Spanyolország mintegy 120 földrajzilag meghatározott borvidékkel rendelkezik (ebből 2 DOC/DOQ és hatvannál is több DO besorolás), ezek nagy részével a magyarországi fogyasztó nem is találkozik, Spanyolország (is) tehát valóságos kincsesbánya rejtőzködő borvidékek szempontjából. A mai írás témájául szolgáló borvidékről én pl. két hónappal ezelőtt olvastam először, amikor egy spanyolországi kiruccanást tervezgettem. A sorozat legfrissebb posztjának különlegessége tehát, hogy helyszíni látogatás is fűződik hozzá, és remélhetőleg akad még majd ilyesmire példa a későbbiekben is.

Új-zélandi borászat még nem szerepelt a sorozatban, most ennek is itt az ideje. Új-Zélandot az ezen a téren felszínesebb ismeretekkel rendelkező borkedvelők jó eséllyel többnyire Marlborough-val és a sauvignon blanc-nal azonosítják, pedig a szigetcsoporton Marlborough-n túl is bőven van borélet. Central Otago és Hawke's Bay még az ismertebb borvidékek közé tartoznak, talán még Wairarapa (Martinborough) is idesorolható, de bőven van még felfedezni való Új-Zélandon. Én most Canterbury-t választottam vizsgálódásom célpontjául. Rögtön nem is egy, hanem két borászat - a Pegasus Bay és a Main Divide - borait kóstoltam, amelyek ugyan szorosan összefonódnak, de a sztorihoz már lapozni kell.

Tavaly a rejtőzködő borvidékekkel kevésbé tervszerűen, úgyszólván opportunista módon foglalkoztam, ha véletlenszerűen szembe jött valami odaillő borsor. Erre az évre kicsit tudatosabban készülök: jó előre kiválasztásra kerültek a borvidékek, többnyire megvannak hozzájuk a borok is. Meglehetősen sok spanyol régió kerül majd terítékre, az első közülük Somontano, ahonnan kivételesen nem is kettő, hanem három bort választottam kóstolásra az El Grillo y la Luna névre hallgató pincészettől.

Idén kicsit elhanyagoltam a rejtőzködő borvidékeket - két különkiadásnak tekinthető poszt mellett egy hagyományos - egy borászatot és azon keresztül egy borvidéket bemutató - írás került ki a blogra az idén -, de a sorozat folytatódik, a következő évre már megvannak a kiszemelt témák, most pedig újra egy magyarországi borvidék kerül terítékre.

Amikor a Bükkről, mint rejtőzködő borvidékről írtam, egyáltalán nem túloztam: egyelőre nagyon kevés minőségi bor készül a borvidékről és még kevesebb borászat kapcsán beszélhetünk országos, vagy úgy általában szélesebb körű ismertségről. A Bükk adottságai alapján többre lehet hivatott, ahhoz azonban, hogy végre kilépjen az árnyékból és borvidéki szinten is több ismertségre, elismertségre tegyen szert, összefogás szükséges. Ez lebegett annak a néhány bükki borásznak is a szeme előtt, akik mertek előrelépni és megalapították a Szövetség a Bükki Borvidékért névre hallgató eredet- és értékvédelmi közösséget. Az alapítók - Borbély Roland (Gallay Pince), Hajdu Roland és Sándor Zsolt - 2018 nyarán maguk köré gyűjtötték a hasonlóképpen gondolkozó termelőket és a közösség mellett saját szabályrendszert hoztak létre a magas minőségű és a termőhelyet méltóképpen képviselő borok létrehozása érdekében. Ebben a már rendelkezésre álló hazai példák, mint a Csopaki Kódex vagy a Magna Mátra is követendő példaként szolgáltak.

Három fő feladatot tűztek ki maguk elé, ezek: a dűlők feltárása, a termékleírás megváltoztatására irányuló javaslatok kidolgozása és a szakmailag megalapozott borvidéki fajtakísérletek előkészítése. Első körben a szövetség bővítésére meghívásos alapon került sor, de a későbbi csatlakozás lehetősége bárki számára nyitva áll.

A szövetség jelenleg 14 tagot számlál és a résztvevők két szintű szabályozásban gondolkoznak. A jelenlegi Bükki OEM eredetvédelmi rendszer alapjain nyugvó, de annál szigorúbb Classic Bükk szélesebb termelői kört céloz meg és a mindennapok boraira vonatkozó szabályozást valósít meg, míg a szűkebb Terroir Bükk kategória jeleníti meg a piramis csúcsát. Mindkét kategóriában találunk szabályokat a szőlőművelésre, borkészítésre és a megjelenésre, valamint az engedélyeztetési és ellenőrzési eljárásra. A magasabb minőséget célzó Terroir Bükk borok például ökológiai művelés - vagy arra történő átállás - alatt álló ültetvényről készülhetnek, Kárpát-medencei fajtákból, minimális beavatkozással, kötelező minimális érlelési idővel.

A sajtó tagjainak szervezett helyszíni bemutatkozásra és kóstolóra augusztus végén került sor, de sajnálatos módon egyikünk sem tudott személyesen ott lenni. Mégsem maradtunk le teljesen, ugyanis a borászok nagylelkűségének köszönhetően kaptunk néhány bort kóstolásra.

A sorozat friss részében Európa egyik legérdekesebb borvidéke, és az ott készült borok játsszák a főszerepet. A Tar Ferenc által jegyzett finewines.hu kínálatába néhány hónapja kerültek be az Etna lejtőin munkálkodó Tenuta delle Terre Nere borai. Még egy tavalyi Carpe Diem-es kóstoló végén Feri vakon kóstoltatta meg a pince egyik (alap)borát az este legkitartóbb vendégeivel, és kifejezetten jók voltak az első visszajelzések. Az a találkozás nekem is volt akkora élmény, hogy a dűlős borokkal is tegyek a próbát. Így egy kicsit belecsaptam a lecsóba és két komolyabb tételt választottam, de a pincével ismerkedni kívánóknak bátran ajánlom a pince "alap" Etna Rosso-ját is, az itt megénekelt dűlőszelekció feléért fogható és kifejezetten érdekes, kellemes bor.
 

A borkedvelő emberekre általában jellemző, hogy ha olyan országba utaznak, ahol történetesen bor is készül, hazaúton megpakolják a bőröndöt néhány palackkal mintegy látókör-tágítási céllal. Januárban kis kompániánk összegyűjtötte a kevésbé mainstream-borországokból - többnyire a Mediterráneum környékéről - importált palackjait egy össznépi kóstolóra, én meg úgy gondoltam, hogy ez a téma remekül passzol a rejtőzködő borvidékek sorozatba, úgyhogy íme, itt a sorozat első különkiadása. :)
 

A Bükk után újra magyar borvidék kerül terítékre a sorozatban, ezúttal az ország déli feléről. A kissé szétszabdalt, a Szekszárdi borvidéktől keletre és északra elterülő Tolnai borvidék és a Grál Borpince lesz a mai téma.
 

Biztosan lehetne vitatkozni rajta, hogy Bierzo mennyire tekinthető "rejtőzködő borvidéknek", ezt aláírom. A világ borai iránt mélyebb érdeklődés tanúsító borkedvelők simán belefuthattak már egy-egy innen származó borba, de abban biztos vagyok, hogy az átlagfogyasztó spanyol fronton jó esetben Rioja-ig, Priorat-ig, Ribera del Duero-ig, Penedes-ig jut el. Az utóbbi 10 évben Bierzo-t ráadásul egy szőlőfajta tette ismertté és elismertté a szakmában, ez pedig a mencía, többnyire ezzel lehet találkozni a borkereskedések polcain is. A Fill the Winebox kínálatának köszönhetően viszont most sikerült egy fehérborhoz is hozzájutnom a borvidékről, így adta magát a lehetőség, hogy egy párossal Bierzo is betagozódjon a sorozatba.
 

Carnuntum mindössze 910 hektáros borvidékéről néhány éve még jóformán az osztrákok sem hallottak. A Bécstől a szlovák határig terjedő borvidék az utóbbi években gyors fejlődésnek indult és egyre nagyobb ismertséget és elismertséget vív ki magának, miközben komoly történelmi múltra is visszatekinthet.

Washington State neve bortermelő vidékként talán nem cseng teljesen ismeretlenül az érdeklődőbb borkedvelők számára, az Egyesült Államokat tekintve azonban elég valószínű, hogy California és talán még Oregon is megelőzi ismertség szempontjából. Annak ellenére, hogy az itteni minőségi bortermelés viszonylag rövid múltra tekint vissza, Washington State az USA második legnagyobb mennyiségű bort termelő állama és nemzetközileg is egyre nagyobb sikereket mondhat magáénak az utóbbi 30 évben történt fejlődésnek köszönhetően. 
Nem volt ez mindig így. Az USA északnyugati csücskében elhelyezkedő Washington állam szőlőtermesztése sokáig az erősen öntözött területeken folytatott tömegtermelésre koncentrált, amely általában elkülönült a borászattól. Számos borászat központja Seattle környéken van, a legtöbben jelenleg is vásárolt termésből készítik a bort, de egyre több a saját termést feldolgozó birtok. 

Két bort kóstoltam meg a Charles Smith-szortimentből, a chardonnay-t és a syrah-t. Én egy külföldi túra során jutottam a palackjaimhoz, de itthon időnként megfordulnak a borok a DropShop polcain is.

Ha van alig ismert borvidékünk, amely akár szunnyadó oroszlán is lehet, az a Bükk. Nagyon kevés palackozott bükki bor jut a fogyasztókhoz, de az a kevés minőségi termelő, akinek a termékei mégis elérhetőek, már meg-megmutatta oroszlánkörmeit. A Bükkalja 1970 óta önálló borvidék, előtte a miskolci borvidék részét képezte, de az itteni bortermelés hosszabb múltra tekint vissza. A miskolci bort a 19. században még az egri borral azonos áron adták el, tehát láttak potenciált a vidékben. A bükki borok a 20. században gyakran egri címkével kerültek forgalomba. Manapság sem találkozni sok bükki borral a borkereskedések, áruházak polcain, de az első fecskék megérkeztek. Egyikük a Borbély Roland neve által fémjelzett Gallay Pince, amely 2012-es kereskedelmi tételeivel rögtön bezsebelte a szakma elismerését, és az egyre szélesebb szortimentben több remek bort is találunk. Itt most két 2013-as tételt veszünk a mikroszkóp alá, de előbb essen néhány szó a borvidékről és a pincéről is. 

A sorozat első része után itt a folytatás, amelyben Spanyolországba "utazunk" egy kevésbé ismert régió és remek borok felfedezésére.

Minden nagy bortermelő országnak megvannak a maga slágerborvidékei, csiszolatlan gyémántjai és kevéssé ismert bortermelő régiói. Európai bor-órásai: Franciaország, Olaszország, Spanyolország és persze a többi "bor-ország" mindannyian bőven rejtegetnek még felfedezni valót. Arra gondoltam, hogy egy új sorozattal igyekszem rejtett kincsek nyomába eredni, egy-egy borrégió vagy apelláció rövid bemutatásával – inkább csak amolyan figyelemfelkeltő terjedelemben és mélységben –, természetesen egy helyi pincészet borai (lehetőség szerint 1 fehér és 1 vörös) segítségével.
Meglátjuk, meddig tart a lendület, kezdésnek mindenesetre itt az első (illetve így utólag második) rész: Szardínia és az Argiolas.

Három évvel ezelőtt kora ősszel volt szerencsém néhány napot Montenegróban tölteni, és akkor a lehetőségekhez képest igyekeztem megismerkedni a helyi borokkal is. Ezt nagyban elősegítette, hogy a boltokban kis üveges kiszerelésben is meg lehetett vásárolni a nagyobb pincék több portékáját. Amennyire emlékszem, az átlagszínvonallal meg voltam elégedve, és általában inkább a vörösborok voltak meggyőzőek. 
Amikor július kellős közepén a szakadó eső, a viharos szél és a 10-15 fokos hőmérséklet-csökkenés hirtelen októberi időjárást varázsolt az egész ország területére, kicsit nosztalgiáztam, és három montenegrói borral igyekeztem mediterrán hangulatot csempészni a hétvégébe. Utólag beillesztettem ezt az írást is a rejtőzködő borvidékek sorozatba.