A New Mátra Kézdy Dániel (Furmint Február, Aszú Prime) és Dancsecs Ferenc (Furmint Photo) új közös vállalkozása, amely több hónapos előkészítés után indult útjára. Céljuk bemutatni a Mátra új arcát és a benne rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, természetesen nem kis részben az ottani borászatokon és borokon keresztül. Az angol névválasztás elsőre meghökkentő, de egyrészt a távolabbi célok között szerepel külföldi piacok szerzése is, másrészt az alapítók ezzel is hangsúlyozzák, hogy valami nagyon újat/mást szeretnének létrehozni.
A facebook-oldal már néhány hete megjelent, a honlap is hamarosan működni fog. A facebook-oldalon rendszeres helyi bejelentkezéseket, kép- és hanganyagokat ígérnek, amelyekkel a Mátra kincseit mutatják be a közönségnek. További cél, hogy fesztiválokon és rendezvényeken közös standdal jelenjenek meg, ahol természetesen a borászokkal, termelőkkel is lehet találkozni. Az alapítók különböző válogatás-csomagokat állítanak össze, elsősorban, de nem kizárólag borokból, a csomagokban szereplő borokat azután külön-külön is meg lehet majd vásárolni. A jelenlegi tervek szerint havonta változik majd a csomagok tartalma, esetenként erősen limitált palackszámú tételek is bekerülnek a pakkokba. Jellemzően kisebb méretű pincészetekkel működnek együtt, akiknek természetesen egy bizonyos minőségi kritériumnak is meg kell felelniük, de borkészítési, szőlőművelési szemléletben vannak eltérések az egyes borászok, borászatok között. A névsor jelenleg a így néz ki: Bata-Loyal Birtok, Benedek Pince, Centurio Szőlőbirtok, H-négyzet (H2) Pince, Hoop Wines, Itt és Most Pince, Karner Gábor és Fanni Kézműves Borászata, Kerekes Pince, Kékhegy Pince, Levente Pince, Losonci Pince, Páger Pince, Szignárovits-Maka Pince (közülük sokan szerepeltek 1-1 borral a nyári mátrai boros tegnap ittam-sorozatban is).

A szűk körű sajtó-bemutatkozásra a budakalászi Kálvária Pince teraszán került sor, ahol természetesen borokat is kóstoltunk a projektben résztvevő pincéktől. A bemutatott tételek nagy része az első New Mátra csomagban is szerepel (konkrétan a Hoop Wines pezsgője, valamint a Benedek Pince, a Centurio, a Losonci Pince, a Kerekes Pince és az Itt és Most Pince lent említett borai).

"Természetes Mátra" címmel ismét megrendezésre került a VinoPiano-ban a természetközeli szőlőművelést és borkészítést folytató mátrai borászok borbemutatója a Karner Borászat, a Levente Pince és a Losonci Pince részvételével. A pultok mögött természetesen (haha!) ismét Karner Fanni, Major Levente és Losonci Bálint töltötte a borokat és a pezsgőket, a Borrajongót tavaly Szabi képviselte, idén én kóstoltam végig a sort.

Az a helyzet, hogy a begubozó életmóddal az jár együtt, hogy az általam fogyasztott borok 90 százalékát webshopokból rendelem. Valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek erős zömmel külföldieket takarnak, most viszont úgy éreztem, hogy van egy sor hazai/kárpát-medencei termelő akinek rég ittam a borait. Így most a Mitiszolra esett a választás. Rendeltem tőlük egy hatos kartonnyi nem olcsó bort, íme a tapasztalatok, csak még egy kis kitérő. :)

Kicsit az értékeléseimről, ha már "visszatértem", mert lehet egyesek furcsának találják majd a mostani pontokat, vagy épp a hiányukat. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis képtelenség törekedni teljes objektivitásra, akkor törekedjünk teljes szubjektivitásra.:) Így ha egy bor jobban tetszik magasabb pontot kap, ha mérsékelten, akkor meg alacsonyabbat, ha nem ittam meg, akkor meg el is tekintek a pontozásától. Ilyen egyszerű.  Nem lesz szerkezetivás, nem lesz egyensúly mérlegelés meg utóízhossz-méricskélés. Csak szimplán, zsigerből, amilyen érzemet kivált.

Ha kapacitáshiány miatt mélyebbre nem is ások a pincekínálatban, az biztos, hogy Losonci Bálint kékfrankosból szűrt alapborát az elkészítésének összes évjáratában kötelezően el szoktam fogyasztani. Van az úgy, hogy többször is. Azért, mert szeretem. És azért is, mert ritkán találni itthon hasonló filozófia mentén elkészülő vörösbort. Ez a sztori ugyanis nincs túlgondolva: egy egyszerű, gyümölcscentrikus örömbor képét mutatja évről-évre, amely elsősorban a direkt élményekről, mintsem a komoly elmélyülésekről szól. Mindezt ráadásul szokatalnul professzionálisan kivitelezve. Az aktuális évjárat pedig ezt a zászlót viszi most tovább, ügyesen.

Losonci Bálint vörösborai közül az alap pinot noir az állandó vendége a tegnap ittam rovatunknak, 2014-től 2017-ig minden évjáratáról született bejegyzés (a 2018-as beszerzése is megtörtént már), most viszont egy másik vörösbor került a mikroszkóp alá Bálint gyöngyöspatai pincéjéből.
A 2018-as Syrah szűztermés, a pince első bora a fajtából, de már annyi jót hallottam róla megbízható forrásokból, hogy muszáj volt beszereznem egy palackot. Nem is bántam meg, sőt!

A legnagyobb nyári kánikulában nem érzem azt, hogy ellenállhatatlanul kültéri sétálós kóstolóra vágynék, a beharangozott extra kénmentesség sem bír semmiféle vonzerővel a szememben, ennek ellenére egy Losonci-Karner-Major névsor csak behúzott a nyár egyik legperzselőbb napján a Vinopiano kerthelységébe. Szerencsére a kóstoló sor nem volt hosszú, cserébe viszont érdekes és sokszínű volt. Ambivalens érzésekkel viseltetek mind a narancsborok, de még inkább a kénmentes borokkal szemben. A második kockázatait és a borok sokszor befogadhatatlan jellemzőit erős fenntartásokkal kezelem, a narancsborokból, pedig sokkal több egykaptafát ittam, mint emlékezeteset. Volt itt is példa mindenre, Karneréknál a Szőlőskert fantázianevű olaszrizling olyat vert az orromba, hogy még 1 hét magasságából is gond nélkül felidézem: masszív tornacipő szag, kéksajt és erdei gombák. Szájban is hasonló "finomságokat" tartogatott, úgyhogy a hosszú és elmélyült analízis helyett a köpőedény vette át a főszerepet. Tudom, hogy nem mondunk olyat, hogy "de viszont", de ezek után mégis azt mondom, hogy de viszont ezek után a kékfrankosok olyan ívet húztak, hogy gyorsan felülírták a kénmentesség iránti fundamentális bizalmatlanságomat. A friss 17-es Tavaszföld és Vitézföld is elementáris erejű fűszeres gyümölcsösséggel támadt, remélem bírni fogja ezt és az idő vasfoga nem fogja túl hamar letörni ezt a tisztaságot és intenzitást. Losonci Bálintnál kiegyenlítettebb volt a felhozatal, a '17-es Gereg Kékfrankos már most is klasszis, a 18-as Turán minden izében hozta a fajta jellegzetességeit a Magyarfrankos pedig jól csúszott. A legérdekesebb rész a sornak, a teljes narancsboros technológiával készült Királyleánykája, és a jóval lightosabb Rajnai párhuzamba állítása volt. Míg a Rajnai az érezhető "elhajlása" mellett is tökéletes reprezentánsa volt a fajtájának, addig a Királyleányka teljesen elment a szokásos, cseres, vastag, intenzív, de számomra kicsit egysíkú ízvilágba. A Rajnai számomra pannon  klasszis  (7 pont környéke)  szintig futott. A nap legjobb bora végül  mégis a Levente Pince Irsai Olivérje lett. Igen, nem elírás, egy telivér irsai. Nem volt semmilyen extra szőlészeti/borászati fogással turbózva, egy kutyaközönséges irsai, hibátlanul megcsinálva. Nem hiszem, hogy a fajtába ennél több perspektíva szorult volna, a lehetőséget viszont maximálisan kimaxolta ez a próbálkozás. Szőlőcukros, virágos, krétaporos illat, az ember alig várja, hogy a szája is a pohárba érjen végre és ott, ha lehet, még nagyobb a tűzijáték. Sárgadinnye, csemegeszőlő, pici virágméz. Zéró pacsuli. Könnyen lehet, hogy a világ legjobb irsaiját ittam.

Köszönöm a meghívást a rendezőknek.

Még májusban sikerült egy elég szélesre duzzadt magyar kékfrankos sort összehozni, ahol szinte a legtöbb ilyen szempontból jelentős borvidék képviseltette magát. A sor végén nem voltunk felhőtlenül boldogok (ahogy szinte pontosan 2 évvel ezelőtt tartott 2013-as kékfrankosok okán szervezett szeánszon sem), voltak csalódások, de azért akadtak szép borok, összességében azért többet vártunk. A borokat vakon kóstoltunk, nekem volt alkalmam néhány tételt visszakóstolni másnap is, ahol ez változtatott a végeredményen, azt jelzem (volt rá példa).

Tízperces egységekben is egész számmal mérhető időt pazaroltam el arra, hogy gondolatokat tereljek össze az aktuális helyzetről. Önnönmagam helyzetéről, hiszen helyzet van még rajtam kívül is sokféle. Azok talán érdekesebbbek is, mint emez. Mármint a sajátom, ami nagyjából éppen olyan, mint bárki más sajátja. Úgyhogy csakhamar félredobtam az önmegmagyarázás igényét és folytattam az összpontosítást a vasárnap estémre.

A rovat egyik állandó visszatérő vendégének aktuális évjárata a mai főszereplő: a 2014-es kiadástól kezdve ugyanis Losonci Bálint alap pinot noirjának minden évjáratáról megemlékeztünk egy-egy "tegnap ittam" formájában. Nem maradhatott ki az aktuálisan kapható 2017-es sem, hiszen ez a bor mindig biztos kapaszkodót nyújt az ingoványos talajnak minősülő hazai pinot noir-mezőnyben. Nem akar többnek látszani, mint ami: egy biztos kézzel elkészített, gyümölcsös, bisztrós alap-pinot, különösebb csavarok nélkül, de a fajtajelleg megőrzése mellett. A recept és a külcsín a szokásos: tartályos erjesztés és érlelés, csavarzáras palack.

A Moszkva tér Széll Kálmán tér és a Millenáris közelében, a Káplár utcában nyílt meg a közelmúltban a Kóstolom Borbár, ahol átlag két hetente keddenként a Borsmenta főszerkesztője, Szabó Edit meghívására a hazai borsajtó képviselői összeülnek 1-1 tematikus kóstolóra.
Most éppen a kékfrankos volt porondon, 13 hazai pincészet 14 kékfrankosa mérkőzött meg egymással egy vakkóstoló keretében. A sajtókóstolók rendszeres résztvevői szerint nem volt még ilyen egységes színvonalú sor előttük, én azért némi hiányérzettel küszködve úgy vélem, van még mit javítani az átlag-színvonalon kékfrankos-fronton is.

Az "így ittuk mi" ezúttal nem véletlenül nem szerepel a címben, ugyanis az idei Hárslevelűk Éjszakáján kivételesen csak egymagam képviseltem a borrajongót. A kóstolón persze messze nem voltam egyedül, amikor ugyanis valamivel 5 óra után megérkeztem a már jól bevált vajdahunyadvári helyszínre, meglepve tapasztaltam, hogy annyi látogató kóstol, mint amennyi a korábbi években csak a kora esti órákra volt jellemző. Úgy tűnik tehát, hogy a rendezvény megtalálta a maga cél- és törzsközönségét és szépen belakta a kerengőt.

A HÉJ egyik nagy előnye - szerintem -, hogy a kellemes és egyedi hangulatú helyszínen pont egészséges mértékű embertömeg szokott megjelenni és a kóstolható tételek száma is még éppen befogadható. Nincs nagy tülekedés, általában a borászokkal is kényelmesen lehet váltani pár szót, és ha valaki időben érkezik, akár az egész felhozatalt végigkóstolhatja. A HÉJ másik nagy előnye az évről-évre változó kiállítói névsor, ami mindig egy átfogó képet ad a hazai hárslevelű-palettáról. A zászlóshajó Tokaj és Somló mellett szinte minden évben képviselteti magát más borvidék is, emellett az aktuális hárslevelűiket bemutató borászok is évről-évre cserélődnek. Természetesen vannak visszatérő résztvevők, de alig tudnék olyan borászt mondani, aki eddig minden HÉJ-on ott volt, legalábbis egy kéz biztosan elég lenne a megszámlálásukhoz.

Az elmúlt két év alapján mondhatni, hogy biztosra mentünk, amikor egy közelmúltbeli borozás szélesebbre nyúlt keretei között rápróbálkoztunk Losonci Bálint legfrissebb pinot-jára is. Az eddig begyűjtött tapasztalatok alapján a gyöngyöspatai anyag lényege abban áll, hogy háromezer forint és csavarzár alatt hoz olyasfajta könnyed, a közízlésre nevelt fogyasztók számára is értékszerű vörösborélményt, amely továbbra is rendkívül ritka, már ha a határainkon belül vizsgálódunk. Bár a kettőezer-tizenhatos folytatás alapanyagilag egy kissé más receptet követ az eddigiekhez képest, a végeredmény továbbra is változatlan. A Mátra megy felfelé szépen, ezt az utat pedig kiváló borászok érdekes, egyedi és szerethető borai építik. Pont olyanok, mint ez a pinot noir.

Nincs könnyű dolga az egyszeri borfogyasztónak, ha a pinot noir az egyik kedvenc fajtája. A kékszőlők királynője ugyanis ritka kényes jószág, s nehezen mutatja magát meg tökéletes szépségében, amikor pedig igen, azért gyakran borsos árat kell kicsengetni. Itthon számos borvidékünkön próbálkoznak a fajtával - még Tokaj sem kivétel - de az eredmények eddig minimum felemásak, a "pannon pinot" nem feltétlenül egy sikertörténet, legalábbis azoknak, akik a burgundi pinot-k magyar testvéreire vágynak. Persze a pinor noir-nak is sok arca van, mást mutat Burgundiában, mást mutat Új-Zélandon belül Central Otago-ban vagy Marlborough-ban, mást mutat az USA-ban Oregon-ban vagy California egyes területein, Ausztráliaban Yarra Valley-ben vagy Tasmaniában, vagy éppen nálunk Etyeken és Villányban, így talán mindenki megtalálja a saját kedvére való interpretációját a fajtának.

(A fotót innen metszettem)

A lenti (két) sorban igazából nincs semmi különös, összegyűlt egy csokorra való 2013-as pinot noir otthon, két komplett tematikus sort is kitéve. Végül a borok nem mind együtt, két teljes sorban, hanem többnyire kettesével-hármasával kerültek kibontásra, de úgy gondoltam, hogy egy ilyen dupla soros mini egyvelegben a legkézenfekvőbb megírni a tapasztalataimat.

Nincs boros ember, aki ne hallott volna a Magna Mátra egyesület indító kóstolójáról, amelyre március 20-án került sor a Vigadó falai között. A nyolc alapító termelő (Benedek Pince, Centurio Szőlőbirtok, H2 Pince, Kékhegy Pince, Levente Szőlőbirtok és Pince, Losonci Pince, Nagygombos Borászat, Szignárovits-Maka Pince) célja, hogy borban szólva mutassák meg a Mátra értékeit és önálló karakterét, miközben igyekeznek természetesek, kíméletesek maradni. A pincetársulás alaphangját az alakuláskor beharangozott Magna bor is megadta. Ilyen jelenleg még nincs, de ha lesz, akkor annak Kárpát-medencei fajtákból kell készülnie, alacsony tőketerhelés, ökológiai művelés és spontán erjesztés mellett. Komoly vállalat ez egy olyan borvidéken, ahol gyakran találkozunk még szovjet-típusú gondolkodással és sok termelő a világpiaci folyamatok tanulmányozása és értelmezése helyet inkább a kriptokommunizmus árnyékból kacsintgat. Ilyen miliőben nehéz bizony az önmegvalósítást zászlóra tűzni, az osztályharc pedig elvtársak, kemény dolgokra készteti az embert, így az intenzív marketing-megjelenéssel beharangozott rendezvényt nem is tudott teljes békében lezajlani. A Magna bemutatkozó kóstolóján jártunk tehát, rendhagyó elemzéssel tudósítunk az eseményről.

A legmegbízhatóbb honi pinot noir-adoptációt kétségkívül Losonci Bálint készíti el a nemcsak fehérben, de vörösben is a szélnél sebesebben előretörő Mátra-borvidéken. Ez a fajta sziklaszilárd minőség és szereptéveszthetetlenség személyes gyöngyöspatai kapaszkodómmá vált, ahová évről-évre nemcsak szükséges, de kifejezetten komfortos is visszatérni. Van ok örülni. Még akkor is, ha jelen bor tudatosan soha sem szeretett volna a világklasszisok között labdarúgni. Inkább csak toronymagasan vezeti a liga másodosztályát. Letisztult, könnyűre hangolt, végtelenül gyümölcsös és gyakorlatilag letehetetlen. Nem a komplexitás, inkább a primer gyümölcsök felől cselez, és így, okos árazása mellett úgy tud rezzenéstelenül odacsúszni a hétköznapok asztalára, hogy közben mind a műértők, mint az egységsugár-ivók eltartott kisujjal döngölik bele az utolsó deciket is a pohárba, lendületből. Hát ilyen ez.

Nagyobb portrét utoljára tavaly februárban adtunk a Mátra „borképét” ma már meghatározó Losonci Bálint és Szecskő Tamás munkásságáról. Noha boraik elég gyakran szerepelnek kisebb posztjainkban, kóstolási jegyzeteinkben, nem árt azért ráfrissíteni az eddigi ismeretekre. Ha nem is sok, de azért vannak változások, viszonylag fiatal birtokokról beszélünk, lassan beérnek a friss telepítések, így a portfólió ennek megfelelően alakulgat. Ezzel párhuzamosan a borok is egyre jobbak és nem ritkán magyar viszonylatban abszolút kiemelkedőek. De ne szaladjunk ennyire előre…

Akár honnan nézem, a Mátra frankó hely. Nem csak a táj gyönyörű, nem csak horgászni, vadászni, túrázni vagy netalántán gombászni lehet ide járni, de most már a borokat is nyugodtan be lehet dobni a kalapba. Mert a Mátra gyümölcse, ha lassan is, de megállíthatatlanul érni látszik. Van még persze munka és az észbéli homályzóna még mindig stabilan rakódik egyes búrák köré, de a borvidék élbolyát – bármennyire is próbálkoznak egyesek – nehezen lehet visszahúzni. A piac úgy tűnik, elfogadja és már be is árazta a jobbik Mátrát, kérdés csak az, milyen ütemben kezd majd a rosszabbik Mátra felzárkózni. Az ország egyik legígéretesebb borvidékéről tudósítunk.

Három magyar borpár következik. Különösebb koncepció nincs, pusztán - ahogy máskor is - érdekesebb volt ezeket a borokat egymás mellett kóstolni.
Az első duót két szép rajnai rizling alkotja Észak-Magyarországról. Egerben kevesen palackoznak fajtatiszta rajnai rizlinget, Bukolyi Marcellnél viszont erre volt már példa: 2013-ban egy késői szüretelésű bort, 2014-ben pedig egy félszáraz rieslinget zárt palackba. Losonci Bálint nagy riesling-rajongó saját és bevallása szerint szíve szerint mai tudása birtokában sokkal több rajnai rizlinget telepítene.
Egy cabernet sauvignon-páros következik a Balaton két partjáról. A Konyári Pincészet Dél-Balaton egyik legismertebb borászata, a pince alap cabernet sauvignon-ja pedig megbízható minőségű vörös a 2000 Ft-os árkategóriában. A Levendula Pince központja Lovason található, Alsóörs és Paloznak között. Az itt megénekelt palackot (nem az első volt, amit elfogyasztottam) a csopaki vasútállomáson található információs irodában vásároltam.
Végezetül egy késői szüretelésű furmint és egy késői szüretelésű hárslevelű zárja a sort Tokajból, hasonló filozófia mentén elkészítve: alacsony alkohollal, jó savakkal, gazdag gyümölcsösséggel.

Van az a momentum, amikor az ember végre rájön, hogy Burgundiát nem lehet lekörözni. Sem fehérben, sem vörösben nincs olyan, ami befoghatná. Ehhez persze nagyon sok rossz burgundit kell meginni, mert van ám olyan is, igen csak bőven, és azt sem olcsón osztogatják. Amikor azonban az első komoly darab megfordul a poharunkban, tudjuk, hogy a fenti tétellel nem lehet vitatkozni. Egyszerűen ott és akkor leesik, le kell esnie, hogy nincs a burgundinak ellenszere. Na most, az a rossz hír, kedves barátaim, hogy ezek az úgynevezett „nagy burgundik” nemigen férhetők hozzá, igen kevés készül belőlük, az áruk pedig már tényleg az egekben van. Régen is azt hittük, hogy a felhők között járnak, de az utóbbi tíz évben vagy három-négyszeresére drágultak. A kereslet pedig egyre csak lüktet, minden elvisznek, és még ha van is pénzünk (sajnos amúgy nincs, ilyen szempontból a világ rosszabbik oldalán vagyunk), akkor sem tudunk vásárolni belőlük, hiszen minden azonnal „elfolyik” az olajozott csatornákon. Ami még négy éve mesésnek tűnt, ma már egyre távolibb és nemsokára majd csak a „Volt egyszer egy Burgundiát…” visszhangozzuk. Ez a poszt egy olyan kóstolóról szól, ahol egy rövid időre megint kinyitottuk a meséskönyvet, mielőtt még a nagy burgundik tényleg lekerülnek a bortérképről.

2014 és pinot noir, kényes fajta, viszontagságos évjárat, papíron nem egy égben köttetett házasság. Aztán itt van ez a 2014-es alap pinot Losonci Bálinttól, amelyet bármelyik nap szívesen elkortyolgatnék. Hogy is van ez?
2014 ugye az "új 2010", ahogy már rszabi is megfogalmazta. Valószínűleg nem fogunk ebből az évből túl sok, fergeteges komplexitással, kifogástalan eleganciával vagy brutális koncentrációval hengerelő csúcsbort kóstolni, de meglepetésekkel 2010 is szolgált, akár még 2014 is tartogathat ilyeneket. A termelőkkel folytatott beszélgetésekből annyi kiderült, hogy Egerben és a Mátrában 2014 nem számít annyira tragikus évjáratnak, mint sok más magyar borvidéken.
A magyar pinot noir is egy érdekes történet. Annak ellenére, hogy számos borvidékünkön készítenek belőle bort, Villánytól Sopronig, sőt Tokajig, nem könnyű igazán szép, izgalmas és egyben fajtajelleges pinot noirt találni (persze máshol sem feltétlenül). A "pannon pinot" gyakran kedvesen lesajnáló szókapcsolatként hangzik el itthoni a fajta itthoni boraira, miszerint bornak elmegy, pinot noir-ként nehezen értelmezhető az adott tétel, legalábbis a Burgundia-Oregon-Új-Zéland koordináta-rendszerben. Az összehasonlítás szükségességéről és a pinot noir-ról úgy általában lehetne hosszan értekezni, de ez egyrészt szétfeszítené a jelen írás kereteit, másrészt meghaladná a saját felkészültségemet.
Lényeg, hogy a köztudottan Burgundia-rajongó Losonci Bálint évek óta megbízhatóan szállítja a Mátrából a jól iható, könnyen érthető "alap" Pinot Noir-t, és a komolyabb, komplexebb Pinot Noirt Válogatás-t (korábban Gereg Pinot Noir-t), amely szerintem nem csupán fajtajelleges, hanem általában a legjobb magyar pinot-k közé tartozik.
Most azonban Bálint olcsóbbik boráról lesz szó. Nem kell aggódni, érkezik a 2014-es Pinot Noir Válogatás is, azt csak futólag kóstoltam az őszi "Szentesi Openen", nem okozott csalódást. Az itt megénekelt "alap"-hoz már többször volt szerencsém, kóstolókon is és otthon, nyugodt körülmények között is. Bálint elmondása szerint a jellemzően kényes fajta jól viselkedett 2014-ben, meglepően kevés gond volt vele.

Borokat is rendszeresen kóstoló séf barátom egy nagy csokor kékfrankos megkóstolására trombitált össze kisebb társaságot szeptember végén. A sorban főleg frissebb évjáratú, jelenleg is kapható borok kaptak helyet, néhány idősebb komoly tétellel kiegészülve. Vakon kóstoltunk, az általam vitt 3 palackon kívül (Bott Frigyes, Homola, Losonci) semmilyen előzetes információm nem volt a borokról. Az első kör után még mindig vakon néztük vissza a borokat, majd a második kanyar után lepleztük le a palackokat. Pörgősen kóstoltunk, így túl sok idő nem volt a borokkal való alaposabb ismerkedésre, gyors első és második benyomást volt idő rögzíteni.

A kóstolás sorrendjében következnek a borok. A kereskedelmi forgalomban lévő tételeknél feltüntettem a beszerzési forrást és az árat.

Prager: Grüner Veltliner Smaragd Achleiten Stockkultur 2013:  Édesre érett trópusi gyümölcsök, tejszín, rengeteg fűszer az adekvát fehér borson túl is. Ha nem csak úgy magában, hanem más borok társaságában isszuk, akkor különösen komplexnek tűnik. Közepes plusz test. Intenzív íz, tömör struktúra, de azért értékeléséhez figyelem kell, nem szédít el azonnal a feneketlen mélység, mint egyes korábbi évjáratokban. Első blikkre inkább csak átlagon fölüli kvalitású anyagnak tűnik nem pedig grandiózusnak, de a több napon át tartó kóstolás feltétlen előnyére vált. Savban kifogástalanul feszes, lendületes, szépen fókuszálttá teszik a korty második felét. Hosszú, elég száraz lecsengés némi kesernyével. Nagyon szűk 7 pont.

Hirtzberger: Grüner Veltliner Smaragd Honivogl 2013:   Bódítóan mély ilat. Imádom a túlérett grünerek semmihez sem fogható bujaságát. Aszalt körte, sokszínű, egzotikus fűszeresség, vérbő vegtalitás mindez tejszínkrémes közegbe belegyömöszölve. Nagy test, hordóeffektek nélkül is sűrű, fantasztikus krémes konzisztencia. Vastag, intenzív, magával ragadó ízek. Strukturálisan is elég komoly már amennyiben megvan benne az anyag a korty második felének is megadva a mélységet, erőt. Ugyanakkor, mint oly gyakran az ilyen stílusú grünerekben, savban inkább csak elégséges/közepes határán, az alkohol se észrevétlen, így a tényleg roppant gazdagság nem fókuszáltan, inkább hömpölyögve bontakozik ki. Ha most objektivitásra törekednék jó alaposan lehúznám ezért, de nem akarok az lenni, mert valójában, zsigeri reakciót tekintve viszont nem tudtam betelni vele, kifeszültem tőle, imádtam minden cseppjét. Jobban mint az előzőt, amelyik meg inkább a kritikusok kedvence lenne. Erősebb 7 pontot kap.

Losonci Bálint: Mátrai Zöldveltelini 2013:   Nem emlékeztet grünerekre, mármint ha a fenti kettőt nevezzük ki etalonnak, de attól még tiszta és szép az illata. Szőlő és barackvirág, hársméz, zsírkrétás-sós mineralitás. Szájban közepesnél nagyobb testű. Tiszta, nem magával ragadóan mély, de szépen kitöltött az ízeit tekintve. A gyümölcs jelen van, de inkább sósabb, ásványosabb jellegű a bor. Szerkezetileg közepesen tömör, savban fajsúlyos, de vibrálni nem akar. Közepesnél hosszabb, némi cserességgel a végén. Eleinte kicsit hiányoltam a veltelinik direktebb, lágyabb zamatosságát, de végül egyre jobban megbarátkoztam vele. Jó kis bor ez. Megvan 6 pont.

Közhely vagy sem, egy átlagos borrajongónak már tényleg felesleges bevezetőt írni egy Mátrai Tőkés kóstoló elé, így nem is teszem. Elég mondanivalóm van a borokról így is, így el is kezdeném:

Régi adósság nekem a Mátra, bevallom, sosem jártam erre pinceszeren. Ha ide jövök – és ez gyakran megesik –, akkor gombáért kajtatom az erdőket. A bor szempontjából a Mátra is Etyekhez hasonló zsákba került: túl közel van Budapesthez. Pedig nagy hiba kihagyni az éppen poraiból feltámadó Mátrai borvidéket, mert a táj gyönyörű, harapni lehet a levegőt, a Tőkéseknek és az egyre szaporodó új arcoknak köszönhetően meg egyre jobb borokat lehet itt kóstolni. Messze még persze a Kánaán, de már jól látható annak a kőkemény munkának az eredménye, amelyet Losonci Bálint, Karner Gábor és Szecskő Tamás valamikor tíz évvel ezelőtt elkezdtek. Akárhogyan is nézzük, nekik köszönhetően írják ma újra nagyobb betűkkel a bortérképre: Mátra.