Gálné Dignisz Éva év bortermelőjévé választása kálium volt a tetszhalott, gyakran önmaga belső köreit (vagy azt sem) szórakoztató és informáló szeszközvélemény hullámveréstől mentes állóvizében, legalábbis ami a ritkán látott heves verbális reagálást illeti. Se kedvem, se kompetenciám megítélni, hogy az „addig jár a korsó a kútra…”-elv alapján kiosztott díj renoméja hogyan áll most, de azt biztosan tudom, hogy Gálék köszönik szépen, jól vannak. A száz hektár közeli területről többnyire finom, ropogós, reduktív alföldi borokat készítő vállalkozás jól megy, a pinceajtónál rendszerint kisebb-nagyobb sort szükséges állni, hogy borhoz jusson a hétvégi betevőért zarándokoló alkesz, történik mindez díjtól függetlenül már évek óta.

Spanyolország borászata óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi mintegy 15 évben. Az elsőszámú borvidék, Rioja mellett több másik is kezdi megmutatni egyedi arcát. A korábbi hosszan érlelt, agyonhordózott, nehézkes tanninbombák kora szerencsére leáldozni látszik. Az új spanyol borászgeneráció igyekszik előtérbe tolni hagyományos fajtáikat, a termőhelyet, az egyediséget, valamint fiatalabb korban is fogyasztható, gyümölcsös, elegáns, jó ár-érték arányú borokat a palackba tölteni. Lássuk, erőfeszítéseiket mennyire koronázza siker a Rioja, Toro, Priorat, Ribera del Duero, Bierzo, Penedes és La Mancha borvidékeiről érkezett tételek tükrében, a Borkollégium kóstolósorozatának májusi fordulóján.

Szeretném pár gondolat erejéig megszegni az egyboros sorozat íratlan szabályrendszerét, ugyanis a rövidre, de annál tartalmasabbra sikerült hétvégi Tokaj-túrából érdemes levonnom néhány következtetést, még ha csak mellékszálon is kapcsolódnak be a gerincet adó Gizella-sztoriba. Egy dolog olvasni arról az untig ismételt jelen idejű borvidék-portréról, melyben a sűrítménytől félédes múlt vastag, szinte radírozhatatlan ceruzájával igyekszik felülírni a belőle kitörni szándékozó jelent, és egy egészen másik ezt saját érzékszervekkel tapasztalni. Nem a szerencse, inkább az elszánt, kompromisszumot nem ismerő munka az oka annak, hogy a Sárga Borház teraszán ebédelhetünk, hogy a Tokaji Borecet Manufaktúra kiváló eceteit kóstolhatjuk, valamint a jövőt író borászok borait ihatjuk. Olyan ez, mint szélcsendben vitorlázni, de Tokaj köszöni szépen, jól van – gondoltam magamban, miközben Szilágyi Lászlóval kóstoltuk a ’12-es és ’13-as borokat.

Bodegas LAN: Rioja Reserva „Culmen” 2004

Még tavalyi „fogás”. Nem emlékszem, 6 ezer- valahányszáz forintra volt leértékelve huszon-akárhányezerről. Az importőr IFDT-nél az aktuálisabb 07-es évjárat konkrétan 26 200 Ft. Mondjuk tegyük hozzá, mérsékelve a fogás mértékét, hogy Spanyolországból 40 Euro körül szerezhető be, tehát a reális discount inkább feleennyi, mint negyedannyi, de azért a biztonság kedvéért rögtön két palackkal is vettem. :)

Kevés magyar vörösbornak tudok felhőtlenül örülni. Ez itt viszont mindenre rácáfol. A kékfrankos és kadarka keresztezésével kreált magyar rubintos fajta igazi ritkaság. Pedig az elvtársak próbálkoztak vele rendesen, de az MTZ-traktoros, rogyásig terhelt verzió valahogy nem akart működni. Ki tudja miért? Nem is telepítettek belőle sokat. Szecskő Tamásnak hála, azonban megismerhetjük mire is képes a rubintos, ha éppen jól bánnak vele. Már a 2011-es is nagy dobás volt, méltó utód született.

Az Eger Cottage-ra kis túlzással rá lehetne fogni, hogy a Bukolyi Családi Pincészet fiókvállalata, ennél azonban többről van szó, hiszen Bukolyi Marcell és Lilla közös vállalkozása gyümölcsborokat, likőröket, párlatokat is forgalmaz. Ami a borokat illeti, Eger Cottage névvel egy fehér és egy vörös került palackba, csavarzárral, figyelemfelkeltő címkével. A két tétellel Bukolyiék deklarált célja, hogy a fiatalos design mögé rejtve könnyebben érthető, de tartalmas borokat juttassanak el a borfogyasztókhoz. Úgy tűnik, mindkét tétel betölti a szerepét: kétezer forint körüli árukkal szélesebb réteg számára elérhetőek, a túlzásokat nélkülözik, jó egyensúlyt mutatnak, mindkettőt jól esik inni akár magában, akár étel mellé. Jobb helyeken valami ilyesmi szintet képviselhetne a ház bora.

Jó két éve relatíve nagy visszhanggal léptek köztudatba Bakó Ambrus borai a Villa Sandahl szortiment oldalán. Megnéztem akkor néhányat, de nem igazán tetszettek. Tiszta, krémes, túlzottan lágy, esetenként alkoholos, de leginkább semleges borok voltak. A 12-es évjáratból egyet néztem csak meg, és véleményem egyáltalán nem változott. A 13-as évjárat színrelépésekor is ez volt a terv, nézzünk meg egyet szúrópróba-szerűen, ami végül olyan jól sikerült, hogy szép lassan vettem egy-egy palackkal az itt elérhető összes Bakó-borból.

Nem bántam meg, a szortiment egésze egy kivételtől eltekintve tetszetős volt

Jómagam még nem jártam végig a Bock-szortiment felsőházának minden szegletét („hogyha nékem sok pénzem lesz…”), de ha a filiszteus izomtorony szemiotikai jelentéstartalmától eltekintek, miszerint Góliát az istentelen nagyhatalom megtestesítője, úgy tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom, hogy a Boxi-csúcs tulajdonképpen egy maréknyi borvidéki Góliát Capellától Magnificióig. A borok koncepció szerint óriásnak készülnek, céljuk az egy heti fizetésért cserébe történő zúzás borfesztiválon, borversenyen, vagy egy steak mellett, az étteremben. Nem is csoda, ha a hatvan kilogrammnyi páncél előtt (kihívó híján) egyszerre borul térdre borértő és pénzes alkoholista. Ne várjunk kiütéssel végződő párbajt, ha csak villányi nagyokat küldünk ringbe, a „ez kevésbé mazsolás, mint a másik, noha túl sok a hordócsokoládé”-típusú érvelésre alapozott pontozásos győzelmek meg már unalmasak, úgyhogy célszerű súlycsoporton kívüli kihívó után nézni. Kérdés, hogy van-e legény talpon a vidéken.

A korábbi Kezes-Lábost és Pincefesztivált felváltó, minden évszakban egy-egy alkalommal megrendezett Etyeki Piknik gyorsan az elődökhöz hasonló népszerűségre tett szert. Több mint egy év távlatából a vendégborászok listája is stabilnak tűnik. A rendezvénysorozat - úgy tűnik - elérte célját: tényleg - legalább évszakonként egyszer - állandó programmá vált Etyekre járni. A pünkösdi hétvége szombati napján a kora nyári melegben szépen megteltek mind az településre közlekedő buszok, mind az Újhegy pincéi. 

Én nem is annyira kóstolni, mint inkább ismerősökkel találkozni, beszélgetni, lazulni ruccantam át a fővárosból, szombat délután  de négy pince szortimentjét még így is végignéztem. Haladjunk hát szép sorban…

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

Egy ideje az a hír járja, hogy a ’11-es Kikelet-borok váratlan zuhanórepüléssel kerültek leszállópályára. Ha memoárt éppen még nem is időszerű írni róluk, de a birtokhárs és egy dűlős furmint elmúlt félévben nyújtott teljesítménye alapján állítólag célszerű őket minél hamarabb átszűrni magunkon, a feltámadás ugyanis (fél)hivatalosan elmarad, minden palackban töltött nap újabb szöget ver a régi bálványok koporsójába. Egy alig hároméves birtokbor vénülésére még csak-csak találni racionális magyarázatot, hiszen ezek a borok nem hosszú pinceérlelésre készülnek, de a dűlősök idő előtti kopaszodása számomra megkérdőjelezi a löszre alapozott nagybor-tervek létjogosultságát, már amennyiben a nagyság kötelező vonzata a hosszú távú érlelhetőség.

A kereskedős poszt folytatása következik.

A furmint, a kékfrankos, és az olaszrizling után immár a hárslevelűnek is van saját rendezvénye. A leginkább a furmint „kistestvéreként” kezelt, picit háttérbe szorított fajta véleményem szerint önállóan is megérdemli a figyelmet, hiszen a furminthoz hasonlóan képes több arcát is megmutatni, közvetíteni a termőhely üzenetét, azonban behízelgőbb aromatikájának köszönhetően talán jobban megtalálja az utat a kezdő borfogyasztókhoz, azaz „térítőbor” szerepére inkább alkalmas lehet, mint a furmint.

Kézdy Dániel, a Furmint Február szellemi atyja már hosszabb ideje igyekszik a hárslevelű fajtára is egy rendezvénysorozatot felépíteni. Az eredeti tervek szerint a Hárslevelűk Éjszakája (röviden: HÉJ) tavaly debütált volna, de a főszervező végül úgy érezte, megéri várni egy évet az első rendezvénnyel. A cél – a Furmint Februárhoz, vagy a Kékfrankos Most!-hoz hasonlóan – egy „önjáróvá” váló mozgalom beindítása, amelynek révén folyamatosan kisebb rendezvények is csatlakoznának a jövőben a fő kóstolóesthez. A Furmint Február Vajdahunyadvárban tartott nagy kóstolójához képest Kézdy Dániel a HÉJ debütáló rendezvényét egy oldottabb hangvételű, kisebb létszámú, a végén laza boros buliba átforduló eseményként képzelte el. A helyszín kiválasztásánál is ezt tartotta szem előtt: a Budapesti Harisnyagyár épülete loft-szerű, tágas belső terével és underground hangulatával inkább csábít bulira, mint a Magyar Mezőgazdasági Múzeum patinás épülete.

Most, hogy egy év eltelt azóta, hogy Wachau jól kioktatott minket Tokaj-kontextusban a tisztaság nemzetközileg értelmezett fogalmáról (itt és itt felidézhető), több szempontból is időszerű volt egy leckeismétlés. Egyrészt én alapból megbuktam, mert időhiányra hivatkozva nem tudtam részt venni az eseményen, másrészt mivel döntő hányadban hazait fogyasztok, ezért néha jól jön egy-egy külföldi pofon, hogy ennek függvényében reálisabb képpé alakítsam át magamban a magyar állapotokat. Mikor értesítést kaptam a Wachau-repetáról, egy percig sem gondolkodtam, hogy mi lesz a vasárnap esti program. Igaz, ezúttal nem a kontextusba helyezésen volt a hangsúly, Tokajt ugyanis kizárólag Homoky Dorottya friss mintái, valamint a Tállya Wines-sorozat néhány tétele képviselte, melyek stílusukat és kategóriájukat tekintve nem alkalmasak hazai referencia állítására, de önmagukban vizsgálva rendkívül tanulságosak voltak.

Ha egymondatos véleményt kellene formálnom, akkor azt állítanám, hogy a balfi pince kékfrankosa a szélességéből adódóan meglehetősen diverz hazai kékfrankostérhez rendelt koordináta-rendszer origója. A biodinamikára hangolás utolsó éveként jegyzett 2009-es évjárat óta töretlen lendülettel épülő Weninger-brand legfontosabb hozadéka, hogy a gyökerénél fogva helyezte vissza a fontos hazai borvidékek térképére a kékfrankos fővárosát (sic!). Ennek a történetnek sok együtthatója van, de abban azért többé-kevésbé egyetértünk, hogy a kiváló ár, a termőhely és a finomság ritka konstellációját bemutató úgynevezett alapbor sokat tett a közízlés fejlesztésért, ami minimum dicséretes dolog. Akit érdekel a múlt, az olvasson vissza itt, itt és itt.

Sokszor a céltábla közepére állítjuk és keményen kritizáljuk a borkereskedőket, de nyugodjunk meg, nekik sincs mindig egyszerű dolguk. Extrém igények kavalkádján és szakértő vásárlók tömegein kell magukat átküzdeniük, míg a bor végül szatyorba kerül és elindul hazafelé. Hogy egy kicsit jobban tiszteljük azokat, akik a pult mögött szobroznak és vállnak egyre inkább golyóállóvá, álljon itt pár történet arról, hogyan is vásárolsz TE, ó kedves Fogyasztó.

A borkereskedelemben dolgozó barátaimat kértem meg arra, hogy név nélkül osszanak meg pár történetet, tudjuk csak meg milyenek is vagyunk a pult másik oldaláról. Az alábbi párbeszédek valóban elhangzottak, a történetek valóban megtörténtek, szóval tessenek a dolgot komolyan venni!

Ismét elérkezett aktuális tokaji nagy száraz kóstolónk, ezúttal a 2012-es évből szemezgettünk. Furmintok és hárslevelűk, illetve házasítások vegyesen. Lehet mondani, hogy elsősorban a „szokottabb nevek” munkásságát követtük, de azért most is lesz egy-két „kakukktojás”.

A kóstolás vakon történt és ismét hangsúlyozom a most következő leírások is alapvetően ennek megfelelően születtek. Volt ugyan visszakóstolás, néhány tételt más sorrendben nézve egymás mellett, de alapvetően nem változtattam az első körben kialakított véleményeken. Nincs a címkék ismeretében meggondoltam magam, nézzétek hogy kinyílt meg miegymás. Azért írom ezeket, mert könnyen lehet, hogy máskor, nem vakon, NEM pont ezek az eredmények, pontok születtek volna. Még a leírásokban szereplő aroma-ízjegyek se biztos, hogy ezek lettek volna, ha az ember a termelő és termőhely ismeretében előre „kalibrálja” érzékeit, hogy várhatóan miket is fog érezni a borban. Zárójelben azt is megjegyzem, hogy a sor közel egészét abszolút mellétrafáltam, tehát nem az az eset áll fenn, amikor felismerjük a tételt és innentől pontosan úgy járunk el, mint nem vak kóstolásnál. (illetve részben igen, csak a borok zömére aggatott jelzőket eredendően más tételnek címeztem :)

No, ne csépeljük tovább, íme a kóstolónk kivonata az én szemszögemből:

Sopron elsősorban a vörösborokról híres borvidékünk, azonban az alább tárgyalt két bor tökéletesen igazolja, hogy értő kezek alatt igazán izgalmas, egyedi fehérborok is születhetnek itt. Terem persze a borvidéken zöldveltelini, olaszrizling, irsai olivér, de itt most mégsem a könnyed, jól iható, reduktív eljárással készült borokról lesz szó. A két bor közül az egyik egy francia fajta, a másik egy nagyon különböző karakterű fajtákból készült cuvée, de mint kiderült, ez nem is igazán fontos. Igazi terroir-borokat kóstoltam, ahol a fajták szinte teljesen alárendelt szerepet játszottak a termőhely mögött.

Ha már elmaradt ungert hasonló című bejegyzése...:) , gondoltam összehajítok egy pár soros beszámolót.

Szóval tegnap ittam Losonci Bálint 2013-as Nyitnikékjét. Igazán finom volt. Áttetszően tiszta, ugyanakkor kategóriához mérten meglepően koncentrált gyümölcsélmény. Csupa meggy és egyéb piros bogyósok, nem sok tannin, élénk, jóízű savak, szinte harapható az egész. Közepesen hosszú, az alkohol (14) nem kevés a stílushoz, de így is fogy, mint a veszedelem. Lehet túlzás, de nálam akár 6 pontot is megér egy ilyen bor, 2500 Ft-ért akármikor megvenném újra. (illetve nem akármikor, inkább most, amíg ilyen fiatal)

Tegnap előtt meg Kiss Gábortól ittam a 364 Rouge nevezetű szintén 2013-as vöröset. Ez is primőrös, tiszta és tisztán gyümölcsből építkező tétel, de hozzávetőleg sem éri el az előző gazdagságát., gyümölcsös teltségét. Vékony, savas bor, szódáért kiált. 3-4 pont max, inkább az előbbi.  Egy ötszázassal olcsóbb, mint a Losonci, de tulajdonképpen sokkal drágább.

Az öreg távíróállomástól közvetlenül az appelláció másik sztárjához, a Domaine du Pegau-hoz rohanunk. A tradicionalistaként számon tartott, világhírű birtokot Châteauneuf-du-Pape „falain” belül találjuk meg, külcsínre igazán nincs mit mondani, nem csöpög belőle a történelem, csak egy kellemes, kilencvenes években épített, méretes családi háznak tűnik. A Pegau-t egyértelműen Robert Parker most már évtizedekben mérhető rajongása tette igazán világhírűvé. “A birtok az egyik benchmark a tradicionálisan készített Châteauneuf-du-Pape-ok között.  Az olvasók, akik kompromisszummentes, két évtizedig érlelhető Châteauneuf-du-Pape-ot keresnek, a Pegau-nál nem kell messzebbre menniük.” – írta a Wine Advocate hasábjain. A birtok csúcstételeit Parker számos esetben száz ponttal szórta meg, a 94-98 tartományba taksált boraikat pedig szinte meg sem lehet számlálni. Egészen furcsa tehát, de a Pegau olyan Wine Advocate-pedigrével rendelkezik, amely láttán a bordeaux-i Premier Grand Cru Classé château-k is zavartan pislognak. Az meg már csak ráadás, hogy a Wine Spectator tavalyi Top 100 listáján az egyik Pegau bor 97 ponttal a hetedik helyet csípte meg.

Bár mostanában viszonylag ritkábban szerepel a nyomtatott és online sajtóban, a 2003-as Év Bortermelője címmel kitüntetett Árvay János az elsők között ismerte fel a dűlőszelektált száraz borok potenciálját és fontosságát Tokaj-Hegyalján. Dolgozott a Tokaji Borkombinátnál, majd 1992-ben a Disznókő Pincészethez igazolt. Eközben a család rátkai szőlőterületei is folyamatosan gyarapodtak és 1995-től csak palackozva kerültek piacra az Árvay-borok. A következő állomás - 1999-től 2008 végéig - a Sauska Krisztiánnal közös tulajdonú, tokaji székhelyű Árvay és Társa Kft., amelynek termékei Hétfürtös néven kerültek forgalomba.

2009 januárjában Árvay János hazatért Rátkára és azóta a családi birtokot irányítja. A második generáció, Angelika és Szabolcs is kiveszi részét a munkából, „Angi” és „Édesem”, illetve „Szabi” néven saját készítésű boruk is megtalálható a szortimentben. Az Árvay-család jelenleg 17 hektáron gazdálkodik: Rátkán a Padihegy, az Istenhegy, a Középhegy és a Meggyes dűlőkben, Mádon az Úrágyában és Mezőzomboron a Királyokban vannak szőlőik, amelyeknek művelésénél törekszenek a természetközeli megoldások alkalmazására.

Sajnos már jócskán elmúlt a Szegedi Borfesztivál, így már csak élménybeszámolóval tudok szolgálni, nem pedig segítséggel az útvonalat illetőleg. Nehezen jutottam ki, idén nem úgy jött ki a lépés, mindössze egy estét tudtam rászánni. (Illetve még egy alkalommal csak kiszaladtam néhány kis üveggel vinni haza estére kóstolnivalót.)

Íme a kóstolt borok gyors leírása, a szubjektíve, pontoktól függetlenül legjobban tetsző borokat aláhúztam.

Nem tudom ki miként van ezzel, de ha a késő tavaszi-nyári időszakban borra vágyom – kifejezetten borfogyasztás, és nem annyira borkóstolás céljából -, a fajtaborok közül nálam a legnagyobb eséllyel a sauvignon blanc indul. Optimális esetben intenzív, frissítő illat- és ízjegyeket és ropogós savakat felvonultató, arányos, vidám bort kapok, amely a könnyedebb, nyári ételeknek is ideális kísérője lehet. A fajta borai ritkán távolodnak messzire az őt alapvetően jellemző aromatikától, azonban úgy gondolom, hogy termőhely és borkészítési eljárás függvényében mégis tudnak épp elegendő változatosságot mutatni, hogy mindenki találjon kedvére valót.

A Bortársaság is felismerte a fajta aktualitását így nyár előtt a célegyenesben, és összeszedett saját kínálatából egy tucatnyit - hazai és külföldi tételeket egyaránt - egy kellemes május végi estén megtartott kóstolóra. Akadt egy-két bor a sorban, amit nem mutatnék be sauvignon blanc-tananyagként, de összességében sem a borok jellegét, sem minőségét tekintve nem értek különösebb meglepetések.

A kvantitatív piackutatási módszerek alapján magát az ország kedvenc borászataként jegyző Varga Pincészetről csak az nem tud, aki csukott szemmel és füllel járt az elmúlt húsz évben. A vállalkozás kronológiai áttekintésébe nem bonyolódnék bele még alapszinten sem, mert egyrészt túlmutatna a műfaj keretein, másrészt nem is különösebben érdekes számomra. A számadatoknál sokkal izgalmasabb, hogy miként látom az ország egyik legnagyobb boros kötődésű vállalkozásának jelenét az elsősorban minőséget, és csak másodsorban mennyiséget fogyasztó körök nézőpontjából.

Châteauneuf-du-Pape-ba érve első dolgunk a Domaine du Vieux Télégraphe-hoz vezetett, ahol Leo Borsi főborásszal beszéltünk meg időpontot. A 19. század végén alapított Vieux Télégraphe ma a borvidék egyik legnevesebb termelője, kezdetek óta a megfontoltan bővítő Brunier család irányítása alatt áll. Jelenleg éppen a negyedik generáció ül a nyeregben. Az alapokat Hippolyte Brunier vetette meg, aki 1898-ban kezdett szőlőművelésbe a Châteauneuf-du-Pape-tól dél-keletre fekvő, a kiváló terroirnak tartott Plateau de La Crau területen. A Bédarrides, Châteauneuf-du-Pape és Courthézon falvakat összekötő La Crau-ban található az appelláció legmagasabb pontja, amely ideális helyszín volt a Marseille-t és Párizst összekötő távíróhálózat helyi állomásának (innen a birtok neve: „öreg távíróállomás”). Az idők során a Vieux Télégraphe neve egybeforrt a La Crau-val, hiszen a birtok minden bora erről a területről készül.