A paloznaki Homola Pincészet amellett, hogy elkötelezett Csopaki Kódex tagként természetesen a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektet a Balatonfüred-Csopaki borvidék zászlóshajójának számító olaszrizlingre, vörösboraival is azonnal megtalálta az utat a fogyasztók és kritikusok szíve felé. Mára talán eldőlt, hogy a borvidéken legtöbben a kékfrankosnak szavaztak bizalmat vezető kék szőlőfajtaként, de a sok pincészet azért más fajtákat is bevet vörösbor-fronton.
Homoláéknál is kitüntetett figyelmet kap a kékfrankos - talán nem túlzás, ha azt mondom, a premium kategóriás boraik közül ez aratta a legnagyobb sikert - de mellette syrah-ból és cabernet franc-ból is készítenek fajtabort. Ez a két bor is magán viseli a pince és a borász kézjegyét: karcsú test, alacsony alkohol, jó savak, visszafogottabb hordóhatás jellemzi őket. Én a magam részéről inkább syrah-párti vagyok, és a két Homola bor esetében is inkább ez utóbbit zártam inkább szívembe (drbarta esetében ez pont fordítva volt néhány évvel ezelőtt), főleg a 2013-os kiadás révén, amit sokszor kóstoltam, ittam. Most bontottam egyet a 2015-ösből, hogy kiderüljön hogy sikerült a folytatás.

Szép jónapot! Rég jártam erre. Nem ígérem, hogy mostantól másképp lesz, mindenestre kipróbálom képes vagyok -e még összehozni egy posztot. :) Nehéz falat ennyi szünet után. Nem azért, mert nincs miről írni, iszok én kérem rendesen, mégha rendezvényekre szökőévente járok is. Egyszerűen változott a hozzáállás. Borbuziból fogysztó lettem. Nem nézek utána pincéknek, ha ott vagyok nem teszek fel kérdésket, nem olvasok boros témában, véletlen se jegyzetelek, nem gondolkodom azon, hogy ami a poharamban van az ugyan most hány pontos. Csak úgy esténként felpattintok valamit és megisszuk az asszonnyal (besegít fél deci erejéig :)). Meg 3 hetente klubolunk (ha épp nincs pandémia), ám ezekre az alkalmakra már nem készülök kiselőadással, inkább röhögünk nagyokat.  Ami még változott, rieslinget sokkal kevesebbet iszom, Tokajban évek óta nem jártam, ergo nem is vagyok képben, viszont többet járok a Balatonra.

A bor is, amiről írnék a Balatonról van. Szabó és Fia Pincészet. Balatoncsicsó, Balatonfüred-Csopak borvidék. Nem tudok róluk szinte semmit. Egyszer-kétszer belefutottam valamely borukba. Leginkább semmi különös emléket nem hagytak, aztán volt, hogy tetszett egy kései, de száraz olaszrizlingjük, de végül tavaly, egy adventi vásárban egyszercsak szembejött Ő. A Cabernet Franc 2017. A fekete címkén írja, hogy “Mély, tartalmas, testes. A borász szíve-lelke.” Ezek a szövegek általában megmosolyogtatnak, de itt most tényleg azt éreztem, hogy benne van. Tömény illat, friss, érett szedres-feketeribizlis gyümölcsökkel, kis fűszerpaprikával, ami nekem már feltétlen kell, ha ezt a fajtát látom a címkén. Krémes, telt, haraphatóan gyümölcsös korty, ízléses hordó, sav-tannin amennyi kell, a 14-es alkoholról is ugyanezt tudom mondani. Csupa öröm, mégis kellően komoly. Mondhatnám dícséretként borsznobosan, hogy olyan “loire-os”, csak az helyzet, hogy végiggondolva a tapasztalataimat addig, amíg egy minimum ilyen anyag jön szembe a Loire-ról, addig rengeteg pocsék/érdektelen boron kell magad átverekedni. Nem nagyon hiszek már a pontokban, de, hogy ne legyen inkomplett a poszt legyen 6.  Fontosabb, hogy venném újra és újra, egy kartonnyit már el is pusztítottam.  A pincétől vettem 3600 Ft-ért, szerintem a hülyének is megéri.

Figula Mihály boraihoz közel tízéves borfogyasztói pályafutásom több fontos, emlékezetes pillanata fűződik. Kezdjük egyből az olaszrizlinggel, a fajta komolyabb, sűrűbb arcát ugyanis az Arácsi név alatt futó boruk 2009-es évjárata ismertette meg velem. Jobbat itthonról talán azóta sem ittam, de emlékezetesebbet biztosan nem.

Egy évvel később, 2012-ben egy hosszabb balatoni túra alkalmával meglátogattuk a pincét is, ahol tettem egy sikertelen kísérletet a bor beszerzésére, az ugyanis akkorra már kifutott. Nem véletlenül. Kaptunk viszont egy kiváló félédes sauvignon blanc-t, melynek ugyan már nem emlékszem a pontos részleteire (címkéje sem volt, csak egy filctollas felirat tette beazonosíthatóvá), de hozzá foghatót azóta sem ittam a Balaton-felvidékről.

Most pedig kibontottam ezt a dűlős olaszrizlinget. Egyrészt azért, hogy a régi túrák, beszélgetések és pincekóstolások keserédes nosztalgiájával gyorsabban teljen a kényszerbezártság, másrészt pedig azért, mert Figuláék dűlős olaszait többnyire minden évjáratban szeretni szoktam.

A tavaly májusi nagy 2015-ös mustra után ismét magyar kékfrankosokat kóstoltunk, ezúttal megduplázva a sort, ugyanis 2016-os és 2015-ös évjáratú borból is összejött nagyjából egy-egy tucat. A borokat évjárat szerint külön-külön csokorba szedve kóstoltuk meg vakon (a sort előzetesen ismertük), a sok tétel miatt meglehetősen gyors tempóban, félidőben egy rövidke szünet közbeiktatásával.

A Bormedence Kárpát-medence borkultúrájának ápolását zászlajára tűző Bormedence rendezvényen tavaly Szabi merült el a a borokban, idén én látogattam el az eseményre. A Kárpát-medencei borokat fókuszba állító eseménynek ebben az évben a Palotanegyedben található gyönyörű Festetics-kastély adott helyet és mintegy 50 termelő hozta el a borait.

A névsorban a határon túli borászatokon túl is bőven akadt olyan név, akiktől nagyon ritkán kóstolok borokat, de persze akadtak régi ismerősök is, úgyhogy minden körülmény adott volt, hogy pár órát eltöltsek az új tapasztalatok gyűjtésével.

Régóta terveztem már egy magyar pinot noir-kóstolót, csakhogy mint tudjuk, a magyar pinot noir nem egy könnyű téma. A fajta a magyar borászok körében is közkedvelt, sok borvidéken elterjedt, sokan próbálkoznak vele, de nem könnyű a burgundiai, oregoni, kaliforniai vagy új-zélandi borok által felállított magas mércét megütni. Kicsit félve kezdtem bele én is a 2015-ös hazai pinot noir-ok gyűjtögetésébe, hogy egyszer majd egy hosszabb sort meg tudjunk kóstolni belőlük. Végül a borok nem egyszerre, hanem kettesével-hármasával fogytak el bő 1 hónap alatt, de úgy gondoltam, mégis egy írás keretében osztom meg a tapasztalatokat.

Skrabski Fruzsina szülei, az elismert szociológus-pszichológus házaspár, Skrabski Árpád és Kopp Mária a 70-es években vettek meg egy kis, omladozó pincét Balatonudvariban, a Leshegy oldalában. A pincét az évek során rendbe hozták, majd a 90-es években a pince mellett lévő szőlőt is megvették. 2007-ben lányuk, a dokumentumfilmes Skrabski Fruzsina és férje, Mészáros Dávid vitték tovább a birtokot, a borászatot Sümegi Gábor vezeti. A közel 10 hektárnyi ültetvénnyel rendelkező birtokon olaszrizling, rajnai rizling, furmint és kékfrankos terem, időnként vásárolnak is szőlőt más fajtákból. A szőlőben rovarirtó és gyomirtó szereket nem használnak, a borkészítés során spontán erjesztenek, a segédanyagok alkalmazását kerülik.
Három palackot kaptunk a pincétől kóstolásra, amelyeket egy amolyan nyárzáró-ősznyitó borozás keretében jól ki is ürítettünk, és azt kell mondanom, mindegyik üveg tartalma elégedett mosolyt csalt az arcunkra.

A tavalyi, célzott pincelátogatásokkal megtűzdelt nyárhoz képest idén inkább csak ad hoc jelleggel, spontán jutottam el a Balaton környékén borászatokhoz egy-egy szélesebb merítésre (Skizo, Németh Pince), a többi balatoni bort többnyire valahol a tó környékén, a baráti társaságban kortyolgattam el. Augusztus közepén egy bő fél napot töltöttem Balatonfüreden, ami tapasztalatgyűjtés szempontjából arra volt elég, hogy egy cirka 3 órás délutáni séta és néhány tétel megkóstolása beleférjen az időmbe. A Balatonfüredi Borheteken 25 pincészet települt ki a sétányra, én természetesen ilyen rövid idő alatt csak ízelítőt kaphattam a kínálatból. Igyekeztem olyan pincéket választani, akikhez valahol már volt szerencsém, ugyanakkor ritkán kóstolom a boraikat. Végül öt stand és bő egy tucat bor, és néhány gyors jegyzet lett a végeredmény.

Több év kihagyás (igazából csak 2017 és 2018 maradt ki, de valamiért többnek tűnt) után idén ismét ellátogattam a VinCÉ-re, amely azóta a pesti belvárosból átköltözött a budai oldalra, a Várkert Bazárba. A borok iránt komolyabb érdeklődést tanúsító vendégeknek mindig a mesterkurzusok jelentik a rendezvény legfőbb vonzerejét, itt van a leginkább esély arra, hogy ritkán látott előadókkal és különleges, kultikus borokkal fussunk össze. Ha már ismét ott voltam a VinCÉ-n, én is váltottam jegyet két mesterkurzusra, az egyik magyar, a másik külföldi vonatkozású volt. Előbbin két borvidék két meghatározó borásza mutatott be néhány bort és egyben a mögöttük álló családi birtok filozófiáját és ezzel együtt a borvidéket is: Figula Mihály Balatonfüredről és ifj. Szepsy István Mádról.

2019-ben a borászok szavazatai alapján Figula Mihály a Borászok Borásza. Gratulálunk!

(Figula Mihály fotóját innen kölcsönöztem)

A Borászok Barátja díjat Kovács Pál kapta, neki is gratulálunk.

Homonna Attila nevét erdőbényei borairól ismerhette meg a borkedvelő közönség és szakma, de nem nagy titok már ilyen körökben, hogy a hiperaktív borász, kis hazánk "driving winemaker"-e egy ideje már a Balaton partján is megvetette a lábát. Néhány éve ő készíti a paloznaki Homola Pincészet borait, és időközben nekilátott saját balatoni kékfrankos-projektjének megvalósításához is, amelynek első kézzel fogható eredménye ez a palack.
Attila bevallása szerint annak, hogy kékfrankossal is dolgozhat, nem kis része volt abban, hogy annak idején elfogadja Homola Szabolcs állásajánlatát, és a Homola kékfrankosok kezdettől fogva szépen is teljesítenek mind a borkedvelők, mind a szakma körében. Homonna Attilát régóta foglalkoztatja, mire képes a fajta a változatos fekvéseket, talajokat és alapkőzeteket felvonultató borvidéken, megvillantva az egyes termőhelyek, dűlők közötti különbségeket. Most itt van az első saját kékfrankosa is, amelyet az erdőbényei borainál már megszokott szarvasbogaras motívumokkal díszített címke alatt hozott forgalomba, DIAM dugóval zárva. Az első fecskét a tervek szerint követi majd több, más település dűlőiből származó bor, úgyhogy érdemes lesz figyelni a Homonna kékfrankosok útját (istenkáromlás, tudom, de milyen érdekes lenne egy tokaji kékfrankost is látni a sorban), a borvidék és a fajta egymásra találásának egyébként is egyre több szép példáját lehetett látni az utóbbi években.

A Moszkva tér Széll Kálmán tér és a Millenáris közelében, a Káplár utcában nyílt meg a közelmúltban a Kóstolom Borbár, ahol átlag két hetente keddenként a Borsmenta főszerkesztője, Szabó Edit meghívására a hazai borsajtó képviselői összeülnek 1-1 tematikus kóstolóra.
Most éppen a kékfrankos volt porondon, 13 hazai pincészet 14 kékfrankosa mérkőzött meg egymással egy vakkóstoló keretében. A sajtókóstolók rendszeres résztvevői szerint nem volt még ilyen egységes színvonalú sor előttük, én azért némi hiányérzettel küszködve úgy vélem, van még mit javítani az átlag-színvonalon kékfrankos-fronton is.

Magam sem tudom miért, nálam a siller valamiért tipikus őszi, tavaszi ital, azokra az időkre, amikor a roséhoz még/már hűvös, a súlyosabb vörösborhoz még meleg van. Tehát legalábbis nálam papíron most van szezonja, bár a szezonalitásra, mint olyanra csak részben adok, ha borfogyasztásról van szó. Szegény siller a nagy rosé-divat közepette kevés figyelmet kap, pedig többet érdemelhetne. A Közép-Európában, azon belül is elsősorban sváb területeken egykor a szőlősgazdák mindennapi itala volt, akkor még vegyesen kék és fehér szőlőfürtök felhasználásával készítették. Szekszárdon fuxli (a német Fuchs - róka szóból eredően, a bor színére utalva) néven is ismerték ezt a bortípust, a szekszárdi borászok ezt a hagyományt elevenítették fel néhány éve külön márkanév formájában. A paloznaki Homola Pincészet is készít sillert, talán meglepő módon nem a kézenfekvőnek tűnő kékfrankosból, hanem syrah-ból. Nem mintha ez probléma lenne, a dolog működik, a bor a pincénél elég népszerű, rendszerint gyorsan el is fogy. Sok más újdonság mellett a 2017-es Siller is most került forgalomba a pincénél, és amikor néhány hete barátokkal a pincénél borozgattam, kaptam egy próbapalackot kóstolásra, ami nemrégiben ki is nyílt, mert hát ugye szezonja van. :)

Az észak-balatoni túra következő állomása Balatonfüred, ahol szintén két borászat szortimentjébe nyertem betekintést. Egyikük a legismertebb balatoni családi pincészetek közé tartozik és régi motorosnak számít a szakmában, a másikat alig néhány éve hívták életre és még csak bontogatja szárnyait. Utóbbinál kezdtem a kóstolgatást.

Hosszú idő óta ismét egy rosé akadt horogra a tegnap ittam-sorozatban, még ha közben a rosé-témát nem is hanyagoltuk el teljesen. A Bella Róza több szempontból is rendhagyó darab: spontán erjedt, hordós, inkább egy komolyabb gasztrobor, mintsem egy szimpla kvaterkázós fröccsalap, mondhatni premium rosé és ezt tükrözi az ára is.
2016 óta másodjára készült el ez a komolyabb rosé válogatás Figuláéknál, az ungert által itt kóstolt alap mellett. Több év kísérletezés után született meg a döntés, hogy a bor cabernet sauvignon-ból készüljön, mégpedig a balatonszőlősi és pécselyi mészben gazdag talajon termő tőkék terméséből. A Bella Róza saját élesztővel erjedt, tartályban és hordóban érlelődött kb. fél évig.

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Figuláék 7ha névre hallgató házasítását nevezhetnénk amolyan birtokbornak is, ha éppen a borvidék és a pincészet első számú fajtája, az olaszrizling nem hiányozna belőle. Igazából nem is ez volt a házasítás célja, de erről majd később. Úgy rémlik, hogy a 2011-es lehetett az első évjárat, amelyet még mintaként 2012-ben a pincénél tett első, és sajnos eddigi egyetlen látogatásom során tartályból kóstoltam. Azóta emlékeim szerint mintha csak a páratlan évjáratokban - 2013, 2015 - készült volna el a 7ha - de nem, 2014-ben is, viszont az valahogy kimaradt -, előbbiről egyébként rövidebb vagy hosszabb formában a blog hasábjain többször meg is emlékeztünk. Az eddig kóstolt három évjárat volt annyira meggyőző, hogy ezekből be is szerezzek 1-2 palackot otthoni fogyasztásra, a héten pedig az éppen aktuális, eddig csupán fesztiválkörülmények között kóstolt 2015-ös kiadást bontottam fel. 
Január hónap a szezonális borfogyasztás íratlan törvényei szerint az északi féltekén ugyan vörösborért kiáltana, de egyrészt a hét második felében már szinte tavasz volt, másrészt saját borfogyasztásom csak mérsékelten mutat szezonális vonásokat, harmadrészt meg a jelen poszt tárgya nem éppen a pehelysúlyú fröccsbor-kategóriában játszik, tehát minden szempontból indokoltnak tűnt, hogy tegyek vele egy próbát.
 

Kettőezer-tizenhét végnapjai ismét ürügyet szolgáltatnak arra, hogy szerkesztőségileg összeszedjük azokat a borokat, amelyek bizonyos okok miatt emlékezetesek voltak. A továbbkattintás után elsőként a magyarokat gyűjtöttük csokorba a szokásos módon. Most pedig boldog(abb) új évet kívánva szeretnénk megköszönni az idei figyelmet, támogatást, követést, egyetértést és kritizálást. Buzdítanánk továbbá minden kedves olvasót és követőt a saját kedvenceinek megosztására akár itt, hozzászólás-formában, akár a legnagyobb közösségi portálon elhelyezett bejegyzés alatt, kommentben. Holnap jövünk a külföldiekkel, egyébként pedig jövőre minden bizonnyal újra találkozunk.

Az először három éve megrendezett Vörös Balaton igyekszik megtörni azt a berögzült axiómát, amely szerint a Balaton=fehérbor. Holott a régióban a kék szőlőnek fontos szerepe volt a korábbi évszázadokban, a jelenlegi (vagy talán inkább az 1-2 évtizeddel ezelőttig fennálló) állapot egyrészt a filoxéravész, másrészt a kommunista tervgazdaság eredménye. Szerencsére egyre több borászat és borkedvelő fedezi fel a tó környéki vörösborokban rejlő lehetőségeket, és ennek demonstrálására a Vörös Balaton kiváló rendezvény. A Jásdi Borterasz ideális helyszínként funkcionál, pont annyi borászt és vendéget tud befogadni, amennyi még komolyabb tömegjelenetek előidézése nélkül képes kóstolni (legalábbis a délutáni órákban még így volt, a végére nem maradtam), a szép időben pedig még a teraszon is lehet egyet szippantani a friss téli levegőből és megcsodálni a kilátást a csopaki szőlőkre.
 

A Balaton-felvidék egyik központjaként is jegyzett Balatonfüreden tevékenykedő Figula Pincészet újbora átesett néhány változáson, mióta nagyjából öt évvel ezelőtt utoljára kóstoltam és ittam. A könnyű, félszáraz stílus sértetlen maradt, de a zenit mellé került némi szürkebarát és sárgamuskotály is. Előbbi egy korai szürettel talán érdekesebb is tud lenni, mint a komolyabban vett hazai társai, már ami a savakat illeti, utóbbi pedig nem töri meg a stílus műfaját, karakterét. Mégsem voltam maradéktalanul elégedett a zenittel és másokkal. Vagy én nőttem fel az igényeimmel együtt, vagy ez a bor veszített a szerethetőségéből, amíg eltelt ez a pár év. Nem tudom. Figuláék újbora ugyanakkor egyáltalán nem rossz próbálkozás, de nem ad alátámasztott indokot sem az ajánlásra, sem a második palackra.

A múltkori téves kör után végül megjelentem a Balatonfüredi Borhetek nyitányán. Ismét csak megijesztettek, tulajdonképpen hivatalosan csak holnap kezdődik, ma még csak kipakolnak. De jó, mondom, hogy 13-ikát írtak kezdésnek. Azért nem fordultam sarkon, mert néhány bodénál már kinyitottak, sőt ahogy haladtunk előre az estével, szerencsére majdnem mindenütt.

Forrás: www.balatonfured.info.hu

Zömmel számomra teljesen ismeretlen pincék szortimentjébe kóstoltam bele szúrópróba-szerűen, legtöbbjük a 2015-ben alakult Rizling Generáció tagjai. A kóstolt borok átlagos szintjét nem éreztem túl magasnak, de azért volt ami tetszett.

Nem túl olvasmányos poszt következik, lényegében az ott papírra vetett krix-kraxokat gépeltem csak be.

Pillanatnyilag épp a Balatonon tartózkodunk családilag. Péntek estére kikönyörögtem, hogy bemehessek pár órára a Füredi Borhetekre plusz még fuvart is kapjak. Megkaptam.  Aztán a Tagore sétányon akárhogy kerestem nem sok nyoma volt borfesztnek. Némi kérdezősködés után pofáraesés, sajnos benéztem a dátumot, illetve azon a bizonyos honlapon, amelyen én néztem három nappal korábbi dátum volt írva kezdő időpontnak.

Sebaj, valahogy igyekeztem hasznosan eltölteni a hirtelen nyakamba szakadt szabadidőt, így benéztem a néhány perces sétára található Figula Borbárba.

A kép a borászat honlapjáról származik. 

Végignéztem a borlapot, jó széles portfólió, adott az esély, hogy annyit igyak csak itt, mintha eredeti tervek szerint a borfeszten csámborognék.:) Külön örültem, hogy végre lehetőségem nyílik lekóstolni a Bortársaságnál teljes terjedelmében csak válogatás formájában elérhető 6 féle dűlős olaszrizlinget. Gondoltam erről még úgyse írt senki, akár jegyzetelhetek is. Aztán persze másnap a blogon lecsekkolva láttam, hogy a debütálásról cirka fél évet lecsúsztam, örök tanulság, amiről furmintfan nem írt még, az nincs is. :) Nem baj, legalább ismét megspórolhatom a háttérinfók összbogarászását, link ide, én pedig maradhatok szokás szerint a puszta és sivár kóstolási jegyzeteknél. :)

Etyek három fő szőlőfajtája a chardonnay, a sauvignon blanc és a pinot noir, és idén az Etyeki Kúria mindhárom fajta köré kanyarított egy kisebb vagy nagyobb rendezvényt. A 2010 óta minden évben megrendezett pinot noir-vertikális már hagyomány, a sauvignon blanc-nak a borterasz tavaszi tesztüzemével egybekötve szenteltek egy hétvégét, a ChardonnÉJ névre keresztelt nyári kóstoló alkalmából pedig idén már harmadjára töltötték meg az érdeklődők a pincészet épületei előtti utcácskákat.  

A Bortársaság "Borász a házban" kóstolósorozatának februárban ifj. Figula Mihály volt a vendége, a kóstoló apropója pedig a közelmúltban forgalomba került olaszrizling válogatás volt. 2012-ben személyesen is jártam a pincészetnél (a lenti fotó is akkor készült), a látogatásról kellemes emlékeket őrzök, a boraikat is fogyasztom alkalmanként, ez a sor pedig különösen érdekesnek tűnt, úgyhogy ellátogattam a Borsuliba, hogy a borász tolmácsolása mellett kóstoljam meg a borokat.

A rend kedvéért ejtsünk néhány szót a birtokról is. A balatonfüredi Figula Pincészet 1993-ban alakult, a család borászati hagyományai azonban korábbi időkre nyúlnak vissza, hiszen a felmenők közül Tolnay István a XIX. században az egyik legtekintélyesebb balatonfüredi borosgazda volt. A 2000-es Év Bortermelőjének választott és 2008-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Figula Mihály munkáját fia, ifj. Figula Mihály és a család többi tagja hasonló szellemiségben folytatja a jelenleg 30 hektáros birtokon. A szőlők a birtokközpont hat kilométeres körzetében találhatóak Balatonfüreden, Balatonszőlősön, Pécselyen, Csopakon és Tihanyban. A fehér és a kék szőlő aránya 80%-20%, a fő fajták: olaszrizling, zenit, szürkebarát, chardonnay, sauvignon blanc, sárgamuskotály, cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot és kékfrankos.