításával is a legjobb száraz bor termelők között tartják számon a pincét az eredendően édes boros Rheingau-ban, sőt egész Németországban is.  Rüdesheim legjobb dűlőin kívül a monopol helyzetben művelt Rauenthal-i Nonnenberg-ből készítik top dűlőszelektált száraz riesling-jeiket. Ez utóbbi bornak a 07-es évjárata lenne mai egyik kihívónk.

Ha viszont általánosan a perfekt nagy fehérről beszélünk, akkor nem csak rieslingekkel illő versenyeztetni Klaus barátunkat, hanem elő a farbával, nézzük mit tud egy komoly burgundi mellett.  Tudni kell, hogy Burgundia a világ legdrágább borvidéke címet nem csak a fantasztikus pinot noir-jai végett viseli, hanem a chardonnay-nak is itt található a fokozhatatlan fellegvára.  Sajnos a költségvetésbe nem fér bele, hogy Burgundia legdrágább fehér borát tudjam prezentálni, de ha belegondolok nem is feltétlen az érdekel, hogy sokszáz euróért létezik-e Klaus-verő burgundi, hanem mondjuk 100 euron belül mi a körkép. Ezen feltétel teljesülése mellett azért kemény versenyzőt igyekeztem nevezni a párbajra.  A Follin-Arbelet jó nevű birtok, Corton-Charlemagne pedig egyike a Cote d'Or tényleg csak néhány grand cru minősítésű chardonnay-ban utazó appellációinak.  A most kóstolt 2006-osról nem találtam Burghound-os értékelést, de az újabb évjáratok 92-93 körül szoktak lenni. Jancis Robinson-nál 18.5-re volt jó a jelen bor. Ő lenne a Klaus másik kihívója.

És végül az örök kérdés, az eddig bevezetett és tulajdonképpen a világ élvonalát jelentő szinthez képest hol tartunk mi? Ebből az apropóból egyik kedvenc furmintomat is delegáltam, Bott-ék 07-es Csontosát. Sokszor kóstoltam ezt a bort, és még soha nem okozott csalódást, ennek ellenére egy pillanatig nem gondoltam, hogy ezt a sort esélyes lenne megnyerni, de úgy éreztem előzetesen, hogy meg fogja mutatni szépségét ilyen kontextusban is.

A négy bort mindenféle sorrendben, több napon keresztül kóstoltam. Íme a végeredmény:

Feltett szándékom rendszeresen gyűjteni burgundi tapasztalatokat. Sajnos a borok ára miatt ez messze nem tud olyan tempóban haladni, mint mondjuk a rieslingek esetében, de azért szép lassacskán gyűlnek ők is a gyűjteményben, és időről időre meglepem magam valami relatíve komolyabbal is.

A következő tételeket az elmúlt hónapokban kóstoltam és fogyasztottam, valamennyien külföldi webshopokból származnak.

Önéletrajzi elemeket megosztva elmesélem, hogy kezdő borrajongóként a Légli Landord 2006 volt az első száraz fehérbor, amitől gyakorlatilag leszakadt az állam. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a mérce is folyamatosan kúszott egyre följebb, meg hát nem is épp a hazai hordós chardonnay-k vonala lett az én utam, de a Landord újabb és újabb évjáratait már csak a nosztalgia végett is meg szoktam nézegetni.

Alma, ananász, vanília és egyéb édes fűszerek. Közepesnél picivel nagyobb test. Viszonylag telt ízek. Alapvetően dominálnak a gyümölcsök, érett, lédús fehérhúsúak itt is, de azért jól észrevehetően ott van a hordó is, kicsit populárisnak ható fűszeresség képében. Közepesen tömör szerkezet, élénk, érett savak kísérik a lassan halkuló ízeket, közepesnél valamivel hosszabb lecsengés, az utóízben pici , nem zavaró cseresség is felfedezhető. Finom,  egyensúlyos,  jól elkészített  koncentrált bor. Túl sok karizmát és dimenziót azért nem kell benne keresni. Eléri a 6 pontot.

Címadó borunk elméletben egy szokványos olaszrizling, mégis egy rövid pillanatra lefagyasztotta a borfórum-világot. Nem rosszakarásból, de kitudódott, hogy ennek a badacsonyi olaszrizlingnek vagy 45%-át a kozmopolita chardonnay adja. Már öreg Pista bátyám is megmondta, a bizalmas beszélgetések – néha –, jobb, ha a pince félhomályában maradnak. Ezúttal nem így történt, a bortermelő pedig egy kis magyarázkodásra kényszerül. Semmiképpen nem mennék bele a részletekbe, legyen annyi elég, hogy Bakó Ambrus szerette volna az idegen fajtát feltüntetni, de nem akadt rá adminisztratív lehetősége. Egy bonyolult országban élünk ugyanis, ahol a hatóság figyelmét nem feltétlenül a valóság, hanem a szögletes bürokratizmus útvesztői kötik le. Míg a pár palackos kézműves „mikrotételen” néhány kört kontráztunk, eközben minden bizonnyal több, egyenként is sok száz hektós olasz bort hozó tartálykocsi lépte át határainkat. Ismét egy fontos téma, amely helyett valami lényegtelen dologról vitatkoztunk.

Múltkoriban szinte szemrehányást kaptam egy kedves olvasótól, hogy még nem kóstoltam Szepsy-mester 09-es Szent Tamását. Tulajdonképpen igaza van. Már legfőbb ideje volt.

Annál is inkább, mert a szűk társaság már valami nagy durranásra vágyott. :) Elég volt abból, hogy nyáron fröccsözni kell, elég a sok tiszta, korrekt, szomjoltó italból! :) Jöjjön végre valami komoly!

Mivel a Szent Tamás azért túl grandiózusnak ígérkezett ahhoz, hogy csak úgy estére megbontsuk, szemináriumot kellett ülni hozzá. A koncepció nem túl szövevényes, rakjunk még mellé egy-két hasonló kaliberű versenyzőt itthonról és külföldről egyaránt. Fajta, évjárat nem számít, csak nagyon komoly legyen, és máris adott minden körülmény egy hedonisztikus  hangulatú kóstolóhoz, melynek keretében meg tudjuk nézni rendesen, hogy hol is helyezkedik el az említett bor.

Íme:

Lassan hagyománnyá válik a Terroir Clubban, hogy évente egyszer szerveződik egy szép Burgundia-kóstoló. A tavalyi jegyzete itt. Remek lehetőségek ezek tapasztalatokat gyűjteni, hiszen a beugró árából egyébként csak kb. egy jobb féle village-burgundira lehetne rápróbálni, itt meg lehetőség nyílik ugyanennyiből egy hosszabb sort végigkóstolni, közte grand cru-mélységeket is érintve.

A koncepciót több vonal szabta meg. Egyrészt a kínálatba frissen bekerült gevrey-chambertin-i jó nevű bio-dinamikus termelő, a Rossignol-Trapet szortimentjének bemutatása. Másrészt az újonnan forgalomba került 2010-es évjárat kapcsán felmerülő igény az előző, szintén kiváló 2009-essel való összehasonlításra. Harmadrészt, egy-két érettebb korú burgundival zárni az estét, hadd lássuk mit kezd velük az idő.

A képen az est egyik sztárjának a címkéje, a termelő honlapjáról vettem.

Íme a sor:

 Folytatódik a tudósítás a szegedi borfesztiválról. Kattintás után olvasható még egy halom kóstolási jegyzet. Helyenként ismét lesz kábé-pont mellékelve, helyenként meg nem.

Ismét eljött a Szegedi borfesztivál. Valamiért mindig nagyon várni szoktam az eseményt, annak ellenére, hogy a kiállítók listája majdnem állandó évről évre, és egy hardcore borrajongó számára a "lefedettség" mindenképp lehetne teljesebb. Persze lehet válogatni így is.

Első nap csak az esti órákban sikerült kijutni, amikor is már tömeg és hangzavar fogadott, de sebaj, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a "munkába". :)

Íme az első napi jegyzeteim, zömmel írtam pontbenyomásokat is.

A Bortársaság beerősített Burgundia-fronton. A Mondovino című filmből megismert Montille-család borai közül néhány most már nálunk is kapható.

A távolabbi gyökerekre visszanyúló "Domaine" mellett a "gyerekek", Étienne és Alix  2003 óta működtetik a hasonló névvel fémjelezett Masion-t is, azaz felvásárolt szőlőből bort készítő négocian házat. Nem lenne szerencsés, ha bárki ebből valamiféle negatívumot szűrne le, léteznek piszkosul jó borok a világban, melyek vásárolt szőlőből vannak. Sok helyen van ennek a tradíciója, és nem feltétlen a felhozatal alját kell, hogy ezek a borok képezzék.

A most vásárolt és kóstolt borok, viszont tényleg a szortiment alját képviselik, egy alap vörös és egy alap fehér. A kóstolás másnapján, a maradékokhoz nyitottam egy szintén alap Louis Jadot-vöröset is.