A Somlói Apátsági Pince régi mumusom. Talán egy 2007-es juhfark volt az első élményem tőlük, amit szerettem és kíváncsian vártam a folytatást. A folytatás jött, de egyre inkább nem tetszettek a borok. A rövidebb-hosszabb héjon áztatás rusztikusságát és az ebből származó hatalmas extraktokat felvállaló pince vélhetően az utolsók között hordozza a klasszikus somlai zászlaját. A sokszor igen éretten szedett gyümölcs, a be-becsusszanó botrytis, a spontán erjedésnek köszönhető maradékcukor, az itt-ott magas alkohol és a sokszor korán érkező (polifenol-)oxidáció nem dobogtatták meg a szívem. Nyilván benne van a pakliban, hogy ennyi paramétert gyötrelmesen nehéz kontroll alatt tartani és terelgetni a harmonikusnak szánt késztermék felé. A pince jól ismert és elektronikusan exponált frontemberével, Balogh Zoltánnal rengeteg vitánk volt ezekről a dolgokról. A túlérésről, a botrytisről, a maradékcukrokról, illetve ezek vélt vagy valós szerepéről a terroir-jegyek gyengítésében, avagy erősítésében. Mondanom sem kell, soha nem jutottunk dűlőre. Ugyanakkor férfiasan bevallom, hogy a Somlói Apátsági Pincét az alapelvek és szőlőben elvégzett munka tekintetében a legtiszteletreméltóbb somlói termelőnek gondolom. Országos szinten is kevesen vannak, akik ennyire rigorózusan kitartanak a választott út mellett, amelynek nem csak a borstílus, hanem a termelői felelősség felvállalása, a pincénél dolgozók családjainak eltartása, a minőségi borra nevelés küldetése és a környezettudatos gondolkodás egyaránt részei. A pince február végén, a Zwack Múzeum falai között mutatta be az éppen most debütáló 2013-as év tételeit, amelyre BZoltán invitálásának köszönhetően jómagam is részt vehettem. A hírek szerint végre sikerült megvalósítani azt, amire mindig is vágytak, így nem maradhattam le róla. Jöjjön tehát a Somlói Apátsági Pince, a választott út és a kétezer-tizenhármas évjárat.

A Bortársaság 2012 decemberében indította el a Tokaji Évjáratkörképet, amelynek keretében két kóstoló alkalmával 9 borász mutatta be 2011-es évjáratú borait és egy külön kiadvány is megjelent a borászokról és boraikról. 2014 elején a 2012-es évjárat mutatkozott be, így a mostani harmadik körkép már egy sorozat részenék tekinthető. A 2014-es évjárat nehézségeinek ismeretében kicsit félek, hogy a sorozat ezután megszakad, de egyelőre a 2013-as borokon a sor.
Az eddigi évekhez hasonlóan a borászok két csoportra osztva, két különböző időpontban mutatták be a borokat. Új pincészet is feltűnt a kínálatban, így tízre bővült a körképben szereplő borászatok száma. 2013 az évjárati hatástól eltekintve is fordulatot jelentett több pincészetnél: technológiai újítások, stílusváltás, új területek, különleges tételek...

Vineum: Tokaji aszú 6 puttonyos 2008

Még a tavalyi szegedi borfesztiválon találkoztam ezzel a borral a Tállya Wines standjánál, és nagyon sajnáltam utólag, hogy nem vettem belőle.  A minap viszont egy CBA Prímába vetett a sors és viszontláttam. Igaz, az ára 6300 Ft-ra nőtt a fesztiválon feljegyzett 4 ezer akárhányról, de cserébe még nagyobb élmény volt, mint akkor.

Mély, komplex illat. Birsalmasajt, mazsola, aszalt füge, datolya, zöld diós-kapros fűszeresség, méz, törökméz, karamella, diós grillázs. Nagy test, olajos sűrűség, mély, gazdag íz. Az indítás intenzitásán túl szerkezetre is komoly, tömörsége hosszan bontakozik. Fajsúlyos, élénk savak szárnyukra veszik a gazdagságot, jólesően átjárják a kortyot.  Igen hosszú lecsengés, finom felszínű cserességgel a végén. Egészen komoly aszú.  Erős 7 pont.  Lehet egyesek hibának rónák fel, hogy talán előrehaladottabb érzetű a koránál, én ezt inkább úgy élem meg, hogy csúcs-közeli állapotban van máris, kiteljesedett komplexitással. Sok hasonló, vagy még magasabb kvalitású aszú ilyen korban még zárkózott, mozdulatlan és az Isten tudja csak mikor lépnek tovább ebből a stádiumból. Nem tudok aszúban ehhez fogható vételt. (kivéve ha a Tesco épp 3 ezerért kiszórja a tízrugós Oremusokat)

Az 1961-ben alapított és első szüretét 1962-ben lebonyolító Villa Maria birtok mára Új-Zéland egyik legismertebb és legsikeresebb borászatává nőtte ki magát. Jelenleg az ország négy borvidékén (Auckland, Gisborne, Hawke's Bay, Marlborough) dolgoznak. Ennek köszönhetően a szortiment igen széles, de tulajdonképpen jól áttekinthető kategóriákra van felosztva. A piramis alján a Private Bin névre hallgató alapborok helyezkednek el, középen a főleg éttermeknek ajánlott Cellar Selection borok, végül a Reserve tételek, és külön a dűlős borok. Bár a birtok számos más fajtával (arneis, cabernet sauvignon, chardonnay, gewürztraminer, grenache, malbec, merlot, pinot gris, riesling, sémillon, syrah, viognier) is foglalkozik, a fő hangsúly Új-Zéland két legsikeresebb fajtáján, a sauvignon blanc-on és a pinot noir-on van.

Pinot noir-ból is számtalan különböző címke alatt (az említett három kategóriába tartozó borok és több dűlős) palackozza borait a birtok, nekem volt szerencsém a 2010-es évjáratból a "birtokborok" három lépcsőfokát képviselő Private Bin, Cellar Selection és Reserve tételek 1-1 palackját félretenni és a napokban együtt megkóstolni.

A Marlborough-i borászat bejárata (a képet a pincészet honlapjáról vettem kölcsön)

Udvarias visszafogottsággal jegyzem meg, hogy miközben a bikavér-brand tulajdonképpen jó ideje csak keresi saját helyét a hazai piacon  – és akkor most ne is merészkedjünk messzebb –, az egri összefogás keretei között időközben megszületett a fakó inverz-bika fehér borvidéki házasítás, ami hasonlóan ambiciózus feladatot vállalt magára: a fajtaspecialitások hátratolásával egy úgymond termőhelyi arcot kíván közvetíteni a fogyasztóknak hitelesen és megbízhatóan. Kérdés, hogy miközben a vörös-előd az alapkritériumokat csak nyomokban teljesíti, ugyanez fehérben egyrészt képes-e működni, másrészt nem kuszálja-e jobban össze az amúgy is zavaros és bizonytalan szálakat. Nem tudok és nem is akarok általánosan következtetni, de én egyelőre nem értem, hogy mi értelme fehérben is megvalósítani egy vörösben sem működő koncepciót. Ha jól tudom, akkor a szkepticizmust nem osztja a piac: a stílus kelendő, a borok fogynak, a malmok őrölnek. Én meg csalódottságomban egyre kevesebbet kóstolok a műfajból, eképpen egyre inkább érdektelenül és felkészületlenül fogalmazom meg azt, hogy mennyire rendbe kellene tenni közös dolgainkat. Nyilván a vörös térfélről is vannak üdítő kivételek, de úgy alakult, hogy egy fehér csillag döntött ki állandósult állapotomból, és győzött meg arról, hogy van még remény.

A bikavér sok szempontból megtestesíteni látszik a magyar borivó és a magyar bor egymáshoz való ambivalens viszonyát, annak minden pozitívumával és negatívumával. Hogy is állunk a bikavérrel? Mondhatni klasszikus bormárka, ennek ellenére nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt igazán kiforrott, egységes stílusa. Ismeri mindenki, de mégis kevesen tudják igazából, miről is akar szólni. Népszerű, ünnepi alkalmakra kiemelt bor, de valahogy mégis sok a fanyalgás vele kapcsolatban.

Azt persze nem kell részletesen taglalni, hogy a kommunizmus ideje alatti tömegtermelés sikeresen lejáratta a bikavér nevet, azóta azonban az egri és szekszárdi borászok egyre aktívabban dolgoznak a bikavér presztízsének visszaállításán. Szekszárdon több neves borász is csak az utóbbi években kezdett bikavért palackozni (pl. Heimann Zoltán, Vida Péter), ami mindenképpen pozitív jel, mutatva, hogy ezek a termelők is úgy érzik, itt az ideje a bikavér mellé állni, és hozzájárulni a márka építéséhez.

2015 februárjában immár 13 egri és 13 szekszárdi borászat gyűlt össze a budapesti Corinthia Grand Hotelben, hogy az Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj keretében megmutassa a nagyközönségnek, hogy is képzelik el ők a bikavért. Ahogy Heimann Zoltán nyitóbeszédében megemlítette, Eger és Szekszárd a versengés helyett egymást segítve, a brandet közösen csiszolva dolgozik azon, hogy az Egri Bikavér és a Szekszárdi Bikavér megint jól csengő márkanevek legyenek. 

Bármennyire is hihetetlen, már elég rég volt a klubban célirányos száraz riesling kóstoló. Lassan már két éve. Úgyhogy a legutóbbi összejövetelen félénken felvetettem, hogy frissen beszerzett tizenhármasaimból akár lehetne is kanyarítani egyet és hát a kis társaság lelkesen kapott az ötleten. 

A felhozatalba raktam jól bevált klasszikusok friss évjáratait is, de olyan termelők, borvidékek is szerephez jutottak, akik, melyek csak nemrégiben kerültek fel a horizontomra. Nem meglepő módon elsősorban a német-osztrák vonal képviselte magát, de kakukktojásként egy magyar tétel is került a sorba.

A kóstolón akov is jelen volt. Kevesen tudják, hogy mi anno épp egy általam tartott riesling-kóstolón ismerkedtünk meg. A régi szép idők emlékére felvetettem, hogy nem-e jönnének el. És hát de. 

A borokat vakon kóstoltuk, a sors az alábbi sorrendben tálalta őket:

Spanyol borászat japán névvel, különböző korú embereket ábrázoló arcképes címkékkel és ennek megfelelő fantázianevekkel... figyelemfelkeltésben már egészen jó a birtok. De vajon mit rejtenek a palackok? 
A toro-i Bodega Matsu a 9 spanyol borvidéken borászatokat birtokló Vintae vállalatcsoport tagja. A borok alapanyagát erősen terméskorlátozott, 80-100 éves tinta de toro (tempranillo) tőkék adják, amelyek 650-735 méteres magasságban, homokköves, homokos, mészköves talajon szökkennek szárba. Toro borvidékét kontinentális éghajlat, kevés csapadék jellemzi, az Atlanti-óceán enyhítő hatásával. A nyár napos, száraz és meleg, a tél hideg, a napi hőingadozás is meglehetősen nagy, papíron tehát adottak a feltételek a szép, a gyümölcsös aromákat és a savakat is megőrző borok készítéséhez.
A Matsu márkanév tulajdonképpen a japán "várakozás" szót takarja. A címkék az életüket a bornak szentelő emberek három generációja előtt tisztelegnek. A borok fantázianeve is kapcsolódik az arcok által megjelenített életszakaszokhoz (El Picaro, El Recio, El Viejo... spanyol nyelvlecke indul). A csúcsbor a pincészethez hasonlóan egyszerűen csak Matsu névre hallgat.

Nos, ennyit a külcsínről, lássuk milyen a belbecs, legalábbis két bor esetében.

A syrah az egyik legnépszerűbb kékszőlő fajta mostanság a világon, mondhatni divatos. Tulajdonképpen több szempontból is érthető a dolog: zamatos, szerethető ízvilággal rendelkezik, viszonylag bőtermő fajta, nem különösebben érzékeny, bora jól érlelhető, és még egy érdekes sztori is van (volt) mögötte az állítólagos iráni (perzsa) eredettel. A syrah az 1970-es, de különösen az 1990-es évektől egyre népszerűbbé vált, és ezzel egyidejűleg az ültetvények mérete is világszerte növekedett. Magyarországon a kilencvenes évek közepén jelent meg, és nálunk is gyorsan elterjedt.

Néhány hete sikerült egy elég méretes syrah-sort összerántani, francia, olasz, újvilági és magyar tételekkel, nagyrészt a 2012-es évjáratból. A válogatásnál igyekeztünk a 25 eurós határon belül maradni, hogy ne dőljön be a családi kassza a kóstoló miatt. A borok nagy része 5000-7000 Ft körüli összegért szerezhető be, ez azért behatárolta azt is, hogy a külföldi tételeket illetően milyen termőhelyekről válogattunk. Az újvilági versenyzők esetében megálltunk az alapszintnél, a franciáknál pedig 2-2 bort válogattunk be Crozes-Hermitage-ból és Saint-Joseph-ből, tehát a top termőhelynek számító Hermitage, Cote-Rotie és Cornas kimaradt a szórásból.

(Barossa Valley, shiraz-szüret; forrás: vinetalk.com)

Az olaszrizlingnek sem ártana egyfajta nemzeti minimum. Úgy értem: hasznos lenne a minőségi szint meghúzása ott, ahol az élvezetes korrektség műfaja kezdődik, és az alatta tobzódó kritikus tömeg határozott levágásával meg lehetne teremteni azt az olasz-átlagot, ami már nem ad okot a csalódásra és a sarkos kritikára. Mondom ezt úgy, hogy nincsenek nagy elvárásaim: ha a fajtától egy korrektül szerkesztett, egyenes és frissítő bort kapok, akkor elégedetten dőlök hátra, még ha a szavatossági idő aligha hosszabb is egy évnél. A nyári fröccs jó dolog, meg hát amúgy sem kell túlerőlködni a műfajt – és ezzel sem a szkeptikusok, sem a rajongók táborát nem erősítem a fajta képességeit fejtegető vita olykor aktív, olykor csendesebb frontvonalain. Hogy rátérjek a lényegre: kifejezetten örülök neki, hogy Sabarék pont azt a határvonalhúzó olaszt rakták le az asztalra, amit én látni és inni egyaránt szeretek. Azt a komplikációmentesen finom fajtát. Egyszerűség-nagyszerűség háromnegyed literben. Nem tudom, hogy vakarjam-e a fejem annak ürügyén, hogy már ennek is indokolatlanul nagyon tudok örülni.

Balogh Zoltán (Somlói Apátsági Pince) vendégposztja következik. Olvassátok szeretettel!

A mátrai vagányokról szóló igen jó cikk kapcsán került elő immáron sokadik alkalommal a magyar eredetvédelmi rendszer problémáinak a témája. A beszélgetés oda torkollott, hogy Kovács 'akov' András megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egy önálló cikk keretében leírni, hogy pontosan miben is áll ez a probléma. Kedvem éppen van, de előre szólok, hogy közel sem egyszerű a borjogban és a boros bürokráciában járatlan fogyasztó számára mindenféle közösségi, országos és borvidéki törvények, szabályok citálása nélkül egyértelműen és érthetően körüljárni a kérdést.

Idei első "hegyaljai hétvégés" bejegyzésem két szereplője egy kis családi pincészet és egy nagyrészt külföldi tulajdonban álló birtok lesz. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét borélményekre, nem mehetek el említés nélkül amellett, hogy mi is volt a fő oka annak, hogy a Nagy Furmint Február Kóstolót követően szinte rögtön Bodrogkeresztúrra, Bodrogkisfaludra látogattam.

(Kilátás a Barakonyi-dűlőből)

Ha már tegnap ilyen fergeteges sikert aratott az elzászi beszámoló, akkor folytatnám is. :) Most a traminik után következzen két csúcsbor a tegnap már említett termelők szortimentjéből. Bár elég húzós áruk volt, de nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tudhatnak. Meg hát egyszer élünk :)

A múltkor megkezdett Elzász-felzárkózás annyira jól sült el, hogy azóta rendeltem erről a vidékről egy nagyobb adag bort. Több termelő, több fajta, több árkategória. Szép fokozatosan igyekszek majd mindről beszámolni, most első körben jöjjön néhány tramini.  A borokat innen rendeltem. 

Régi adósság nekem a Mátra, bevallom, sosem jártam erre pinceszeren. Ha ide jövök – és ez gyakran megesik –, akkor gombáért kajtatom az erdőket. A bor szempontjából a Mátra is Etyekhez hasonló zsákba került: túl közel van Budapesthez. Pedig nagy hiba kihagyni az éppen poraiból feltámadó Mátrai borvidéket, mert a táj gyönyörű, harapni lehet a levegőt, a Tőkéseknek és az egyre szaporodó új arcoknak köszönhetően meg egyre jobb borokat lehet itt kóstolni. Messze még persze a Kánaán, de már jól látható annak a kőkemény munkának az eredménye, amelyet Losonci Bálint, Karner Gábor és Szecskő Tamás valamikor tíz évvel ezelőtt elkezdtek. Akárhogyan is nézzük, nekik köszönhetően írják ma újra nagyobb betűkkel a bortérképre: Mátra.

Szentesi József, a 2013-as év "Borászok Borásza" díj birtokosa elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar bortörténelemben, többek között, mint a régi magyar fajták újrafelfedezője-megmentője, a magyar "pezsgőforradalom" egyik motorja, és úgy általában, mint borász. Most már több évjárat tükrében tűnik úgy, hogy az ő nevéhez fűződik az egyik legjobb 2000 Ft alatti fehér házasítás is. Az „A” Cuvée-ből most éppen a 2012-es évjárat van forgalomban, ezt kóstolgattam a hétvégén.

Bár ismeretes a fecske és a nyárcsinálás közmondási viszonyrendszere, azért kétségkívül izgalmas látni és kóstolni a minőségi borivószemmel kietlen bükki télben bárminemű bort, ami a maga őszintének ható erejével pozícionálja rá a vidéket az úgynevezett ivótérképre. Hát még olyat, amilyet Borbély Roland és József készít Gallay fedőnéven, hatvanszázaléknyi zenitből és maradékrésznyi pinot blanc-ból, ráadásul spontán és finomseprőn – hosszú- és rövidtávú memóriám bevetésével is csak azt tudom mondani, hogy én még ilyet máshonnan sem ittam, nemhogy a Bükkből.

FIGYELEM! Ma rendhagyó módon kedves olvasónk, kommentelőnk, Silvousplait írását olvashatjátok, egyenesen Franciaországból!

La Percée du vin jaune, 2015. január 31. - február 1., Montigny-lès-Arsures (1. rész)

Tudják, az a felgyűrődött, kifli alakú mészkőhegység a francia-svájci határon, az a Jura. Szegény vidék, rusztikus vidék, termőtalaj helyett völgykatlan, folyó és vadregény. De ahol csak legeltetni és szőlőt művelni lehet, mindig kitűnőek a sajtok és a borok. A borvidék kétezer hektárja a kifli domború oldalán nyolcvan kilométer hosszan, nyugati, dél-nyugati fekvésben, 200-500 méter közötti magasságban található. Az agyagos-mészköves talajt a szivárvány minden színében pompázó márga egészíti ki, mely a boroknak tökéletesen egyedi ásványosságot kölcsönöz.

Ha február, akkor furmint! 2015-tel már a hatodik évben állnak csatasorba a Magyarországon sokak által legtöbbre hivatottnak tartott szőlőfajtából készült borok, hogy a Vajdahunyad Várában megrendezett nagyszabású kóstoló által megkoronázott, országossá duzzadt rendezvénysorozat során lenyűgözzék a borkedvelőket. A borrajongó képviseletében idén (is) akov és jómagam róttuk a köröket a Mezőgazdasági Múzeumban, alaposan megmerítkezve az aktuális furmint-felhozatalban. Annak nem nagyon láttuk értelmét, hogy kb. 80 darab egy-két soros jegyzettel fárasszuk a nagyérdeműt, úgyhogy a rendezvényről szerzett általános benyomásaink mellett inkább csak a kóstolón mutatott aktuális forma alapján legjobbnak ítélt borok rövid ismertetésére szorítkozunk.

Egyik kedves kóstolótársunk vetette fel ennek a kóstolónak az ötletét és vállalta magára a megvalósítás terhét. Eredeti tematika szerint elsősorban szerémségi borokat kóstoltunk volna. Az írások szerint ugye egykor ez volt a történelmi Magyarország első számú borvidéke, Tokaj csak a török hódoltság után került előtérbe. Olyan írásokat is lehet olvasni, hogy a furmint is innen került Hegyaljára.  A tokaji borkultúra szerémségi gyökereit jelzik olyan névbeli egyezések mint például a Tarcal-hegység nevének megjelenése, vagy épp a Szerelmi, avagy Szerémi dűlő elnevezése.

A képen a Belo Brdo pincészet ültetvénye látható. Forrás : www.devinos.net

Maurer Oszkár révén kezdett el visszakerülni a borvidék a tájékozottabb hazai fogyasztók köztudatába, hiszen úttőrőként kezdett telepítésekbe az egykor szebb napokat látott Szerémségben. Mára persze egyéb termelők is megvetették itt a lábukat, most közülük szándékoztunk néhányat górcső alá venni, végül pedig az eredeti tematikán túl még délebbre is elvándoroltunk képzeletben, konkrétan Bulgáriáig.

Az úgynevezett interneten fellelhető múlttöredékek alapján a barnatanyai syrah sikertörténete egészen pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2006-ban kezdődött. A Ludányi József-féle terület egy Németh Attila által vezetett folyóbor-projektként startolt, de a végeredmény a kivitelezők szerint túlmutatott az eredeti vállaláson, így az palackba kerülve indult el szerencsét próbálni. A dolog pillanatnyilag – közel sem reprezentatív véleményem szerint – ott tart, hogy a bor kis palackszámban ugyan, de évről-évre becsúszik a legjobb hazai syrahmezőnybe, teszi mindezt egyediségével, egyre biztosabban körülhatárolható stílusával és megbízhatóságával – pedig a filozófia inkább a természetességre, mintsem a koncepciózus arculatfolytonosságra fókuszál.

2014. június, Szicília.

Az Etna északi lejtőjének szerpentinjeit rójuk, hogy a szicíliai borvilág egyik erősen eklektikus személyiségével találkozzunk. Második napja látogatjuk az itteni borászatokat és kezd bennünk kialakulni egy kép arról, milyen lehet az Etnán dolgozni. A most épp 3350 méteres hegy brutális seb Szicília keleti partjainál. Szinte elképzelhetetlen, de a Föld belseje három kilométernél is magasabbra tolta ezt a monstrumot. A vulkáni kúp meglátogatása valószínűleg az egyik legmegdöbbentőbb élmény, amit Európában csak összeszedhetünk. A holdbélire fakult táj látványa, az emberi ésszel felfoghatatlan méretek, a váratlan formák, oldalkráterek, gőzölgő kürtők és az itt-ott megkapaszkodó növényzet egy örök életre felejthetetlenek. A Föld egyik legaktívabb tűzhányója ma is állandó bizonytalanságot jelent, hiszen a kilométeres lávafolyások nem ritkán lakott területeket is veszélyeztetnek. Azt gondolhatnánk, meszet evett, aki egy vulkánra rendezkedik be, de az Etna bőven ad is, nem csak elvesz. Kellemesen temperált klíma, sok csapadék és gazdag termőhely, amely kiváló minőségű zöldségeket és gyümölcsöket nevel. Itt az élet része az újrakezdés, amit felégetett a természet, majd ismét felépítik a lávafolyás túloldalán. Talán pont ez a kényszeres körforgás és megújulási készség az, ami az Etna régen híres szőlő- és borkultúráját a közelmúltban felébresztette. Potentát régi fajták, magasra vitt szőlőskertek, öreg tőkék, dűlőszelekciók, tradicionális technológia és hosszan érlelhető borok. Minden, ami érdekes lehet, és mind így együtt az Etna oldalán.

A finewines.hu portfóliójában új pincészetet üdvözölhetünk januártól a Domaine La Barroche képében, ennek apropójából Tar Ferenc "Vörös Óriások" fantázianévvel egy nagyon komoly sort kanyarított a csütörtöki kóstolótársaság elé. A finewines Rhone-vidéki kínálatából került ki a palackok több, mint fele, kiegészítve egy spanyol és két olasz borral. Panaszra ismét nem lehetett okunk, a kötetlen beszélgetésbe torkolló, a szokásosnál is lazább hangulatú esten megint remek borok kerültek a szokásosnál szűkebb létszámú társaság poharaiba.

A Badacsonyi borvidék egyik legstabilabb sarokpontját képező Villa Tolnay borászat szűk körű évjárat-bemutatót tartott múlt héten Budapest belvárosában a közelmúltban megnyílt "Képzeld el!" borbárban. A maroknyi meghívott újságíró és borblogger – köztük ungert és én is - Nagy László birtokigazgató-borász vezetésével a 2013-as évjárat borait kóstolhatta végig, beleértve egy érdekes kísérlet eredményét is. Ebben az évben a könnyedebbre hangolt Tavasz-széria tagja mellett a szokásoktól eltérően nem egy, hanem három hordós zöldveltelini született a pincénél. Mindhárom bor különböző módon készült, és a borkészítés valamely jellemző aspektusára a fantázianevek is utalnak.

Egy kis dél-francia egyveleg következzék ismét. A most következő borokat bő fél év alatt fogyasztottam el. Bizonytalan voltam benne, hogy akarok-e egyáltalán írni róluk, egy jelentős részüket nem is jegyzeteltem le, másokat meg más hangulatban igen. Végül összegyűlt annyi anyag, amit már sajnáltam volna veszni hagyni, így összeszedve az emlékeket mégiscsak összesítettem  a közelmúlt témába vágó tapasztalatait. Hátha lesz 1-2 olvasó akit esetleg érdekelne. :)