A Szepsy Úrágya mellett a másik magyar szülinapi borom ez volt. Rögtön bontás után is megnyerő, pár óra elteltével talán még jobb. Alig közepes rubin színű. Gazdag illat a szokásos „kalóimrés” vörösboros jegyekkel: ribizli, fekete meggy, meggylekvár, finom fahatás. A korty alig közepesen telt, kifejezetten zamatos, sok-sok gyümölccsel, kaporral (?), édesfűszerekkel, nagyszerű érettséggel. Könnyed hatású, de mégsem sekélyes, újabb és újabb rétegek tárulnak fel hosszasabb kóstolás után. A tannin maximum közepes mennyiségű és szuperérett, savai játékosak és szépen dinamizálják az egyébként fogyasztásra most is kifejezetten ajánlott bort. Utóíze kifejezetten hosszú, fűszeres-gyümölcsös. Kiváló. Eléri a 7 pontot.

Pár hete már nem ittam magyar bort, így most nyitottam néhány palackkal azokból, amiket otthonról hoztam. Ez volt az egyik delikvens. Közepes rubinszín. Kezdetben kifejezetten visszafogott illat, amely folyamatosan nyílik és gazdagszik, érdemes várni a fogyasztásával bontás után pár órát. Főbb aromái: feketecseresznye, eperlekvár, érintésnyi hordós fűszeresség (fahéj, szegfűszeg), finom mineralitás. Nagyon kedves. Közepes test, gyümölcsös-fűszeres-ásványos jegyekkel. Mesterien gömbölyű korty, tökéletes eldolgozottság, sehol egy él. Közepes mennyiségű selymes, érett tannin, nem kifejezetten izgalmas, de érett, elegendő mennyiségű sav. Kifejezetten hosszú, gyümölcsös-fűszeres lecsengés. Nagyon zamatos, nagyon szerethető, kortalannak tűnő bor. Lehetne nagyobb és rétegzettebb persze, de annyira arányos és jól iható (és persze kellően komplex), hogy 7 pontot sem sajnálok tőle.

A most következő bor nem került kereskedelmi forgalomba. Azon érdekes "kísérlet" révén született, miszerint Kaló Imre zöldveltelini alapanyagot adakozott különböző borászok (ha jól emlékszem Demeter Zoltán, Takács Lajos, Bott Frigyes) részére, amelyből aztán ki-ki a saját belátása szerint készített bort.

Természetesen az lenne igazán érdekes, ha az összes változat együttesen lenne megkóstolható, erre sajnos nincs lehetőségem, de örültem neki, hogy a napokban legalább az egyikhez lehetett szerencsém, esetünkben a Demeter Zoltán-féle verzióhoz.