Úgy néz ki, hogy időben eléggé szétszórva a nyár folyamán néhány hétvégét a Balatonon (pontosabban jelen állás szerint az északi partján) töltök, és ha már ott vagyok, amikor időm engedi és a társaság sem tiltakozik a borturizmus ellen, természetesen kóstolok is egy keveset. Sorozatnak nem nevezném azt a hirtelen ötletmagból kicsírázó lazán összefüggő néhány posztot, ami majd egymást követi itt a nyár folyamán, az egyetlen összekötő kapocs a borok között a Balaton lesz. Pusztán arról van szó, hogy terjedelmi okok miatt az 1-1 ilyen kiruccanás során kóstolt borokat inkább alkalmanként csokorba szedve írnám ki magamból, mintsem, hogy a sokszor egyébként is gigászira duzzadó egyvelegekbe olvadjanak. Nem tudom még előre megjósolni, hogy hány folytatás lesz, mindenesetre itt az első rész.
 

Az első alkalommal Badacsony lesz porondon. A Badacsonyi Bor7-re úgy legalább kétévente eljutok egy rövidke délutáni kitérő erejéig, és bár eredetileg nem is volt betervezve, ez az idén is így történt. A szűk egy órányi rendelkezésemre álló idő alatt két pince kínálatának egy része fért bele a villámkóstolásba, velük nyitom tehát a "nem sorozatot". :)

Az idei első hegyaljai túra a délelőtti Carpinus-kóstoló és dűlőbejárás után Mádon folytatódott. Az első alkalommal 2014-ben megrendezett Jó éjszakát Mád! gyorsan népszerű lett és lassan már hagyománnyá válik a településen. Nyitott pincék, koncertek, pincelátogatások, éjszakai dűlőtúrák,  kóstolók, gasztró kiállítók, vendégborászok... mindenki találhat magának való programot. Idén a hűvös és esős idő valószínűleg sok látogatót elriasztott, így a vártnál talán kevesebben érkeztek Mádra az év leghosszabb napján és legrövidebb éjszakáján.
A rendelkezésre álló időt így is sikerült kimaxolni kis csapatunknak, sok helyen jártunk, sok bort kóstoltunk, sok régi ismerőssel találkoztunk. Cserébe ezek megint nem életem legrészletesebb és legérzékletesebb jegyzetei és legátgondoltabb pontszámai, így tessék kezelni.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

Amikor a rejtőzködő borvidékek című sorozatban a Bükkről írtam, a Gallay Kézműves Pince történetét és borait mutattam be a borvidékkel együtt, de ugyanígy választhattam volna Sándor Zsoltot és borait is. A "bükki fenegyerek" - ahogy azt hiszem valamelyik borkereskedő emlegette -, korábban dolgozott több borvidéken - Tokajban, Egerben - is, de igazi miskolci lokálpatriótaként a Bükki borvidéken, Miskolcon, az avasi pincesoron alapította meg borászatát.
Ahogy a Gallay Pince is (lásd zenit, pinot blanc, zweigelt) Sándor Zsolt is kiemelten foglalkozik olyan, papíron nem sokra hivatott fajtákkal, mint a zweigelt, a cserszegi fűszeres és a zenit. Míg azonban a Gallay Pince modernebb, letisztultabb vonalat képvisel, addig Sándor Zsolt folyamatos kísérletezés mellett extrémebb dolgokat is palackba tölt, általában hasonlóan különleges fantázianevek alatt. Gyakran előfordul a héjon áztatás, a legtöbb bor teljesen vagy legalább nagyobb részben hordóban erjed, még olyan fajták és borstílusok esetében is, amelyeknél ez általában nem jellemző, lásd cserszegi fűszeres és zweigelt rosé.
Korábban kóstoltam már néhány bort a szortimentből, most azonban tizenegy tétel került elém, hála Kézdy Dániel meghívásának, akinek Sándor Zsolt küldte el a borokat kóstolásra.
 

Portugál borokról viszonylag ritkán írunk, nem is csoda, hiszen itthon meglehetősen gyér a kínálat, talán csak a Fill The Winebox-nál találunk értékelhető választékot. Júniusban volt szerencsém pár napot Portugáliában tölteni és néhány bort megkóstolni. Nem a bor volt a fő motivációs tényező a kirándulás mögött, de természetesen, amikor időnk engedte - főleg ebéd/vacsora mellett és este, áldoztunk egy kicsit a hedonizmus oltárán. Többnyire csak kapkodva vagy utólag, emlékezetből véstem fel pár sort, úgyhogy jellemzően rövidebb leírásokra kell számítani.

Általában a borkereskedő/sommelier/felszolgáló ajánlásaira hagyatkoztunk, többnyire Douro és Alentejo borai kerültek a poharunkba, néhány más borvidék boraival fűszerezve.

(Lisszabon a Szent György várból)

Az "így ittuk mi" ezúttal nem véletlenül nem szerepel a címben, ugyanis az idei Hárslevelűk Éjszakáján kivételesen csak egymagam képviseltem a borrajongót. A kóstolón persze messze nem voltam egyedül, amikor ugyanis valamivel 5 óra után megérkeztem a már jól bevált vajdahunyadvári helyszínre, meglepve tapasztaltam, hogy annyi látogató kóstol, mint amennyi a korábbi években csak a kora esti órákra volt jellemző. Úgy tűnik tehát, hogy a rendezvény megtalálta a maga cél- és törzsközönségét és szépen belakta a kerengőt.

A HÉJ egyik nagy előnye - szerintem -, hogy a kellemes és egyedi hangulatú helyszínen pont egészséges mértékű embertömeg szokott megjelenni és a kóstolható tételek száma is még éppen befogadható. Nincs nagy tülekedés, általában a borászokkal is kényelmesen lehet váltani pár szót, és ha valaki időben érkezik, akár az egész felhozatalt végigkóstolhatja. A HÉJ másik nagy előnye az évről-évre változó kiállítói névsor, ami mindig egy átfogó képet ad a hazai hárslevelű-palettáról. A zászlóshajó Tokaj és Somló mellett szinte minden évben képviselteti magát más borvidék is, emellett az aktuális hárslevelűiket bemutató borászok is évről-évre cserélődnek. Természetesen vannak visszatérő résztvevők, de alig tudnék olyan borászt mondani, aki eddig minden HÉJ-on ott volt, legalábbis egy kéz biztosan elég lenne a megszámlálásukhoz.

Nem nagyon szoktam ilyen illusztris körökben mozogni, de amikor május első péntekjén egy kedves barátom felhívott, hogy a magyar WSET borakadémikusoknak illetve diákoknak Frank Smulders holland Master of Wine tart egy kóstolót Alsace-i borokból, és van egy üres hely, akár mehetnék is, akkor nem kellett túl sokat gondolkoznom. Alsace-ból elég kevés bort kóstolok, nem feltétlenül az érdeklődés hiánya miatt, hanem inkább azért, mert az itthon elérhető felhozatal elég gyér, annyira viszont már nem hajt a kíváncsiság, hogy külföldi webshopokban kutassak a borok után. Így aztán lecsaptam a kínálkozó alkalomra és az MTA egyik különtermében igyekeztem elmélyíteni sekélyes ismereteimet.
 

A mádi Szent Tamás Pincészet borait többé-kevésbé rendszeresen kóstolom, de valahogy úgy esett, hogy a 2015-ös évjárat dűlős boraihoz még csak szórványosan, "fesztiválkörülmények" között volt szerencsém. A Gourmet Fesztivál ugyan szintén fesztivál, ebből kifolyólag itt is hasonlóan csak kapkodva kóstolhattam volna a borokat (a legtöbb kiállítónál így is történt), de a pincészet standjánál sikerült elkapnom egy csendesebb időszakot, így volt idő és hely nyugodt körülmények között barátkozni a 2015-ös dűlőszelektált tételekkel és néhány édes borral is.

(A pincészet mádi feldolgozója 2016-ban)

Noha Svájc iható arcáról hazai szemszögből érthető okok miatt ritkábban írunk, azért több vendégposztunk is bizonyítja már, hogy érdemes figyelni a különutasként elkönyvelt európai ország borkimenetére is. Ha másért nem, legalább a látókörünk szélesebbre tágításáért. Magyarként nem vagyunk könnyű helyzetben. Egyrészt az ottani árszabás finoman szólva sincsen összhangban az átlagos pénztárcavastagságunkkal, másrészt a hazai kereskedések polcai sem roskadoznak a svájci boroktól.

Az érdeklődők számára tehát marad a rendelés és a személyes látogatás. Nekem ezúttal az utóbbiból jutott egy kisebb időszelet, így a genfi hétvége felé közelítve meragadtam a szabadidőalkalmat és elsétáltam a sarki üzletbe, hogy belekóstoljak a helyi alapszintbe. Bár mondhatni véletlenszerűen választottam, mégis kellemesen csalódtam.

Tokaj és furmint, Toszkána és sangiovese, bordói grand cru classé és a répacukor. Az első két szimbiózist nem kell magyarázni, azonban a harmadik hallatán gyaníthatóan sokaknak a tarkójára szalad a szemöldökük. Bevallom, nekem sem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy a bordói tájjelleget leginkább egy kis répacukorral lehet közvetíteni. Néhány releváns cikk elolvasása után tájékozottabb és szomorúbb fogyasztója lettem a bordói boroknak.

Bizonyos körülmények között nem zavar semmi olyan borászati technológia, ami nem károsítja az egészségemet és nem pusztítja a környezetet. Tőlem aztán lehet csipszezni, répacukrozni, glicerinezni, vizezni, fordított ozmózis gépezni, meg a jó ég tudja, milyen 21. századi eszközöket bevetni a kívánt eredmény avagy a költségek kordában tartása céljából. Csak a szabályozókat nem értem, hogy mindezt még miért hagyják, sőt, mint a mellékelt ábra mutatja, jóváhagyják anélkül, hogy mindezt világosan a fogyasztó tudomására hoznák. Elképesztő, hogy a világ egyik, ha nem a legrangosabb borvidékén üzemszerűen chaptaloznak és erről valahogy elfelejtik rendesen tájékoztatni a kedves vásárlót. Mondjuk, ha takargatni akarják, elég nagy foltokat hagynak a biztonsági hálón, ha ilyen információ-morzsák gurulnak ki a szőnyeg alól.

A fenti gondolatmenet csíráját az a híradás szolgáltatta, hogy nemrég elmeszeltek egy rangos 3rd growth medoci birtokot, a Giscours-t, mert adminisztrációs hibát vétett, amikor jóváhagyást kért a hatóságoktól, hogy ne csak a már jóváhagyott cabernetre, hanem a merlotra is rásegíthessenek egy adag zsákos napfénnyel. Csak a tisztánlátás kedvéért: ebben az évjáratban mind a cabernetre, mind a merlotra borvidéki szintű engedély volt, egyedül a Margaux appelációban volt restrikció alatt az a nyomorult merlot fajta.

Érdekes, hogy nem mindenki hányja a keresztet a hír hallatán, az meg még érdekesebb, hogy olyan vélemények mellett, miszerint a száraz borban a botrytis és/vagy a túlérettség akadályozza a terroir kifejeződését, simán megfér az az álláspont is, hogy a hozzáadott cukor viszont nem, vagy nem annyira maszkolja a legendás kavicsos-hordalékos termőhely jellemvonásait. Ami még érdekesebb vagy inkább bicskanyitogatóan átverés szagú, az az, hogy ezt az évjáratot ünnepelte körbe a nemzetközi boros sajtó döntő többsége, ami a legnagyobb évjáratokhoz fogható (2009, 2010). Ésszel nem érem fel, hogy dobálózhatnak bármiféle “terroir expression”-el, amikor az adott évben azon a területen a hivatkozott fajta olyan bort adott, ami hozzáadott cukor nélkül nem adott volna értékelhető eredményt.

Nagyon sok évjárat értékelésen átrágva magam azt vettem észre, hogy 90% százalék ömlengés mellett marginális kisebbségben vannak azok, akik némi kételkedéssel fogadják ennek az évjáratnak a végtermékét. A szkeptikusok a tavaszi özönvizet és a hihetetlenül száraz és forró nyarat jelölik meg, mint apró bukkanókat az évjárat klasszissá avatásának rögös ösvényén. De ha a nagy véleményvezérek beájulnak egy olyan évjárattól, amiben általános eljárás a chaptalizáció (a csapnivaló időjárás elleni védelemként), akkor annak legalább annyira kamuszaga van, mint a Sauska ügynek. A legnevetségesebb sarokpontja az értékeléseknek, amikor a szokatlan frissességet és fineszt magasztalják, de azt nem teszik mellé, hogy az éretlenül szedett, cukorral turbózott bornak ritkán van mazsola íze.

Végezetül álljon itt néhány aranyszáj slankított állásfoglalása:

Antonio Galloni - Vinous: "Bordó egy kivételes évjáratot ünnepelhetett 2016-ban... ", egy másik cikkben még külön ki is emeli Margaux-t, mint az évjárat egyik nagy nyertesét.

A Decanterben Pascal Hénot a következő jelzőkkel méltatta ezt a kiváló évjáratot: "Bordóban egy igazi kis csoda történt ebben az évben a többi francia borvidékhez képest"

A Wine Enthusiast: A siker titkos összetevőjeként a penge savakat nevezi meg, és hogy az évjárat borainak kiváló egyensúlya teszi a 2016-ost egy igazán kiváló évjárattá Bordóban.

Tömeges jelenségről ugyan még nem beszélhetünk, de a hegyaljai fajtakonzervativizmus kereteit egyre többen és egyre érdekesebb borokkal igyekeznek kísérletezési céllal túllépni. A cél elérésének érdekében bevetett eszköznek pillanatnyilag a pinot noir látszik, ráadásul nem is pezsgőben, sokkal inkább klasszikusan, vörösbor-formában. Egységes irányok persze nincsenek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a zempléni tájbor-besorolás felvállalásával éppúgy készült már nagy, minőségi-hordós csúcshódító és többnyire csak pult alól poharakba töltődő, vagy éppen csak helyben elérhető garázsvörös is.

Azt nem tudom, hogy a történész-borász Ungváry Krisztián Noirja melyik kategóriát célozza meg, de a körülmények alapján az utóbbira tudok gyanakodni. Már ha abból az aspektusból nézem, hogy a terjesztési csatornák szűknek, a palackszám mindösszesen négyszáz, az ezerötszáz forintos polci ár pedig alacsonynak mondható. Mindez természetesen csak bolyongás a feltételezés-félhomályban, a konkrétumokért inkább megcsavartam a palack nyakát, hogy lehetőségem nyíljon érzékszervi tapasztalatokat is szerezni.

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Mátrai pincészetek szerepeltek már szép számmal a borrajongón, de valahogy a gyöngyöstarjáni Csernyik Pince még nem kapott külön bejegyzést. Eddig.
A sok fiatal borászok által vezetett mátrai családi pince között a Csernyik Pince öreg motorosnak is mondható, hiszen a honlap 1932-t jelöli meg az alapítás éveként, de az első palackos borok 2008-ban jelentek meg a piacon, ami viszont nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor a ma ismert újhullámos mátrai borászatok közül az első fecskék bontogatták szárnyaikat.
A Csernyik István vezette családi pincészet jelenleg 6 dűlőben (Gereg, Bérc, Kútgödör, Gömöri, Papjuss, Szárazvölgy), 7 hektáron, 10 szőlőfajtával (olaszrizling, szürkebarát, hárslevelű, zenit, sárgamuskotály, ottonel muskotály, kékfrankos, cabernet sauvignon, turán) foglalkozik. A szőlőben felszívódó szereket csak a legszükségesebb esetben alkalmaznak, a pincében pedig folyamatos a kísérletezés erjesztéssel, tárolóedényekkel, házasításokkal. A borok általában igen barátságos áron szerezhetőek be, közülük néhány simán befér a best buy-kategóriába. 

Én most két bort kóstoltam a pincétől, mégpedig az első kékfrankosukat (ha jól tudom), és a Bérc fantázianévre hallgató édes házasítást.

A Tar Ferenc a finewines.hu "atyja" folyamatosan alakítja, bővíti a kereskedés borkínálatát, időről-időre felbukkannak a szortimentben új borok, pincészetek, borvidékek. A mostanihoz hasonló bővülésre azonban rég nem volt példa. Új-zélandi borok ugyan eddig is előfordultak a finewines kóstolókon, de a saját portfólióba csak most kerültek be, cserébe rögtön igen széles merítésben, mind szőlőfajták, mind borvidékek szempontjából. Új-Zéland legismertebb borvidéke, Marlborough ezúttal csak egy gewürztraminer-rel képviselteti magát - érthetően, Marlborough-ból van elég sauvignon blanc és pinot noir a magyar piacon -, cserébe viszont olyan kevésbé ismert gyöngyszemekkel is lehet barátkozni, mint Nelson vagy Waiheke Island. 

A beharangozó kóstoló pillanatok alatt betelt, és a ráadásra is villámgyorsan elfogytak a helyek. Aki viszont időben kapcsolt, nem bánta, meg 8 pincészet 18 bora adott átfogó képet Új-Zéland borországról.

Rég írtam már posztot. Pedig vannak jópofa kóstolóink, meg egyébként is még iszok rendesen, szóval volna épp miről. Csak már nincs kedvem jegyzetelni, háttérinfókat kutatni, agyalni, hogyan gyúrjam mindezt rendes írássá. Most mégis megpróbálkozok újra. Mert időnként azért csak jól esne beszámolni, hogy mit ittam és milyen volt azt inni amit. De tényleg csak úgy lazán, mintha telefonba mesélném el valamelyik cimborának, aki nem tudott ott lenni.

Szóval. Legutóbb muskotályokat kóstoltunk. Soha nem volt még ilyen korábban, hogy ez a fajta kapott volna egy önálló estet, valójában most se kifejezetten egyetlen fajta, ugyanis sokfelől sokféle muskotályt kóstoltunk. Terv szerint a friss, könnyű, száraz reduktívaktól haladtunk az érettebb, vastagabb, komolyabb édesek felé.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

Ritka, de nem példanélküli szőlőeset, hogy az utód többre viszi a saját szüleinél, már ami a szélesebb körű el- és közismertséget illeti. Ha helyi szemmel nézem, akkor az osztrák gyökerekkel rendelkező szentlőrinci és zweigelt fajtákkal kapcsolatban mégis valami hasonló dolgot állíthatunk: előbbi – történetesen az egyik szülő – bár népszerűnek tekinthető hazájában és Csehországban is, itthon módfelett kevesen kísérleteznek vele. Zweigelt-tekintetben más a helyzet, akadnak itthon is mennyiségileg észrevehető, minőségileg pedig értékelhető próbálkozások is. 

Bizonyára róluk is lesz szó hamarosan, addig viszont álljon itt egy északról behozott szentlőrinci – szlovákul csak egyszerűen svätovavrinecké, miként az a bejegyzéscímben is szerepel –, amelytől inkább alapszintű látókörtágítást, mintsem lehengerlő komplexitást vártam el, amikor megvásárlása és megkóstolása mellett döntöttem. Ezt részben és tulajdonképpen teljesítette is.

Megint Drop Shop és megint pinot noir, ezúttal kizárólag Új-Zélandról. A Balassi Bálint utcai borbár alighanem Budapest legkomolyabb új-zélandi borválasztékával büszkélkedhet (bár ezen a fronton hamarosan a finewines is belehúz), a borlapon is rendszeresen szerepelnek "kiwi" borok, és egy-egy jelesebb alkalom során ritkábban poharazott nagyágyúk is kinyílnak. Március végén új-zélandi pinot noir-estet tartottak a borbárban, külön fókuszba állítva a kínálat egyik koronaékszerét képező Felton Road borait.
Sajnos kevés dolog visz olyan könnyen kísértésbe, mint a jó új-zélandi pinot noir, úgyhogy inkább most sem próbáltam meg ellenállni és betértem néhány pohár borra a Drop Shop-ba.
 

A sorozat friss részében Európa egyik legérdekesebb borvidéke, és az ott készült borok játsszák a főszerepet. A Tar Ferenc által jegyzett finewines.hu kínálatába néhány hónapja kerültek be az Etna lejtőin munkálkodó Tenuta delle Terre Nere borai. Még egy tavalyi Carpe Diem-es kóstoló végén Feri vakon kóstoltatta meg a pince egyik (alap)borát az este legkitartóbb vendégeivel, és kifejezetten jók voltak az első visszajelzések. Az a találkozás nekem is volt akkora élmény, hogy a dűlős borokkal is tegyek a próbát. Így egy kicsit belecsaptam a lecsóba és két komolyabb tételt választottam, de a pincével ismerkedni kívánóknak bátran ajánlom a pince "alap" Etna Rosso-ját is, az itt megénekelt dűlőszelekció feléért fogható és kifejezetten érdekes, kellemes bor.
 

Lelkesebb követőinknek nem szükséges magyaráznom, hogy miért foglalkozok az átlagosnak tekinthető bejegyzésmennyiséghez képest többet a neszmélyi, konkrétabban pedig dunaszentmiklósi illetőségű Kősziklás Borászat anyagaival a heti egyboros kereteim között. Nem a személyes viszony – a pincénél sem jártam soha –, sokkal inkább az átlagnál érdekesebb borokat a stabil megbízhatósággal kombináló munkájuk az,  ami indokolttá teszi a vissza-visszatérést. Működik itt minden a korrektre hangolt rozétól az autentikusabb, szerethetőbb irsain keresztül egészen a január közepén megdicsért, keretfeszegető Szirtig. 

A fajtakísérletező házasítás után ezúttal klasszikusabb tesztalanyt kerestem, és hát keresve sem találhattam volna ideálisabb jelöltet, mint a pince aktuális rajnai rizlingjét. Előismeretek nélkül egy korrekt, árkategóriájában becsületesen összerakott, de arctalan reduktív iskolát vártam volna. Még jó, hogy voltak és vannak előismereteim, így tudtam, hogy nem fogok unalomba aludni a pohár mellett. Kősziklásék rajnaija ugyanis messzire definiálja önmagát a reduktív, uniformizált alapiskolától, helyette inkább lehetőségeihez mérten igyekszik autentikusra hangolva ugyan, de mégis modernizálni a piros-fehér-zöld rajnaispektrumot.

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Gál Tibor egri kadarkáival ritkábban volt szerencsém az elmúlt időszakban. Néhány évig rendszeresen, évjáratról-évjáratra vásároltam őket, de egyre kevésbé leltem bennük örömömet. Az elmúlt időszakban pedig a rossz tapasztalatok miatt inkább a próbálkozástól is megkíméltem magamat. Az indok tulajdonképpen egyszerű: éppen azt a kellemes, gyümölcsös-fűszeres, egyenes és letisztult karaktert hiányoltam belőlük, amely miatt úgy általában a hasonló árfekvésű kadarkák után szoktunk nyúlni.

A friss évjárathoz is inkább a kíváncsiság, mintsem a biztos vétel ígérete hozott közelebb. Azt ugyan nem tudom, hogy mi történt az úgynevezett közelmúltban, de Tibor friss, kettőezer-tizenhatos kadarkája úgy tűnik, hogy végre visszafordult arra az útra, amelyen mindig is járnia kellett volna. Ezt persze akkor még nem sejthettem, amikor hétfő délután egy borospohár társaságában bedobtam a 2715. palackot az oldaltáskámba, és az év első tavaszi, szabadtéri borozása felé vettem az irányt.