Az utóbbi tíz évben elég sokat jártam a Szent György-hegyen ahhoz, hogy a hellyel kapcsolatban kialakuljon bennem egy mélabús szomorúság. Amennyire vonzó és gyönyörű a hegy, és amennyire kiemelkedő terroirnak tűnnek a tanúhegy oldalán függeszkedő dűlők, annyira nem volt itt semmi és annyira rossz volt nézni a lerohadt támrendszereket, az ötkilónyi szőlőtől roskadozó tönkretett tőkéket. Tíz éve olyan volt a Szent György-hegy, mint valami szőlészeti-borászati zárvány, mint ahol nem vették észre, hogy mi történik országban-világban. Persze Nyári Ödön és Szászi Endre már ott voltak akkor is, de alig látszott meg nyomuk a hegyen. Később megjelent az osztrák Fischer, de a nagy területek és technológia ellenére sem tudta felkavarni az állóvizet. Aztán jött Török Csaba (2HA) és olyat csinált, amire senki sem számított és sokaknak még ma is nehéz feldolgozni, hogy a hegy legjobb bora évről évre sangiovese-ből készül. Van ennek valami borzalmasan keserű íze amúgy. A szűk társasághoz később még csatlakozott Gilvesy is, szóval a Szent György-hegy kereke ha lassan is, ha nyikordulva is de forogni látszik. Aztán tavaly kóstoltam egy 2013 Szent György-hegyi rosét, ami legalábbis meglepett. Aztán ugyanettől a termelőtől egy rajnait, aztán egy pinot noirt, ezek szintén erős kérdőjeleket vontak a fejem köré. Rögtön tudtam, valami megint történik a hegyen, amiről nem érdemes lemaradni. Bencze Istvánnál jártam, hogy megnézzem merre fordult ismét egyet a Szent György-hegy kereke. Elöljáróban csak annyit, hogy kifejezetten meglepődtem.

Az esőmenő kifejezést valószínűleg mindenki ismeri, aki járatos olyan versenysportokban ahol az egyik legnagyobb kockázati faktor a verseny alatti égi áldás. Talán leghíresebb tagja ennek a klubnak Ayrton Senna, aki mindig akkor futotta legjobb köreit, amikor a többiek szenvedtek, a gigantikus esőben. Ha felvetődne a kérdés, hogy jön ez egy borleírás bevezetésére, akkor a válaszom két évjárat: 2010 és 2014. Az egész éves esőzés után általában nem számítunk nagy dolgokra, azonban a Barakonyi hárs ültetvénye kétszer is rácáfolt az oddsokra. Míg a tízes inkább csak tisztes helytállás volt a természet szilaj ereje ellenében, addig a tavalyi év produktuma már egy teljesen kiegyensúlyozott évből is nagyszerű eredménynek számítana. Úgy néz ki a Barakonyi Hárs igazi esőmenő. Nemrég a pincénél kóstoltam az igazán remek ‘13-as hársat, amiről furmintfan írt egy precíz leírást és  mivel úgy érzem, szinte teljesen ugyanazt az adást vettük a borból mindketten ezért nem duplikálnám a leírását, annyi kiegészítésem lenne, hogy totál somlói hangulata volt a bornak, a sós-köves-ásványos vonalat csak színezték a gyümölcsök, főszerepet nem játszottak. A ‘14-es viszont ízig vérig tokaji volt, illatban rengeteg sárgabarackkal, de egyéb botrititszre utaló sajátosságok nélkül. Persze a savak teljes pályás letámadást folytatnak a szájban, de mind zamatokban, mind szerkezetileg van mellette annyi anyag, hogy rendesen lesimítja az éleket. Ízében déligyümölcsök, zöldfűszerek, keserű mandula és finom marcipános édesség is felelhetőek, hol ez dominál hol az. Kétezertízben már okozott kellemes meglepetést ez a bor , most a 14-es egészen rendkívüli élményt hozott, várom a további nehéz, csapadékos éveket kíváncsi vagyok vajon megerősítést nyer-e a teóriám. A 13-as 6/7 pont határán (89/100) a 14-es viszont már klasszis szint volt nekem 7 pont (90/100). Az utóbbi időkben megszokhattuk, hogy igazán értő kezekben a hárslevelűre nem tekinthetünk úgy mint a furmint nyomában kullogó kis házi kedvencre. De ez a két bor, és az utóbbi idők komolyabb Bott Frigyes, Bott, Kikelet és Gizella hárslevelűi fogyasztása közben néha már azt érzem, hogy a Furmintnak kell kapaszkodnia a hárs mellé.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a chardonnay - már legalábbis ami a témába vágó posztok mennyiségét illeti - nem tartozik a legfelkapottabb fajták közé a magyar borbloggerek körében. Talán éppen az egykor rszabi által fémjelzett bordogságon olvastam valahol, hogy a kommentelők hiányolták a chardonnay-ról szóló írásokat, és egy - igen kellemes meglepetést okozó - etyeki tétel kapcsán én is utaltam rá, hogy nem ez a fajta az, aminek a borait gyakran leemelem a polcról. Néha viszont szeretek (és szükségesnek is érzem) kilépni a komfortzónámból és persze a látókör tágítása sem árt, úgyhogy egy ideje már készülök rá, hogy egymás mellett megkóstoljak néhány hazai és külföldi tételt.
Lassan is össze is gyűlt a megfelelő mennyiségű alapanyag, de időközben a surranópályán beelőztek. Egy szintén borkedvelő barátom hívott fel alig két hete azzal, hogy összegyűjtött egy csokor chardonnay-t, és összehívna egy kisebb csapatot kóstolni, így a mostani hetem első estéje főleg a chardonnay jegyében telt. Az én "gyűjteményem" még pihen egy kis ideig, de ami késik, az jön: lesz folytatás.

Kivételesen jól indult július utolsó hete: a Holdvölgy Borászat birtokközpontjában vehettem részt egy szűk körű kóstolón a pincészet csapatával. A mádi pincészet borai a közelmúltban két rangos elismerést is besöpörtek: a 2012-es Exaltation a 2015-ös Muscat de Mond-on 7. helyezést ért el a 209 nevezett bor közül, a 2011-es évjáratú Culture 6 Puttonyos Aszút pedig a 2015-ös Decanter World Wine Awards aranyérmes és regionális trófea-győztes borává választották. Ennek örömére a pincészet hamarosan egy exkluzív (500 karton) 6 palackos aszú-válogatást hoz forgalomba, amelyben 6 különböző évjárat (2006-2011) 6 puttonyos aszújának 1-1 palackja kap helyet. A Holdvölgy aszúi mindig az előírtnál hosszabb érlelési idő (legalább 3 év hordóban+3 év palackban) után kerülnek piacra, így ez kivételes lehetőség lesz a pincészet minden egyes aszújának 1-1 palackját tartalmazó válogatást megvásárlására. A különleges borcsomag összeállításának alkalmából a pincészet szakmai stábjának nagy része Mádon összeült egy vertikális aszú-kóstolóra, és felajánlották, hogy ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk. Természetesen egy ilyen ajánlatra nem mondtam nemet.

Egy vallomással kell kezdenem: nem vagyok egy nagy rosé-fogyasztó. Nincs különösebb bajom a műfajjal, csak nem igazán én vagyok a célközönsége, mivel a legtöbb roséban egyszerűen nem találok túl sok izgalmat. Aztán persze vannak szabályt erősítő kivételek, kóstoltam már én is néhány olyan rosét, amelyek megmutatták, hogy igenis mehet egy rosé élményszámba. Ez a pár kellemes meglepetés és drbarta kóstolói is adtak némi inspirációt, hogy összeválogassak egy érdekesebbnek ígérkező csokrot. Imre Ádám (Szépvölgyön ÁT) segítségével sikerült egy tucat érdeklődőt is toborozni, Ádám a sort is kiegészítette néhány tétellel, így augusztus elején Etyeken, a Szépvölgyben ültünk neki egy tekintélyes sornak.
Azt még akkor nem is sejthettem, hogy éppen a jelen poszt megjelenése idején a rosé éppen az online magyar borsajtó egyik aktuális témája lesz (1., 2., 3., 4.). Érdekes volt olvasni, hogy Elizabeth Gabay MW komoly lehetőséget lát a magyar roséban a világpiacon. Az én magyar rosékhoz szokott számnak mindenesetre inkább a németek, franciák roséi tűnnek érdekesnek, bár a kóstolón akadtak izgalmas Kárpát-medencei tételek is. 

Folytatom a július közepén tett három napos hegyaljai kis körutamról szóló beszámolót, amelynek első része a Tokajban, Tarcalon és Bodrogkeresztúron meglátogatott pincéknél szerzett élményeknek állított emléket. A folytatásban szintén Tokajban kezdünk, majd egy mádi kitérő után Szerencsen ér véget a bortúra. Elsősorban mostanában debütáló vagy még megjelenés előtt álló tételekről lesz szó, és az édes borok legalább akkora hangsúlyt kapnak majd ebben a részben, mint a szárazak.

(A Birsalmás és az Úrágya)

Ezúttal egy kicsit csalok, a sorozat következő részeiben ugyanis nem hétvégi látogatásokról számolok be, hanem a július kellős közepén nettó két nap alatt - szerda délutántól péntek délutánig - rendezett ámokfutás tapasztalatait osztanám meg az érdeklődőkkel. Ámokfutás volt, mert szinte megállás nélkül kóstoltunk, dűlőt jártunk, vagy úton voltunk egyik pincéből a másikba. Néha azért aludtunk is, bár nem sokat. A rendelkezésre álló rövid idő alatt kereken 10 pincészet boraiból kóstoltunk, volt ebben egy boros villámbemutató, néhány tételes szemezgetés, teljes vertikális sor és több évjáratot átölelő kóstoló egyaránt. Megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a sűrű program dokumentálásába, nem teljesen időrendben haladunk, de remélem, hogy követhető lesz.

(Teleki, Tokaj)

Tállya Tokaj-Hegyalja hosszú időn keresztül szunnyadó és régi dicsfényét kereső gyöngyszeme, amelyet igazán csak a legutóbbi években kezdtek el újra felfedezni maguknak a borászok és a befektetők. Az 1730-as Bél Mátyás-féle hegyaljai dűlő-besorolásban Tokajjal, Tarcallal és Tolcsvával egyetemben Tállya szőlőit említették a legkiválóbbnak az egész borvidéken, hiszen az említett besorolás szerint Tállya számos első- és másodosztályú dűlővel rendelkezik. Míg azonban a rendszerváltást követően a borvidék több településére gyorsabban rátaláltak a lelkes borászok és referenciaborokként elkönyvelhető tételek is születtek Tokaj, Tarcal, Mád, Bodrogkeresztúr vagy Erdőbénye dűlőiről, Tállya lemaradt mögöttük.

Egy-két „fecske” ugyan már korábban megjelent a településen, Tállya rejtőzködését azonban jól mutatja, hogy Tokaj-Hegyalja modern kori történetének két nagy alakja is csak mostanában ismerte fel a dűlőiben rejlő lehetőségeket. Szepsy István 2013-ban palackozott először önállóan tállyai dűlők terméséből készült borokat. Az Alkonyi László által fémjelzett Kaláka Pince ugyancsak a 2013-as évjárattal debütált tállyai területekről készített boraival. A szakíróból lett borász azonban a borkészítésen túl más módon is komoly szerepet vállalt Tállya életében. Alkonyi hívott egyre több befektetőt a faluba, azzal a nem határozott céllal, hogy létrejöjjön 15-20 magas minőségű bort palackozó birtok. Alkonyi szerint, ha minden tállyai dűlő gazdára lelne, és ezekről a területekről megfelelő minőségű referenciaborok készülnének, az idelátogató borkedvelőének több pincészetet is meg kellene látogatnia, ha a tállyai borral komolyabban meg szeretnének ismerkedni.

Néhány dolgos ember kitartó munkájának köszönhetően az utóbbi években Tállyán valóban megmozdult valami: érkeznek a befektetők, fejlődnek a birtokok, több termelő összefogásával elkészült egy településszintű bor, közösségi programokat – borbár, koncertek, alkotótábor – szerveznek, újjáéledt az Oroszlános Borvendéglő és Borhotel, amely mondhatni a település szíveként funkcionál. Tállya tehát lassan ébredezik és igyekszik méltó helyét elfoglalni a borvidéken.

Tavaly egy rövid tanulmányi kirándulás keretében Homoky Dorkánál és Alkonyi Lászlónál tettünk látogatást egy kis csoporttal. Kézenfekvő volt, hogy amikor körvonalazódott a tállyai túra időpontja, a tősgyökeres tállyai Homoky Dorkát kérjem meg, hogy legyen az útikalauzom egy nap erejéig.

A 2014-es évjárat nehézségeit valószínűleg teljesen felesleges az olvasóknak ecsetelni, mindenki tudja, hogy a legtöbb magyar borvidék az előző 3 évhez képest mind mennyiségben, mind minőségben gyengébb produktummal számolhat. A Badacsony és környéke sem úszta meg komolyabb esőzések nélkül az évet. Innen szép nyerni mondhatnánk, de tény, hogy nem lehetetlen.
Két jó nevű borászat 2014-es boraiból szereztem be 1-1 palackot, hogy kiderüljön, ők mire jutottak. A Villa Tolnay méltán népszerű, konstans best buy-gyanús és 2014-re fajtabor-trióvá duzzadt Tavasz-szériájának tagjait és Bakó Ambrus "Badacsony" névre hallgató házasítását kóstoltam meg a múlt héten. Bakó Ambrust és Nagy Lászlót is megkértem, járuljanak hozzá egy-két információmorzsával az íráshoz. Így is tettek (ezúton is köszönöm), kiváltképp Ambrus, aki - jó szokásához híven – most sem kímélte a klaviatúrát.

A paloznaki Homola Pincészet június végén egy egész napos kirándulásra invitált meg néhány újságírót és bloggert, méghozzá kettős apropóból. Július első napjaiban ugyanis megnyitotta kapuit a Vincellér utcában a Homola Borterasz, a falu központjában pedig a Sáfránkert Vendéglő. Homoláék meglátogatása már egy ideje szerepelt a terveim között, a sajtóbemutatót megelőző hétvégét pedig ettől függetlenül is a Balatonon töltöttem, így tökéletes volt az időzítés a pincészettel történő komolyabb ismerkedésre.

A komplett paloznaki gasztró-paradicsom gondolata aligha született meg, amikor Homola Szabolcs még csak vitorlázás közben csodálta a Balaton felett zöldellő dombokat, mégis, amikor lehetősége volt rá, Paloznakon vásárolt egy házat, szőlővel körülvéve. A szőlővel jött a bor is: az első tételek a 2009-es évjáratból készültek. Mára a Homola Pincészet mintegy 12 ha szőlővel rendelkezik Tihanytól Alsóörsig, további területekről pedig hosszútávú együttműködés keretében vásárolnak fel szőlőt. 2014-ben 32.000 palackot töltöttek le a pincénél, de a hosszútávú cél az évi 100.000 palackos termelés. 
Homola Szabolcs azonban üzletember, nem borász, így természetesen szükség volt valakire, aki megfelelő szaktudással rendelkezik a borkészítés terén. Egy közös ismerősük mutatta be neki Homonna Attilát, akivel gyorsan megtalálták a közös hangot, és aki 2011 óta irányítja a pincészet szakmai munkáját. 
A tulajdonos azonban a puszta borkészítésnél komolyabb célt tűzött ki maga elé: felhelyezni Paloznakot a Balaton gasztronómiai térképére. Ennek eléréséhez a bor csak az első lépés volt, a megfelelő vendéglátóhelyek - a pince mellett található Borterasz és a faluba megálmodott Sáfránkert Vendéglő - megnyitásával tett komolyabb lépéseket a megvalósítás felé. Szintén Homola Szabolcs nevéhez fűződik a Paloznakon 2012 óta minden évben megrendezésre kerülő Jazzpiknik is, amely egyedi színfoltot képvisel a magyarországi nyári fesztiváldömpingben.

A blog gerillaműfaj. Legalábbis nálunk. Megyünk előre a susnyásban és nem vesszük észre, hogy két méterrel mellettünk menetel egy kolléga, aki teljesen véletlenül ugyanabba az irányba halad. Pont így esett most a riesling.hu/finewines.hu új borainak bemutatásával, hiszen Drbarta is nekiszaladt a frissen debütált 2014-es tételeknek. Mivel Tar Ferenc egy pár hete igencsak nekidurálta magát és egy tizenhét-boros mustra keretében mutatta be a legújabb német dolgokat, tőlem most egy kimerítő áttekintést fogtok kapni. A sort kiegészítettem a bemutatótól függetlenül – önszorgalomból vagy baráti körben – kóstolt finewines.hu borokkal is. Aki szemfüles volt, már egy akcióban 20%-os kedvezménnyel vásárolhatott is, érdemes figyelni, mert híreink szerint hamarosan megint esni fog a rizlingek ára…

A Káli-medence kétségtelenül Magyarország egyik legszebb vidéke, anélkül is, hogy kényszeresen a "magyar xy-ként" (xy helyére tetszés szerint behelyettesíthető néhány másik ország szintén híresen gyönyörű vidéke) aposztrofálnánk. A Balatontól pár kilométer távolságra festői szépségű falvak, régi présházak, megkapó kilátást biztosító domboldalak, szépen gondozott szőlősorok és a földtörténeti korszakok bizonyos stádiumait megörökítő kőtenger fogadja az idelátogatót. Az ínyenceket helyi alapanyagok felhasználásával szezonális fogásokat kínáló éttermek és a kiváló adottságokkal rendelkező termőhelyet borain keresztül megjeleníteni igyekvő pincészetek is várják.

A pünkösdi hétvégét baráti társaságban a Káli-medencében töltöttem, és természetesen a bor központi szerepet játszott a program kialakításában. Szombaton Köveskálon ettünk-ittunk, vasárnap pedig az immár hagyományosnak mondható pünkösdi pincetúrán vettünk részt Szentbékkállán.

A Heinz Velich okozta Tiglat-sokk után beszámolnék a Drop Shop Austria egy másik érdekes mesterkurzusáról, amely az újhullámos Wachau egyik képviselőjét, a nálunk (még) alig ismert Pichler-Krutzler borászatot mutatta be. Erich Krutzler egy kiadós Loibenberg-vertikális mellett beszélt arról, ami részben Wachauban, részben Burgenlandban gyökerezik, de mégis inkább az előbbi, mint utóbbi, de azért távolságot tart Wachau fősodrától.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

A kóstolás előtt a szervezők azt kérték tőlünk, vegyünk figyelembe mindent, és hogy értékeljük, hogy bátran kiállnak a kritikusok elé régebbi darabokkal is. Azt is mondták, azóta már más világ van, szebb, kifinomultabb és stílusosabb, de amit most kaptunk az nem mélyrepülés volt, hanem kemény landolás, egyenesen a betonba. Az egyik nagy hazai kékszőlő reménységünk déli fellegvárában úgy látszik, hogy csupán ennyit tud vagy tudott a közelmúltig. A kékfrankos már most kilométereket ver rá. Nem voltak nagy elvárásaim, de azt gondoltam, ha nem is kapok “nagy” borokat a poharamba, a leginkább fogyasztóbarátabb kékszőlő csak nyújt egy-két vidám pillanatot.

Egészen egyszerűen nem találok szavakat arra, ami történt. Ha számokat használnék mankónak az élmény újra exponálásra, akkor azt hiszem, maximum 3 pont jönne ki a 16 bor átlagára, ami - valljuk be - nem túl sok. De nézzük a dolog jó oldalát, a borászok összefognak és elébe mennek a kritikáknak, bátran hoznak korosabb darabokat is, holott ettől a fajtától nem túl jogos követelmény az évtizedes eltarthatóság. Nézzük a rossz oldalát is, ennyi tornacipőszagot, durva állati aromát, gyógyszerbukét és más hasonló rémélményeket gyakorlatilag minden második töltésnél kaptunk. Jellemző volt az is, hogy szinte minden tételnél nyitottunk második palackot (amiben ritkán volt köszönet), mert nem tudtuk eldönteni, hogy ennyire rossz a bor vagy csupán ennyire rossz palack formát mutat. Sajnos többnyire az első jött be. Ennek a napnak a tanulsága számomra, hogy kezdem érteni azokat a borászokat, akik azt mondják, hiába a "borivók kedvence" a kadarka, a borászok inkább csak a sok bajt és vesződséget látják benne. Tényleg nem egyszerű igazán jó bort készíteni ebből a fajtából.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet sok szempontból érdekes színfolt a magyar borászatok között. Egyrészt nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a borvidék egyetlen szélesebb körben ismert pincészete, a gazdag történelmi múlt és az apátsági háttér is egyedülálló a magyar borászatok között, de a pincészet más érdekességgel is szolgál. Május elején jártam Pannonhalmán, és bár nem először fordultam meg ott, és a borokkal is összefutok alkalmanként, a feldolgozót belülről eddig nem még láttam, és ilyen hosszú borsort sem kóstoltam egyben a pincészettől.
 

A Pannonhalmi Apátság meglátogatása könnyedén kitölt egy teljes napot, hiszen az apátság épülete, a hozzá kapcsolódó múzeum, az arborétum, a gyógynövénykert, a Viator Étterem és a borászat meglátogatása változatos programot kínál az idelátogatóknak. Az apátság bebarangolása, és az arborétumban tett kiadós séta után a Viatorban elköltött kiváló ebéd előtt/mellett kezdtem el behatóbban ismerkedni az apátsági borokkal, majd a jó egy órás, a pincészet történetét és a borkészítést részletesen bemutató idegenvezetést követően a kóstolóteraszon várt még rám további nyolc bor.

Zseniális, párját ritkító ötlet az, amit a Somló borászai másodjára összehoztak a Gellértben. Talán ez a legfontosabb kijelentése a prológusnak. Az újratöltés olyan üzeneteket volt képes hitelesen és közhelymentesen közvetíteni a sokszor önnön problémáiból kimászni képtelen hazai szeszközélet már-már visszataszító atmoszférájában, mint az összefogás és a kritika elfogadásának képessége. A szabdalt, sokféle érdek által többféleképpen irányított magyar borászszakma dacára a somlói termelők a tavalyi botrányos visszhangú mélyrepülés után másodjára is összehoztak egy húszboros, reprezentatívnak mondható borvidék-mintát, és megmutatták azt az úgynevezett hangos-véleményformáló közepes- és nagyfogyasztóknak. Akik tavaly is végigitták magukat a Cartwright Éva és Balogh Zoltán vezette rendezvényen, szinte egybehangzóan állították, hogy a mélyrepülésből még a becsapódás előtt sikerült visszahozni a gépet. Én idén estem át a tűzkeresztségen, ezért nincsen viszonyítási pontom, de talán megfelelően fogalmazok, ha azt mondom: a mezőnyt nem volt nehéz differenciálni, a sor lefedte a teljes élménypalettát a botránytól a klasszisig. Az arányokon viszont lesz még mit finomítani, ez egészen biztos.

Egy kis személyes kalandozás után úgy döntöttem a klubban is bepróbálkozok egy rosé sorral. Soha nem volt még eddig. Úgy vettem észre, hozzám hasonlatosan többen is egyfajta zsákutcának tarják a rosét, olyan értelemben, hogy általában megvannak a korlátai. Lehet vitatkozni, hogy egyes képviselői jók, vagy nem jók, de emlékezetes élménnyel gyakorlatilag nem találkozni. Ennek megfelelően a kóstolóra verbuválás kicsit nehezebben ment mint máskor. Valaki kerek-perec megmondta, hogy ezeket a mű, rózsaszín izéket nem hajlandó inni, mert az jó nem lehet, valaki meg udvariasan kivonta magát, hogy oké-oké elhiszi, hogy nem mind olyan, de azért inkább kihagyná.. Azért a kemény mag nagyobbik része kellően nyitottnak bizonyult és eljött...és nagyon nem bánta meg.

2010 után elég hamar megkaptuk a nyakunkba a következő “évszázad legrosszabb évjáratát”. Tavaly minden összejött: kevés napsütés özönvízszerű esőzésekkel megspékelve. A szüreti időszakban is lehetett már hallani, hogy jó néhány nagy bor nem lesz lepalackozva. Voltak olyan helyek, ahol a csapadékkal kapcsolatos problémák orvoslása lett a legfőbb részfeladat a szőlészeti munkák sorában. Pánikra semmi ok, 2010 is szállított élményeket, igaz szűkmarkúan és néha váratlan helyekről, így bízván bízhatunk hasonlókban az elmúlt esztendő terméseiből is. Az utóbbi idők egyik legjobb olaszrizlingje (Bakó) és rajnaija (Villa Tolnay) is ebből az évből való és traminiből is ekkor készült el a Somlói Apátsági Pince (és az ország) legfelejthetetlenebb darabja.

Igaz, tizennégy még egy hatalmas kérdőjel, az időjárást megtapasztaltuk, de az évjárat borai még csak most kezdtek el szállingózni a boltokba. Persze először reduktív fehérek és rozék formájában, ebben a műfajban viszont volt egy tuti tippem, amivel kezdeni akartam. A Kvassay pince fehérei, a zöldveltelini és sauvignon blanc is igen meggyőző szokott lenni, főleg, ha az ár/érték arány kérdését tekintjük elsődlegesnek. Ilyen csapadékos évben amúgy is a melegebb, naposabb helyekről számítok jobb borokra. 2010-ben is felértékelődtek a melegebb, szárazabb termőhelyek, ilyen tekintetben a villányi fehérek között is lehetnek  favoritok a mindennapi borok között.

Kvassay Levente simán vette az akadályokat, zöldveltelinije olyan, amilyennek lennie kell, jó sav, karcsú test, szép tiszta illattal. A karcsú testet a szó legszorosabb értelmében kell elképzelni, néha már a borszerűség határán egyensúlyoz alacsony fajsúlyával, de összességében, főként a savaknak köszönhetően, nagyon is borszerű tudott maradni. Ha nem is bestbuy, de mindenképpen vállalható és élvezhető borocska ez. A 4 pont simán megvan.

Kétségtelen, hogy az úgynevezett borműértő körök egy igen kis részhalmaza tud lendületesen és őszintén rajongani a cserszegi fűszeresből szűrt borokért. Én egyike vagyok azoknak a kivételeknek, melyek erősítik a szabályt. Az említett szőlőfajta egyébként nevéhez hűen karakteresen fűszeres, ugyanakkor egyszerű, dimenzió- és komplikációmentes borokat képes produkálni akkor, ha jó kezekbe kerül. Minden egyéb esetben kiválóan közvetíti az adott esetben alkalmazott fajélesztő karakterét, vagy csak szimplán vékony, savanyú és üres. Ami biztos, hogy Szigetcsépen például évről-évre jól sikerül, de vannak még páran, akik hajlandóak éppen annyira komolyan venni a műfajt, amennyire a vállalható végeredmény kivitelezése megköveteli. Cserszegi-szinten persze nem várok világmegváltó magyar igazságokat, tisztességes nyáresti fehéreket viszont annál inkább szeretnék inni, komolyabb identitás vagy ideológia nélkül. Napra pontosan két hete egy tartalmas gyöngyöstarjáni hétvége alatt úgy tűnt, hogy arrafelé azért nem szükséges visszakézből temetni az utolsó szüret eredményét, ráadásul ezt elég kiválóan demonstrálta Benedek Péter aktuális cserszegi fűszerese, melyből a helyi ismerkedés örömein felbuzdulva hazaszállítottam egy palackot, a minap pedig meg is ittam, alátámasztva a pincekörülmények közötti kóstolás pozitív tapasztalatait.

A Fuxli-sztorit talán már nem kell bemutatni a legtöbb rendszeres borfogyasztónak, hiszen a szekszárdi borászok összefogásának köszönhetően 2014-ből már sorrendben a harmadik, egységes arculattal rendelkező Fuxli-szériát köszönthetjük. 2013 után egy kis visszaesés tapasztalható a résztvevő pincészetek számában (a tavalyi 13 helyett idén 10 borászat mutatta be rókabundás címkébe öltöztetett sillereit), de ez feltehetően a 2014-es év közismert nehézségeinek is betudható. A friss borok debütálására a budai VinoPiano borbárban került sor.

Képtelen vagyok határozottan érvelni amellett, hogy miért jó többször nyugatra tartani, mint keletre, már ami a bornak nevezett hobbiszerűség helyi pincevizitjeit illeti – jutott eszembe a megállapítás még hajnali fél öt magasságában. Kézenfekvő, de nem meggyőző a tény, miszerint az utóbbi három évből pontosan ugyanennyit húztam le a Győr és Budapest között ingázva, ami csak éppen annyira volt elemien zseniális, mint kimerítő. A március első hatodikája mindenesetre nemcsak életem harmadik fizetett szabadsága miatt lesz emlékezetes, hanem az egynapos tokaji villámvizit miatt is, ami a reggel fél nyolcas Dáliával kezdődött, és az este fél hatos Vércsével záródott – már ha a városközi vonatjáratokkal akarom keretbe foglalni a napot.

Régi adósság nekem a Mátra, bevallom, sosem jártam erre pinceszeren. Ha ide jövök – és ez gyakran megesik –, akkor gombáért kajtatom az erdőket. A bor szempontjából a Mátra is Etyekhez hasonló zsákba került: túl közel van Budapesthez. Pedig nagy hiba kihagyni az éppen poraiból feltámadó Mátrai borvidéket, mert a táj gyönyörű, harapni lehet a levegőt, a Tőkéseknek és az egyre szaporodó új arcoknak köszönhetően meg egyre jobb borokat lehet itt kóstolni. Messze még persze a Kánaán, de már jól látható annak a kőkemény munkának az eredménye, amelyet Losonci Bálint, Karner Gábor és Szecskő Tamás valamikor tíz évvel ezelőtt elkezdtek. Akárhogyan is nézzük, nekik köszönhetően írják ma újra nagyobb betűkkel a bortérképre: Mátra.