Ismét felpukkant két palack a magasztos kóstolókra hosszan összegyűjtögetett, ám végül irigy kutya módjára itthon, egyedül beszlopált nagy 2009-es rieslingek közül. :)

A Borkollégium „Nagy mesterek hordóiból” című kóstolósorozatából természetesen nem maradhatott ki a Szepsy Pincészet. A novemberi kóstoló meghirdetését követően nem sokkal, már nyáron teltházas volt. Az óriási érdeklődésre tekintettel a Borkollégium kóstolóterme helyett az Andante Borpatika adott helyet az eseménynek. Szepsy István sajnos nem tudott eljönni az estre, így Mészáros Gabriella ezúttal egyedül mutatta be a borokat.

Időben visszafelé haladtunk a 2012-es évjárattól. A kóstoló második felében több évet átugorva jutottunk el a dűlős száraz furmintok ősatyjáig, végül a szamorodni aktuális évjáratával zártuk a sort.

Bár fiatalságomból kifolyólag nem követhettem végig kronologikusan a déli Sauska-koncepció felépülését – a történet hivatalosan a szakközépiskolás karrieremmel szinkronban, tehát 2006-ban kezdődött el –, azért mégis érzek egyfajta egészséges elfogultságot a villányi pince boraival kapcsolatban. Az a helyzet ugyanis, hogy a ’08-as siklósi Cuvée 7 tulajdonképpen izomvörös-origóként funkcionál a rövid, de meglehetősen intenzív borfogyasztó karrierem folytonosan szélesítés alatt álló koordináta-rendszerében: tizenkilenc éves fejjel én még azelőtt nemigen ittam hasonlóan kimunkált, gazdag és professzionális vörösbort, úgyhogy nem érzem túlzásnak a katalizátorszerep kiosztását ebben a személyes útkeresésben, amit nevezzünk mondjuk tudatos borfogyasztásnak. Nem kívánok mélyebb önéletrajzi fejtegetésbe bonyolódni, de tény, hogy a múlt tükrében rendkívül szerencsésnek éreztem magamat, hogy egy négy évjáratot és két termőhelyet átfogó Cuvée 7-vertikálison keresztül merülhettem el a délvégi élvezetekben, úgy meg főleg, hogy mindezt a két borász, Markó Ildikó és Latorczai László, valamint Wéber Norbert szőlész jelenlétében és tolmácsolásában tehettem meg.

Vannak akik szerint a száraz tokaji zsákutca. Én viszont az elmúlt éveket éltem úgy, hogy inkább a rosé, mint úgy tűnik annak. Nem mintha különösebb problémám volna vele, vagy épp a technológiájával, de mintha a termelők maguk bánnának vele zsákutca módjára. Egyszerű, olcsó, fajélesztővel üdítőitalosra fel/letunningolt borok, vagy jobb esetben természetesebb gyümölcsöket kínáló, valamivel tartalmasabb, „kézművesebb” de még mindig a szortiment bevezetéseként funkcionáló egyébként sokszor igen kellemes borocskák.  De a legjobb területéről, a legtöbbre hivatott alapanyagból senki nem csinál rosét.

Kivéve persze néhány „appellation”-ban. :) Jó, lehet, hogy ez így túlzás, de az azért kijelenthető, hogy vannak bizony roséra szakosodott körzetek. Most ezen az úton indultam el. Tud–e a műfaj valami újat mutatni, ha olyan termelőktől isszuk akik tényleg komolyan veszik?

Úgy hozta sors, hogy az idei ősz során minden hónapban végigkóstoltam 1-1 St. Andrea borsort. Szeptemberben a Borfesztiválon az aktuális szortiment mellett feltűnt egy limitált tétel is, majd októberben a korábbi évjáratok boraiból kaptam egy izgalmas merítést, novemberben pedig lehetőségem volt a közeli jövőbe pillantani, legalábbis olyan értelemben, hogy premier előtt kóstolhattam meg néhány tételt. A kóstolósorok között természetesen volt némi átfedés, de minden alkalommal találkoztam bőven újdonsággal is. Legutóbb tehát alig egy hete...

Kivételes programban lehetett része az idén 21 éves fennállását ünneplő Disznókő Szőlőbirtok által meghívott vendégeknek, akik múlt hét szerdán egyszerre kaphattak betekintést a múltba és a jövőbe egy megújult borkategória és a birtokkal összefüggő érdekes felfedezés kapcsán. A leginkább aszúiról nevezetes pincészet az édes szamorodninak szentelte a különleges napot, ugyanis a Disznókő Édes Szamorodni a még forgalomba hozatal előtt álló 2012-es évjárattól kezdve új nevet és címkét kap. 

Történt ugyanis, hogy Nagy Kornél történész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa 2012 nyarán rábukkant Fügedy Pál Zemplén vármegyei nemes hagyatéki perének záró dokumentumában a Disznókő első hivatalos említésére, mégpedig 1413-ból. Nagy Kornél javasolta, hogy a felfedezés örömére a birtok tartson egy 600 éves születésnapi bulit. A nagy mulatságra végül nem került sor, de a megújítani kívánt édes szamorodni kategória új nevével a birtok méltó emléket állított a jeles évszámnak.

Bár a legutóbbi merítés is bebizonyította, hogy a portugieser közel sem a veszett fejsze nyele tipikus boranalógiája, én azért – biztos, ami biztos – további kísérletezésre szántam el magamat, hogy az egyalkalmas tapasztalatokból tett megállapításomat igazoltnak tekintsem. Az elmúlt hetekben két síkon mozogtam, ami az oportóügyet illeti: egyrészt felbecsülhetetlenül nagy mennyiséget temettem el a soltvadkerti Lantos Borászat kettőezer-tizenhármas évjáratú kékoportójából – másfél literje alig több, mint ezer forint –, ami a zsenialitást a maga egyszerű vidámságában értelmezi (állítom, hogy aligha van jobb hazai vörösbor ilyen árfekvésben), másrészt a Hummel-fronton maradva, de visszakapaszkodva a Jammerthal magaslatairól kísérletet tettem a pince alapportugieserével. Bár bérelt helye volt az egy hónappal ezelőtti sorban, beszerzési problémák miatt csak most, szólóban kóstoltam és ittam meg egy teljes palackot, miközben szemernyit sem veszítettem a lelkesedésemből.

A Drop Shop eddig is figyelemre méltó osztrák szortimentjét pár hete Weninger-borokkal bővítette, amelynek örömére egy novemberi keddi napon ifj. Franz Weningert borait állították a reflektorfénybe. A különleges nap ázsióját emelte, hogy a délutánt-estét maga a borász is a borbárban töltötte. Délután szűkebb körben, elsősorban gasztronómiai szakemberek társaságában egy szűk körű kóstolóra is sor került, ahol a Drop Shop meghívásának köszönhetően én is részt vehettem.

Röviden, kisebb híradásokkal fűszerezve számolok be a Kézműves Borok Házának aktuális félévre esedékes borbemutatójáról. Most is egy igen kellemes kis rendezvény kerekedett belőle, rengeteg ismerőssel, beszélgetéssel és persze a borokat kísérő Fény utcai Sonkás galaktikus falatkáival.

Egy ideje tartozom már ezzel a beszámolóval, hiszen két hónap telt el az esemény óta, de valahogy nehezen állt össze a fejemben, mit és mennyit is lehetne, kellene írni az eseményről. Egy biztos: hosszúra sikerült a visszaemlékezés.

A Tokaji Ősz a borvidék legfontosabb rendezvénye, amelyet tavaly óta a Tokaj Alapítvány és a tokaj.hu szervez. A programsorozat központjában természetesen a tokaji bor áll, az ehhez kapcsolódó gasztronómiai és zenés programokkal összekötve. Az idelátogatók több csoportba osztva ismerkedhetnek a hegyaljai borászokkal, borászatokkal, boraikkal és a nevesebb helyi éttermek fogásaival.

A XI. Tokaji Ősz az aszúszemek, töppedt szemek és egészséges szemek egybe szüretelésével születő édes bort jelölte meg a rendezvény központi témájaként, így a borvacsorák menüsorai is elsősorban ilyen borokra és az azokhoz illő fogásokra épültek.

A hétvége a pénteki „0. nappal” indul, amelynek tematikája inkább a borvidéket jobban ismerő érdeklődőknek szól: egy aktuális témát boncolgató beszélgetés, majd egy adott borvidéki településhez kötődő kóstoló. A program gerincét a szombati és vasárnapi események képezik. A Gróf Degenfeld Kastélyszálló ad otthont a szombati ünnepélyes megnyitónak, amelyet a szálló parkjában felszolgált ebéd és borkóstoló követ. Este patinás helyszíneken tartott borvacsorákon a borvidék legjobb séfjei által megálmodott menüvel, valamint a vendéglátó és a vendégborászat boraival kényeztetik a vendégeket. Vasárnap a reggeli után borkóstolással egybekötött dűlőtúrák következnek, végül pedig a zárórendezvény keretében ebéd és egy miniborfesztivál búcsúztatja a résztvevőket.

A pénteki beszélgetésre mindenképpen ellátogattam volna, de a rendezvény előtt pár nappal megcsörrent a telefonom és kellemes meglepetés ért: Prácser Hajnalka és Prácser Miklós, azaz az Erzsébet Pince kedves meghívásának köszönhetően a vasárnapi zárórendezvényen is részt vehettem. Szombaton külön utakon jártam, arról majd máskor, de most nézzük mit kínált a 2014-es Tokaji Ősz nyitó- és zárónapja. Vigyázat: maraton!

Kivételes szerencsében lehetett része azoknak, akik a szürke és semmitmondó november közepi kedden elzarándokoltak a Drop Shopba. Edward Donaldson a Pegasus Bay borászat marketing menedzsere, a híres pincészetet alapító és tulajdonló Donaldson család oszlopos tagja látogatott el ugyanis Budapestre. Robert Parker útmutatója alapján a Pegasus Bay „Új-Zéland 5 legjobb borászata” közé soroltatik. Az a nagyjából fél tucat bor, amit eddig tőlük kóstoltam nem is cáfolt rá a sarkalatos parkeri kijelentésre. Nem volt kérdés, ott kellett lenni.

Ha meghalljuk, hogy német fehér bor, akkor ösztönösen a riesling ugrik be. Nem túlzás kijelentenem, hogy amíg sok száz rajnai rizlingen vagyok túl, addig ha meg szeretném számolni a tőlük eddig kóstolt egyéb fajtájú fehéreket szinte elegendő az egy kezemen található ujjakat igénybe venni. Pedig, ha kicsit utánaolvasunk, akkor azt szűrhetjük le, hogy nem feltétlen kell lesajnálni ezeket se, tehát nem arról van szó, hogy a riesling árnyékában leledzik néhány megtűrt, de túl sokra nem hivatott szőlőfajta, sőt ma azokat a német borvidékeket tartják a legizgalmasabbnak, ahol a megszokott rieslinges mederből kilépve egyéb műfajokban is meglepő minőségek születnek.

A kóstoló megszervezéséhez végső lökést egy Tar Feritől vásárolt Mosbacher Weissburgunder adta meg. Egész más ízjegyekkel, felépítéssel hozta a zamatosságot és az elvárt tisztaságot, újszerű élmény volt. Nem sokkal később már bújtam a webshopokat és sikerült összerakni egy sort felvonultatva öt fajtát, illetve öt borvidéket. Nagyjából 10 és 30 Euro közötti kategóriában próbálkoztunk, haladva egyre magasabbra az árat tekintve, évjáratban meg egyre lejjebb

A térkép forrása:www.wineuncorked.ie

A XIII. kerületben található, kávéházként, bor- és pálinkaszaküzletként egyaránt funkcionáló Spiritus Primus az utóbbi időben rendszeresen szervez kis létszámú borkóstolókat, amelyekhez György Vince választ ki magyar és külföldi tételeket az adott este fókuszpontjába helyezett fajtából. November első hetére magyar és osztrák kékfrankosokat gyűjtött csokorba, nagyrészt a 2011-es évjáratból. Az már csak a ráadás volt, hogy egy 2013-as Skrabski-sort is meg tudtam kóstolni a "hivatalos program" után.

Szép lassan, néhány hét (vagy már hónap?) alatt átrágtam magam én is a friss Bott-szortimenten. Részben jegyzetekből, részben emlékképekből kreáltam ezt a kis beszámolót, fogadjátok szeretettel!

Amikor ez a bor megérkezett a kereskedőhöz, kíváncsiságból vettem belőle egy üveggel. A vásárolt palack otthon várta sorsának beteljesülését, de közben jött a Borfesztivál, és Németh Attila Gábor standjánál többek között ezt a tételt is megkóstoltam. Őszintén szólva, tipikusan az a bor volt, amiben láttam az értékeket, de mégsem nyűgözött le... Éreztem benne akkor egy kis oxidációt, és nedves fás ízt, ami miatt erényei mellett sem tudott igazán meggyőzni. Gondoltam, akkor így jártam a vásárolt palackkal, azért valahogy biztosan elfogy, én meg ebből is tanultam valamit.

Így is lett, de más végkicsengéssel, mint amit vártam. Történt ugyanis, hogy a Borfesztivál után jó másfél hónap elteltével ungert is kibontott egy palackot ebből a borból. Egy művelt alkoholista kollégával óvatosan érdeklődtünk a Várban tapasztalt hasonló élményeink miatt, de ungert benyomásai határozottan jók voltak, úgyhogy néhány nappal később az én itthoni palackomról is leperdült a csavarzár.

Rendhagyó módon egy bor három palackjáról három különböző időpontban készített jegyzet következik kettőnktől.

Következzen egy kis nyár a késő őszben, és talán az első, 2014-es borról szóló írás a blogon.

A bor tehát 2014-es, Új-Zélandról érkezett, az Északi Sziget középső részének keleti felén elhelyezkedő Hawke's Bay-ből. A területet nevét James Cook kapitány adta, Edward Hawke brit tengernagy tiszteletére. Hawke's Bay Új-Zéland legelső borvidéke, 1851-ben telepítették az első szőlőültetvényeket. Az országon belül a szőlőterületek nagyságát tekintve Hawke's Bay-t csak Marlborough előzi meg, vörösbor-termelésben viszont vezető szerepet tölt be. A domborzat sokszínű, a borvidéket dombságok tagolják és négy folyó szeli át, változatos talajtípusokat kialakítva. A száraz és meleg éghajlatot a szárazföld belseje felől a part felé haladva egyre határozottabban befolyásolja az óceán közelsége.

A Crossroads 1987-es alapítású birtok, 1990-ben hozták forgalomba első boraikat. 2011-ben a Crossroads csatlakozott a több birtokot tömörítő Yealands Wine Group-hoz. A birtok a fenntartható fejlődés jegyében gazdálkodik, így például igyekeznek fokozni a biodiverzitást az ültetvényekben, csak a legszükségesebb esetben öntöznek, a - lehető legritkábban használt - gépekhez bio-üzemanyagot használnak, a szőlősorok közé ültetett növényeket pedig juhokkal tartják rendben.

Már régen szerettem volna megkóstolni Alkonyi László nemrégiben alapított tállyai pincészetének, a Kalákának a borait. Múlt héten remek alkalom ígérkezett erre Szegeden, mégpedig egy szabadon választható egyetemi tanóra keretében, nevezetesen a „Bor geológiája”, melyre Alkonyi vendégelőadása apropóján volt szíves az egyik illetékes személy (aki történetesen kóstolótársunk is) engem is meghívni.  Érdekes volt tíz év után ismét egyetemi előadóban ülni és a rendkívül fiatal közönséget elnézni mennyit is öregedtünk.

Na, de rátérve magára az eseményre, Alkonyi László egy könnyen érthető, szórakoztató előadás keretében mesélt a kezdetekről, borbarátos évekről, majd a tokaji borvidékről, annak borainak történelméről, kulturális kérdésekkel való összefüggéséről, illetve természetesen előkerült a dűlőklasszifikáció jelentősége is. Végül pedig konkrétan Tállyáról, röviden a pincéről, illetve a boraikról.

A hierarchiát amúgy burgundi módra értelmezik, kezdve egy borvidék-szintű borral (Tokaj), folytatva egy település nevet viselő tétellel (Tállya), végül a csúcson a dűlőszelektáltak (Tökösmál). A kérdésbe még beleintegrálva a maradékcukor kérdését, mivel a jól fogyaszthatóságot elősegíti, viszont álláspontjuk szerint a terroirt legtisztában kifejezni inkább a szárazabb borok képesek, így egyre feljebb haladva a ranglétrán egyre kevésbé édes borokat találunk.  

Íme a borok:

Bár úgy tudom, hogy az autentikus Somló-megfogalmazódást nem célszerű bevándorló fajtáktól várni, azért én úgy vagyok vele, hogy bizonyos múltbéli tapasztalatok – a ’10-es rokonra gondolok elsősorban – miatt képtelen vagyok évről-évre nem megkóstolni a Somlói Apátsági Pince traminijét. Ha szigorú vagyok, és az utódokat az előd még élénk emlékkontúrjaihoz mérem, akkor többnyire csalódok, de ha célszerűen szemet hunyok az igazolódási etalon élményei felett, akkor aligha lehet okom panaszra. A viszonyítás szükségtelenségét talán az is jól alátámasztja, hogy eddig még nem volt két egyforma: izgalmas dolog ez, mindig máshogy, másért van ok lelkesedni, még ha itt-ott marad is hiányérzet.  Ez a tramini-történet nálam mindenesetre megér egy vertikálist, úgyhogy lázas gyűjtögetésbe kezdtem, hogy az évek morzsáit egy hosszabb áttekintésre egymás mellé mentsem, hogyha majd ideje lesz, együtt mutassanak (in)koherens képet a múlt-korról. Most viszont a jelenről célszerű tárgyalni, úgyhogy a ’13-as váltás színrelépése előtt kibontottam, megkóstoltam és megittam egy palacknyit tizenkettő jelenéből.

A szó klasszikus, konzervatív értelmében ez egy súlymentes somlói, de ez közel sem jelent hontalanságot, sőt, megkockáztatom, hogy ezúttal inkább a termőhelyről szól a történet, a hedonizmus kárára. Hiánymentes, kristálytiszta, édesfűszeres-sárgagyümölcsös illattal indít, és bár innen nem lép érdemben előre, azt képes három napon keresztül rezzenéstelenül tartani. Ha mikroszkóp alá helyezzük, mutat árnyalatnyi finomságokat, például okkal emlegethető az ásványos Somló-azonosság is, ettől viszont most eltekintenék. Lesz, aki előnyként könyveli el, hogy a korty megértése sem igényel hegymászási bravúrokat: könnyű, közepesnél nem nagyobbra hangolt, száraz érzetű, ugyanakkor egészségesen savas, és nem is túl hosszú. Viszont amíg tart, addig finom és zavartalan, dacára a sós-ásványos felhangoknak. Rétegzettség nélküli, egyenesen megfogalmazott somlói bor, se több, se kevesebb. Szabad pálya az izomboroktól és a maradékcukortól rettegő közönség számára is. Egy percig sem merült fel bennem, hogy az erős 5 pontjánál kevesebbre lenne méltó. (2990 Ft, pincearon.hu)

[A palack fotóját innen emeltem el.]

Lelkes olvasónk és hozzászólónk, silvousplait a minap levélben keresett meg, mint az olaszrizlingek kocsmastílusú bértollnokát, melyben azt állította, hogy egy különc olaszra bukkant, ráadásul Franciaországban. Megígérte, ha kíváncsi vagyok a véleményére, megosztja velem. Több se kellett, lelkességén felbuzdulva vendégbejegyzés megírására invitáltam a sajtószabadság és a tanulságok csoportos levonása nyújtotta lehetőségek reményében, ő pedig a lehetőséggel élve magyar billentyűzetet ragadott, amit nagyon köszönünk. Fogadjátok tehát sok szeretettel vendégposztját! (ungert)

Alex Liddell majd' 350 oldalas (Magyarország borai, Glória Kiadó, 2005), a boros magyar félmúlt 2001-2002-es állapotait rögzítő könyvével kezdődött, olcsó antikváriumi példánnyal, még néhány évvel ezelőtt. A "Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová tartunk?" (copyright Paul Gauguin) töprengéshalmaz megkerülhetetlen olvasmánya lehetne ez a könyv, ha ugyan a múlt létezne még, és fájdalmas újjáélése helyett inkább tanulni óhajtanánk belőle. Alex Liddell kitartó és mazochista országjárása a modernnek hitt idők hajnalán tucatjával hozta napvilágra az egzotikusabbnál egzotikusabb nevű Bt.-ket, "...vin Kft."-ket és Pinceszövetkezeteket. Az ember olvas, azután felejt, végül felveszi a Mátrix utáni idők ritmusát, és ezzel a múltnak átmenetileg ismét vége szakad. Egészen addig, míg Franciaországban, egy 50 ezres lélekszámú város kültelki, masszív fogyasztásra tervezett bidonville-jének LIDL-méretű bioboltjában újból rá nem talál.

A francia borélet sem mindig fenékig tejfel: fent nevezett palack álló helyzetben sütkérezett a neonfény alatt (hosszú évek óta háborítatlan alsópolcos pozícióban - ez kérdés nélkül is bizonyos), miközben bársonyos félsivatagi levegő szikkasztotta. Az idehaza többek által kifogásolt viaszborítás itt csak jó szolgálatot tehetett. Tekintve a "magyar borjelenlét a francia piacon" kifejezés többnyire abszurd jellegét, lett volna bárki is a helyemben, aki 9.53 euróért nem viszi haza?

Châteauneuf-du-Pape. Következő állomás a Domaine La Barroche. A Barrot família egészen visszafogott méretű birtoka régi is, meg új is. Annak ellenére, hogy La Barroche néven alig több mint egy évtizede kerül bor palackokba, a Barrot-ok a középkor óta szőlő- és bortermelésből élnek. A pincészet a település központjához közel található, illetve csak nehezen, mert sem felirat, sem más nem jelzi az átlagos családi háznak álcázott „birtokközpontot”. Végül pár telefon után a borász nővére, Laetitia Barrot libben elő valahonnan, majd a ház mögé elbújtatott szőlészeti-borászati eszközök és installációk közé vezet bennünket. Sötét lyukakon és meredek létrákon haladunk lefelé a vertikálisan, több emeleten széttagozódó pincében. Keresztülhaladunk a francia kistermelőknél már szinte szokványos őskáoszon, aztán végre megérkezünk a hagyományos kialakítású, gravitáció segítségével „etetett” pince legalsó szintjére.

Miközben a bikavér-szkepticizmus – legyen az szekszárdi vagy egri, ebből a nézőpontból teljesen mindegy – minimum a reneszánszát éli, némi önismétléssel ugyan, de megjegyezném, hogy vannak, akik nemcsak üres szólamok, hanem tettek és teli palackok mentén gondolkodnak a szabványosított borvidéki házasításban. Lőrincz György pedig szintet lépve gyakorlatilag bikavéralapra építi a vörös St. Andrea-térfelet, amit én egyrészt a remény üzenetének értelmezek, másrészt azt merem vélelmezni, hogy Eger szerinte van olyan jó, hogy fajtaközileg mutassa meg a termőhelyi adottságokat, amennyiben a kivitelezés alapos, megfelelő. Persze a választás ízlés szerint adott, miszerint borvidéket, vagy adott esetben fajtát szeretnénk inni, nincs olyan kompetenciám ugyanis, hogy meg tudjam ítélni, melyiknek van nagyobb létjogosultsága, és miért. Azt viszont célszerűnek tartom, hogy időnként megszondázzam a bikakínálatot, elsősorban kalibrálási és tisztánlátási célból, úgyhogy a múlt héten több napon keresztül, párhuzamosan kóstoltam az Áldás és a Hangács aktuális évjáratát, hogy végül elő tudjak hozakodni a saját nagyvonalú konklúziómmal. Magam sem gondoltam, hogy igen komoly fába vágom a fejszémet.

Szerencs irányából Tarcal felé közeledve bal kéz felé fehér kápolna tűnik fel egy szőlőültetvényekkel borított dombon a Tokaj-hegy árnyékában. A korábban Henye-hegyként ismert dombot 1749-ben, Mária Terézia uralkodása alatt, Grassalkovich György javaslata nyomán keresztelték át Terézia-hegyre, a területén található dűlővel együtt. A kápolnát Ávilai Szent Teréz, a 16. században Spanyolországban élt karmelita rendi szerzetesnő tiszteletére szentelték fel. A korábban nem sokra becsült területet az 1749-et követően készült dűlő-besorolások mind I. osztályú termőhelyként tartották számon.

A Terézia-domb alatt, Tarcal határában találjuk a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok központját, amely egy 1872-ben királyi parancsra létrehozott vincellérképző épületegyütteséből lett kialakítva. A hajdani iskola épületében ma a Gróf Degenfeld Kastélyszálló működik, a mögötte található pince feletti régi présházban irodákat hoztak létre, az ehhez kapcsolódó új épület pedig a borászatnak ad otthont. Ebben a festői környezetben rendezte meg a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok október utolsó előtti hétvégéjén a Terézia-napot, amely valójában két napon keresztül kínált igen gazdag és sokszínű programot a résztvevőknek. Pénteken dűlőtúra, a Terézia-kápolnánál istentisztelet, kóstoló, majd este – Áts Károly vezérletével – borászpóker várta a látogatókat. Szombaton napközben lovagoltatás, gyermekjátszóház, sakkverseny, velocipéd-verseny, hőlégballon-kilátó kapott helyet a szálloda parkjában, este pedig koncert és borkaszinó szórakoztatta a nagyérdeműt.

Járt már néhányszor Burgundia kis szegedi „klubunkban”, de valahogy mindig a pinot oldalról közelítettük a kérdést. Épp időszerű volt már a másik szemszögből is villantani valamit a díszes társaságnak Burgundia nagyságából. Annál is inkább, mert ha belegondolok, az elmúlt 5 évben egyszer se volt célirányosan chardonnay-ra épülő kóstolónk.

Az volt a terv, hogy több appellációt, évjáratot érintve haladjunk egyre magasabbra, persze módjával, figyelve arra, hogy a költségek tűréshatáron belül mozogjanak. Többen kérték, hogy próbáljak néhány kimagaslónak tartott hazai chardonnay-t is csempészni a sorba. Igyekeztem ennek eleget tenni, de óva intek bárkit, hogy a kóstolót hazai VS burgundi párbajnak értékelje, sem árban, sem szintben nem összemérni való tételekről van szó, így tényleg csak a játék kedvéért történt. A teljesen különböző kategóriájú tételek jelenléte miatt nem vakon kóstoltunk, igyekeztem várható érték szerint sorba rakni a tételeket.

Következzék a sor: