Eger az utóbbi időben fontos téma volt a blogon, ezt nehéz volt nem észrevenni. Nos, most következzen az érem másik oldala, ugyanis kb. 2 éve megjelent  a színen egy pince, amely gyorsan nagy népszerűségre tett szert és a két ellentmondásos megítélésű egri brand mezőnyében is biztos támpontot ad remek ár-érték arányú boraival. Boraik feltűntek már a borrajongó hasábjain is, de most nézzünk kicsit jobban a címkék mögé.
A Böjt Pincészet első, illetve második generációs borászcsalád: az édesapa, Böjt László 1993-ban kezdett borászkodni 3 hektáron. Most már a gyermekek, Boglárka és Gergő a pincészet arcai, de édesapjuk máig kiveszi a részét a munkából. Böjt Gergő szőlész-borászként végzett, majd Kaliforniában és Új-Zélandon dolgozott, húga, Boglárka pedig most koptatja az iskolapadokat. Böjt Gergő hazatérése után indult el az új Böjt márka, amely a 2013-as Egri Csillaggal és a 2012-es Egri Bikavérrel lépett a piacra.

Már rég akartam erről írni, már régen kellett volna. A GM pedzegette a témát korábban, de amúgy óriási kuss van a dolog körül. Ez azért is furcsa, mert elég nagy gáz van ugyanis Egerben. Valami nem stimmel az egri borokkal. A szakmában is susmorognak, de a vita valahogy csak nem jutott el a nyilvánosságig. Talán az szakújságírók mégsem annyira gonoszak (én gonosz vagyok) és diszkréciójuk megóvja a bortermelőket? Nem tudom. A probléma azonban akkorára nőtt, hogy tovább már nem lehet nagyon susmorogni. A borfogyasztók (egy része) ugyanis nem hülye és észreveszi, amikor kilóg a lóláb. És most már kilóg.

A bikavér sok szempontból megtestesíteni látszik a magyar borivó és a magyar bor egymáshoz való ambivalens viszonyát, annak minden pozitívumával és negatívumával. Hogy is állunk a bikavérrel? Mondhatni klasszikus bormárka, ennek ellenére nincs, vagy legalábbis sokáig nem volt igazán kiforrott, egységes stílusa. Ismeri mindenki, de mégis kevesen tudják igazából, miről is akar szólni. Népszerű, ünnepi alkalmakra kiemelt bor, de valahogy mégis sok a fanyalgás vele kapcsolatban.

Azt persze nem kell részletesen taglalni, hogy a kommunizmus ideje alatti tömegtermelés sikeresen lejáratta a bikavér nevet, azóta azonban az egri és szekszárdi borászok egyre aktívabban dolgoznak a bikavér presztízsének visszaállításán. Szekszárdon több neves borász is csak az utóbbi években kezdett bikavért palackozni (pl. Heimann Zoltán, Vida Péter), ami mindenképpen pozitív jel, mutatva, hogy ezek a termelők is úgy érzik, itt az ideje a bikavér mellé állni, és hozzájárulni a márka építéséhez.

2015 februárjában immár 13 egri és 13 szekszárdi borászat gyűlt össze a budapesti Corinthia Grand Hotelben, hogy az Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj keretében megmutassa a nagyközönségnek, hogy is képzelik el ők a bikavért. Ahogy Heimann Zoltán nyitóbeszédében megemlítette, Eger és Szekszárd a versengés helyett egymást segítve, a brandet közösen csiszolva dolgozik azon, hogy az Egri Bikavér és a Szekszárdi Bikavér megint jól csengő márkanevek legyenek. 

Úgy hozta sors, hogy az idei ősz során minden hónapban végigkóstoltam 1-1 St. Andrea borsort. Szeptemberben a Borfesztiválon az aktuális szortiment mellett feltűnt egy limitált tétel is, majd októberben a korábbi évjáratok boraiból kaptam egy izgalmas merítést, novemberben pedig lehetőségem volt a közeli jövőbe pillantani, legalábbis olyan értelemben, hogy premier előtt kóstolhattam meg néhány tételt. A kóstolósorok között természetesen volt némi átfedés, de minden alkalommal találkoztam bőven újdonsággal is. Legutóbb tehát alig egy hete...

A Borkollégium "Nagy mesterek hordóiból" címmel új kóstolósorozatot hirdetett meg az őszi-téli hónapokra. Ezeken az estéken a Borkollégium gyűjteményéből már kereskedelmi forgalomban nem kapható tételek kerülnek elő, amelyeken keresztül egy-egy neves borász életművéből kaphat ízelítőt a közönség. A kezdeményezés mindenképpen érdekes és hasznos, ugyanakkor veszélyeket is rejthet magában: akár annak idején "nagy bor"-nak kikiáltott tételek is elvérezhetnek egy-egy ilyen bemutatón.

A sort szeptemberben a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet nyitotta, és nagy örömömre dr. Lőrincz György személyes jelenlétével is megtisztelte a kóstolót.

A Junibor Ünnep a „Kedvenceink” kóstolón kívül is bőven tartogatott ízlelni valót az egyes borászatok standjainál és a DiVino mobil egységénél, amely szintén a Szent István téren kapott helyet. Utóbbi helyszínen a négy nap alatt több borász is „fogadóórát” tartott, így az általuk bemutatott borok kóstolása során azokról első kézből kaphatott információkat a közönség. Most a "kint" kóstolt borokról papírra vetett hevenyészett jegyzeteim és nem túl mélyen átgondolt pontszámaim következnek.

Miközben mi, úgymond kritikus fogyasztók legjobb esetben is csak nem értjük, hogy a bikavér most akkor tulajdonképpen mi is szeretne lenni – a kitűzött célokat ugyanis eddig még nem sikerült következetesen borba foglalni – a termőhelyi vonatkozás tekintetében, addig Lőrincz György a vörös térfélen szinte kizárólag bikavérben gondolkodik. Ha a párhuzamosan futó évjáratoktól eltekintek, akkor ez pontosan három és fél bika vérét jelenti: a kutyafájaként jegyzett, félnek elkönyvelt alapbor 2010 óta nem járt igazán kedvemben (ráadásul több dugós palackot is sikerült kifognom), Áldást és Hangácsot már egy ideje nem ittam (állítólag rendben vannak), a Merengő meg tényleg szuper. Kis siker is siker, és bár tény, hogy bikavér-fronton borvidéki következetességről lenne szükséges beszélni, az azért örömre adhat okot, hogy St. Andrea-ügyileg rendben van a dolog. Ennek igyekeztem utánajárni egy három éve nálam hánykolódó Hangács segítségével.

A korábbi Kezes-Lábost és Pincefesztivált felváltó, minden évszakban egy-egy alkalommal megrendezett Etyeki Piknik gyorsan az elődökhöz hasonló népszerűségre tett szert. Több mint egy év távlatából a vendégborászok listája is stabilnak tűnik. A rendezvénysorozat - úgy tűnik - elérte célját: tényleg - legalább évszakonként egyszer - állandó programmá vált Etyekre járni. A pünkösdi hétvége szombati napján a kora nyári melegben szépen megteltek mind az településre közlekedő buszok, mind az Újhegy pincéi. 

Én nem is annyira kóstolni, mint inkább ismerősökkel találkozni, beszélgetni, lazulni ruccantam át a fővárosból, szombat délután  de négy pince szortimentjét még így is végignéztem. Haladjunk hát szép sorban…

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

Jásdi: Lőczedombi Szürkebarát 2011

Előrehaladott illat palackbukéval, petrolos jegyekkel, némi sültalmás-gyógynövényes díszítésekkel. Szájban közepes test. Nem túl intenzív az ízeit tekintve, szerkezetileg is lazábbnak, erejét-vesztettnek tűnik, a lecsengés hossza a közepest se éri el. Hogy pozitívat is mondjak- tapintatra kifejezetten sima, a konzisztenciában is benne van az érett borok finoman omlós, vonzó krémessége. Vakon tippeltem volna vagy 8 évesnek, ha annyi lenne, mondhatnánk, hogy egye fene, még épp talpon van. Így meg találgathatunk, hogy vajon csak a viszontagságos előélet viselte meg a kelleténél gyorsabban, vagy eleve nem volt túl nagy sorsra predesztinálva az alapanyag. Persze ennyi pénzért így se lehet egy szavam se. Legyen 4 pont. Háromezer Ft. környékéről volt leárazva harmadára.

Thummerer: Egri Bikavér Superior 2009

Kék bogyós gyümölcsök, diszkrét hordó, később kék szirmú virágok, némi krétaporos felhő. Közepes plusz test. Jó intenzitású ízek, friss, tiszta gyümölcsösség. Közepesen tömör szerkezet, érett, szilárd tanninok, élénk savak, közepesnél hosszabb lecsengés. Jó volt, több napon át is jól őrízte értékeit. Úgy sacc per kábé egy St. Andrea Hangács szintjén lehet, stílusban is emlékeztetett rá. 6 pont.  Majdnem ötezer Ft. eredetileg, most 2300-ért vettem, annyiért vissza is mentem az utolsó palackért.

Sötét múlt, bizonytalan jelen, fényes jövő  – nagyjából ez a közszájon forgó legoptimistább állásfoglalás egy olyan brand-ről, amelynek több, mint húsz év alatt sem sikerült kimásznia a rendszerváltás előtti esztendők mély és sáros gödréből. „Idejön a vendég, és keresi rajtunk az egri bikavért” – panaszkodik a szekszárdi borász, noha odaát sem könnyebb: millió palacknyi, ezer forint alatti alsópolcos hulladékkal kell szembeszállnia annak az egri termelőnek, aki pénzt, marketinget és nem mellesleg kiváló alapanyagot invesztál bikavér-pezsdítésre. És hogy mi mit látunk ebből? Egységes, megbízható minőségű, jól körülhatárolható stílusú márkát még biztosan nem. Nem csoda, ha ezek után az alkalmi fogyasztó feladja és csendben tovább is áll, pedig tényleg érdemes körülnézni, hogy mi a helyzet bikavér-fronton; az úton-útfélen elégedetleneknek is, legalább azért, hogy tudja, mire alapozza a véleményét.
A „hogy is állunk most?” felmérésére pedig nem is kínálkozhatott jobb alkalom, mint a furmintgőzös február végén, idén második alkalommal megrendezett Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj, ahol a két borvidék legfontosabb termelői igyekezték bemutatni a bika-brand jelenét.

Szép vörös sort terveztem már mutatni egy ideje hűséges „klubtársaimnak”. Kicsit nehezen állt össze a tematika, illetve nem állt rendelkezésre elég anyag egy megfelelő nívójú, összefüggő fajta-kóstolóra, így egy vegyes sort komponáltam.

Röviden a kóstoló felépítéséről:  hat bort néztünk, három egymással össze nem függő, viszont árban egyre magasabb kategóriát képviselő párost. A párok alkotói persze lehetőség szerint hasonló stílusúak, jól összemérhetőek kellett, hogy legyenek, mindig egy magyar, egy külföldi.  Így  először egy 10 euros kékfrankos-duóval kezdtünk, majd egy 20 euros syrah párossal folytattuk végül egy-egy 30 Euro-környéki vörös házasítással zártunk.

Íme:

Többször készültem Egerbe az elmúlt 2-3 évben, azonban a legkülönfélébb akadályok – márciusi ítéletidő, betegség, egyéb váratlan események - mindig meghiúsították a tervezett utazást. A hétvégén derült égből villámcsapásként adódott egy lehetőség, hogy többedmagammal részt vegyek egy gyors pincetúrán, le is csaptam a kínálkozó alkalomra. Kissé spontán ment a szervezés is, de így is sikerült kitölteni a rendelkezésre álló időt: végül a Bolyki Pincészetnél és Vincze Béla Borászatánál kötöttünk ki.

December elején a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében Lőrincz György személyesen mutatta be a St. Andrea bikavér-családjának két legújabb tagját. Lőrincz Györggyel eddig életemben egyszer találkoztam személyesen: vagy jó 4 évvel ezelőtt az Etyeki Kezes-Láboson tőle kaptam a poharamba a Napbort, de mivel vártak rám és rohannom kellett, akkor - bár szerettem volna - sajnos nem volt időm beszélgetni. Most megragadtam a kínálkozó alkalmat a borokra és a borászra is egyaránt kíváncsi voltam.

Nem vállalkoznék a Kazinczy Boraukció bemutatására, hiszen hetek óta a boros médiumok visszatérő szereplője. A 2013. december 15-én sorra kerülő árverésen a villányi Polgár Zoltán matuzsálem-tételei kapnak főszerepet, mellettük magyar csúcsborok egy kontingense, valamint részben értékesebb és valóban pedigrés francia borok asszisztálnak (a teljes listát ld. itt). Az aukció kínálatát meg nem nevezett hazai gyűjtők készlete adja. Amennyire én meg tudom állapítani, egyesek igen pozitívan, míg mások finoman szólva is szkeptikusan vélekednek az itthon csekély előzményt felmutató értékesítési formáról. Ehhez hasonló kereskedelmi árverésre egyszer, vagy egy évtizeddel ezelőtt került sor. Jótékonysági aukciók természetesen évről évre vannak, de az egyik másik parkett. A szervezők gyűjtésről és nosztalgiáról, az ellenzők pedig drágán beárazott romborokról élcelnek. Keringenek kedves történetek a boldog kilencvenes évekről és könnyen jött „brókerpénzek” hanyag útkereséséről. A szóbeszéd szerint százszám vásárolták a szövetkezeti múltat meghaladó sztárvárományosok palackjait. Akkor senki sem gondolta, hogy ezek egyszer majd előkerülnek, és ismét áruként próbálnak érvényesülni. Hogy a pénzügyi válság melyik szakaszát jellemzi ilyen viselkedésminta, magam meg nem mondhatom.

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Közhelyes, de legalább érdeklődő borfogyasztókra mindenképp igaz, hogy a helyi borokra, érdekességekre kíváncsiak leginkább. Ez alól nem képeznek kivételt azok a közösségek sem, akikkel az USA-ban szoktam kóstolni. Néhány hete jelezték felém, hogy a fehérek után mutassak nekik magyar vörösborokat, és állítsak össze egy olyan sort, aminek a derékhada magyar fajtákból készült. Némi szerencsének köszönhetően az otthoni beszerzés és kiszállítás rövid időn belül megoldható volt, így egy öt borból álló sort kóstoltunk egy kis társasággal. Igyekeztem az adott bortípusokból az elérhető legjobbak közül válogatni. Három igazán magyarnak mondható fajtabort, egy bikavért és csattanóként a végére egy bordeaux-i típusú házasítást kóstoltunk.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

A márciusi egri bortúra eszembe juttatta, hogy itt volna az ideje egy jó kis bikavér-mustrának. Fura egy állat ez, gondoltam, hiszen a bika vére a borvidék zászlóshajója (sic!), mégis a legtöbbször csak fáradt gőz az eredmény. Akárhogy is számolgatok, igen-igen kevés magas minőségű egri bikavér férhető hozzá a piacon. Nincs könnyű dolga az embernek, amikor egy komolyabb bika-sor összeállítása a cél. Igaz, az egri bikavér szabályozása mára – legalábbis összehasonlítva a szekszárdi bikavérrel – kialakultnak mondható. A borvidékhez köthető minőségi bortermelést azonban még mindig csak egy igen szűk kör gyakorolja. A turisták továbbra is a Szépasszony-völgybe áramlanak, lépten-nyomon a tömegtermelés jelei mutatkoznak és még mindig ügy a hamisított származási bizonyítvánnyal behurcolt alapanyag. A helyzet sajnos sokkal lassabban fejlődik, mint azt egy évtizeddel ezelőtt gondoltuk.

 Folytatódik a tudósítás a szegedi borfesztiválról. Kattintás után olvasható még egy halom kóstolási jegyzet. Helyenként ismét lesz kábé-pont mellékelve, helyenként meg nem.

A St. Andrea és az Orsolya után az egri Verőszala utcában, közvetlenül Gál Tiborék mellett tanyát ütött Kovács Nimród Winery-nél tettünk egy gyors látogatást. A Verőszala különös földalatti varázsát a pompás, évszázados korú pincék adják, amelyek fürgén futnak be a városnak már áldozatul esett tufavonulat alá. Persze az árnyoldal itt is a föld felett van. Mit sem sejthet erről a csodás lenti világról az, ki csak bambán végigsétál itt, hiszen a kátyús utca romba dőlt présházai és a köztük fura színben játszó ízléstelen családi házak inkább űzik, mint húzzák az embert. Feljebb, az utcában rendezetlen porták, szemét szerteszét. Ismét egy lehangoló borvidéki szentély, tartok tőle az itt élőknek halvány lila fogalmuk sincs arról mi történik körülöttük. A haladóbb elmék másképp gondolkodását egyedül Gál Tiborék és a Kovács Nimród Winery patikarendben felújított présházai jelzik.

Úgy tűnik, hogy a március idusa adta hosszú hétvégén Eger lett a sztár. Rengetegen gondolták itt tölteni az első igazán tavasziasnak ígérkező napokat. A szálláshelyek szépen megteltek, az utcákat pedig elborította a napra éhes közönség. Utólag kiderült, hogy Drbartával forró kásaként kerülgettük egymást, míg más ismerősökkel a legkietlenebb helyeken futottunk össze. Elsőként az Egerszalókon található St. Andrea Szőlőbirtok volt a cél, már évek óta törekedtünk ide eljutni, de csak most sikerült a „jót gyakorolni”. A birtok arcát abszolút meghatározó Lőrincz György 1999-ben érte el első komoly sikereit az Egri, majd később az Országos Borversenyen. A családi fogyasztásra megtermelt kisebb bormennyiségtől 10 év alatt, rögökkel „kibélelt” ösvényen jutott el a ma 30 hektáros, kb. évi 170.000 palackot előállító középbirtok méretig.

A hosszú hétvégén Egerben jártunk családilag. Mint így, ez nem a borokról szólt, a hangsúly a családon és a kiránduláson volt.

Ám voltak olyan periódusok, amikor akadt egy kis szabadidő a szabadidőmben. :) Gyerek nagyszülőkkel kisvasúton a Szalajka-völgyben, nejem türelmesen rója a ruha-üzleteket, én pedig kicsit beültem a Dobó téren a Bikavér Borozóba.

Egész tisztességes kínálatból lehet ott poharazni.

Ezeket kóstoltam:

Ismerős, mikor néhány kellemes vecsernyéléshez vásárolt palack csak úgy megragad a készletben és sakkban tartja a borhűtőt vagy már eszeveszettül kanyarodik fel a pince falára? Teszegetjük ide, rakogatjuk oda és egyszerűen nem kerekedik alkalom a felbontásukhoz. Előbb-utóbb tartani lehet attól, hogy a vendégek már megsértődnének érte, a haveri kóstolótársaság érdeklődési „görbéjét” meg szimplán alulról súrolják. Pár kedves barátom találta magát ebben a felettébb kellemetlen helyzetben és gondolták összerántanak egy könnyed, gyermeki várakozásoktól mentes szeánszot. Közelebbi tematika nincs, csak szertelen csapongás térben és időben. A határokat ezúttal a borkészletező kispajtásokat markában tartó láthatatlan erő, a félelem rajzolta fel.