A hangzatos név nem egy fennkölt latin szót takar, hanem a balatonboglári pince új fehér csúcsházasításában résztvevő fajták kezdőbetűit, azaz chardonnay, riesling és sauvignon blanc.

Általában nem igazán nagy kedvencem az olaszrizling. Nem rajongok különösebben a primer zamataiért, vannak sokkal gazdagabban aromás fajták. Ugyanakkor azt se érzem, hogy struktúra szempontjából igazán nagy bort adó fajta lenne, nem látom a tömör, mély,  precíz, acélosan beleköthetetlen „szerkezeti borok” képviselőit sem.  Ritkán ideális a savszerkezet, ha érett az alapanyag, akkor sokszor laposak, leülősek a savak, ha meg nem elég érett, akkor vékony és nem igazán tartalmas a bor. Persze vannak remek tételek, illetve leginkább még  gyerekcipőben jár a tudás a fajtában rejlő lehetőségekről. Én mindenestre azok táborát erősítem, akik szerint jelenleg a tokaji furmint előrébb áll a száraz fehérek „világranglistáján” , mint általában az olaszrizling.

Már jó néhány hónapja, hogy volt szerencsém részt venni egy nagyon komoly, mondhatni csúcs burgundi pinot noir kóstolón. Életem legerősebb sorát ott kóstolhattam, felejthetetlen volt. Ilyen események után persze kutatja az ember, hogyan lehetne köze újra hasonló élményekhez, csak hát azok a borok nagyon más dimenzióban árazottak. Persze nem adjuk fel, reménykedünk, hogy kell lennie valamiféle aranyközépútnak, tehát, ha nem is épp olyan, de már valami olyasmi, egy tétel, ami már csillant valamicskét a varázsból, és még bele tud férni a költségvetésbe.

Nehezen szánja rá magát a blog-olvasó borfanatikus a kutakodásra, fél a "Burgundia-humbug" jelenségtől. Azaz fél, hogy a világhírű, megfizethetetlen borok árnyékában meghúzódó burgundi középkategóriából választva, még így is túl borsos árat kényszerül fizetni, és nem kapja meg érte a remélt megvilágosodást.

Hát én elkezdve a keresgélést, első körben a jól hozzáférhető Terroir Club-ig terjesztve a kutakodás határát, beszereztem 1-2 burgundi pinot-t. Annak ellenére, hogy hazai viszonylatban már egyáltalán nem olcsó borokról volt szó, a fentiek fényében nem voltak túlzott elvárásaim.

Nézzük az első próbálkozást:

Torres Salmos 2006

Bortársaságból származik. Syrah, carinena, garnacha házasítás Priorat-ból. Francia barrikban érlelődött. Értékelések: Wine Spectator: 90, Int. Wine Cellar:90, Wine Enthousiast:89, Jancis R: 16, Cellartracker: 88.7 /24 vélemény

Ismételten riesling-beszámoló következik. Képtelen vagyok megunni őket, pláne, ha ilyen borok jönnek szembe, még abszolút megfizethető áron.

Íme a borok: 

Néhány hónappal ezelőtti bécsi kiruccanásunk során hoztam haza onnan is komoly dolgokat, melyekre az utóbbi időben nagy kíváncsiságomban rá-rápróbáltam.

Wachau szinten is kiemelkedőnek mondott borokról van szó.

A jegyzetek:

A Somlói Apátsági Pince és a Hollóvár szortimentjében számos érdekességet, kuriózumot találni, a most következő két tétel még az ő boraik között is ritkaság-számba megy.

Nagyon kis mennyiségben készült desszert-borok, melyek egyike se került kereskedelmi forgalomba.

Ugyan analitikai információim nincsennek, de mindkét bor esetén egy 5-6 puttonyos tokaji aszú súlyát és konzisztenciáját kell elképzelni.

A borok:

Nem vagyok egyáltalán járatos a sauternes-i borok világában (sem), talán 15-20 tétel került eddig elém erről a vidékről, így külföldi tartózkodásom ideje alatt igyekszem minél több bort megismerni erről a területről. Kóstolási lehetőség van rá, csak győzzem kifizetni a borok árát. A leghíresebbekkel nem valószínű hogy lesz randevúm, már azzal is elégedett leszek, ha biztos szájjal ismerem meg az innen származó borokat. A címben szereplő nedű egy 56 hektáros birtokról származik. 80% semillon és 20% sauvignon blanc alkotja, a tőkék kora átlag 35 év. A semillon többnyire használt hordókban, a sauvignon acélban erjed, majd a házasított bor 16 hónapig érik kis részben új, nagyobb részben használt fahordóban. További információ a birtokról és a borokról itt érhető el. Halvány citromszín. Közepesen intenzív illat citrusokkal (vérnarancs, grapefruit), vaníliával, ananásszal. Könnyed, de a szájat szépen kitöltő korty. Kerek, krémes, nagyon finom. Aromakészlete az illathoz hasonlóan gyümölcsös (citrusok, mangó, licsi, ananász, őszibarack) és diszkréten vaníliás. Savai éppen elegendő mennyiségűek, finomak, kedvesek, passzolnak a bor kissé laza szerkezetéhez. Édes, de abszolút nem ragacsos, sav, cukor és alkohol balanszban. Arányos bor, nem robosztus, nem elképesztően rétegzett, de mindene a helyén, így remekül fogyasztható. Markánsan különbözik a tokajiaktól, de nagyon szimpatikus, leginkább egy könnyedebb szamorodnihoz hasonlítanám (mondjuk Degenfeld 2004.). 6 és 7 pont között.   

Pár hete már nem ittam magyar bort, így most nyitottam néhány palackkal azokból, amiket otthonról hoztam. Ez volt az egyik delikvens. Közepes rubinszín. Kezdetben kifejezetten visszafogott illat, amely folyamatosan nyílik és gazdagszik, érdemes várni a fogyasztásával bontás után pár órát. Főbb aromái: feketecseresznye, eperlekvár, érintésnyi hordós fűszeresség (fahéj, szegfűszeg), finom mineralitás. Nagyon kedves. Közepes test, gyümölcsös-fűszeres-ásványos jegyekkel. Mesterien gömbölyű korty, tökéletes eldolgozottság, sehol egy él. Közepes mennyiségű selymes, érett tannin, nem kifejezetten izgalmas, de érett, elegendő mennyiségű sav. Kifejezetten hosszú, gyümölcsös-fűszeres lecsengés. Nagyon zamatos, nagyon szerethető, kortalannak tűnő bor. Lehetne nagyobb és rétegzettebb persze, de annyira arányos és jól iható (és persze kellően komplex), hogy 7 pontot sem sajnálok tőle.

Adódott, hogy birtokomba került egy igen jó renoméval bíró, komoly Chateauneuf. Egyik kedves kóstolótársunknak pedig egy szintén remeknek tűnő Ribera del Duero. Gondoltuk mutassuk meg egymásnak. Utána pedig kiagyaltuk, hogy miért is ne raknánk melléjük két árban és évjáratban is passzoló magyar vöröset.

Így is történt. Referenciaként még egy-két alacsonyabb árkategóriájú tétel is került a sorba. A kóstolás vakon történt.

Íme:

Nem tudom, hogy bevezetni a posztot. Családi eseményen nyitottam egy-két bort a készletből. Fejben jegyzeteltem, majd később papírra vetettem.

Íme:

Folytatnám a régebbről elvermelt palackok kontrollját. Következzék az első kóstolt tétel revíziója a számomra egyik legkedvesebb pincétől.

A nagy up to date-elés közepette persze riesling is fogy olykor. :)

Mostanában a következő kettőt fogyasztatottam, mindkettő kapható itthon.

Íme:

....avagy, Hollóvár Hárslevelű 2005- Up to date

A magasan jegyzett burgenlandi borászat alap tétele. A múltkori kékfrankos-sorunkba került termőhely-szelektált tétellel egyszerre vásároltam, mivel akkor az nem nyújtott túl emlékezeteset, nem láttam értelmét ezt a másikat sokáig tartogatni.

Nemrégiben kóstoltam ennek a bornak a 2008-as évjáratát. Fantasztikus volt. Sajnos abból az évjáratból már nem tudtam szerezni, hogy újra élvezhessem. Ezért aztán kissé félve, de kíváncsian kóstoltam a friss 2009-eset. Tiszta, közepes citromszín. Viszonylag visszafogott, de izgalmas illat: fehér virágok, citrom, grapefruit, zöldalma, kevéske méz, finom ásványosság. A korty közepesen telt, dinamikus, érett, de nem kifejezetten cizellált savakkal. Zamatos bor, gyümölcsös (grapefruit), finoman fűszeres, elegánsan ásványos. Minden tekintetben elmarad egy évvel idősebb testvérétől, aromagazdagsága, illetve aromamélysége meg sem közelíti az előző évjárat gyümölcséből készült nedűét. Mindazonáltal egyensúlyban levő, remek sav-cukor aránnyal rendelkező bor. Közepesen hosszú, gyümölcsös-ásványos lecsengés. 6 pontot simán elér így is.

Nagy kedvencem Bernhard Ott, talán nem túlzás kijelenteni, hogy a legtöbb kóstolójegyzetet a borairól ezen a blogon lehet megtalálni. (ha esetleg rosszul tudom, akkor elnézést).

Nagy meglepetésként ért nemrég, hogy a wagrami mester néhány zöldveltelinije immár a Bortársaságban is hozzáférhető. Persze csodák nincsennek, a szortiment alsó két lépcsőfokáról van szó.

Beszereztem hát itthon a két tétel közül a némileg magasabb rendű Fass4-t, és mellé raktam a következő fokozatnak számító Der Ott-ot 2008-ból, amit még a pincénél vettem.

Íme:

Reptéri duty free shop-ból származik.

Nagyobb termelő, csak a Chateauneuf du Pape-apelláción belül 174 hektár területtel rendelkeznek. A régióra jellemző talajtipusokat mind megtalálhatjuk, azaz a galet-kövekkel fedett vörös agyagot, illetve homokos-hordalékos, valamint mészköves terroirokat. Mindegyik területen más és más arcukat mutatják a szőlőfajták, egyébként mind a 13 engedélyezett szőlőfajtát termesztik a diverzitás fenntartása végett. Négy generációra visszanyúló tapasztalatok.  Kézi szüretelés, a fiziológiai és fenolos érettség egyaránt kritérium, ennek érdekében két hétig is elhúzódhat a szüret. A must acéltartályokban erjed, a bor kb. fele arányban hordókban érlelődik 12 hónapig, ennek kb. negyede új.

Nem találtam adatot arról, hogy hány palack készülhet egy évben, de biztos elég sok.

A bor a következő értékelésekkel rendelkezik.Wine Spectator: 90, International Wine Cellar:92, Jancis Robinson: 16, Revue de Vins du France:15, Cellartracker:90.5 tizenkét leírás átlaga alapján.

Talán természetes jelenségnek tekinthető, hogy az újabb és újabb tapasztalatokkal az egykori kedvencek már nem csillognak olyan szépen.  Sokszor ennek háttérében sokkal inkább önmagunk változása áll, mintsem a boroké.  Mégis azért meglepő, sőt megrázó, amikor egy régi nagy kedvencünk pályafutását követve azzal kell szembesülnünk, hogy nem is olyan hosszú idő alatt totálisan átrendeződött nemcsak az ízlésünk, de az értékrendünk is. 

Hiánypótló volt már kis társaságunk számára egy kimerítő kékfrankos-kóstoló.

A most következő sort többen raktuk össze, bárminemű tudományos igény nélkül, amúgy kinek mi van otthon módra. Ahhoz képest érdekes válogatás jött össze, tartalmaz úgymond "köztiszteletnek" örvendő tételeket is, illetve kevésbé mainstream-belieket is, valamint egy igen jó nevű osztrák referenciát is.

A kóstolás vakon történt, az alábbi sorrendben:

Ez a bor jó másfél évvel ezelőtt jónéhányszor kivágta nálam a biztosítékot. Egyszerűen imádtam. Vettem is néhány palackot akkoriban, és úgy alakult, hogy azóta nem is volt szerencsém hozzá. (bár egyéb Huet-borokhoz igen, rendre nagyon szép konklúziókkal)

Mostanában annyiszor tapasztalom, hogy a régi nagy mérföldkövek már nem nyújtják ugyanazt az élményt, mint akkor. Eljött az idő tehát, hogy ezt az egykori kedvencemet is újra felülvizsgáljam. Kíváncsi voltam, hogy az utolsó kóstolás után nem kevés idővel, az immár valamelyest tágabb kontextusban, illetve formálódott ízléssel ma meddig juthat?

Íme a régebbi jegyzeteim is a borról, valamint az új írás:

Egy ideje már tervezgettem jópofa édesboros szemináriumokat szervezni. Azonos évjáratú, nagyságrendileg hasonló árkategóriájú, feldolgozás és technológia tekintetében sem túlságosan különböző tételek egy sorban, melyben természetesen elismert külföldi referencia is helyet kapna.

Lesz több ilyen kör, most első nekifutásra 2008-asok kerültek sorra. Külön kíváncsi voltam a Királyudvar Ilonára, mely nálam néhány hónapja felejthetetlent nyújtott, de néhány hete másoktól elég vegyes (a lesújtótól az egész jóig terjedő) véleményeket hallottam róla. Feltett szándékom volt rendszeres kóstolótársaimnak is megmutatni, néhány hasonló kaliberű, megfelelő és méltó kontextust nyújtó tétel mellett.

Íme a kis "szeminárium" jegyzete:

Csak a szerencsének köszönhetem, hogy ez a bor elébem került. A hétvégén egyik vendéglátóm kínálta fel a magamfajtának igen jóleső lehetőséget, miszerint a délutáni beszélgetéshez bátran válasszak a borai közül. Erre esett a választásom, mert a vouvray-i chenin blanc-okkal jól jártam eddig, ráadásul a 2008-as év kiemelkedően jó volt arrafelé. Kicsit utánaolvastam a birtoknak: nagyjából 30 hektár terület Vouvray kiemelkedő adottságú részein, a demi-sec a leghíresebb boruk (nem találtam arra utaló információt, hogy külön dűlőválogatást készítenének), a tőkék átlagéletkora több, mint 50 év. Tökéletesen tiszta, közepes citromszín. Folyamatosan nyíló, egyre gazdagodó izgalmas illat: fehér virágok, citrom, lime, zöldalma, masszív, de elegáns ásványosság. A korty közepesen telt, gyönyörűen egyben van, tömör, izmos, dinamikus. Aromakészlete az illathoz hasonlóan gyümölcsös-virágos, de vezető ízjegye az a fajta meszes ásványosság, ami a már eddig erről a vidékről kóstolt chenin blanc-okra ugyancsak jellemző volt. Komoly mélység, nagyfokú aromagazdagság, hatalmas vitalitás. Savai kiválóan passzolnak a bor egészéhez, érettek, rétegzettek, dinamikusak. A benne levő maradékcukor alig észrevehető, minden esetleges élt tökéletesen eldolgoz. Hosszú, fűszeres-ásványos lecsengés. Kiváló bor, 7 és 8 pont határán.     

Illatában cseresznye, csipkebogyó, némi gyógynövény, ánizsos fűszeresség,  egy kis égett-odakozmált karakter, pici illós szúrósság. Viszonylag komplexnek tűnik, de az utóbb említett jegyekről le tudnék mondani. Érdekes, hogy a Ráspi-borokra oly jellemző palás sós-fülledt-földes-poros mineralitás nem igazán érhető tetten. Szájban közepesen telt. Érintésnyi tannin, viszonylag selymes textúra. Savai a korty nagy részét tekintve játékosan cizelláltak, finom tapintatúak, a végére kicsit élesbe csapnak, legalábbis nem illeszkednek annyira kiválóan a többi alkotóhoz. Nagy mélysége nincs a kortynak, de a könnyed szerkezetet így is kitöltik ízei. Az illatban taglalt jegyek képezik karakterüket, de mégis kevésbé tűnik komplexnek szájban, mint szagolva. Az egyensúly jó, az alkohol kellemesen besimul. Eléri a 6 pontot.

Szentesi József rajnai rizlingjeihez jónéhányszor volt már szerencsém. Meghatározó boroknak tartom őket borivói pályafutásomban, sok örömet köszönhetek nekik, ugyanakkor ma már kicsit felemás érzelmekkel tekintek rájuk.

Nem lehet meglepő a rendszeres olvasóknak, hogy a riesling talán az első számú kedvencem. Az elmúlt másfél évben úgy saccra nagyjából kétszáz külföldi, elsősorban német és osztrák rajnaihoz volt szerencsém, és azt lehet mondani, hogy kialakult bennem egy kép arról, hogy mit várok a fajtától.

Ezen kritikus másfél éves periódus előtt a Szentesi-féle Bátyus-rajnaikat kedvenc hazai fehérboraim között tartottam számon. Ma is úgy érzem, hogy ezek nagyon remek tételek, de nem igazán tudom tettenérni bennük a rieslinget, legalábbis gyökeresen más stílusban játszanak, mint a németajkúak tételei.

Ugyan tiszták, de messze nem olyan áttetsző jellegűek. Krémesebbek, fajsúlyosabbak, nehezebbek szemben a németek légies könnyedség mellett megvalósuló sziporkázásával. Gyümölcsösségük nagyon érett és meleg karakterű, nem pedig a németeknél megszokott hűvösen-ropogósan-frissítően zamatos. Ásványosság tekintetétben viszont jóval visszafogottabbanak tűnnek, persze ez lehet, hogy a tőkék idősödésével változni fog. Ugyanakkor a gyümölcsösség mellett határozottan fellelhetőek édesen fűszeres-vaníliás-kókuszos aromák, melyek jellegükben hordófűszereknek tűnnek, akkor is, ha 1000 literes hordó mellett nem igazán kellene "fa-hatásnak" érződni. (zárójelben, ez a hordónak vélt fűszeresség egyáltalán nem durva, sok kiválónak mondott tokaji furmintunkban legalább ennyire kifejezett, csak a fajtától mégis szokatlan)   A savak kifejezetten szépek, finom állagúak, jóízűek, de alapvetően szélesebbek, és semmiképp nem acélos precizitás és vibráció jut róluk eszembe.

Ezek a különbségek persze nem hibaként értendőek. Ezek stílus-jelemzők, de ez végett  nem is érdemes külföldi rajnaikhoz hasonlíttani őket. Számomra sokkal inkább mérhetőek egyéb hazai fehérborokhoz, de leginkább a többi Szentesi-borhoz hasonlítanak. Ha így nézzük, és nem a német , vagy osztrák rieslinget keressük bennük, akkor természetesen kiváló fehérborokról van szó.

Nézzük akkor egymás mellett az utóbbi három évjáratot: