Úgy tűnik, már hagyomány lesz belőle, hogy évente (legalább) egyszer összegyűlik egy csapat borkedvelő és egy csokorra való magyar és külföldi rajnai rizling és igyekszünk levonni a tanulságokat. Tavalyelőtt Bernáth József szervezte meg a szeánszot és dobta be a borok nagy részét, tavaly én gyűjtögettem össze a 2015-ös honi rajnaikat egy kis külföldi kitekintéssel. Idén - ismét Józsi szervezésében - is összejött egy terjedelmesebb sor, többnyire magyar borokból és frissebb évjáratokból, néhány kakukktojással. 

Itt az első magyar egyveleg is nagyjából az év első napjától március első hetéig bezárólag kóstolt borokkal.

Évzáró poharazgatás borbarátokkal, születésnap, karácsony... volt bőven alkalom, hogy az év végén féltve őrizgetett palackok és régi favoritok nyíljanak. A nagyobb közösségi ivászatokra 1-2 nagyágyú mellett inkább közönség-kedvencek és várhatóan jól teljesítő "felső középkategóriás" borok után nyúltam, és persze a társaságnak köszönhetően érkezett néhány vendégpalack is. Az első etapban kóstolt borok egy része már a múltkori magyar egyvelegben megéneklésre került, az akkori sor külföldi és édes borai itt szerepelnek. A 4 különböző alkalom során kóstolt borokat végül a hagyományos bubis/száraz fehér/száraz vörös/édes választóvonalak mentén szedtem szét, a csoportokon belül ömlesztve kóstolási sorrendbe téve, bár igazából ennek túl nagy jelentősége nincs. :)

Ígérem, idén már nem lesz több egyveleg, holnap-holnapután a toplistákkal zárjuk az évet, és persze várjuk a kedves olvasók kedvenceit is! :)

Az év hátralévő részét már az ünnepi palackoknak fenntartva, december közepére is jön a menetrendszerű egyveleg. Otthon, vendégségben, étteremben, buliban, (bor)fesztiválokon kóstolt borok itthon, ennek megfelelően hosszabb-rövidebb, részletesebb vagy nyúlfarknyi, kóstolás közben vagy emlékezetből papírra vetett jegyzetek. 

A zárójeles szám szokás szerint a kóstolás hónapját jelzi, miheztartás végett.

Közismert brit tudósok szerint nem szükséges meggyőzési szempontból hatékony ürügyeket keresni néhány közepesnél nagyobb vörösbor meglékelésére. A bizonyítást még én sem olvastam el önmaga teljességében, de a szakértőkbe vetett bizalmam feltétlen, így dilemmáktól mentesen mondtam igent, amikor felmerült egy hetet és szomszédi viszonyt indító félkötetlen borozás lehetősége. Az eredeti tervek szerint tizenhármas kékfrankosok forogtak volna a poharakban, de ez spontán módon meghiúsult, így maradt a kizárólagosan belföldi fajtatematika. Nagyobb tanulságokkal, a világot és a fajtát megváltó gondolatokkal nem tudok szolgálni, ellenben itt van néhány friss jegyzet a többkörös érzékszervi vizsgálataimról. Kaptunk háromféle kékfrankos-karaktert, ráadásul a saját ligájában mindegyik nagynak és élményszerűnek tűnt.

Újabb magyar egyveleg, nagyjából június elejétől szeptember első napjaival bezárólag kóstolt borokkal. Több kisebb-nagyobb borvidék is fel-feltűnik benne legalább egy-egy bor erejéig, bubistól az édesig.

Nincs könnyű dolga az egyszeri borfogyasztónak, ha a pinot noir az egyik kedvenc fajtája. A kékszőlők királynője ugyanis ritka kényes jószág, s nehezen mutatja magát meg tökéletes szépségében, amikor pedig igen, azért gyakran borsos árat kell kicsengetni. Itthon számos borvidékünkön próbálkoznak a fajtával - még Tokaj sem kivétel - de az eredmények eddig minimum felemásak, a "pannon pinot" nem feltétlenül egy sikertörténet, legalábbis azoknak, akik a burgundi pinot-k magyar testvéreire vágynak. Persze a pinor noir-nak is sok arca van, mást mutat Burgundiában, mást mutat Új-Zélandon belül Central Otago-ban vagy Marlborough-ban, mást mutat az USA-ban Oregon-ban vagy California egyes területein, Ausztráliaban Yarra Valley-ben vagy Tasmaniában, vagy éppen nálunk Etyeken és Villányban, így talán mindenki megtalálja a saját kedvére való interpretációját a fajtának.

(A fotót innen metszettem)

A lenti (két) sorban igazából nincs semmi különös, összegyűlt egy csokorra való 2013-as pinot noir otthon, két komplett tematikus sort is kitéve. Végül a borok nem mind együtt, két teljes sorban, hanem többnyire kettesével-hármasával kerültek kibontásra, de úgy gondoltam, hogy egy ilyen dupla soros mini egyvelegben a legkézenfekvőbb megírni a tapasztalataimat.

Egy ideje már a klubban a Kárpát-medencei fajták ápolgatása szegediszomelijé barátunk reszortja. Így olaszrizling, Szentesi-ritkaságok, kékfrankos kóstolók után ezúttal egy kadarka-sorral örvendeztetett meg bennünket. 

Évjárat megkötés nem volt. Innen is, onnan is válogatott barátunk, lehetőséghez jutottak felkapottabb, valamint számomra ismeretlenebb, vagy csak érintőlegesen ismert nevek is.

Vakon kóstoltunk.

Mivel a sort nem én állítottam össze, így háttérinfókat se gyűjtöttem róla, amiről lustaság okán így utólag is lemondanék. Következzen tehát néhány kadarka-jegyzet csak úgy lecsupaszítva.

Az egyre szélesebb körökben megbecsülésnek örvendő, folyamatosan kiszélesedő érdeklődés mellett tevékenykedő Szentesi József budaörsi pincéjében akadnak még borformát öltött műhelytitkok bőven. A minap kóstolt furmint éppen ezt a kategóriát igyekszik erősíteni, noha titoknak csak éppen annyira minősül, hogy limitált mennyisége alapján nem hever a borkereskedések polcain. És a pince vezető fajtájának, borának sem mondható. Kevés van belőle ugyanis – egy üvegballon, ráadásul a borász elmondása alapján a jövőben sem cél a furmintkapacitás növelése, száz liternél több valószínűleg sosem lesz. A ballonos erjesztés-érlelésből következik néhány dolog, aki ismeri, az tudja, aki meg véletlenül nincsen képben, az inkább kóstoljon ilyen és ehhez hasonló borokat. A gyakorlati tapasztalat nyilvánvalóan tanulságosabb, mint az én szegről-végről irodalomból összetákolt gyakran ismételt kérdéseim. Ami biztos, hogy ez a fajta furmintstílus idegennek, de éppen ezért izgalmasnak, szórakoztatónak hat a klasszikus vonal mellett. Kísérletnek indokolt, bornak minimum érdekes. És ha már úgy alakult, hogy furmintfan a legutóbbi látogatása során beszerzett egy kisebb palacknyit belőle, nem haboztunk: kinyitottuk, rácsodálkoztunk majd megittuk, jól.

"Szentesi József az egyik legeredetibb magyar borász. Kívülállóként kezdett borászkodni, különösebb szakirányú végzettség nélkül, szellemileg leginkább olvasmányélményeire, pincejárások tapasztalatára, lelkileg a már elfeledettnek gondolt családi hagyományokra támaszkodva. Mégis, minden megszerzett tudásmorzsa teljes harmóniában rendeződött benne. Régi magyar szőlőfajtákat és elfeledett területeket fedezett föl újra. Az elmúlt években a hagyományos palackos érlelésű pezsgőkészítésbe is belefogott. Mindez nagyon fontos, de nem alapozná meg az év borászata cím odaítélését. Az elmúlt évek munkája, a számtalan kísérletezés eredménye most érett be igazán." - írja a Gault&Millau a Szentesi Pincéről, amely 2017-ben kiérdemelte a kalauztól az Év Pincészete címet. Egyesek talán meglepődtek ezen, de aki már járt a budaörsi pincében és betekintést nyert a roppant széles szortimentbe, az már tudja, hogy Szentesi József világfajtákból és hazánkhoz kötődő szőlőfajtákból egyaránt remek borokat készít. A régi magyar fajták kutatásával és termesztésével pedig talán kapcsot jelenthet a múlt és a jövő között.
A magyar bortermelők közül ugyanis egyre többen érdeklődnek a régi magyar fajták iránt, bár a lelkesedés nem mindig tartós: a csókaszőlő esetében sok neves borász feladta a próbálkozást. Sajnos egyelőre ez a néhány borosgazda csak csepp a tengerben, de hozzá kell tenni, hogy a jogszabályi környezet sem kedvez az ilyen irányú kísérleteknek. Csak remélni lehet, hogy előbb-utóbb régi magyar fajták telepítése is szabad utat kap és néhány kitartó embernek köszönhetően visszatérnek a köztudatba is.

Tavalyi budaörsi látogatásom óta biztos voltam benne, hogy a 2017-ben is visszatérek a pincéhez. Időközben kiderült, hogy akov is éppen oda készül egy kisebb társasággal, úgyhogy csapatainkat egyesítve február közepén egy pénteki napon bevettük a pince épületét.

Itt a tegnapi poszt folytatása, néhány rosé és siller után vörösborokkal.

Azt hiszem, az egész borrajongó csapat nevében mondhatom, hogy év közben sem panaszkodhatunk, iszunk jó bort eleget, mégis valahogy az a szokás, hogy ahogy közeledik a naptárcsere időpontja és jönnek az ünnepek, mindenki elővarázsol még néhány nagyágyút a kalapból. Nálam sem volt ez másképpen, és mivel akadt néhány bor, ami az év végi toplistámon is szerepel majd, a két ünnep közötti blogos uborkaszezont kihasználva néhány sorban megemlékeznék az elmúlt napokban kiürített palackok tartalmáról.

A magyar bornagyker piacon nem sok átrendeződés van, hiszen évek óta jól-rosszul beállt a maga egyensúlytalanságaival. Van az a pár nagy, aki egyeduralma mellett kevés levegőt hagy a kicsiknek, a kicsik panaszkodnak, a nagyok lapítanak. Most annyi változás történt, hogy a Szentesi József és Katalin által fémjelzett Kézműves Borok Háza, valamint a kézműves sörökkel kereskedő, közel egy évtizedig a Bortársaság kötelékében dolgozó Farkas Krisztián, valamint a Trevinit jegyző Takács Alex Artizan (Italfront Kft.) néven egyesültek. Ennek köszönhetően egyrészt erősen bővült a Kézműves Borok Háza bemutatókról megismert portfólió, másrészt értékesítési erő is igyekszik felpörgetni az üzletet. A fókusz elsősorban az éttermeken marad, de tervben van egy belvárosi egység nyitása is. De ez még a jövő zenéje. A régi-új kereskedés április 4-én mutatkozott be a nagyközönségnek.

Van Budapesten egy étterem – nem is akármilyen –, ahol egyedül az országban olyan ház borát töltögetnek, ami egész biztosan páratlan a maga nemében. És nemhogy Magyarországon, de nemzetközi viszonylatban is nehéz lenne találni hasonlót. A ház borát általában véve sem szokás túlgondolni, valami egyszerű, jól iható és megfizethető, szerencsés esetben korrekt bor szokott ez lenni. A kiváló alapanyagokról, ételekről és szervizről híres Sofitel Hotel Chain Bridge Paris Budapest Étterem és Bár csapata azonban jóval tovább ment az átlagos ház boránál. Náluk ugyanis bárki áll a palack túloldalán, bárki is tölt a vendégnek, tökéletesen tisztában van azzal, mennyi munka egy bort a szőlőtől a pincéig, majd a palackig eljuttatni. Ennek egyetlen, jól definiált oka van: ők is részt vesznek a borkészítésben.

Szentesi Józsefet a magyar borok és pezsgők világában jártas közönségnek aligha kell bemutatni: a 2013-as évben a Borászok Borásza címet elnyerő mester egyrészt, mint a hazai pezsgőforradalom egyik apostola, másrészt pedig mint rég elfeledett magyar szőlőfajták megmentője is komoly elismertséget vívott ki a szakma és a borkedvelők körében. A valós helyzet azonban az, hogy még a fekete öves borrajongók is csak a felszínt kapargatják a Szentesi-életmű megismerése terén, amíg nem találkoznak a borász forgalomba nem kerülő mikrotételeivel. Egy kíváncsi borkedvelő csapattal egy napsütéses februári szombaton néhány óra erejéig lebuktunk a felszín alá, azaz "megrohamoztuk" a közelmúltban felújított budaörsi pincét, amely most már nagyobb társaságok fogadására is alkalmas.

Pontosan december idusán, a Wineporn szervezésében egy irdatlan nagy magyar pezsgőkóstolóhoz volt szerencsém. Szokolai Máté (főkolompos) előzetes jelzése szerint vagy húsz palackos erjesztésű hazai pezsgőre lehet majd rápróbálni, amely kiváló alkalom a magyar pezsgőkészítés state-of-the-art állapotának felméréshez. Mivel decemberben pont a pezsgőkről szokás írni, számomra kihagyhatatlannak ígérkezett a lehetőség. Végül, a szervezők komoly megrökönyödésére 39db (!) különböző tételt sikerült összegereblyézni, amely jól jelzi: a magyar pezsgőpiac forrong, a termelők egyre bátrabban próbálkoznak kielégíteni a vagy évszázada háttérbe szoruló, palackos erjesztésű termékek iránti keresletet.

Az utóbbi tíz évben elég sokat jártam a Szent György-hegyen ahhoz, hogy a hellyel kapcsolatban kialakuljon bennem egy mélabús szomorúság. Amennyire vonzó és gyönyörű a hegy, és amennyire kiemelkedő terroirnak tűnnek a tanúhegy oldalán függeszkedő dűlők, annyira nem volt itt semmi és annyira rossz volt nézni a lerohadt támrendszereket, az ötkilónyi szőlőtől roskadozó tönkretett tőkéket. Tíz éve olyan volt a Szent György-hegy, mint valami szőlészeti-borászati zárvány, mint ahol nem vették észre, hogy mi történik országban-világban. Persze Nyári Ödön és Szászi Endre már ott voltak akkor is, de alig látszott meg nyomuk a hegyen. Később megjelent az osztrák Fischer, de a nagy területek és technológia ellenére sem tudta felkavarni az állóvizet. Aztán jött Török Csaba (2HA) és olyat csinált, amire senki sem számított és sokaknak még ma is nehéz feldolgozni, hogy a hegy legjobb bora évről évre sangiovese-ből készül. Van ennek valami borzalmasan keserű íze amúgy. A szűk társasághoz később még csatlakozott Gilvesy is, szóval a Szent György-hegy kereke ha lassan is, ha nyikordulva is de forogni látszik. Aztán tavaly kóstoltam egy 2013 Szent György-hegyi rosét, ami legalábbis meglepett. Aztán ugyanettől a termelőtől egy rajnait, aztán egy pinot noirt, ezek szintén erős kérdőjeleket vontak a fejem köré. Rögtön tudtam, valami megint történik a hegyen, amiről nem érdemes lemaradni. Bencze Istvánnál jártam, hogy megnézzem merre fordult ismét egyet a Szent György-hegy kereke. Elöljáróban csak annyit, hogy kifejezetten meglepődtem.

Egyéves lett a Double Bubble Pezsgőbár. Tudjátok, ez az az aprócska hely ott a Madách téren, a bal hátsó sarok forgatagában. Tényleg nagyon pici kis bár ez, a gyúrós jocik csak lapjával közlekedhetnének benne, de rémülni nem kell, hiszen az úri közönség széltében is elfér benne. A hely krédója a poharazott pezsgő, pont az, ami a magyar ugartól annyira távol esik. Nemigen poharaznak ugyanis idehaza. Nem isszák meg, kiszökik a bubi, jaj, bebukjuk az árát, meg amúgy is nulla a pezsgőkultúra, a kutyának sem kell! – ideologizálnak az éttermesek. Pedig óriásit tévednek, hiszen igény az van a pezsgőre, csak a fogyasztóhoz kéne varrni a kabátot. Amúgy sem esik jól egyfélétől berúgni, nem? Ehhez képest a Double Bubble maga a Kánaán, hiszen egyszerre akár 18-25 palack is nyitva várja a pezsgőre vágyókat. A kínálatot magyar pezsgők, olasz proseccok, francia crémant-ok és persze Champagne-ok képviselik. Ha valakivel nagyon elszalad a ló, akkor olyasmiket is kóstolhat itt, mint a Roederer Cristal, a Dom Pérignon vagy éppen a Krug.

Egy régen tervezett kékfrankos kóstolóról tudósítok most, amely Csite maestro jóvoltából valósulhatott meg. A főként nem mainstream termelők portékáiból építkező sor célja az innen-onnan összeszedett magyar kékfrankosok potenciáljának vizsgálata volt. A felsorakoztatott borok gazdag halmazát pár osztrák tétellel is kibéleltük, hogy hűtsük az esetleges vágtára készülő magyar virtust. A kóstolón a Kunsági Borvidéken termelő Köpcös (Léder Zoltán), valamint Szentesi József vettek részt vendégként. Előrebocsátva csak annyit, hogy mindenki meglepődött, hiszen nem csak szimplán egy jót ittunk, hanem végre jól is estek a borok és a korosabb tételek is pontosan azt mutathatták, amit tudtak. Se dugós, se széteső bor nem borzolta a kedélyeket… ez pedig éppen elegendő egy kiváló szombat estéhez.

Szentesi József, a 2013-as év "Borászok Borásza" díj birtokosa elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar bortörténelemben, többek között, mint a régi magyar fajták újrafelfedezője-megmentője, a magyar "pezsgőforradalom" egyik motorja, és úgy általában, mint borász. Most már több évjárat tükrében tűnik úgy, hogy az ő nevéhez fűződik az egyik legjobb 2000 Ft alatti fehér házasítás is. Az „A” Cuvée-ből most éppen a 2012-es évjárat van forgalomban, ezt kóstolgattam a hétvégén.

Röviden, kisebb híradásokkal fűszerezve számolok be a Kézműves Borok Házának aktuális félévre esedékes borbemutatójáról. Most is egy igen kellemes kis rendezvény kerekedett belőle, rengeteg ismerőssel, beszélgetéssel és persze a borokat kísérő Fény utcai Sonkás galaktikus falatkáival.

Ha március, akkor Szentesi Open. Ezzel indul a tavasz. Egyik kedvenc rendezvényem, amelyen megszámlálhatatlan régi ismerőssel és baráttal találkozik az ember. Olyannyira, hogy az inspiráló beszélgetések mellett kifejezetten igyekezni kell, hogy a borokra is jusson elegendő figyelem. Igyekeztem azért felnőni a feladathoz és benyomásaimat papírra vetni.

Ritka kegyben lehetett annak része, aki még időben asztalt foglalt az Olimpia étterem január végére meghirdetett Szimultán Borestjére. A vacsora különlegességét az adta, hogy a Szentesi József által élesztgetett régi magyar szőlőfajták végre nyilvánosan is főszerepet kaphattak. És nem is akármilyen kontextus hívta keringőre a száz éve elfeledett neveket. Az Olimpia étterem séfje ugyanis a 14 bemutatott tétel mellé egy hétfogásos, „csúcsgasztrós” ételsort tett az asztalra. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy nagy hiba legyen kihagyni.