Valószínűleg nincs még egy termőhely, amelynek a neve és sorsa annyira összefonódott volna a Gizella Pincével, mint a Szil-völgy. Szilágyi László fedezte fel újra ezt a dűlőt, hosszú évek heroikus küzdelmével, rengeteg munka árán megtisztitotta és felújította a teraszokat és nevet szerzett a rég elfeledett termőhelynek. A Gizella Pince először - 2009-ből - egy furmintot, 2011-ből és 2012-ből furmintot és hárslevelűt is palackozott a tarcali dűlőről, majd a 2013-as évtől Szilágyi László egy furmint-hárslevelű cuvée-ben találta meg a terroir kifejezésének legideálisabb formáját. A 2018-tól (a borvidéken kifejezetten nehéz évjáratként elkönyvelt 2014 is kimaradt) azonban valahogy mindig úgy alakult, hogy a Szil-völgy termése a birtokbort erősítette, önálló bor nem jelent meg innen. Hosszú évek várakozása után 2022-ből ismét végre készült egy cuvée a Szil-völgyből, és bár a magas minőség megmaradt, de ez a bor más, mint az elődei.

Meghoztam az idei második magyar egyveleget is. Most még csak enyhe többségben vannak a fehérborok a vörösekhez képest, befért már 1-2 rosé is a sorba, ahogy egy pezsgő és (most csak) egy édes bor is.

Az előző évi kényszerű halasztás után májusról visszatért megszokott időpontjára a Furmint Február Nagykóstoló, ismét február első csütörtökén gyűltek össze a borászok és a furmintkedvelők Budapesten. Az esemény tavaly óta új helyen, a Hagyományok Házában, a Budai Vígadó épületében kerül megrendezésre, amely szerintem ugyanúgy méltó helyszínnek bizonyult, közlekedés szempontjából talán még kedvezőbb is az elhelyezkedése, mint a Vajdahunyadvárának. A 2022-es kóstolót egy külföldi út miatt kihagytam, 2021-ben pedig a vírushelyzet hiúsította meg a rendezést, így nekem 3 év után ez volt az első Furmint Február Nagykóstolóm.

Itt az év utolsó magyar egyvelege. Buborékos ital és rosé csak mutatóban szerepel ebben a válogatásban, cserébe van sok fehérbor - elsősorban Tokajból és a Balaton környékéről - vörösbor - leginkább a Szekszárdi, illetve a Villányi borvidékről -, és akad néhány édes tokaji is.

Szilágyi László és a Gizella Pince neve először a Szil-völgy dűlővel fonódott össze elválaszthatatlanul, köszönhetően a több éves munkának, amelynek során az elvadult terület újjászületett és megjelentek róla az első referencia-borok a Gizella Pince égisze alatt. Mégis úgy alakult, hogy a pincészet talán legstabilabb támasza a tarcali Barát dűlő  lett. Amíg ugyanis a Szil-völgy terméséből az utóbbi években nem készült dűlős bor, a Barát Hárslevelű évek óta kiegyensúlyozottan teljesít. 2011 óta - 2020 kivételével - mindig elkészült ez a dűlős bor, az utóbbi években ráadásul számos hazai és nemzetközi elismeréshez is juttatta a borászatot. Most pedig mérföldkőhöz jutott a Gizella Pince és a Barát dűlő közös története, elkészült ugyanis az első Monopole tétel. Mára ugyanis a közel 5 hektáros dűlő minden parcellája a pincéhez tartozik, ami azt jelenti, hogy kizárólag a Gizella Pince tud forgalomba hozni tokaji bort innen, ezt jelzi a 2021-es tétel címkéjén megjelenő "Monopole" felirat.

Itt az idei második magyar boros megamix, pezsgőtől fehér és vörös borokon át az édesekig. Fehérben Tokaj és a Balaton északi partja, vörösben Villány és Szekszárd lett most felülreprezentált.

Izgalmasnak ígérkező kóstolóra hívott meg áprilisban Kézdy Dániel, a Furmint Február és még sok más boros kezdeményezés szellemi atyja, valamint Csorba Péter és Ringer Ferenc, a Tokaj Montiumtól. A Tokaji borvidék egyik legkevésbé ismert részén, a Szerencs mellett található Legyesbényén tevékenykedő Tokaj Montium hamarosan 10 éves lesz, ennek fényében a két tulajdonos-borász szerette volna egy vakkóstolón megmérni, mit tudnak boraik a borvidék elismert termelőinek tételeivel összemérve. A szervezők összetrombitáltak egy borkereskedőkből, éttermesekből, borfirkászokból álló csapatot és egy kellemes csütörtöki délután összeültünk Kézdy Daninál, hogy megnézzük hogy muzsikálnak a Montium borok egy válogatott tokaji mezőnyben.

(Kilátás a Barna-dűlőről; fotó: Csorba Péter)

Jönnek a szokásos egyvelegek, az idén először. A magyar borokkal kezdünk, közöttük több lesz a fehérbor, főleg tokaji és észak-balatoni tételek révén (bár ez szinte mindig így sikerül :)).

Furmint Február végére két Gizella Hárslevelűt hoztam régebbi évjáratokból. Eredetileg egy Barát Hárslevelű vertikálisra terveztem félre tenni az utolsó 2018-as palackomat, de készletrendezgetés közben realizáltam, hogy a korábbi évjáratokat már kivégeztem. A 2015-ös Szent Tamás Hárslevelűből szintén az utolsó palackom került elő a "leltárkészítés" közben. Ha már az eredeti terv úgyis kudarcba fulladt és véletlen így összehozta a két üveget, úgy éreztem felesleges tovább várni, és felbontom őket együtt.
A hárslevelű érlelhetősége - ahogy a furminté is - gyakran vita tárgya, pozitív példákat éppúgy találni, mint negatívakat. Szerencsére ezzel a két Gizella borral az égvilágon semmi gond nem volt, a páros mindkét tagja gyönyörűen muzsikált három napon keresztül.

Otthoni készletrendezgetés közben bukkantam rá egy kartonra nemrégiben, amely 2016-os Gizella borokat rejtett. 2016 érdekes évjárat volt Tokajban, a szüreti időszakot nagy esőzés vágta ketté. Aki korábban szüretelt, penge savú, feszes, karcsúbb borokat zárhatott palackba, de időbe telhetett, mire ezek a savak kicsit lekerekedtek a palackban. Mások kivártak, és a csapadékhullám elvonulását követően szedték le a szőlőt, ezek a borok lágyabbak, kerekebbek, de lazább szerkezetűek lettek. Szilágyi László az első táborhoz tartozott, ő is szikár, élénk savú száraz borokat készített ebből az évből, jogosan merülhetett fel, hogy igényelték ezek a borok a palackos érlelést.
Igazság szerint nem volt előre kitervelve, hogy 2021-ig őrizgetek egy dűlős sort, de ha már így alakult, Táncoló Medve társaságában megnéztük, hogy állnak a palackban szüret után 5 évvel Szilágyi László dűlős furmintjai és hárslevelűi.

A Vince Magazin évről évre díjazza a hazai borkultúra legjobbjait, idén először azonban a közönség is szavazhatott a kedvenceire, több kategóriában. A díjazható borok listáját a hazai gasztronómiai és italkultúra szakértői és támogatói állították össze. A díjátadóra és a sétáló kóstolót is magában foglaló két napos gálára november első hétvégéjén került sor a Marriott Hotel dísztermében. A rendezvényen természetesen a különféle díjkategóriák döntőseit és díjazottjait is meg lehetett kóstolni, de további kiállítók is megjelentek, valamint mesterkurzusok keretében a Bock, a Jammertal Borbirtok és a Patricius Borház különleges boraival is meg lehetett ismerkedni.

Két külön posztban írok a gálán kóstolt fehér- illetve vörösborokról, valamint érkezik majd egy rövid beszámoló a Jammertal Borbirtok mesterkurzusáról is. A fehérboros kategóriák versenyzőivel nyitom meg a sort, kategóriánként beosztva a tételeket. Nem kóstoltam meg minden bort (az Irsai Olivér, sauvignon blanc, sárgamuskotály, egyéb buborékos sor kimaradt, ahogy a legjobb borcímkés stand borai is), de a mezőny nagy részét azért igen. Rövidke jegyzetek, gyors benyomás alapján generált pontszámok következnek.

Itt az év utolsó előtti magyar egyvelege, nagyobb részt fehérborokkal, köztük több könnyed nyári itallal, kevesebb vörösborral, azokból sem annyira a testes, koncentrált tételek kerültek most be a válogatásba.

Azt gondolom, hogy a tokaji szárazak tekintetében kifejezetten jó dolgunk van az elmúlt években. A műfaj a kezdeti lépéseit szilárd alapok nélkül volt kénytelen megtenni, de az idő és a fogyasztói igények kitermelték azt, amivel már évtizedekkel korábban is érdemes lett volna elindítani a hegyaljai szárazforradalmat: a megfizethető, közérthető és mégis értékes hegyaljai alapbort.

A műfaj persze még közel sem kiforrott, és túlkínálat sincsen belőle, de az biztos, hogy Balassa István és Szilágyi László közel tökéletesre csiszolták azt a stílust, ami bázisként szolgál pincéik drágább szárazainak, kapudrogként az egységsugarú fogyasztónak és tananyagnak a borvidék többi borászának. A friss, kettőezer-húszas alapboraikat ezúttal egymás mellett kóstoltam meg otthonom kényelmes magányában, hogy aztán a szokásos elégedettségen túl levonjam az előre is megtippelhető konzekvenciát, amely szerint a két borász belépőszintű száraz borai még mindig az egyik legjobbnak számítanak, és nem csak borvidéki viszonylatban.

Mindehhez persze kellettek a tavalyi év szüreti nehézségei is a szőlőben, melyeknek köszönhetően az alapvetően dűlős boroknak szánt alapanyagok szinte kivétel nélkül a pincék alapházasításaiban landoltak, kiváló alapborokat eredményezve masszív palackmennyiség mellett. Nem feltétlenül szerencsés a borász veszteségét lakossági örömmé transzformálni, de ezúttal mégis valami hasonlóról van szó.

Miután tavasszal visszatért a társasági élet és a jó idő beálltával beindultak a baráti összejövetelek, gyorsabban összejött az újabb magyar egyveleghez szükséges jegyzet is. Mivel így gyakran ismét csak gyors benyomásokat vetettem papírra vagy utólag, emlékezetből írtam valamit, a leírások rövidebbek, a pontszámok kevésbé átgondoltak. A borok között van például egy sor Sauska Pezsgő: egy kerti parti alkalmával kutyafuttában összekóstoltuk a friss, már a budafoki pezsgőpincében pezsgősített tételeket a kifutó szériával (bár itt alig jegyzeteltem). A pezsgők mellett akad még sok könnyű, jól iható, mondhatni nyári bor, de kóstoltunk néhány pince mélyéről elővarázsolt rég elfeledett palackot is.

A Furmint Február hagyományos budapesti kóstolóját idén sajnos ellehetetleníti a koronavírus, úgyhogy a 2021 februárjában legfeljebb kicsiben, a nappaliban furmintozhatunk. Így teszek én is, kezdésnek itt a Gizella Pince új dűlős tétele, még a 2019-es évjáratból.

Itt az év utolsó egyveleg posztja, benne magyar és külföldi borok, egy pár pezsgő. Egy részük az év végi ünnepek alkalmával fogyott el, továbbá itt kapott helyet néhány olyan bor is, ami az utóbbi másfél hónap alatt került a pohárba, de külön írásban nem szerepelt.

Itt az idei utolsó magyar egyveleg, lényegesen több fehér-, mint vörösborral, a szokásosnál talán több édes tétellel. Még egy év végi kis vegyes azért várható december utolsó napjaiban, (remélhetőleg) komolyabb hazai és külföldi tételekkel.

Az van, hogy még hetekkel korábban, egy szűkkörű házi borozás keretei között egymás mellé pakoltunk néhány furmintot, komolyabb koncepció nélkül, de azért mégis Hegyalja-túlsúlyosan. A jegyzeteim pedig éppen azóta hánykódolódtak a telefonom jegyzetfüzetében, várva a megírás pillanatára. Tekintettel az ismét kialakuló bezártságra, sikerült időt kerítenem arra, hogy bejegyzést formáljak belőlük. Íme.

A hosszabb technikai szünetet követően az ilyenkor szokásos magyarázkodás helyett következzen most néhány bor a vasárnapi koncepciómentes hétzárásról. Fehéreket szerettünk volna fogyasztani, de a nem-egyeztetés eredménye borvidékileg, évjáratilag és fajtatekintetben is színes sort hozott össze. Néha ilyen is kell.

Itt az újabb magyar egyveleg, az idei harmadik, több fehérrel, mint vörössel, előbbiek terén főleg tokaji és balatoni borokkal.