A Drop Shop stábja május elején megint leporolta egyik kedvenc témáját, és nagyon komoly pinot noir sort gereblyézett össze az aktuális szuper szerdára. Kis hazánktól Németországon, Olaszországon, Svájcon és természetesen a klasszikus Burgundián keresztül egészen Új-Zélandig és Kaliforniáig átfogó képet kaphatott a fajta különböző interpretációiról, aki aznap betévedt a Balassi Bálint utcai borszentélybe.

A legismertebb hazai borkereskedés, a Bortársaság a magyar borok széles (és szélesedő) palettája mellett az évek során fokozatosan bővítette nemzetközi kínálatát. Lassan le is fedi a szortiment a Föld szinte minden jelentős bortermelő országát, Németország azonban sokáig fehér folt volt ebben a felhozatalban. Tavaly már megjelentek az első fecskék, most pedig egy szélesebb válogatással foltozták be a - számomra érthetetlenül sokáig tátongó - lyukat. Ismert nevek (Dr. Von Bassermann-Jordan, Clemens Busch, Fritz Haag) és feltörekvő fiatalabb termelők (Seckinger, Winkler) egyaránt szerepelnek a kínálatban, amelyet németországi körútjuk tapasztalatai alapján válogattak össze a kereskedés képviselői. Maguk is meglepődtek, hogy riesling-fronton leginkább Pfalz nyűgözte le őket, így a német sor mintegy felét végül innen érkező borok teszik ki.

Mondanom sem kell, érdekeltek az új borok, és úgy gondoltam, a legkézenfekvőbb, ha kíváncsiságomat a Bortársaság Borsuli keretében megrendezett Németország-kóstolón elégítem ki.

Somlói Apátsági Pince: Nagy-Somlói Juhfark 2014

Az utóbbi években többször volt olyan benyomásom, hogy a SAP borok stílusváltáson mentek keresztül, mintha a kezdeti évek extrémitásai felől befogadhatóbb, letisztultabb, de kevésébé ütős irányba mozdultak volna el. BZoli ezt a felvetésemet cáfolta, amit ugye első kézből származó info lévén kénytelen vagyok elfogadni. Ugyankkor egész mostanáig én egyszerűen gyökeresen másnak éreztem az elmúlt néhány évjárat borait, mint a kezdetekét. Itt sem kell olyan olajosan sűrű, fenolos jegyekben gazdag borra számítani, mint a 07-08-as évjáratokról őrzött emlékekben, de mégis azokat idézi a beltartalom, a gazdagság, a jó értelembe vett túlérettség, csak kultúráltabb köntösben.

Nagyon érett, tömény, enyhén aszaltas, de abszolút vitális sárgabarackos-birsalmás-primér fehér szőlős gyümölcsösség. Mellette van egy kis mézesség plusz némi sós-fémes-vegetális-avaros fűszeresség, ami ad neki egy karakánságot.Szájban elég nagy testű, intenzív ízű. Zamatos és karakteres a korty. Hossz, mélység tekintetében közepesnél komolyabb anyag. Savban se nem kinomult, se nem karcos, inkább olyan élettelteli, enyhén darabos, de mégis jól eső. Az alkohol diszkrét. Kifejezetten tetszett. Erősebb 6 pont.

A csendesebb téli hónapok és a februári furmintözön után itt a tavasz, és egyre több gasztronómiai fesztivál és kóstoló csábítja a borfogyasztókat, adott esetben már a szabad ég alá. Április végén a Drop Shop hagyományosan megrendezett Taste of Austria pazar kínálata kényeztette az osztrák borok szerelmeseit, a pünkösdi hétvégén pedig a Gourmet Fesztivál csábította a Millenárisra a kulináris élvezetre vágyakozókat.
Mindkét rendezvényen kóstoltam ezt-azt, és bár átfogó beszámolóra nem vállalkoznék, néhány remek bort azért érdemes megemlíteni egy mini-egyveleg keretében.

Arról már a múltkori - szintén két etyeki pince meglátogatása apropóján született - írásomban megemlékeztem, hogy milyen jó dolog az, hogy Etyek kis túlzással itt van a fővárostól egy kőhajításnyira. Az ember csak gondol egyet, beül a kocsiba/felül a buszra és kiindulási ponttól és közlekedési eszköztől függően 30-40-50 perc múlva már sétálhat is etyeki pincék között és kortyolgathatja a helyben készült bort. Ez persze annak is köszönhető, hogy egyre több pincészet rendelkezik állandó hétvégi nyitvatartással, így a település már nem csupán a komolyabb sátras kitelepülések idejére kínál alternatívát a hétvége kellemes eltöltésére.

A jelen cikk is egy spontán ötletből indult: a húsvéti hétvégén a spontán felvetést és a gyors egyeztetést követően kora délután már Etyek lankáit róttuk ungert társaságában.

Az elmúlt években jelentős marketingháttérrel betámogatott villányi franc-úttörés következetes véghezvitele úgy tűnik, hogy sikeres volt. Tény ugyanakkor, hogy az erőteljes kommunikáció és a többlépcsős márkásítás önmagában nem kulcs a mennybemenetelhez és az indokoltsághoz, hiszen a borkategória-alkotás még sehol nem növelt napsütéses óraszámot és prémiumdűlő-méretet, továbbá az ilyesfajta szekérhúzás nem jelent egyértelmű hordólefaragást és stílusegyesítést sem. Sebaj, szekér legalább van, és úgy tűnik, hogy a kapcsolatos tábortagok nemcsak igyekeznek mozgatni azt, amúgy magyar modell szerint, ki-ki a maga irányába, hanem mintha közösségileg tennének is a haladásért. Azt pedig szűkebb fogyasztói tapasztalatok mellett is be lehet látni, hogy a cabernet franc kiváló szekérkerék, kiváltképpen akkor, ha ügyes kezek gondozásába kerül. Bakonyi Péter ráadásul nem kizárólag az ügyeskezű villányi borászok egyike, de mindezek tetejére évről-évre olyan franc-t pakol össze, amely az aktuális évjáratviszonyok mellett gyakorlatilag mestermunkaszerűen és őszintén képezi le az úgynevezett jelen minden előnyét és küzdelmét. Teszi mindezt nyilvánvalóan úgy, hogy a végeredmény lehetőségektől függetlenül zseniális, nem is beszélve arról, hogy délvégi viszonylatban páratlanul tiszta (memóriafrissítés itt, itt és itt).

A Garam-mentén, madártávlatibb nézőpontból pedig a Duna északi oldalán tevékenykedő Bott Frigyes boraihoz különösebb érzelmi kötelék, valamint ehhez kapcsolódó érzékszervi tapasztalat nem fűz. Az viszont tényszerű, hogy a szegről-végről, palackszámra vagy decizetten benyelt kékfrankosok és Vinculum-juhfarkak hagytak olyan nyomokat a memóriaperifériámban, hogy időnként kötelességemnek érezzem az aktuális pinceszortiment megszondázását. Az úgynevezett '13-as évjárat nagyságát ugyan cakk-pakk kihagytam, most viszont valamiféle késztetést éreztem arra, hogy a teljes sorcsere után véletlenszerűen nyúljak bele a sokszor emlegetett, ám annál kevesebbszer méltatott tizennégyes év Bott-sorába. Még akkor is, ha tulajdonképpen '11-es traminit szerettem volna fogyasztani, de végül készlethiány okán csak a címszereplést magára vállaló Granumra futotta.

"Végre leomlottak a falak Mádnál és Tokajnál." - viccelődik Ujfalussy Szabolcs, ahogy a Tokaj Oremus irodájában összefutunk Bacsó András főborász-birtokigazgatóval. Való igaz, a borvidék keleti és északi része jobban kiesik a tokaji körforgásból, errefelé én is ritkán járok, és az Oremus régóta tervezett meglátogatása is egészen a múlt hétvégéig váratott magára. Az elmúlt bő fél évben kétszer is volt alkalmam egy-egy elég tekintélyes sort végigszondázni a tolcsvai pincészet boraiból, de a birtoklátogatás természetesen egészen más élmény. A korábbi két kóstolóról szóló írás (#1, #2) után a jelenlegi élménybeszámolóval kész kis Oremus-trilógia jött össze.

Lehet ezzel indul egy új sorozat. Tényleg friss fogyasztásokról gyors élménybeszámoló, annak igénye nélkül, hogy a borok háttérinfóját fel kéne kutatni a posztok igényesebbé tétele érdekében, illetve azok fotókkal való feldobásának kényszere nélkül. A koncepció bizonyára ismerős, valahol szerintem a "tegnap ittamoknak" is ez lett volna eredendően a célja, de szerintem az elment olyan irányba, hogy így nevezünk el lassan minden posztot amiben egyetlen borról van szó, akkor is, ha valójában elvétve ittuk a szóban forgó bort tegnap, sőt nem ritkán hetekkel azelőtt. Ez persze nem baj, cserébe részletesebbek, komplettebbek az ilyen posztok, csak személy szerint úgy érzem nem hűek a cím koncepciójához. Szóval én most visszatérnék a kezdeti ötlethez, azzal a különbséggel, hogy több borra is kiterjeszthető a téma. Tehát én pont ezeket a borokat ittam a héten:

Bassermann Jordan: Riesling  Auf der Mauer 2014:  A Bortársaság frissen bővített riesling-kínálatából. Pfalz, nagyon ismert termelő, több ismert dűlő adja az alapanyagot. Nem túl intenzív, de élénk illat, friss citrusok, barack, némi ásványos fűszeresség. Szájban mondhatnám azt, hogy  tiszta, közepesen telt ízű, gyümölcsösség-ásványosság szépen kiegészíti egymást, lendületes savak meg egy kis cseresség ad a kortynak megfelelő tartást, közepesen, vagy attól picit hosszabb bla-bla-bla.:) Valójában azt éreztem, hogy egyszerre nehéz hibát találni benne, de lelkesedni is érte. Az anyag olyan közepesen nagy, tehát messze nincs akkora mélység, erő, tartalom, amit stílustól függetlenül tisztelni kéne. Ilyenkor pedig jobb szeretem, ha direktebb a bor, melyen nem kell gondolkodni, csak élvezni. Ez meg olyan, hogy figyelni kell rá, vatájozni, keresni a részleteket. Nem mondom lehet benne találni ilyeneket, de ha már átáltunk gondolkodó üzemmódra, akkor meg azt látjuk, hogy annyira mégse összetett meg a karakteres a történet, hogy érdemes legyen törni rajta a fejünket. Szűk 6 pont, vagy 5 teteje? Mindegy, nem áhítozok újabb palackra.

Gizella: Tokaji Hárslevelű “Barát” 2015:  Eleinte van egy kis fülldtség az illaton, ami később, de leginkább másnapra kifogástalanul kiszellőzik. Kifejezett narancsos gyümölcsösség, hűsítő mentás-zsályás gyógynövényesség, minimális hordófűszer. Szájban kifogástalanul telt ízű, szinte harapható korty, jóízű, kellemesen fanyar savai átjárják az egészet. Itt se kell őrületes anyagra gondolni, nem is kell, hogy az legyen, ez így fasza, ahogy van. Igyuk most, illetve pár hónapot még adhatunk neki, hátha levetkőzi az elején tapasztalható kissé zilált-fülledt felhőt. 6

Légli Géza: “Érintetlen” Merlot 2015:  Ez megint olyan bor, amit nem kell magyarázni. Csupa gyümölcs, íz, vidámság, mindehhez a kategóriájához mérten kompromisszumok nélküli teltség, koncentráció társul. Talán ezeddig a legtöbb a korábbi évjáratok ismeretében is. Nekem 6 pont volt az élmény így magában fogyasztva, de jól tudom, hogy komolyabb sorokban, megfelelően “beskálázva” sansztalan lenne, hogy eddig jusson. Ettől függetlenül egész biztos több palackkal is venni fogok még, ha azokban is ennyi örömem lesz jó eséllyel helyett kap az évvégi kedvencek listámon.

Újra tavasz, újra Somló-kóstoló a Hotel Gellértben. A helyszín és a tavaszi időpont maradt, de a rendezvény jellege sokat változott. Az elsősorban szakíróknak szóló ültetett kóstolót a közönség számára nyitott sétálókóstoló váltotta fel és három mesterkurzust, illetve kerekasztal-beszélgetést is meghallgathattak az érdeklődök. A "Virtuális geotúra a Somlón" címmel dr. Vári Kovács József tartott előadást a Somló geológiájáról. A "Tanúhegyek, ha találkoznak" című mesterkurzuson vendégként 3 balatoni borász - Laposa Bence, Pálffy Gyula és Török Csaba (2HA) - beszélgetett a Barcza Pince, a Tornai Pincészet és a Tóth Pince borászaival. Végül, a "Vulkánkitörések, ha találkoznak" kerekasztal-beszélgetésen Tokaj képviseletében Homoky Dorka, a Somlón is borászkodó Zsirai Kata, és a Somlót szintén jól ismerő Takács Lajos, valamint a Somló képviseletében Kis Tamás (Somlói Vándor), Kolonics Károly és Várszegi György (Kreinbacher) mesélt a két borvidék jellegzetességeiről.


A sétáló kóstoló kiállítóinak borait csak részben szondáztam meg, közben viszont Somló-Tokaj beszélgetést is végighallgattam. Így is találkoztam sok régi ismerőssel és új arcok is bekerültek képzeletbeli Somló-albumomba.

A borvidék legjobb borászai és a borkedvelők ötödik alkalommal töltötték meg a New York Palota/Boscolo Budapest Hotel folyosóit és termeit az ötödik alkalommal megrendezett és immár hagyománnyá vált Badacsony New Yorkban keretében. Az idei rendezvény nem kapott jellemző badacsonyi fajtára utaló alcímet (ezeket a fajtákat nagyjából ki is lőtték az előző években), a kóstolóra "A Badacsonyi Borvidék legjava Budapesten" szlogen keretében a borászok a pincészetük legjellemzőbb, legszebb borait hozhatták el az előző 5 évjáratból, de - Badacsonyban járunk - természetesen most is olaszrizling, szürkebarát és kéknyelű került leggyakrabban a poharakba. A megfelelő minőség biztosítása érdekében a kiállító borászok a nevezett borokat két bizottságba osztva vakkóstoló formájában előre végigkóstolták. A sétáló szakaszon túl a látogatók mesterkurzusokon is ismerkedhettek a badacsonyi borokkal: dr. Csizmadia András a badacsonyi borokhoz párosítható ételekről, dr. Mészáros Gabriella a borvidéken jelenleg megtalálható őshonos és világfajtákról beszélt, Robert Smyth pedig "Badacsony a nagyvilágban" címmel angol nyelven tartott előadást.

Ahogy az lenni szokott, a kóstolóra idén is komoly volt az érdeklődés, a Boscolo Hotel termei késő délutánra dugig megteltek emberekkel. Aznap még egy cabernet franc-kóstolóra is hivatalos voltam, így rohamtempóban cikáztam a standok között. Szűkre szabott időm alatt talán a borok harmadát tudtam megkóstolni, számos termelő standjához nem jutottam el és csak nyúlfarknyi jegyzetek kerültek a jegyzetfüzetembe. Nagy meglepetések ugyan nem értek, de tapasztalataim alapján az átlagszínvonalra nem lehetett panasz, valószínűleg mindenki talált kedvére való borokat.

Ma már természetesnek tűnik Etyek és a pinot noir házassága, de közel sem volt ez mindig így. Sőt, sokan talán nem is gondolják, hogy a jelenleg előttünk folytatódó történet mindössze 15 évvel ezelőtt kezdődött. Az Etyeki Kúria 2001-ben - a borvidéken elsőként - telepített pinot noirt a Nagy-Látóhegyen, 2003-ból jelent meg az első pinot-juk, amely annak idején zajos sikert aratott, és azóta is a pincészet szortimentjének egyik legfontosabb bora készül a fajtából. Mára már hagyománnyá lett, hogy a Kúria minden évben elővesz néhány féltve őrzött palackot a korábbi évjáratokból, és az összegyűlt vendégeknek egy vertikális kóstolót tart a pince rezervált pinot készletéből. Idén sem történt másként.

Akármilyen sok boros rendezvény is van már az országban, vertikális pinot noir-kóstolókkal elég ritkán találkozni. Én személy szerint soha életemben nem voltam komolyabb pinot-vertikálison, úgyhogy április első hétvégéjén éltem a lehetőséggel, hogy megtörjem a jeget.

Valószínűleg még sosem nyitottam ilyen korán a balatoni borszezont, de úgy alakult, hogy március közepén a hosszú hétvégén kedvet kaptam egy kis csopaki kiruccanáshoz és sikerült az egynapos programba két régóta tervezett pincelátogatást is beleszuszakolni. Mindkét borászatnál alapos "kiképzést" kaptam, rengeteg mintát és számos palackos tételt kóstoltam. A kora tavaszi villámlátogatásom is igazolta, miért Csopak az egyik legizgalmasabb balatoni célpont a boros élményeket keresőknek.

A régészek szerint Csopak mai területe már az i.e. 20. században lakott volt, de a római korig kevés konkrét ismeret van az itt élő népekről. A római korból már az ősi borkultúrára utaló pince is fennmaradt. A mai Csopak három községből - Kövesd, Csopak és Nosztre - jött létre. Kövesdet már 1121-ben, Csopakot az 1270-es évektől említik hiteles oklevelek. A szőlőtermesztés a középkorban királyi, egyházi és magánbirtokokon folyt. Több évszázadon keresztül a veszprémi káptalan volt a legjelentősebb szőlőbirtok-tulajdonos. Csopak szőlőit főleg a 17. századtól említik a Balaton-felvidék kiemelkedő termőterületei között. A filoxéravész utáni szőlőrekonstrukcióval került a borvidékre az olaszrizling, amely mára a vidék legjelentősebb szőlőfajtájává vált.

A tó és az északi partot szegélyező dombok között szubmediterrán klíma alakult ki. Jelentősen befolyásolja a szőlő érését a tó hőkiegyenlítő és fényvisszaverő hatása. A völgyekben a hűvös éjszakák és meleg nappalok elősegítik a savak megőrzését, az uralkodó északnyugati széljárás pedig kifújja a párát a sorok közül, meggátolva a betegségek kialakulását, bár egyes - a beépítettség miatt - szélárnyékba került ültetvényeknél ez a hatás már nem érvényesül. A talajok és az alapkőzetek rendkívüli változatosságot mutatnak: permi vörös homokkő felett vörös agyag (Berekhát, Lőczedomb), márga és mészkő felett agyag (Nagykút), mészkő felett lösz (Kishegy), mészkő és márga felett lösz és agyag (Szitahegy), márga felett vörös agyag (Siralomvágó). 

A dűlők közötti különbségek felfedezését és megjelenítését szép lassan egyre több borászat tűzte ki célul és ez ma már szépen nyomon is követhető a borokban. A Csopaki Kódex létrehozása pedig lehetőséget adott a termelőknek arra, hogy egészen szigorú minőségi követelmények alapján magasabb szintre emeljék a csopaki olaszrizlinget. Az elmúlt évek azonban bebizonyították, hogy Csopakon nem csupán az olaszrizlinggel, de a furminttal és vörösborokkal is komolyan számolni kell.

Van Budapesten egy étterem – nem is akármilyen –, ahol egyedül az országban olyan ház borát töltögetnek, ami egész biztosan páratlan a maga nemében. És nemhogy Magyarországon, de nemzetközi viszonylatban is nehéz lenne találni hasonlót. A ház borát általában véve sem szokás túlgondolni, valami egyszerű, jól iható és megfizethető, szerencsés esetben korrekt bor szokott ez lenni. A kiváló alapanyagokról, ételekről és szervizről híres Sofitel Hotel Chain Bridge Paris Budapest Étterem és Bár csapata azonban jóval tovább ment az átlagos ház boránál. Náluk ugyanis bárki áll a palack túloldalán, bárki is tölt a vendégnek, tökéletesen tisztában van azzal, mennyi munka egy bort a szőlőtől a pincéig, majd a palackig eljuttatni. Ennek egyetlen, jól definiált oka van: ők is részt vesznek a borkészítésben.

Kétségkívül az én hibám, hogy a badacsonyi székhellyel rendelkező Istvándy Pincészet boraival szeszfogyasztó karrierem csúcsain semmilyen formában sem találkoztam. A csend nagyjából egy éve törhetett meg, amikor a Szondi utcai borelosztó aktuális fronttartója felhívta figyelmemet a mostanában már borműhelyként is könyvelt káptalantóti családborászat aktuális, '13-as hárslevelűjére, aminek a kvázi-perifériából felbukkanva sikerült akkorát futnia szubjektív módon, hogy gyakorlatilag a tizennégyes nyár alatt kevés egyéb fehérbor pörgött a poharaimban  úgynevezett elegáns kánikulaűzés céljából. A váratlan sikerlearatást sajnos nem követte ívszerű folytatás, az Istvándy-család egyboros pince maradt, legalábbis az én nézőpontomból mindenképpen. Talán éppen ezért örültem kifejezetten a ténynek, hogy furmintfan egy ad hoc vasárnapi beborozást kellő indokolatlansággal a friss, azaz '14-es Istvándy-hárssal vezetett fel. És ha már úgyis legalább ketten kóstoltuk, indokolt, hogy négykezessé váljon az a bizonyos kezdő-kétkezes. Azt azért a címen túl is indokolt előre beleszögezni a bevezetés deszkáiba, hogy az évjáratszínvonal visszaesésébe nem tört bele Istvándy Gergelyék hárslevelűbicskája. Sőt, még az is lehet, hogy fehérborliga évjáratfocijának egyik legszebb gólját lőtték be, már ha az ármásodosztályt vizsgáljuk.

Három magyar borpár következik. Különösebb koncepció nincs, pusztán - ahogy máskor is - érdekesebb volt ezeket a borokat egymás mellett kóstolni.
Az első duót két szép rajnai rizling alkotja Észak-Magyarországról. Egerben kevesen palackoznak fajtatiszta rajnai rizlinget, Bukolyi Marcellnél viszont erre volt már példa: 2013-ban egy késői szüretelésű bort, 2014-ben pedig egy félszáraz rieslinget zárt palackba. Losonci Bálint nagy riesling-rajongó saját és bevallása szerint szíve szerint mai tudása birtokában sokkal több rajnai rizlinget telepítene.
Egy cabernet sauvignon-páros következik a Balaton két partjáról. A Konyári Pincészet Dél-Balaton egyik legismertebb borászata, a pince alap cabernet sauvignon-ja pedig megbízható minőségű vörös a 2000 Ft-os árkategóriában. A Levendula Pince központja Lovason található, Alsóörs és Paloznak között. Az itt megénekelt palackot (nem az első volt, amit elfogyasztottam) a csopaki vasútállomáson található információs irodában vásároltam.
Végezetül egy késői szüretelésű furmint és egy késői szüretelésű hárslevelű zárja a sort Tokajból, hasonló filozófia mentén elkészítve: alacsony alkohollal, jó savakkal, gazdag gyümölcsösséggel.

Nos, ez az olcsó chilei cabernet sauvignon, ez a kis spórias klasszikus annyira felizgatott, hogy olyan cikket írtam, ami esetleg egyeseket sértett volna. Össze is hívtam a Borrajongó szerkesztői bizottságát, hogy véleményezze az irományt. Amúgy ilyen bizottságunk nincs, nem is volt és soha nem is lesz, de most kikértem a véleményét. Szóval, az eredeti pamflet arról szólt, hogy ha én magyar tömegborász volnék, és 369Ft-os csúcsteljesítményeket állítanék elő (bármelyik magyar borvidéken), és megkóstolnám ezt a döbbenetes palackszámban előállított chilei bort, akkor rohadtul elfogna a páni félelem. Ha ugyanis lenne elég eszem, hamar rájönnék, hogy ott állok egy szánalmas fizetéssel, egy szaros gumicsizmában, tornyosuló raktárkészlettel és egyre csak csökkenő bevételekkel. Leesne ugyanis, hogy valaki a nyakamra hajt és teszi ezt máris olyan behozhatatlan előnnyel, amit az életem végéig se tudnék ledolgozni. És ha érezzük, ha látjuk, hogy valaki a saját sírunkat ássa, az bizony rossz érzés, senkinek sem kívánom. Itt pedig éppen ez történik.

Lassan nemhogy a februárnak, de már a márciusnak is vége, magam sem tudom miért késett ennyit ez az írás, de most itt van.
Az első bodrogkisfaludi farsangról tavaly nagyon kellemes élményekkel (és még kissé zúgó fejjel) távozott kis kompániánk, idén sem hagytuk ki a mulatságot. A bodrogkisfaludi közösségépítés jegyében szervezett hétvége menetrendje a múltkorihoz nagyon hasonló volt: szombaton este árverés és vacsora, majd különféle játékokkal színesített farsangi bál, másnap pedig reggeli. Az árverésen idén Bodrogkisfalud nevének betűire - és a betűket kísérő borokra - lehetett licitálni. A betűket palackelválasztó lapokra Voronkó Vera kalligráfus művész álmodta meg és rajzolta fel, majd a betűket használt dugókból rakták ki. A bevételből a tavalyi árverésen gyűjtött pénzből megkezdett bodrogkisfaludi biciklipálya építését folytatják, illetve a gyermekeknek egy sporttábort szerveznek.
A farsang volt a hétvégi főattrakciója, de az esti mulatozás előtt volt még lehetőségünk kóstolni is. A Sárga Borházban elköltött szombati ebéd után a Disznókő Szőlőbirtok feldolgozóját néztük meg, majd Bodrogkeresztúrra érve a Tokaj Nobilis 2015-ös borait néztük végig még hordó- és tartályminta formájában, a farsangon pedig abban a szerencsében volt részem, hogy néhány régi Bott és Füleky bort kóstolhattam.

Már megint Chianti. Februárban alapos kiképzésben részesültem a Drop Shop tematikus estjének köszönhetően, és úgy esett, hogy alig egy hónap elteltével megint egy csokor Chianti Classico került az asztalra. Egy borász barátom a tavaly nyári toszkánai pincelátogatások során szerzett palackokat ajánlotta fel egy közös kóstolásra. Két ismert nagybirtok jelenleg forgalomban lévő borával egészítettük ki a sort.

Az idei VinCE egyik legjobban várt mesterkurzusa/workshop-ja minden bizonnyal az Ornellaia kóstolója volt, ennek megfelelően a szombat késő délelőtt megtartott 100 fős szeminárium villámgyorsan be is telt. A legendás toszkán birtok borásza, Axel Heinz 6 bort hozott magával a kóstolóra - a koncepció az volt, hogy a hűvös évjáratokat vizsgáljuk meg -, viszont a szemfülesebbek a Zwack Izabella Borkereskedés standján is elcsíphettek 2 bónusz tételt, így ezeket is hozzácsaptam a jegyzet végéhez. De kezdjük az elején...

Az olasz borról a legtöbb embernek valószínűleg a Chianti jut eszébe, ha viszont a Chianti jellemző karakterére kérdeznénk rá, a válaszadók vagy elbizonytalanodnának, vagy sokan sokféle választ adnának. Nem csoda, hiszen hiába a Chianti Olaszország valószínűleg legismertebb bora, stílusban, árban és minőségben óriási szórást mutatnak az egyes tételek, a fonott borítású palackokban árult dömpingbortól kezdve a komolyan érlelhető, kiváló borokig.

A Drop Shop február végi Chianti-tematikára felfűzött szerda (+csütörtök) estje kiváló alkalom volt, hogy szétnézzek Chianti-fronton.

Ahogy Piemont felé elindultunk, csak mellékszálnak gondoltuk az egyéjszakás megállót Alto Adige-ben. Nagyon vártuk már, hogy a hosszú út után kiszállhassunk végre a mikrobuszból, megmozgassuk fáradt csülkeinket és némi evés-ivás sem jött volna rosszul. Egyikünk sem várta azonban, hogy Alois Lagedernél ekkora adagot kapunk Alto Adige furcsán érdekes világából, ahol az ember a lapos almaföldekről indul, és ha nem vigyáz, könnyen az égben találja magát. Südtirol hangadás következik Lageder borosüvegein keresztül.

Szentesi Józsefet a magyar borok és pezsgők világában jártas közönségnek aligha kell bemutatni: a 2013-as évben a Borászok Borásza címet elnyerő mester egyrészt, mint a hazai pezsgőforradalom egyik apostola, másrészt pedig mint rég elfeledett magyar szőlőfajták megmentője is komoly elismertséget vívott ki a szakma és a borkedvelők körében. A valós helyzet azonban az, hogy még a fekete öves borrajongók is csak a felszínt kapargatják a Szentesi-életmű megismerése terén, amíg nem találkoznak a borász forgalomba nem kerülő mikrotételeivel. Egy kíváncsi borkedvelő csapattal egy napsütéses februári szombaton néhány óra erejéig lebuktunk a felszín alá, azaz "megrohamoztuk" a közelmúltban felújított budaörsi pincét, amely most már nagyobb társaságok fogadására is alkalmas.

A borral akár hobbiból, akár hivatásszerűen foglalkozó emberekben gyakran felmerül: milyen jó lenne saját pincét birtokolni, saját szőlőt művelni, saját bort készíteni. A legtöbben csak eljátszanak a gondolattal, de az álom megvalósítása végül elmarad. Egyeseknél a lelkesedés hagy alább, másoknál az anyagi korlátok vagy az idő hiánya szab gátat a vágyaknak. Vannak viszont olyan megszállottak is, akiknél valóban komoly a szándék, ők élnek a felkínálkozó lehetőséggel és pénzt, időt, energiát nem kímélve belevágnak a borászkodásba. Szerencsére a magyar borvilágban is van már erre több példa, és ma éppen egy ilyen pincéről lesz szó.

Bott Frigyesnek olyan évjárata volt a '13-as, amiről sok borász egy életen át csak álmodozik. Szinte minden fajta és házasítás klasszis szintig jutott, nem is emlékszem arra, hogy valakinek egy azon évből fehérből, vörösből egyaránt ilyen lenyűgöző palettája lenne. A tavalyi kedvenc listánkban mindenkinél szerepelt legalább egy bor ebből az évjáratból. Sajnos a hegycsúcs után általában a lejtő jön, vagy akár lehet a csúcson is maradni, bár a 14-es évjárat hatása miatt ez felettébb meglepő lenne. A minőség apadása majdhogynem borítékolható, bizakodásra adhat okot, hogy ilyen kaliberű borászoktól egyre több szép ‘14-es borral találkoztam már. Az új évjárat borai már elkezdtek szállingózni, egyelőre, a kevésbé nagy anyagok jöttek ki, a ‘sima’ Granum, a sauvignon és a tramini. Ebből az elsőt és az utolsót 3 napon át fogyasztottam felváltva. Traminivel kezdtem, a Bortársaság honlapja szerint a borász nagyon szerette ebben az évben ezt a fajtát: „Nem nagyon kedvelem a traminit, de ez végre olyan lett, amilyet én is szeretek, nálam ez az évjárat nagy nyertese.”
Ezt olvasva és az első néhány korty után, azt gondoltam volna, hogy Bott Frigyes szerint a Tramini akkor jó, ha olyan mint a sauvignon blanc. A nyitás utáni első percekben döbbenetes volt a hasonlóság az említett fajtához. Vegetális zöld aromák, abszolút savakra épülő szerkezet, még aromatikailag is minden klappolt. Ez szerintem egyértelműen az évjárat hatás számlájára írandó, a nehézkes, gyakran vastag traminiből filigrán kis bort faragott. Egy kis szellőzéssel aztán elképesztően tiszta nyári virágos illatával vett le a lábamról. Bár a fajta jegyei itt is inkább orrban jelentek meg hangsúlyosan. Akik engem olvasnak már régebb óta, tudják, hogy nálam, a traminiben az SAP az etalon, második helyen viszont a Györgykovács féle letisztult és sallangmentes tramini interpretációi állnak. Ez sokkal közelebb áll a második változathoz. A fajta kedvelőinek kifejezett ajánlható, simán meg is van a 6 pont (88/100). A Granum a címke szerint, idén nem tartalmaz olaszrizlinget, bár a tavalyin sem volt feltüntetve, mégis úgy emlékszem hogy volt néhány százaléknyi benne. Tramini, sauvignon és pinot bianco házasítás, egy kicsit nagyobb testtel mint a tramini, viszont orrban és szájban is elég matt, nagyon neutrális, talán a mandulát emelném ki mint meghatározó ízjegyet. Ennél a bornál egyértelműen lehet érezni a visszalépést a tavalyihoz de még a ‘12-eshez képest is, de még így is egy becsületes ár/érték aránnyal büszkélkedhet. 6 pont (87/100)

Nagy konzekvenciák levonására nem mernék, egy ilyen kis mintavételből, remélem a holnapi furmint februáron bemutatásra kerül az új évjárat furmintja és a korszakos kedvenc Super Granum is. Ígérem utána még visszatérek a témára.