Rendhagyó poszt következik, három különböző alkalom több borának kóstolójegyzetéből. Az összes bor közös pontja a termőhely, konkrétan a Nyulászó-dűlő. A két-három boros kóstolókon a mádi dűlőből származó borokat tettem egymás mellé, egy alkalommal a pincészetek, a másik két alkalommal az évjárat volt eltérő. A három szeánsz közül először egy "Nyulászó-horizontális" keretében három pincészet - BalassaBor, Szent Tamás Pincészet, Szepsy Pince - azonos évjáratból származó borát kóstoltam össze. Másodjára a Szent Tamás Pincészet három évjáratú Nyulászó borából jött össze egy mini-vertikális. Az utolsó alkalommal két Balassa Nyulászó Furmint került terítékre, de ezt azért már mini-vertikálisnak nem nevezném. :)

A nagyjából évtizedes belföldi borforradalom – amely elsősorban a rózsaszín fröccsökön hivatott eszkalálódni – farvizén ismert, hogy olyasfajta könnyed, úgymond közérthető szőlőfajták igyekeztek fel- és betörni a szélesebb köztudatba, amelyek egyrészt filléresen képesek borrá válni, másrészt nem igényelnek komolyabb figyelmet a közszórakoztatáshoz. A vérmérséklet szerint egyszerűen csak csemegeszőlőként elkönyvelt Irsai Olivér is kétségkívül ilyen szerepben találta magát a közelmúltban. A szűrt bor ugyanis többnyire direkt módon szőlőszerű, és hát az sem mellékes, hogy ügyesen dolgozza magába a fajélesztő-típusok széles spektrumát, valamint tőkeroggyantó terhelés mellett is képes legalább annyi savat adni, hogy egynyári slágerként le lehessen vele tarolni a piacot. És persze nemesített magyar, hogy a nemzeti öntudat-megtaláló fogyasztók is partot tudjanak érni. A fajtát viszont éppen annyira szükséges ügyesen és racionálisan a helyén kezelni, amennyire kevesen teszik ezt belföldileg manapság. Nyilvánvaló, hogy olyasfajta Irsai Olivérekre van itt esztétikai igény, amelyek nem száraz tokaji furmintokkal és hárslevelűkkel vívnak értelmetlen szkanderharcot, sokkal inkább tiszta, karakteres, jó savú és pacsulimentes boroknak könyvelődnek el, melyek annyira jók szólóban, hogy a felszódázás igénye kizárólag a palackürítési periódusidőn túl jelentkezik először. A neszmélyi illetőségű Kősziklás Borászat pedig fogta és megannyi műfajbeli bizonyítás után összepakolta '15 minden bizonnyal legjobb Irsai Olivérét. Emelem kalapom.

Idén nyáron egy katalán túrára adtuk a fejünket, amiből természetesen nem hiányozhatott a Spanyolország legdrágább borai közé rendszeresen delegáló Priorat. Mielőtt belevágnék abba, mi zajlik ma Prioratban, mitől tud esetleg egy már bejáratott borvidék megújulni, nézzünk néhány tényt, amivel érdemes előzetesen tisztába lenni.

Gondolatban érett már egy 2015-ös sauvignon blanc-kóstoló, de egy darabig várni kellett a megfelelő alkalomra. Július utolsó hétvégéjén ez is eljött. Az etyeki Szépvölgyön ÁT hagyományteremtő céllal "Városból a szőlőbe" fedőnév alatt rendezett egy kellemes kis mulatságot a pince körül elterülő hangulatos völgyben. A borokat természetesen a házigazda szolgáltatta, de sör (Etyeki Sörmanufaktúra), kávé (Warmcup), fagylalt (Recefice Jégműhely), hideg és meleg ételek, zene és kézműves foglalkozás is várta a Szépvölgybe látogató vendégeket. Borfronton egy fajtakóstoló színesítette a képet, és ahogy már említettem, az Etyeken is szinte minden pince szortimentjében megjelenő, friss ízeivel nyáron különösen jól eső sauvignon blanc-ra esett a választás. 2015-ös magyar sauvignon blanc-okból állítottunk össze Imre Ádám segítségével egy sort, lehetőleg több borvidékről válogatva a tételeket, a hazai pálya előnyét élvezve, erős etyeki részvétellel. További szempont volt, hogy 3000 Ft-nál drágább palack ne kerüljön a sorba. 

Megmondom őszintén, főleg a kezdetek idején nem voltam az Aldi itthoni borválasztékának lelkes híve (bár határozottan egyre több jó a vétel), nem vagyok nagy rosé-fogyasztó sem, de néha előfordul, hogy bizonyos csillagállások alatt tőlem duplán távol álló borok is betalálnak. Nos, ez az Aldi-s Rosé most valami ilyesmi.
Francia rosét 2000 Ft alatt többnyire csak az internet szerint nem létező pincészetek borai, illetve hiperek saját márkásai között lehet találni, így komoly meglepetésként ért, amikor a sarki Aldiban szembetaláltam magam ezzel a borral. Némi utánaolvasás után vettem is egy próbapalackot, és nem bántam meg.

Mátyás Andrásék utolsó utáni, előre nem tervezett hordómintáinak villámízlelése után időszerűen hagytuk magunk mögött Kisújfalu (Nová Vieska) külterületét, hogy tizenöt kilométernyi autózást követően Bélán (Belá) találkozzunk elszállásolónkkal és esti házigazdánkkal, Bott Frigyessel és családjával. A majd' négyszázas lakossággal rendelkező szlovákiai, de gyakorlatilag színmagyar kistelepülés nevezetessége – a nyilvánvaló Château Bélán túl – Botték 86-os panziója, amely a pince muzslai (Mužla) kötődése ellenére már-már luxusszintű turizmusorigónak számít szálláslehetőség és borkóstolás tekintetében is. Mivel Frigyes boraival ezidáig inkább futólag, illetve egy-egy szólóműsor keretében találkoztam, időszerű volt, hogy féltucatnyi borbuzernyák-csapatunk ne csak a panzió medencéjébe, hanem a borok és a házigazda szavaiba is ugorjon legalább egy fejest. Az alábbiakban igyekezetileg próbálom összekaparni a borok és a szavak által összeállított tapasztalatképet, ezzel pótolva többéves adósságomat a pince és Dél-Szlovákia tekintetében egyaránt.

Itt a fél évet felölelő magyar egyveleg is, azokkal a borokkal, amelyeket az elmúlt 6 hónapban ittam és maradt fenn róluk valamilyen jegyzet, de azután a blogon valamilyen okból nem kerültek említésre. Az a terv, hogy az idén fokozatosan a végére járok a maradék 2011-es, 2012-es évjáratból származó tokaji boraim túlnyomó részének, így Tokaj erősen felülreprezentált ebben a válogatásban (és valószínűleg a következőben is így lesz), de akad itt bor mindenhonnan, a blogon ritkán vagy eddig nem előforduló pincéktől is. 

Szinte alig pihentem ki a "Jó éjszakát Mád!" kellemes fáradalmait, amikor a postaládámban landolt a Holdvölgy meghívása az ETAP Borbárba szervezett kóstolóra. A pincészet jelenleg vagy hamarosan forgalomba kerülő új tételeit mutatta be először a szakmai meghívottaknak, este pedig a nagyközönségnek. Néhány újdonsággal együtt az adott bor aktuális évjáratot is elhozták összehasonlításképpen. Az utóbbi években a pincészet portfóliója változásokon ment keresztül és az eddigi eredmények az újító elképzelések sikerét igazolják.

Szükségszerű sarkítás, de mégis tűnhet úgy, hogy miközben a belföldi hobbiboríró-ivó igyekszik kötelességből végigdegusztálni a határon belül elhelyezkedő borvidékek Tolnáját és Baranyáját, mintha kisebb hangsúly helyezkedne el azon, hogy amúgy határainktól túl is termelnek kiváló-érdekes dolgokat szorgos és ékes magyar kezek (is). Nekünk sem a véletlen, sokkal inkább valamiféle, az indokoltnál hosszabbra nyúlt beborozás adott inspirációt arra, hogy belátható időkön belül tető alá hozzuk az első közös, legalább egy határon átívelő bortúránkat a népturisztikailag is közismert Esztergom/Párkány-tengellyel szomszédságot ápoló dél-szlovákiai borvidék (Južnoslovenská vinohradnícka oblasť) közelebbi szegmensére. A sűrű egynapos túra tapasztalatait összegyúró kétbejegyzéses minisorozat nem hivatott arra, hogy saját kezdetével haljon bele hamvaiba, most mindenesetre frissen hozott anyagból gyúrva a masszát igyekszünk beszámolni délutáni vendéglátónknál, a Kisújfalu (Nová Vieska) mellett elhelyezkedő Mátyás Családi Pincénél szerzett tapasztalataink lényegi részéről.

Az idén 70 éves Tornai Pincészetet Tornai Endre alapította, az induláskor alig egy holdnyi területtel. Az első palackozott bor az 1984-es évjáratból készült. Ma a pincészet 54 ha termőterülettel rendelkezik és a borvidék egyik meghatározó borászatává vált. Jelenleg már a harmadik generáció kezében van az irányítás a borászati munkákért Kamocsay Ákos és Polyák István felel. A birtokon tavaly év végén étterem nyílt, és most új színfoltként őszre egy, a juhfark fajtát a figyelem középpontjába állító rendezvényt is tervez pincészet.

A termékpiramis három lépcsőből áll: a "Friss" borcsalád neve magáért beszél, ezek acéltartályban erjesztett és érlelt, kis maradékcukrot tartalmazó, mindennapi fogyasztásra javasolt fiatalos borok. A "Prémium" kategóriában már komolyabb - általában tartályos és hordós tételek házasításából álló - borokkal találkozunk, amelyek jól párosíthatóak ételekhez, jól reprezentálják a borvidéket és remek ár-érték arányt képviselnek. A "Top Selection" borok a pincészet legkiválóbb területeiről válogatott szőlőből készülő, legmagasabb minőséget képviselő, a somlói karaktert híven tükröző csúcsborok.

A pincészet igyekszik erősíteni marketing-fronton, szeretnék a borokat minél szélesebb közönséggel megismertetni, ennek jegyében kerestek meg, hogy kóstoljunk meg néhány bort, köztük az utóbbi években komoly nemzetközi elismeréseket begyűjtő tételeket is. 

Három évvel ezelőtt kora ősszel volt szerencsém néhány napot Montenegróban tölteni, és akkor a lehetőségekhez képest igyekeztem megismerkedni a helyi borokkal is. Ezt nagyban elősegítette, hogy a boltokban kis üveges kiszerelésben is meg lehetett vásárolni a nagyobb pincék több portékáját. Amennyire emlékszem, az átlagszínvonallal meg voltam elégedve, és általában inkább a vörösborok voltak meggyőzőek. 
Amikor július kellős közepén a szakadó eső, a viharos szél és a 10-15 fokos hőmérséklet-csökkenés hirtelen októberi időjárást varázsolt az egész ország területére, kicsit nosztalgiáztam, és három montenegrói borral igyekeztem mediterrán hangulatot csempészni a hétvégébe. Utólag beillesztettem ezt az írást is a rejtőzködő borvidékek sorozatba.

Van Ausztráliában egy pince, jó mélyen a Clare Valley-ben eldugva, úgy hívják Wendouree. A neve nemes egyszerűséggel csak ennyit jelent az aboriginalok szájából: „kopj le!”. Nincs Facebook oldal, nincs e-mail cím, nincs website, nincsenek furmányos marketingesek, nincsen semmi, csak egy telefonszám, amire hiába csörgetsz, nem veszik fel. A látogatót fix „Closed” tábla fogadja és nincs tovább a behajtónál. Nincs kóstolás, nincs látogatás, nincs abszolút semmi. Teljesen mindegy ki vagy, mennyi a pénzed, hányan olvasnak, vagy miniszterelnök-e vagy. Ha fényévenként mégis sikerül valakinek a kerítésen túlra jutnia, mutatnak pár mintát, ha esetleg újságíró vagy, diszkréten megkérnek, ne tudósíts róluk. A borok egy zárt levelezési listán (levél: értsd kézzel papírra írva, borítékban elküldve) kelnek el, amelyre még felkerülni is szinte lehetetlen, de ha sikerül, meg kell várnod, amíg valaki ki nem hal, vagy másodlagos kereskedésért le nem tiltják örökre. Az egész történet nem lenne túl érdekes, ha a borok rosszak lennének, vagy „csak” a ma elvárt csúcsboros színvonalat képviselnék. De a Wendouree valami egészen más, valami elképesztően szokatlan. Egy hanyag mozdulat kell csak neki és túllép a kereteken, állva hagyja az ausztrál borkliséket és pofátlanul leckéztet. Megint egy év, megint Halász Attila és az immár klasszikussá váló Red Earth (Terra Australis) kóstoló Budapesten.

Szinte biztos, hogy mindenféle hűségvizsgáimat nem a tankönyvszerű rozékapcsolatomból fogom majd letenni, ha úgy alakul. Történt ugyanis, hogy gyakorló serdülőalkoholistaként nagyjából hat-hét évvel ezelőtt az ilyesfajta könnyű, rózsaszín árnyalatokkal dolgozó belépőborok tereltek bele azokba a zsákutcákba, amelyeket szaknyelvszerűen csak borbuzulásnak szokás hívni. Világos, hogy huszonnégy darab évemmel nem tartozok, nem tartozhatok a villányioportó-beszoptatón nevelkedettek errefelé jól ismert szekértáborába. Nem szükségszerű persze hűségesküt fogadni azoknak az ezerforintos fajélesztő-közvetítőknek, melyek annak idején úgy belevittek a sűrűjébe, hogy azóta sem tudom látni a kiutat a drágábbnál jobb vörös- és fehérklasszisokkal kipakolt macskaköves labirintusból. Az viszont, hogy a rozé, mint a bor egyik lehetséges fajtája simán feledésembe merült az elmúlt két évben (tehát gyakorlatilag egy árva kortyot sem ittam, úgy tisztán, mint beszódázva), némileg szomorú, így hát szorulna némi magyarázatra is. Magyarázat helyett viszont úgy döntöttem, hogy a hosszú és kellően lassan melegedő nap végén megtöröm a csendet és beruházok a balatonfőkajári Feindék borházának aktuális cabernet-rozéjára. Azt mondjuk perverzebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lesz olyan jó, hogy azon nyomban rá is ragadok a billentyűzetre. Ráadásul ezúttal nem a maradékcukortól.

A nyári napforduló estéje, illetve Szent Iván éjszakája mindig is különféle vallási és világi ünnepek ideje volt, nem csoda, hogy országszerte egyre több boros rendezvényt is ehhez közel eső napra szerveznek meg. Az Etyeki Kúria tavaly szervezte meg az első ChardonnÉJ-t, és a rendezvény sikere után adta magát az idei folytatás. A Kúriánál úgy vélik, hogy az utóbbi időben parkolópályára állított chardonnay több figyelmet érdemelne, ezért összetrombitáltak néhány hazai és külföldi pincészetet, hogy közösen megmutassák a fajta különféle arcait és erényeit.
A vendégborászatok száma a tavalyihoz képest a duplájára nőtt és különleges reserve tételek is előkerültek a pincék mélyéről, így valóban elég komoly merítés jött össze a hazai kínálatból, néhány külföldi tétellel kiegészülve. A pincészetek mellett a Bortársaság is hozott néhány külföldi bort és pezsgőt. A Kúriával szomszédos EtyekM készített finomságokat a borok mellé és a kóstoló után egy koncert zárta az estét.

A Jó éjszakát Mád kapcsán egy különleges kóstolóról már beszámoltam, azonban ha már a legtöbb pince ilyenkor tárt kapukkal, különféle programokkal, bejelentkezés nélkül várja a látogatókat, természetesen nem értük be ennyivel. Az Y generáció kóstolója után nyakunkba vettük a mádi utcákat, és bejártunk néhány mádi pincészetet. Útitársaim még nem jártak a Holdvölgynél, úgyhogy itt kezdtük az ad hoc bortúrát. Ezután Lenkey Gézánál következett egy kis borozással összekötött meccsnézés, a Barta Pincénél tett látogatást követően pedig az éjszaka folyamán már csak Zsiraiék és Lenkey Géza főhadiszállása között ingáztunk.

Amíg mi itt az északi féltekén még csak reménykedünk benne, hogy a 2016-os évjárat tökéletes lesz (bár pl. Chablis-ban sajnos erről már szinte biztosan letettek) addig a déli félgömbön már túl is vannak a szüreten, sőt - mint azt a mellékelt ábra is mutatja - lassan az első fecskék is megérkeznek az új évjáratból.
Az 1988-ban alapított Vina Montes-nél 2015-ben készült először ez a kifejezetten korai szüretből származó sauvignon blanc. Az új bor nagy siker lett, így természetesen jött a folytatás. A közönséget általában megosztó fajta nekem nagy kedvencem, nyáron pedig különösen jól csúszik, úgyhogy ez a bor most éppen kapóra jött.

Eltelt az első 6 hónap az évből, gondoltam, itt az ideje egy újabb egyvelegnek. Először a külföldi borok jönnek, következzenek tehát az elmúlt 6 hónapban kóstolt/ivott, posztba nem öntött, de jegyzetelt borok. Luxemburgi rieslingtől dél-afrikai vörös házasításig lesz itt minden, öveket becsatolni...

Világos, hogy a lokális felmelegedés időjárási viszonytagságai között az alkalmi nagyfogyasztók többségéből előbújik a letagadott szezonivó. Ennek ellenére a mellek teljes szélességével állítom, hogy nálam hasonlóképpen jólesően csúszik a nagyvörös július közepén, mint az irsaifröccs a strandkerítés külső oldalán. Ha már borra jut, belépőre ugyanis úgysem marad forintkredit. Azt akarom csak mondani, hogy nem a hotelszoba-szauna és a tűző negyvenfokos mellékutca-aszfalt vitt rá arra, hogy a szokásos, már-már hazai csendes-pályát elhagyva úgy nyúljak bele a buborékosba egy külhoni Lidl gondolavégén, hogy aztán napokig ne tudjak lecuppanni a témáról. Merthogy a címszereplő hiperkínált prosecco konkrétan három napon keresztül, kisebb megszakítások nélkül csúszkált le torkainkon palackszámra tulajdonképpen úgy, mintha kötelező lett volna. Az ilyesfajta idegenszívű Jedlik-tagadó tökéletes fröccshelyettes pedig eléggé ritka abban a borárszegmensben, amit még svájci frank-alapú hitelesség mellett is nyugodt szívvel csenget ki a piros-fehér országban az egységnyi magyar. Nem is egyszer, inkább többször.

A Jó éjszakát Mád! nevű rendezvény keretében fiatal tokaji borászok részvételével remek kóstolót szerveztek a Zsirai Pincészet Vendégházába. A borvidék 6 különböző településén található pincében dolgozó 6 ifjú borász hozott magával 2-2 tételt, majd este ugyanitt további borokkal lehetett folytatni a mulatozást hangulatos fények és zene mellett. Nagyon barátságos légkörű, családias hangulatú rendezvény volt, szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát mindenki, nem csupán a borok jótékony hatása miatt.
A kötetlen, laza hangulat ellenére úgy éreztem, többet jelentett ez a kóstoló, mint csak egy kis buli, hiszen a legfiatalabb borászok - Tokaj-Hegyalja jövőjének egy szelete - mutatkoztak be együtt. Az új generáció fiatalos energiája, külföldi tapasztalata, szakmai felkészültsége, a borvidék iránti hűsége kulcsfontosságú Tokaj jövője szempontjából. Ha ez csak rajtuk múlna, én nem aggódnék. A borok általában jók vagy – korukból adódóan még – ígéretesek voltak és öröm volt látni az összetartást, a lelkesedést és a tettvágyat ezeknek az ifjú borászoknak a körében.

Kedves kostolótársaim már mindent leírtak, amit érdemes volt a Barakonyi vertikálisról, de mégis azt éreztem, hogy én is lelkendeznék egy csöppet afelett, hogy van olyan magyar fehér bor, amiből lehet egy évtizedet átívelő és átütő sort lerakni az asztalra. Személy szerint én nagyon bíztam a jó szereplésben, de a társaság nagy részének leesett az álla, hogy itt ülünk egy tokaji (fél)száraz fehér borsor felett, ami egy egész évtizedet átölel, benne minimum két, (2010/2014) de lehet több extrém évjárattal és egy fél pillanatra sem bicsaklott meg sem a minőségi, sem a stílusbeli képzeletbeli ív. Nem akarok borbulvárosan fogalmazni, az élmény hatására túl nagy lelkesedéssel visszapillantani, de a tárgyilagosság szilárd talaján állva sem állíthatok kevesebbet, hogy nincs még egy ilyen fehérbor Magyarországon, aki tudna ennyire egységes stílusú, az évjárati hatásokat is híven tükröző, mégis egységesen magas színvonalat reprezentálni, egy dekádon át. Ott vagyok a történet elejétől, gyakran és szívesen fogyasztom ezt a bort, de a sok pillanat felvétel alapján nem állt egybe ez a panorámakép, ami a dűlő, szőlő és borász triumvirátusából állt össze. Ezen az estén konfirmáltam azt a régóta fennálló  sejtésemet igazi  meggyőződéssé, hogy a Barakonyi hárs, a legszebben érő, legegyenletesebb minőségű fehérbora kis honunknak. A nem is olyan régen tartott hárslevelű éjszaka előkóstolóján a huszonötös válogatottból nem jött össze annyi klasszis, mint ennek az egy bornak a tízes pakkjából.

Nagyobb portrét utoljára tavaly februárban adtunk a Mátra „borképét” ma már meghatározó Losonci Bálint és Szecskő Tamás munkásságáról. Noha boraik elég gyakran szerepelnek kisebb posztjainkban, kóstolási jegyzeteinkben, nem árt azért ráfrissíteni az eddigi ismeretekre. Ha nem is sok, de azért vannak változások, viszonylag fiatal birtokokról beszélünk, lassan beérnek a friss telepítések, így a portfólió ennek megfelelően alakulgat. Ezzel párhuzamosan a borok is egyre jobbak és nem ritkán magyar viszonylatban abszolút kiemelkedőek. De ne szaladjunk ennyire előre…

Vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor az idő és a tér megszűnni látszik, a mindennapos gondok távolinak tűnnek, az ember lánya/fia pedig csak ül, a végtelen messzeségbe bámul, ráfagy a mosoly az arcára, és élvezi, hogy az élet megajándékozta ezzel az élménnyel. Anélkül, hogy nevesíteném az érzést, vagy bármilyen mélyenszántó metafizikai értekezésbe kezdenék, biztosan állíthatom, hogy valami ilyesmiben volt részem a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet teraszán egy hónapja, ahogy a borokat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban. Az is egészen bizonyos, hogy itt van az ország egyik legszebb "fekvésű" padja. Mutatom:

Régóta szövögettem már a terveimet a 2HA meglátogatására, hiszen a borokat évek óta rendszeresen kóstolom. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, tényleg megnézem a saját szememmel, hol készülnek ezek a formabontó tételek. Kis csapatunk egy kellemes délutánt töltött a pincénél és valóban úri dolgunk volt: ültünk a teraszon, élveztük a kilátást és a csendet, a borok sorban érkeztek a poharakba és végül még egy gitár is előkerült. Házigazdánk számára pörgősebb volt a műszak, ő ugyanis henyélésünk ideje alatt néhány másik kóstolócsoportot is kiszolgált. Beszélgetésre így kicsit kevés idő jutott, de Török Csabával utólag ezt is pótoltuk.

Mostanában elég sok 2011-es, 2012-es tokaji száraz bort kóstolgatok, mondjuk úgy, hogy fokozatosan felélem a maradék készletet (talán majd lesz beszámoló is). Természetesen mást is kell inni/kóstolni, így - bár év eleje óta szemezgetek a 2 évjárat boraiból - szerintem év végéig biztosan el fog húzódni a projekt, szerencsére a borok állapota alapján azt mondhatom, hogy ennyi belefér. A két egymást követő meleg és száraz évből készült borok többségükben persze most is magukon hordozzák az évjáratból adódó jellegzetességeket - átlagosnál nagyobb test, lágyabb savak, magasabb alkohol, érett gyümölcsös jegyek, kerekebb, hömpölygősebb korty - és az érés sokukban csak még jobban kidomborította ezeket a vonásokat. Aztán jött egy palack, ami nagyot borított a papírformán, bár, ha jobban belegondolok, ez is papírforma szerint történt. :)

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Még mielőtt beindult a magyar csapat menetelése az Eb-n és az ország nagy részének minden program végképp a focinak rendelődött alá (ha már itt tartunk, innen is gratula a magyar csapatnak az eddigi teljesítményért!), egy kellemes nyári hétfői napon borkóstolóval és falatozással összekötött beszélgetésre (beszélgetéssel összekötött kóstolóra és falatozásra, ahogy tetszik) invitálta az érdeklődőket a Képzeld el borbár. Táncoló Medve barátunk Hegyalja két különböző részéről érkezett borászokkal - Kardos Gáborral és Zsurki Sándorral - beszélgetett, akik természetesen boraikat is elhozták. A kóstoló apropója ugyan a borvidék északi és déli részének összehasonlítása volt, de a borvidékkel kapcsolatban számos téma szóba került.