Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kunsági vörös közvéleményileg is necces kérdés, mint a tény, hogy a Szondi utcai borelosztó szombati házigazdája „Azért inkább privátban írd meg nekem, ha nem tetszik.” kéréssel fordult hozzám, miközben kicsengettem Kökényék Exidius nevű házasításának ellenértékét. Na már most az a helyzet, hogy a kunsági frontokat igen jól ismerem vörös és fehér tekintetében egyaránt, így tudom, hogy mire kell számítani akkor, ha a végeredmény jó, és mire, ha nem. Az alföldi szakértelemnek pont addig kell terjednie, hogy a produktum tiszta, finom és jól iható legyen, a komplexitást meg bízzuk inkább másra – így szól a valós alapokra épített, mégis általánosító sztereotípia. Ha ezt elfogadjuk, és ráadásul még jó ajtókat is döngetünk, akkor tízből nyolcszor nem csalódunk, kétszer pedig meglepődünk. A Kökény és Fia feliratú ajtó pedig igen jó ajtó (nem most bizonyítanak először), úgyhogy csalódásmentes élményt vártam, bónuszként pedig még meg is lepődtem.









Intenzív, már szagolva is szinte ragacsos illat. Aszalt citrusfélék, aszalt kajszi, kandírozott narancshéj, botritiszes fűszeresség és sok-sok egyéb egy egész bödön mézbe beleszuszakolva. Kóstolva valószínűtlenül sűrű, tényleg megállna benne a kanál, az olajnál is olajosabb mozgású. Nagyon intenzív ízű és olyan édes, hogy összeragasztja a szájat. Vannak jóféle, citrusos ízű savak is, de persze 350 g maradékcukor mellett értelemszerűen nem hozzák ki az egyensúlyt a megszokott értelemben vett középre. Nagyon nem tudom értelmezni a szerkezetet mint úgy, meg a korty fejlődését se. Szájba véve úgy van, mégpedig nagyon masszívan, az utóíz a lenyelés után még hosszú percekig nem szándékozik csillapodni. Igen nehéz pontozni, nem borszerű az élmény. Legyen 7 pont.













