Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

Ha valaki augusztusban menne spanyol bortúrára, mindenképpen lebeszélném róla. Spanyolországban ugyanis – hasonlóan más nyugati nemzetekhez – ebben a hónapban szokás kiadni a nyári szabadságot. Emiatt nehéz aztán kompetens embert találni, aki egy keményen végigdolgozott év után pont még augusztusban is a cégnél gürcöl. Nincs ez másként a Barbadillonál sem. Ha még hozzávesszük, hogy a sokszor „turistagyárként” dolgozó sherry-házak nem kivételeznek akárkivel, kár lenne egyedi elbánásra számítani. Kapcsolaton keresztül próbáltam szakmai látogatást kérni, először diszkréten lepattintottak, majd ígéretet kaptam, hogy találkozhatok a Barbadillo család egyik tagjával. A gyakorlatban ebből egy kedves kézrázás, egy sztenderd tárlatvezetés, plusz egy kibővített kóstolósor valósult meg. Sebaj, végül nem volt okom panaszkodni, gyors, de korrekt eljárásban részesültem.

Szombat délelőtt történt a tulajdonképpeni "necsakírja". Kivezényeltek bennünket a Kulcsár dűlőbe, ahol egész délelőtt oltványokat pótoltunk. Mit ne mondjak, elég fárasztó dolog, pláne a fizikai munkához egyáltalán nem szokott papír-bloggereknek. De a "mélypont" után jóra fordult sorunk, délután már kizárólag az volt a feladatunk, hogy finomakat együnk és főleg igyunk.

Este ismét a Bodó-portánál gyűlt össze  a díszes társaság kemény szellemi munkára egy kimerítő 2006-os évjárat-kóstoló képében. Vakon kaptuk a borokat és hogy ne terheljük túl a rövid-távú memóriát minden ötödik tétel után leleplezés (és persze esetenként nagy fölhördülés) következett. Ezúttal megpróbálkoztam hozzávetőleges pontokat is írni.

Íme a sor:

Első esti nagy kóstolónk témája a hárslevelű volt. A frissen épült Basilicus Borkultúra Központ volt a helyszín, a résztvevő borászatok pedig a Bott-pince, a Tokaj Nobilis, a Tokaj Kikelet, Demeter Zoltán, az Erzsébet pince, a Paulay Borház, Dorogi István, a Basilicus birtok, illetve a Bodnár-pince.

A technikai részletekről: 2012-es tételekkel indítottunk és haladtunk időben visszafelé egészen 2005-ig. A borokat vakon kaptuk kettesével és minden évjárat után az adott kört felfedtük. Kissé korlátozott volt a rendelkezésre álló idő, így elég tempósan haladt a sor, amiből következik, hogy tényleg csak futó benyomásokat sikerült rögzítenem. A pontozásról lemondanék, de egy aláhúzással megjelöltem a kiemelkedőbbnek érzett tételeket.

Ne csak írja...Ismét ezzel a jelszóval tölthettem egy hétvégét Tokajban, illetve főleg Bodrogkisfaludon. Aki a korábbi részeket már olvasta, nagyjából sejtheti miről van szó. Aki esetleg még nem olvasott itt ilyesmit, annak dióhéjban annyit, hogy a Bodó-Bott házaspár invitálására olykor összegyűlik néhány velük már évek óta baráti kapcsolatot ápoló mihaszna, városi léthez szokott puhány borblogger, akiket terv szerint jól megdolgoztatnak, hogy szinten tartsák bennük a tiszteletet a szőlész-borászok kétkezi munkájának irányába.

Mielőtt esetleg bárki megsajnálna bennünket a kemény meló csak a kisebbik részét teszi ki az itt töltött időnek, nagyrészt ugyanis orrba-szájba kóstolunk, iszunk, finomakat eszünk és egyáltalán igen jól érezzük magunkat.

A hivatalos program megkezdése előtt persze igyekeztünk kihasználni a rendelkezésre álló időt és néhány pincelátogatással tartalmasabbá tenni a tokaji hétvégét. Most ezekről fogok írni, megosztva a kóstolt borok jegyzeteit.

A sherry-elmélet zárásaként nézzük meg végre mivel találkozik a fogyasztó a borvidék kb. 400.000 hordójában lötykölődő italokból. Az évente letöltött mintegy 60 millió palack sherry elsősorban Spanyolországban és az Egyesült Királyságban kerül polcokra, ugyanakkor a hollandok és a németek is jelentős mennyiséget döntenek magukba. Ezen túl természetesen Amerikába és Ázsiába, de a Föld szinte minden szegletébe eljutnak a jerezi borok. Ahogy a sorozat több pontján már megjegyeztem, a mai borfogyasztási trendek nem éppen az oxidatív stílusú boroknak kedveznek. A mediterrán típusú ételek fokozódó népszerűsége, valamint a tapas bárok jelenleg is zajló forradalma azonban új lendületet adott a nemrég szégyenpadra kényszerített sherry-nek.

Magyarország legdrágább száraz fehérborának öt évjáratával, barátokkal és blogger kollégákkal ültünk egy asztalhoz. Nagyon kíváncsiak voltunk hogyan teljesít és érik Szepsy István emblematikus Szent Tamása. A kíváncsiságba azért némi félelem is vegyült, hiszen a termelő és dűlő híre, no meg a bor árazása nagyon komoly elvárásokat támaszt. Természetesen nem százpontos borokat vártunk, de minden tételnél minimum bólogatni gondoltunk. Nézzük, így alakult-e.

F.X. Pichler: Grüner Veltliner Smaragd Kellerberg 2002

A Kellerberg Pichler-ék legjobb dűlője. Mély, komplex, egységes illat. Még mindig intenzív trópusi gyümölcsösség, főleg maracuya, sok fűszer, klasszikus fehérbors, plusz édesgyökér, mézes-tejszínkrémes díszítések. Nagy testű korty, sűrű szövés, szinte olajos konzisztencia. Mély, vastag ízek, nagyon szépen érett,  de semmiképp nem előrehaladott, vagy tercier hangulat. A gyümölcsök rengetegen vannak, akárcsak a fiatalon is jellegzetes fűszerek, csak mindez finoman krémes közegbe ágyazva és nehezen szálazható eleggyé összedolgozva. A közép tele van anyaggal, koncentrációval,  kibontakozásra váró beltartalommal, a korty szép hosszan hömpölyögve fejlődik, mélységre, komplexitásra igazán nem lehet panasz. A savak érettek, szélesek, kicsit talán lágyak is, legalábbis a roppant gazdagság elbírna nagyobb feszességet, a korty így lehetne még fókuszáltabb. A részletek kerekek, sima tapintatúak, megvan a textúrában a szépen érett borok omlós puhasága. Az utóízben viszont az egyébként nem annyira magas (13.5) alkohol hajrába kezd, és az ideálisnál kissé hangsúlyosabb formában finisel. Kicsit talán nehézkes bor, de lenyűgöző a mélysége, a kifejezése, és az időtállósága. 7 pont. (91)

Még nem ejtettem szót egyik kedvenc hazai beszerzési helyemről. A  szentesi Gólyás Borház és Galéria lenne. Közepesen széles, de  jó érzékkel összeválogatott hazai kínálattal rendelkezik, de ami igazi vonzerejét adja, számomra legalábbis, a tulajdonos, Kálmán Tibor TÉNYLEG hasznos ajánlásai és remek kóstolási képessége. Akik ismernek esetleg tudhatják, hogy az elmúlt évek alatt immár baráti viszony alakult ki köztünk, sőt rendszeres kóstolótársunk, oszlopos, meghatározó tagja is lett kis társaságunknak TiBOR-barát :), de ezen tényekből adódó természetes elfogultság mellett is állíthatom, ha egy borra nekem azt mondta, hogy érdemes ránézni, arra MINDIG valóban érdemes volt.

Így volt ez mostanában is,a sok tizeneurós languedoc és cotes-du-rhone között kérdeztem nem tud –e kellemes árfekvésű, gyümölcsös, de a mindennapi, érdektelen ivóboron határozottan túlmutató koncentrációval bíró hazait ajánlani. És egyszer csak megjelent, hóna alatt egy számomra ismeretlen termelő, a mohácsi Planina Borház egyik borával. A családi pince talán top boráról van szó, emlékeim szerint 1900 Ft. egy üveg. Cabernet sauvignon, franc és kékfrankos, 3-4 éves kishordókban érett.

Friss, édeskés erdei gyümölcsök csapják meg orrunkat, szeder, áfonya, feketeribizli. Szájban közepesnél nagyobb testű, ízeiben kifogástalanul kitöltött. A gyümölcsösség egyértelműen dominál itt is, a hordó intelligensen kísér, megadja a korty krémes közegét, sima sűrűségét, de nem akar cserébe ránkzúdítani egy sor közhelyes aromát. Tényleg pirospontot érdemel. A szerkezet nem nagy, de nem is vágyunk rá. Nincsenek kibontakozásra váró denzitások, mély tartalmak, csak úgy szépen arányosan kitöltött, jó közepes lecsengéssel. Vázát érett savak és tanninok adják, nem kell kifejezett cizelláltságot, luxus érzetű tapintatokat várni tőlük, de szépen integráltak a kerek egészbe, miközben a szükséges tartást megadják.  5+, tiszta szívből, örömmel fogyasztva, bármiféle kompenzációs kényszer nélkül. Sok-sok ilyenre volna itthon szükség. Megvenném újra.

A múltkori bombasztikusan jó Languedoc-kóstoló után várható volt, hogy ebben a témában fognak még történni kalandozások. A lenti borokat nem egyszerre, hanem egy jó hónap leforgása alatt kóstoltam, ebben a posztban pedig rendszereztem a tapasztalatokat.

A képen Terrasses du Larzac, Languedoc egyik jelentős alkörzete. Innen vettem kölcsön.

Pár hónapja vetettem fel Török Csabának, volna-e kedve egy Tabunello vertikálishoz. Volt. Személy szerint nagyon kíváncsi voltam a kis Szent György-hegyi birtok hétéves evolúciójára és alig vártam, hogy egyetlen asztalon lássam a teljes történetet. Magyarország talán legfurcsább bora a 2007-es évjárattal robbant a köztudatba. Alsó hangon is megosztott mindenkit, hiszen három dimenzióban is megbolygatta a téridő szövétnekét: Szent György-hegyi is, vörös is és Toszkána első számú fajtájából, az itthon vadidegen sangiovese-ből készült. A fogadtatás enyhén szólva is vegyesnek ígérkezett. A fogyasztók egy része élcesen egri kadarkát, másik része kiváló pinot noirt kiáltott. A helyi „szakma” is nagyokat szörnyülködött, sőt a 2HA a mai napig szálka egyes szemekben. Nehezen érthető ez, hiszen a birtokra látogatva pompás szőlőket, egy csodaszép birtokközpontot és profi pincét találunk. Ha teszünk egy rövid sétát a hegyen, hamar rájövünk, hogy Török Csaba – két-három másik termelőtársával együtt – csak zavar a mátrixban. Elhanyagolt szőlők, lepukkant pincék és rangon aluli borok jelentik ugyanis a Szent György-hegy valóságát. Persze, most nem erről lesz szó.

Szicíliából még csak-csak ittam borokat, de konkréten az Etna környékéről (Etna DOC) egyáltalán nem. Így borsos ára ellenére is leemeltem ezt a palackot az egyik bejáratott borbolt polcáról és alig vártam, hogy megkóstoljam. A pincészet mintegy 16 hektár szőlővel rendelkezik és éves szinten mindössze 15000 palack bort készít. A két helyi speciális szőlő a nerello cappuccio és a nerello mascalese, melyeket többnyire a pinot noir-hoz szoktak hasonlítgatni. A talaj nem meglepő módon vulkanikus, ami extrém ásványos borokat eredményez. A bort használt és új francia fában érlelték 20 hónapig, majd palackozás után még fél évig hagyták pihenni, mielőtt piacra került. A San Lorenzo csaknem teljes egészében nerello mascalese-ből (98%) készül, a cappuccio csak nyomnyi mennyiségben van jelen benne. Egész világos rubin színű, téglavörösbe hajló széllel. Közepesen intenzív, gazdag illat: kék virágok, pirosbogyósok, finom fűszerek és rengeteg ásvány. Pazar. Az ízkép is hasonló, a gazdag mineralitás mindent visz, de mellette azért izgalmas gyümölcsösség-fűszeresség is észrevehető. Alig közepes test, minimális finom tanninnal és határozott, de nem tolakodó savgerinccel. Illat-és ízjegyei alapján tényleg pinot-s, a szerkezet viszont kissé lazább, elmarad a komoly francia pinot-k precíz struktúrájától. Nincs azért gond vele, semmi nem lóg ki vagy rontja el az összképet, csak a komoly fókuszáltság, tömörség hiányzik. Mindenesetre nagyon élvezetes bor, valahol 6-7 pont között. $40.

Az olaszliszkai Kulcsár-dűlő új terület Bodóék gondozásában. Az öreg-tőkés hárslevelű hordómintaként komoly hatással volt rám, a szortimentből az egyik kedvencem volt.  Az akkor nagyon kellemesen félszáraz tétel később újra beindult és szárazra kierjedt. A tétel sorsa sokáig bizonytalan volt, legyen-e dűlős bor, vagy menjen birtokborba, alkotói nem rajongtak annyira érte, mint én. :)  Végül  lepalackozták önállóan, de kereskedelmi forgalomba nem került. A pincénél lehet kóstolni, illetve ha valaki nagyon szeretné, akkor hozzájutni.

Körte, birsalma, fehér virágok, pici sütőtök, elég karakteres gyurmás-kerámiaporos-fogpasztás ásványosság. Közepes, vagy attól alig nagyobb test. Telt íz, nagyon primer fehér húsú gyümölcsök, nyári alma, friss körte,  jelentős ásványosság is fűszerezi, illetve van egy minimális erjedtes-élesztős bizonytalan jegy, mintha még hordóminta lenne, és egy egész picit még mozgásban lenne.  Ezzel együtt is vonzó, csontszáraz és frissítő, melyre még egy egészen halovány co2 is rájátszana. A szerkezet egyébként igen szép. A textúra könnyedebbnek hat, mint mondjuk a Csontos vagy Határik esetén, de a fürgébb mozgás ellenére ez is abszolút kompakt és tömör kortyközéppel bír. Nincs fölösleg, végig izmos és szikár, határozott fókusszal, magas, de jól integrált savak által szép hosszan kísérve. Remek egyensúly, miközben jól eső vibráció járja át. Nehéz adekvát pontot adni. Szerkezetileg nálam simán megugorja a 7 pontos szintet. Ugyanakkor nem tudom mit illene kezdenem az ízben mutatkozó enyhe bizonytalansággal. Lehetséges, hogy a két lépcsőben lezajlott erjedés hagyott vissza valamiféle aromatikai huncutságot? Ha akármilyen kis mértékben is, de igen, az vajon hibának minősül-e? Akár igen, akár nem, szerintem sokra lehet hivatott ez a terület.

Didier Barral mondhatni egy különutas fenegyerek. Borait egyaránt lehet kedvelni és elvből elutasítani, mindkettőre tudnék indokot felhozni. Az 1993-ban alapított birtok radikálisan biodinamikus szemlélettel dolgozik, összesen harminc hektár területet művelnek a Franciaország délnyugati traktusában található Faugères appellációban. Van itt minden, kifejező filozófia, preparátumok, tobzódó mikrovilág és a farm fenntartásához elengedhetetlen állatkák. Didier a borkészítésben sem aprózza a dolgokat, kifejezetten hírhedt a minimális kénhasználatról. Kóstoltam már néhány Barral vöröset, amelyek a birtok-filozófiát paradox módon megerőszakolva nem csak a terroir köveit, de a minimál-technológia mellékhatásait is hirdették. Dőlt belőlük a brett ugyanis, rurális interpretációban cseppet lószarosak voltak. Nem hangzik ez jól, de ha komfortzónánk engedi, mégis érdemes Barral borokkal próbálkozni. Ha szerencsénk van velük a gyümölcs, a mélység és a komplexitás is átjut az istállószagon.

Egy ideje tartogattam két palack Hollóvár 2008-as furmintot, de nem pont ugyanabból. Takács Lajos ugyanis  a tétel egy kisebbik részét szűretlenül palackozta, ez a verzió csak a pincénél volt kóstolható és vásárolható. A kereskedelmi változat szűrés után lett letöltve. Most felnyitottam mindkettőt, és egymás mellett néztem meg őket.

Komplex, szívet melengető „old school” Hollóvár illat. Aszalt kajszi, méz, sósság, pici vöröshagymahéj, kéksajt. (ez utóbbi messze nem olyan meghatározó, mint fiatal korában) Telt korty, mély, az illatnak megfelelő karakteres ízek, szemrevaló attack. Sűrű szövés, élénk, fajsúlyos, ugyanakkor teljesen lekerekedett savak. Nem mondanám kifejezetten fókuszáltnak, de a hömpölygő gazdagság rétegekben érkezése megadja a korty fejlődés-érzetét. Elég hosszú lecsengés, remek egyensúly, sima felszínek, a szépen palackérett állapot finoman omlós konzisztenciájával. Komoly.  Eléri a 7 pontot. Szerintem fejlődését tekintve már elérhette csúcsát, ún. platón lehet, nem hiszem, hogy várható ettől feljebb.

A két bor nem meglepő módon igen hasonló volt, így nem láttam értelmét két külön jegyzetnek.  A szűretlen változat talán kicsit szebb, komplexebb palackbukét mutatott, míg a kereskedelmi tétel inkább petrolosabb volt. A szűretlen egy picit teltebbnek, kerekebbnek hatott, a normál változat kicsit feszesebbnek tűnt. Szubjektíve egy árnyalatnyit jobban tetszett a szűretlen, de tényleg annyira kicsi volt a különbség, hogy  nem voltam benne biztos, ha random töltögetne valaki a kettőből, akkor mindig tudnám, hogy melyik van épp a poharamban. Szűréstől függetlenül számomra a valaha volt egyik legjobb Hollóvár-bor, őszintén hiányzik ezen korábbi stílusuk. 

Egy Varsó mellé szakadt barátom hívta fel a figyelmem, hogy a lengyel Lidl nagy átalakulások színtere volt az elmúlt időszakban. Lidl viszonylatban ugyanis igen szokatlan minőségű és árazású borok jelentek meg a polcokon. Ez önmagában még csak érdekesen hangzik, de ha végignézzük a listát, meg is lepődhetünk: Champagne, Elzász Grand Cru, Médoc Cru Bourgeois, Saint-Émilion Grand Cru, Crozes-Hermitage, Châteauneuf-du-Pape, Gigondas, Sauternes, Brunello di Montalcino. Kiindulva a „Lidli” itthoni, főként olcsó borokra koncentráló kínálatából, már-már meghökkentőnek hat az újítás. Vajon milyen kísérletbe fogott a Lidl Polska északi sorstársainknál?

A patináns ribera del duero-i Dominio de Pingus pincészet alsóbb kategóriás bora (a harmadik, ha nem tévedek), öregtőkés tempranillo-ból készül, helyi termelőkkel történő együttműködés gyümölcseként. Persze azért harmadbor ide vagy oda, nem kell megijedni, hiszen egy ekkora presztízsű pincénél nem adnak ki akármit a kezükből, úgyhogy mindenképp nagyon jó borra számítottam és lényegében meg is kaptam. Sötét bíbor szín, igen fiatalnak tűnik. Közepesen intenzív, elegáns, abszolút nem tolakodó nagyboros illat: sok friss pirosbogyós, kevés füst és hordóvanília. Közepesnél kicsit teltebb korty, és érződik ugyan a boron a fiatalság, de ennek ellenére remekül iható már most is. Az illathoz hasonló ízkép, finom gyümölcsök és elegáns hordós jegyek, remek arányban. Nem kifejezetten mély, de jól fókuszált korty, semmi nem lóg ki, kiváló érett savak és bársonyos tanninok, sehol egy él, vagy oda nem illő részlet. Érdemes lenne pár évet palackérlelni, de mint említtem, már most is élvezetes ital. A Wine Advocate 92 pontot adott rá, az áltunk használt skálán a 7 pont alját éri el, némi éréssel komplexebbé válva még szebb lesz. $45, akov kolléga itt írt a 2009-es évjáratú testvéréről.

Hosszú évekig tart, amíg az egyszerű kis palomino alapborból egy komplexre érett sherry kerekedik. Minden kisiskolás tudja, hogy a jó borhoz jó pince is kell, ahol alaptartozék az optimális hőmérséklet és a megfelelő páratartalom. Egy Jerezhez hasonló száraz és forró régióban ez azért nem fordul elő minden utcasarkon. Ha hozzávesszük, hogy a borvidék alapkőzete nem alkalmas klasszikus pincék létesítésére, látszólag igen nehéz feladattal állunk szemben. A megoldást ismét az évezredes know-how adja. Szőlőfajták, talajok, a borkészítés és érlelés egymásba simuló módjai-lehetőségei azok, amelyek végül a sherry hosszan polírozott stílusában egyesülnek. A jerezi egyenlet utolsó eleme tehát az érlelés feltételeit megteremtő bodega. Ebben a részben megnézzük, hogyan működnek a szellemesen csak „katedrálisoknak” nevezett, borgőzbe vont épületek.

Ez a kóstoló óta igencsak érdekelnek a Dom. du Pégau borai, így az elmúlt félévben ahol lehetett próbáltam csempészni egyet-egyet aktuális rendelésembe. Mára összejött néhány palack, melyek segítségével mégha igen szellősen is, inkább csak szúrópróba jelleggel, de lefedhető a borok fejlődésének jó 12 éves szakasza.

Laurence Féraud és szülei 1987-ben alapították saját birtokukat. Nem minden előzmény nélkül, ugyanis a dédszűlők, majd a nagyszűlők is a Dom. Féraud néven alapított birtokot vezették, de a család még jóval azelőttig, egészen a 17. századig vissza tudja vezetni szőlőtermelői gyökereit.  A kezdeti 7 ha mára jelentősen megnövekedtt. Ma 20 hektárral rendelkeznek Chateauneuf du Pape-ból, 20 hektár a Cote du Rhone Villages appelláción belül, 5 hektár Cotes du Rhone besorolású terület, és 20 hektár bármilyen erdetvédelmi körzeten kívüli szőlő, ahonnan Plan Pegau néven asztali bort palackoznak.

Gazdag, rusztikus, tradicionális stílusú Chateauneuf-ök. Parker írta, ha bárki kíváncsi milyen lehetett egy CdP a 40-es-50-es években vegyen bátran egy Pegau-t. A borokat hőmérséklet-szabályozás nélkül betonkádakban erjesztik saját flórával. Az érlelés hatalmas (50hl) öreg fahordókban történik, ez a bor esetén konkrétan két évig. Szűretlenül palackoznak.

Az alap Chateauneuf-cuvée-jükből kóstoltunk három egymástól viszonylag távoli, de egyaránt kiemelkedő évjáratból származó tételt. Tudni kell, hogy az alapanyagot tekintve ez a szint teljesen megegyezik a következő lépcsőfokot jelentő és a múltkor már kóstolt Cuvée Laurence-szal, csak ez utóbbi kétszer annyi érlelést kap.

Örömmel jelentjük, hogy az idei év Borászok Borásza díjat Szentesi József érdemelte ki. Szeretettel gratulálunk és sok sikert kívánunk a további munkához! Az Év Borászfelfedezettje Berecz Stéphanie, a Magyar Borért díj nyertese pedig Molnár Péter (Patricius) lett. Gratulálunk Nekik is!

Friss körte, citrus, fehér virágok, zsírkrétás-sós-kerámiaporos ásványosság. Szép. Közepes testű, arányos felépítésű korty. Telt, tiszta ízek, elegáns gyümölcsösség, finom ásványosság. Semmiféle kirobbanó intenzitás, mégis vonzó. Nagyon enyhe krémesség a konzisztenciában. A közép szépen bontakozik, nincsenek  letaglózó mélységek, de mégis elegendően fókuszált. A lecsengés közepesnél hosszabb, utóízében egy kis nyers ananászos fanyarság is megjelenik. Remek egyensúly és egység, sima tapintat, kidolgozott részletek.  Tényleg szép, de nekem a csont nélküli klasszishoz hiányzik még egy kis extra koncentráció és intenzitás, még bőven összeegyeztethetőek lennének az eleganciával. 6.5 pont. (89)

Domaine des Croix: Aloxe-Corton Les Boutiéres 2010

Piros bogyós gyümölcsök, főleg cseresznye közepes koncentrációban, viszont elég jelentős hordóval is megküldve vanília és pörkölési aromák képében. Szájban is ilyen. Közepes test, közepes intenzitás. Alapvetően tiszta, dominálnak a gyümölcsök, de jobban jelen van a fa, mint várnám. Semmi különös szerkezet,  az ízek fokozatosan kiürülnek, közepesen hosszú lecsengés. Nincs különösebb említésre méltó kortyfejlődés, cizelláltság, vagy kanyar. Finom, jóivású, kajához is jól mehet, de ez nagyon kevés. Ebben az árkategóriában sokkal jobb burgundi borokat is lehet találni. 5 pont. 8500 Ft, Bortársaság.

Kislaki Bormanufaktúra (Légli Géza): Pinot Noir Válogatás 2011

Sokkal vonzóbb illat, koncentráltabb gyümölcs ígéretével, főleg kék bogyósok, áfonya, kékszőlő mellette szegfűszeges-borsos fűszeresség. Közepes méretű, arányos test. Ízben kissé visszafogottabb, mint amit az illat ígért, illetve, mint emlékeimben, sőt még az előző borhoz képest is.  A szerkezet viszont egy lépéssel komolyabb, mint az előbb, mutat némi cizelláltságot, fókuszt. A savak feszesebbek, a tannin itt se túl sok, de nem észrevétlen, ugyanakkor finomszemcsés, jól integrált. Közepesnél alig hosszabb lecsengés. 5.5-6 pont, most nem éreztem, hogy tisztán meglenne az utóbbi. 4300 Ft, Kézműves Borok Háza.

Az alapborok első válogatása, majd borpárlattal való erősítésük után kezdődhet a szigorú és rendkívül fifikás szabályrendszer szerint történő érlelés. A borok először egy kb. 6-8 hónapos előérlelésen esnek át (un. „Sobretabla”), amelyet egy második válogatás fog majd követni. Ez azért fontos, mert ebben a bébi szakaszban más-más irányba képesek fejlődni a különböző tételek. Az előérlelés már öreg, sokszor használt 600 literes hordókban történik, amelyeket csak 5/6-ig töltenek fel, azaz kb. 100 liter levegő marad a borok felett. Csúnya magyar fogalommal ez a „darabban tartás”, az üldözött tokaji múlt kedvelt „gazdagítási” stratégiája. Így adtak eleink természet szülte édes boraikhoz un. bródig (kenyérhéjas) karaktert.

A Szerbiába szakadt Hajdújárásról, a Szabadka-Horgosi borvidékről származik ez a kadarka, amelyet egy 1880-ban telepített ültetvényről készített Maurer Oszkár. A hátcímke szerint „Tudomásunk szerint a világ legidősebb kadarka szőlőültetvényének a termése a palackban lévő bor”. Minden bizonnyal így is van. Ha körbenézünk a világban, nem csak kadarkából – ahogy a címke pedzegeti szerényen – de más fajtákból is alig-alig találunk ilyen idős telepítéseket. Kapásból csak pár ausztrál borászat jut eszembe, ahol hasonlatosan hajlott korú shiraz vagy grenache tőkék adják a legcsúcsabb – és igen drágán mért – tételeket. Annál is inkább hihetetlen ez, mert a magyar szőlészeti mainstream szerint 30 éves tőkekornál már vágni érdemes. Kíván-e fűrészt a kadarka 130 évesen?

Krisztusi korba lépvén úgy határoztam, hogy egy impozánsabb édes-sorral lepem meg a szűk borklubot. Különösebb koncepció nem volt, csak annyi, hogy lehetőleg nagyon fincsi dolgokat igyunk.