Didier Barral mondhatni egy különutas fenegyerek. Borait egyaránt lehet kedvelni és elvből elutasítani, mindkettőre tudnék indokot felhozni. Az 1993-ban alapított birtok radikálisan biodinamikus szemlélettel dolgozik, összesen harminc hektár területet művelnek a Franciaország délnyugati traktusában található Faugères appellációban. Van itt minden, kifejező filozófia, preparátumok, tobzódó mikrovilág és a farm fenntartásához elengedhetetlen állatkák. Didier a borkészítésben sem aprózza a dolgokat, kifejezetten hírhedt a minimális kénhasználatról. Kóstoltam már néhány Barral vöröset, amelyek a birtok-filozófiát paradox módon megerőszakolva nem csak a terroir köveit, de a minimál-technológia mellékhatásait is hirdették. Dőlt belőlük a brett ugyanis, rurális interpretációban cseppet lószarosak voltak. Nem hangzik ez jól, de ha komfortzónánk engedi, mégis érdemes Barral borokkal próbálkozni. Ha szerencsénk van velük a gyümölcs, a mélység és a komplexitás is átjut az istállószagon.
Ha ilyen Barral vörösben, vajon milyen fehérben? Ez járt a fejemben, amikor a Terroir Clubban kezembe vettem a sárga kapszulás palackot. A bor alapanyaga egy háromhektáros területről származik, öreg tőkés ültetvényről, palás talajról. 80%-ban terret gris és blanc, 10-10%-ban pedig roussanne és viognier fajták alkotják. A szürettől a feldolgozásig mindent kézzel végeztek, aztán 12 hónapot töltött el fahordóban.
Domaine Léon Barral Vin de Pays de l'Herault Blanc 2008
A borhűtőből kiemelve hamar levettem, hogy ez a dolog inkább Didier Barralról szól, mint a fogyasztóról. A palack oldalán jócskán van finomseprő, amely papírforma szerint nem lephet meg: a vörösborokhoz hasonlóan nem derítenek, s nem is szűrnek. Mire hímes tojásként babusgatva három utcával odébb ballagtam vele, már szép opálosra keveredett. Egyéni tolerancia kérdése, hogy milyen szövegkörnyezetben használjuk ilyenkor a „natural wine” szófordulatot. Valóban, az elhalt vadélesztők pamacsos kolóniái a természetesség csúcsát ostromolják. Másrészről a hasonlót a kesztölci borversenyről is kivágják. Ilyen ez a c'est la vie.
Zavaros, opálos, narancsba hajló szín. Illata elsőre meghökkentő, hisz brettes ez is, sosem leltem még állatot fehérborban. Emellett savanykás, kissé erjedt is, kevés gyümölccsel, virággal és visszafogott fahatással. Erre jön még a patikaszag és az illós-almás rétes komplex egyvelege. Megkóstolva sincs radikális eltérés. Testes, kis almás oxidációval, tagadhatatlan illóval, aldehides és sós karakterrel. A sava sok, mégpedig nagyon, citromos és szinte savanyúvá teszi. Ha komplexitást keresünk, nem lehet panasz, hiszen van itt még tannin is, a héjas-erjedt aromák nyomán már vártam különben. Az utóíz hosszú, hordó is villan valamennyi, az oxidáció farvízén pedig élesztős és kenyérhéjas a levezetés. Két nap múlva valamivel tisztább a bor, a brett visszaszorul kissé, az illó már nem annyira evidens, a természet felsőbbrendűségét szikrázó reveláció viszont elmarad. Attitűdtől függően pontozhatjuk, én most lemondok erről. Méregdrága. 13%. 6.250Ft (Terroir Club)
Lehet, hogy ez a bor ilyen. Lehet, hogy teljesen más. A Barral-technológia alapján mindkettő beleférhet, és kénytelen is vagy hinni benne, hiszen a natural wine az a bor, amelyet nem viszel vissza, ha hibásnak érzed. Csak az ég, a föld meg az egyebek tudják, mi kerül poharadba, ó, nyájas fogyasztó.
