Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kunsági vörös közvéleményileg is necces kérdés, mint a tény, hogy a Szondi utcai borelosztó szombati házigazdája „Azért inkább privátban írd meg nekem, ha nem tetszik.” kéréssel fordult hozzám, miközben kicsengettem Kökényék Exidius nevű házasításának ellenértékét. Na már most az a helyzet, hogy a kunsági frontokat igen jól ismerem vörös és fehér tekintetében egyaránt, így tudom, hogy mire kell számítani akkor, ha a végeredmény jó, és mire, ha nem. Az alföldi szakértelemnek pont addig kell terjednie, hogy a produktum tiszta, finom és jól iható legyen, a komplexitást meg bízzuk inkább másra – így szól a valós alapokra épített, mégis általánosító sztereotípia. Ha ezt elfogadjuk, és ráadásul még jó ajtókat is döngetünk, akkor tízből nyolcszor nem csalódunk, kétszer pedig meglepődünk. A Kökény és Fia feliratú ajtó pedig igen jó ajtó (nem most bizonyítanak először), úgyhogy csalódásmentes élményt vártam, bónuszként pedig még meg is lepődtem.

Hiába művelt a magyar alkoholista, azért azt nem mondhatja el magáról, hogy sűrűn fogyaszt erdélyi fehérbort, amit ráadásul részben chardonnayból, részben királyleánykából szűrtek odaát, hogy aztán ötezer palacknyi mivoltában mutasson valamit a helyi sajátosságokból egy arrafelé őshonos, valamint egy kozmopolita szőlő szűrőjén keresztül. Még csak hasonlóval sem találkoztam nem túl hosszú szeszpályafutásom során, úgyhogy a Recaș borászat kísérlete épp annyira volt érdekes, amennyire első közelítésben annak hangzik. A termelő weboldala egyébiránt megfelelően informatív, így egy kisebb utánajárással megtudtam, hogy egyrészt nem ma kezdték, másrészt áttekinthetetlenül széles borkínálattal próbálnak kihozakodni a piacra úgy, hogy az ehhez kapcsolódó magas palackszám mellett azért igyekeznek elsősorban minőségben, mintsem mennyiségben gondolkodni. Ez a bor alá is támasztja ezt az általánosítást, meg nem is. Tegnap ittam-négykezes következik.

A finewines - riesling tengelyt működtető Tar Ferenc az év első kóstolósorával rögtön január elején berúgta az ajtót: oregoni pinot noir-ok mérték össze erejüket a világ többi részéről származó fajtársaikkal. A finewines eddigi pinot noir estjei is szép élményekkel tettek gazdagabbá minket (beszámoló itt és itt), kár lett volna kihagyni ezt a januári alkalmat. 
6 oregoni tétel mellett 6 másik pinot noir került a poharunkba az est folyamán. Az őshaza Burgundia mellett a vetélytársak közül nem maradhatott ki Új-Zéland sem, és kvázi felvezetőként egy német tétel is helyet kapott a sorban. Külön öröm, hogy szép számmal szerepeltek régebbi évjáratú borok is. Meglehetősen egységes színvonalat képviselő mezőnyt kóstoltunk, sok remek borral.

(Oregon-pinot noir viszonylatban akov készített néhány éve egy remek ismertetőt, érdemes elolvasni.)

A Kreinbacher-alapszintben az a jó, hogy kicsiben, olcsón és megbízható minőségben mutatja meg azt, amit Somló tud a klasszikus helyi fajták vonatkozásában. A friss évjárat már külsőben is illeszkedik a belsőhöz: egységes, letisztult és csavarzáras, az arculat modernséget sugall, a parafa-para meg elmarad, úgyhogy mindenki jól jár. Az ad-hoc minisorozat keretei között én egy dimenzióval lejjebb, valamint néhány évvel előrébb léptem, és másodikként megnéztem, mit tud a ’12-es alapszint furmintban és juhfarkban megfogalmazva. A csalódás menetrendszerűen elmaradt, igaz, óriási meglepetéseket sem tartogattak a borok.

No, elteltek az ünnepek, belaktunk-beittunk, szorít a gatya és nem is csak egy helyen. A borból már középtájon elég volt, de megállásról szó sem lehetett. A vendégek jöttek-mentek, mindenkivel valamit enni-inni, jaj, borzalom. Kicsit tán nagyobb a máj, de vége már, aggódnotok nem kell, itt a hideg január. Emlékezni viszont nem kerül semmibe, így slágwortokban felidézem a legjobb, legemlékezetesebb ünnepi borokat.

Kreinbacherék mostanában leginkább a palackos érlelésű pezsgők szférájában hallatják hangjukat, így az ember kis túlzással élve hajlamos elfelejteni, hogy azért borok is készülnek a birtokon. Pedig a tapasztalatok és az eredmények azt mutatják, hogy több termék- és árkategóriában is tud maradandót alkotni Bodorkós Norbert birtokigazgató és csapata. A  Somló-hegyen egyedülálló módon syrah-ból készítettek és zártak palackba bort pár éve (és azóta is teszik). Ami eleinte istenkáromlásnak tűnt, ma már több évjárat tapasztalata alapján a magyar vörösborok élmezőnyébe tartozik. A szortiment másik végén egy jóárasított furminttal megcélozták az Aldi polcait, és - megint csak több évjárat tükrében - nem túlzás azt állítani, hogy aki ezt a bort választja, egy ezresért igen korrekt bort visz haza. A pezsgőkről is pozitívan nyilatkozik a szakma. Úgy tűnik tehát, hogy a jelenleg 40 hektáron gazdálkodó és további 20 hektár termését feldolgozó nagybirtok elsőre formabontónak tűnő ötletei is beválnak. Most azonban éppen az ismertebb somlói vizekre evezünk, mert két 2009-es fehér házasításról lesz szó.

Miközben az elmúlt időszakban részben direkt, részben a szokatlan borfogyasztási belassulásom következtében összehordtam egy jelentékeny mennyiségű magyar cabernet sauvignont, azon gondolkodtam, hogyha ez így majd összeáll egy képpé, és egyszerre hágunk majd nyakára mindnek, akkor az lesz-e annyira érdekfeszítő közönségileg, mint mondjuk személyesen nekem. Úgy értem: a szőlőfajta kissé kicsúszott a hazai borközvélemény (és a borászok) gyújtópontjából. Érdektelenné vált, elhasználódott. A múlt agyonhordózott paprikás mazsoláit délen többnyire már alapanyagkorban küldik rozénak, vagy tolnak belőle valami modern bisztróbort több-kevesebb sikerrel, majd utána a jelen nagyítóját a szomszéd cabernet franc felé fordítva mernek nagyobbat álmodni, mint a valóság pillanatnyilag. Nem is beszélve arról, hogy a hordóvanília sem olyan cool már, mint a kilencvenes években.

Decemberben két új Bakó Ambrus-bor jelent meg a Bortársaságban. Szőlőskert, mondja az ez eddig ismeretlen címke-design, egy olaszrizling és egy rajnai ellátva egy-egy helyrajzi számmal és az eddigi termőhely-szelektált boroktól egy lépéssel magasabb árcímkékkel.

Gyors telefon akov-nak, hisz rémlett, hogy nemrégiben járt személyesen is e borok készítőjénél, a pozitív megerősítés és ajánlás után máris a kosárkában pihen a két palack, várva a mielőbbi ismerkedést.

Nemrégiben megajándékoztam magam egy édes kuriózummal, merthogy megérdemlem.:) A Hirtzberger nevet ugye nem kell bemutatni. Wachau egyik top termelője, a Singerriedel meg ugye a zászlóshajó területük. Nálam az innen származó riesling általában az egyik legmegbízhatóbban 8 pontos bor szokott lenni a világon évjárattól függetlenül. Időnként, ha úgy alakul az évjárat, nem csak smaragd-száraz borok készülnek itt, hanem különböző fajsúlyú édesek is. Amiről most lenne szó, a trockenbeerenauslese, csupa aszúsodott szemből készül, 350 g maradékcukorral bír, tehát mind technológiailag, mind beltartalomban itt már inkább az eszencia környékén, közelében járunk.

Franz Hirtzberger: Riesling Trockenbeerenauslese Singerriedel 2009

Intenzív, már szagolva is szinte ragacsos illat. Aszalt citrusfélék, aszalt kajszi, kandírozott narancshéj, botritiszes fűszeresség és sok-sok egyéb egy egész bödön mézbe beleszuszakolva. Kóstolva valószínűtlenül sűrű, tényleg megállna benne a kanál, az olajnál is olajosabb mozgású. Nagyon intenzív ízű és olyan édes, hogy összeragasztja a szájat. Vannak  jóféle, citrusos ízű savak is, de persze 350 g maradékcukor mellett értelemszerűen nem hozzák ki az egyensúlyt a megszokott értelemben vett középre. Nagyon nem tudom értelmezni a szerkezetet mint úgy, meg a korty fejlődését se. Szájba véve úgy van, mégpedig nagyon masszívan, az utóíz a lenyelés után még hosszú percekig nem szándékozik csillapodni. Igen nehéz pontozni, nem borszerű az élmény. Legyen 7 pont.

Az év utolsó napjára maradtak külföldi kedvenceink – így teljes a kép. Saját toplistákat még mindig szívesen várunk hozzászólás formájában, kötetlenül. Ezúton kívánunk továbbá minden kedves és hűséges olvasónknak, követőnknek és hozzászólónknak sikerekben gazdag, boldog(abb) új évet. Köszönjük a bizalmat, igyekszünk 2015-ben is rászolgálni.

Eljött az év vége, itt az ideje, hogy számba vegyük, mik voltak a legszebb borélményeink az elmúlt 12 hónapban. Következnek a már jól megszokott toplisták. A magyar borokkal kezdünk. Természetesen kíváncsian várjuk az olvasók listáit is! Egészségünkre!

Az ünnepekhez közeledve bőven nyílt alkalom a borozásra: születésnapok, Drop Shop ünnepi hét, karácsony, majd a két ünnep között még egy „mindenki hoz egy bort” kóstoló. Össze is jött egy nagy csokor kóstolójegyzet a bő egy hetes időszak alatt. Megfordultak a poharamban magyar borok is szép számmal, de először a külföldi tételekből állítottam össze egy kiadós egyveleget. Sikerült kipipálni néhány klasszikust és sok érdekességgel is találkoztam. Különösebb koncepciót nem kell keresni (leszámítva öt együtt kóstolt borpárt), így aztán ömlesztve, többé-kevésbé a kóstolás sorrendjében következnek a borok. Bocsánat: maraton, cserébe akadnak referencia-borok és érdekességek is.

A Finewines.hu kínálatában ismét megjelent egy Rhone vidéki klasszis termelő szortimentje, nevezetesen Stephane Ogier, tehát az itt következő borok megvásárolhatóak Magyarországon.

A borász relatíve új arc Cote Rotie sztárjai között. Az alapító édesapa, Michel egészen 1987-ig nem készített saját bort, hanem eladta a termést a körzet top termelőjének, Guigalnak. Fia Stephane, Beaune-ban végzett borász, dél-afrikai gyakorlat után 2000-ben vette át a családi birtokot. Az ő nevéhez fűződik a pince modernizálása, így a borok stílusának mai arcára való finomítása. Általában nem hiperkoncentrált, hanem csiszoltabb, kiműveltebb, selymesebb eleganciával felvértezett borokkal forrott össze a nevük.

Eddig egyszer futottam bele egy Cote Rotie-ukba, az kifejezetten tetszett, most viszont lehetőség nyílott egy átfogó merítésre, amit be is mutattam a derék cimboráknak a klubban.
Íme:

Úgy gondolom, hogy hajmeresztően merész kísérlet a magyar viognier. Nem is próbálkoznak vele sokan: ahol van, ott többnyire alacsony palackszám mellett készül belőle érdekességnek szánt látókörtágító bor, vagy kisszázalékos összetevőként igyekszik házasítást seggesíteni, több-kevesebb sikerrel. Az van ugyanis, hogy a fajta hazai arcát nem ráncosítja túl sok sav, szesz tekintetében viszont képes elszállni, miközben édesbe hajló, tömény összbenyomásával nem követi minden tekintetben a struktúraegyensúly íratlan szabályait sem. Külföldi referencia hiányában nem tudom, hogy ez fajta-törvényszerűség, vagy sokkal inkább Kárpát-medencei sajátosság, mindenesetre mostanáig nem könnyeztem volna meg, ha a belföldi tőkék átoltásra, kivágásra kerülnek, ilyen tapasztalatokkal ugyanis nehezen tudok fényes viognier-jövőt vizionálni hazánkban. Az eddigiek fényében meglepett, hogy az alapvetően vörösborokra építkező Heimann pince egyetlen fehérborát ebből a sokszor átkozott fajtából szűri, de a végeredmény – minden sztereotípiát maga mögött hagyva – bőségesen ad okot a lelkesedére.

Sajnos nem tudok mostanság helyszíni tokaji kóstolókon, up to date rendezvényeken, évjárat-bemutatókon részt venni, így én is nagy kíváncsisággal lesem, hogy a friss évjáratból mely borokat tartják a legérdemesebbnek a tisztelt kollégák, hozzászólók. Nekem az jött le, hogy talán a Gizella Szil-völgy és a Demeter Boda kapta a legtöbb halleluját 2013-ból, így végre, amint kereskedelmi forgalomban is megjelentek lecsaptam egy-egy palackra.

Nem terveztem nagy összevetést, de mivel a nyitáskor elmaradtak a nagy katarzisok (persze tetszettek) amúgy 7 pont kalibrálás céllal kinyitottam egy várhatóan majd így muzsikáló wachaui rieslinget is.

Idei utolsó, birtoklátogatások jegyében Hegyalján töltött hétvégém programja elég sűrűre sikeredett. Volt részem frissen alapított pincészet bemutatkozásában, régi, de mostanában megújulni látszó birtok megtekintésében, és a borvidéken nagyobb, külföldi tulajdonú borászatoknál már hosszabb idő óta alkotó borászok családi pincéjének tételeiben egyaránt (és még egy riesling-kóstoló is belefért, de erről majd máskor). Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzám, lehetett a dűlőkben is sétálni egy kicsit. Jártam a borvidék keleti és nyugati sarkában egyaránt, és mindenhol a 2013-as évjárat boraiba nyertem betekintést.

(Pajzos)

Egy időben nagyon rá voltam állva szellemileg Loire-menti borokra, sajnos effektíve mégis relatíve ritkán jutottam hozzájuk. Amikor mégis, akkor eddig elsősorban a chenin blanc irányában próbáltam tapasztalatokat szerezni, ami ugye Touraine és Anjou vidékek felé való nyitást jelenti. Érdekes tény viszont, hogy a Loire nem ezekkel a borokkal szerzett először nemzetközi hírnevet, hanem a Muscadet-val. Menő éttermekben tenger gyümölcsei, főleg osztriga, rák mellé elvileg nem lehet ettől jobban passzoló bort párosítani.

Képzeletben a Loire torkolatánál, Nantes környékén járunk. Kicsit tisztázva a fogalmakat, a Muscadet nem szőlőfajta, hanem ennek a bornak a neve. A hozzávaló fajta a chardonnay egyik rokona a melon de bourgogne. Muscadet-t több körzetben is készítenek, de a túlnyomó többségük Sévre et Maine nevű appellációban születik.  A palackokon a sur lie nem csak annyit jelent, hogy finom seprőn tartva is érlelik a borokat, hanem konkrétan a seprőn tartott bort lefejtés nélkül palackozzák közvetlenül az erjesztés céljára használt alkalmatosságból.

A Muscadet klasszikusan egyszerűbb, fiatalon fogyasztandó bor, ám, mint minden ilyen sztereotipiával megbélyegzett bor esetén itt is kísérleteznek terméskorlátozottabb, koncentráltabb, hosszabban érlelt, hosszabban eltartható nagyobb borokat is készíteni. Ismerkedés gyanánt beszereztem egyet-egyet mind a két stílus képviselői közül.

A finewines.hu és riesling.hu mögött álló Tar Ferenc immáron majd' másfél éve kényezteti közönségét különféle boros estjeivel, amelyeken gyakran mi is megfordultunk. Az eleinte leginkább egy-egy fajtára vagy borvidékre fókuszáló kóstolók mellett kötetlenebb, játékosabb összejövetelek is megjelentek a palettán, mint a LakásBorBár vagy a Borrulett. Várható volt, hogy az év végére Feri még tartogat valamit számunkra, amely végül a FineWines Borünnepben öltött testet. A borsort látva még egy kissé elhúzódó nátha utolsó szakaszával küszködve sem volt kérdés, hogy ott leszek. Formáját tekintve ez sem tért el a többi kóstolótól, az összegyűjtött borok viszont valóban különlegessé varázsolták az év utolsó borestjét.

(fotó: Hegyi Gábor)

Történt vala, úgy a szüretet követő időszakban, hogy mehetnékem támadt Etyekre borozni. Ha már lesz egy kis saját lőre, legalább jó volna megismerkedni néhány termelővel, beszélgetni velük, mit és hogy gondolnak-csinálnak, merre megy a világ Etyeken. Lett is társam, Furmintfan és Octopus egyaránt csatlakoztak és együtt szondáztuk a pincéket. Miközben ezzel foglalatoskodtunk, megszületett egy etyeki pinot noir kóstoló ötlete. Milyen jó volna meghívni a termelőket, együtt kóstolni, és kapni egy képet arról, miképp áll a pinot szénája a vidéken. A felvetés mindenkinek tetszett, így hozzá is láttunk a szervezéshez. Imre Ádám és Hofmann Tibor (Szépvölgyön ÁT) hathatós segítségével sikerült megközelíteni a szereplőket. Mindenki érdeklődött, nyitottnak mutatkozott a közös eszmecserére, szóval örömmel néztünk a december elejére kitűzött kóstoló elébe. A pozitív visszajelzések ellenére sem számítottunk azonban arra, hogy alig férünk majd be a rendezvénynek helyt adó Etyek M lakásétterembe. Beszámoló következik az etyeki „szakcsoport” első közös kóstolójáról.

Tokaj-Hegyalja a 300 vulkán hazája, szokták mondani, és a száraz borok kapcsán is valószínűleg az elképesztő termőhelyi változatosságot emelik ki leggyakrabban a borvidék adottságai közül. Dűlőszelektált száraz borok ma már egyre nagyobb számban készülnek (más borvidékeinkről is) és talán egy-egy dűlő borait illetően is van már akkora tapasztalat, hogy általános jellemzőket lehet megfogalmazni az onnan készült borok karakterével kapcsolatban.

Balassa István a Betsek dűlő terméséből készített 2013-as évjáratú száraz boraival tovább lépett a termőhely megjelenítésének útján. A tokaji borász célja, hogy magas minőségű és egyediséget tükröző borokat készítsen, ennek megfelelően jelenleg 10 dűlőben (Betsek, Bomboly, Donáth, Dorgó, Hangács, Kakas, Mézes-Mály, Nyulászó, Szent Tamás, Thurzó)  23 parcellán 7 hektárnyi területtel rendelkezik, bár bort egyelőre még nem készít mindegyikről. A szétaprózódott birtokszerkezetnek megvannak a hátrányai, ugyanakkor lehetőséget ad a termőhelyi sajátosságok változatosságának bemutatására, akár egy dűlőn belül is. Balassa István szerint az elmúlt 15 évben összegyűjtött tapasztalatok azt mutatják, hogy a különböző termőhelyek azonos fajta és borkészítési eljárás esetén is eltérő ízvilágot eredményeznek a borokban. Ennek demonstrálására érdekében végzett kísérlete többek között a napokban forgalomba kerülő borcsomagjában öltött testet. 

A 2013-as évjárat száraz borairól és a fent említett kísérletről szólnék bővebben, de a téma megkíván egy kis felvezetést is.

Ezt a posztot a Mondovino 2014 nevezett Fine Wine Lounge szegletében kóstolt csúcsragadozóknak szentelem. A gyakorlatban ez mocskosul drága, nehezen hozzáférhető, még nehezebben megfizethető borokat jelent. Biztos vagyok benne, hogy a cikk elolvasását követően sok ismerősöm szívesen kitűzné a fejem a vármegyeházára. Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas sorok és árcédulák következnek.

Új-Zéland, Marlborough. Jellegzetes és vonzó pinot-illat. Érett cseresznye, málna, pici sáfrányos fűszeresség, leheletnyi virágosság, nagyon diszkrét füstös-toastos fahatás. Szájban közepes testű, ízében viszont kifogástalanul telt. Harapnivaló, lágy, ugyanakkor lédús piros bogyós gyümölcsösség, tiszta, szinte áttetsző, finoman krémes konzisztencia. Tannin nincs sok, savai is kerekek, de épp annyira átjárják az egész kortyot, hogy élettel teli is legyen a zamatossága. Egyébként olyan közepes súlyú, hosszúságú anyag, de egy pillanatig nem kéne, hogy nagyobb legyen. Félelmetesen itatja magát és ami még több, besétálhatok akármelyik BT-be és vehetek elérhető áron egy ízig-vérig igazi pinot-t, ha épp arra vágyok. 6 pont. Bortársaság, 4750 Ft. A kép is az oldalukról származik.

A Bukolyi Marcell és Lilla által fémjelzett Eger Cottage 2012-es évjáratú borairól nyáron írtam. Idén ősszel megtörtént az évjáratváltás, megérkeztek a 2013-as borok, és a Junibor Ünnepen bemutatott Piros fantázianevű sillerrel gazdagodott is a paletta. A Bukolyi Családi Birtok saját neve alatt is lassan érkeznek a 2013-as borok. A Viognier-ről már megemlékeztem, ungert a Kadarka Válogatást kóstolta, nem túl rég a 2013-as Eger Cottage pároshoz csaptam hozzá még két palackot a 2013-as Bukolyi szortimentből: a Kisfiam és a Riesling Késői Szüret került melléjük a kosárba, majd a pohárba.

Engedjétek meg, hogy slágwortokban beszámoljak az idei Mondovinoról. A Wein & Co immár hagyományos, ebben az évben a tizediket jubiláló szimpóziumán negyedszer vettem részt, így mondhatom, hogy folyamatában is látom a rendezvény alakulását. A helyzet viszont az, hogy ez a buli szinte semmit sem változik. Idén is a Konzerthaus fantasztikus díszletei között került rá sor, a termelők 95%-a ugyanaz, már szinte megismertük egymást pár kiállítóval. Ha ez kritikának hangzik, akkor hagyom magam félreérteni. A Mondovino ugyanis annyira brutálisan jó, akkora a felhozatal, hogy azért imádkozik az ember, maradjon minden úgy, ahogy tavaly volt. Hosszú évekig tart, amíg az ember minden érdekes termelő környékére eljut és ha ki is marad valami, a következő esztendőben talán még éppen meg lehet kóstolni…