A Borkollégium rendszeres havi kóstolósorozatának fókuszába a februári furmintozás után márciusban a hárslevelű került. Eredetileg a szokásos keddi időpontra voltam beírva, de végül a szerdai bónusz időpontra cseréltem. Több okból is jól jártam. Mészáros Gabriella elmondta, hogy előző este kevésbé szerepeltek jól a borok, pedig ő (is) nagyon bízik a hárslevelűben. Ezen napon viszont meghálálták a bizalmat a pohárba kerülő tételek.
Sosem rejtettem véka alá, hogy kifejezetten kedvelem a Somlói Apátsági Pince borait, minden vélt vagy valós, ízléstől függő vagy objektív gyengeségeikkel együtt. Az a helyzet, hogy a professzionálisra csiszolt, de mégis velejéig őszinte termőhelyközvetítés, a természethű borkészítés és az átlagon felül tartalmas borok konstellációja számomra minden egyéb plusz nélkül is olyan előnyből indítja a pince szortimentjét, amit már tényleg csak egy alapjaiban rossz, hibás bor tud(na) leküzdeni. Tudna, ugyanis ilyennel még nem találkoztam, aminek jobb esetben az az oka, hogy a kvázi sikertelen próbálkozások nem kerülnek forgalomba, rosszabb esetben pedig csak én vagyok felületes. Vissza a tárgyra: komolyabb referencia és mélyebb visszatekintés nélkül szeretnék múltidézni a 2010-es tramini (akkorát ütött, hogy lassan, de biztosan elkezdtem gyúrni egy 2010-től induló vertikálisra), a 2011-es furmint és juhfark sikerével. Közben eltelt egy év, tizenegyet tizenkettő váltotta, de sajnos úgy tűnik, hogy a friss évjárat vagy egyáltalán nem tud repülni, vagy még csak a szárnyait bontogatja. Balogh Zoltán elmondta, hogy a hárslevelűt leszámítva nem sikerült kiemelkedő borokat tölteni a palackba. Hogy konkrét legyek: az évjárat teljes olaszrizling-készlete címkétlenül a pincénél maradt. Bár a tizenegyes sikere megénekeletlenül maradt, én azért nagyon szerettem, úgyhogy különösen siratom a friss évjáratot. A juhfark szerencsére forgalomba került, bár az ár is jelzi, hogy ez most „egyszerűbb” lett, mint az elődje. Megkóstoltam és az utolsó tizenegyesem kidugózásával alá is támasztottam ezt az állítást.
Hegyaljai borászok kis csoportja gyűlt össze az egyik szerencsi pince kóstoló helyiségében egy márciusi péntek délután. Az összejövetel apropóját tájidegen borok szolgáltatták: sauvignon blanc-ok kerültek a poharakba szerte a világból.
A kóstoló ötlete már régen megszületett, de eredetileg még csak a találkozónak helyet adó család - erősen sauvignon blanc-rajongó - új generációjával beszélgettünk róla, hogy amikor egyszer a fővárosban járnak, megkóstolhatnánk néhány Loire-völgyi és új-zélandi tételt együtt. Telt-múlt az idő, a kóstoló sehogy sem akart összejönni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy a helyszínt áttesszük Tokaj-Hegyaljára, és végül „kicsit” kibővítettük mind a résztvevők, mind az áldozatnak szánt borok körét is.
A Boscolo Hotel – New York Palota épülete idén már a harmadik alkalommal adott helyet a Badacsony New Yorkban elnevezésű rendezvénynek, a borvidék éves budapesti borbemutatójának. Az impozáns épület egyik szárnya jó fél napra megtelt badacsonyi borászokkal és a badacsonyi borok szerelmeseivel, és természetesen a budapesti borkóstolók törzsközönségével. Minden évben egy, a borvidékre jellemző fajtát helyeznek a rendezvény fókuszába, idén a kéknyelűre esett a választás.
Idén április végén második alkalommal rendezik meg a sárospataki Rákóczi-várban a Nagy Tokaji Borárverést. Az első alkalommal a 22 egyedi, csak az árverésen hozzáférhető tételből 13 talált gazdára. Idén 20 termelő ugyancsak 22 különböző, egy-egy 136 literes gönci hordónyi tétele kerül kalapács alá 2014. április 26-án. A bevétel egy részét a borvidék újjáépítésére használják fel
Akárcsak az előző évben, a Nagy Tokaji Borárverés a Tokaji Tavasz nevű rendezvény központi eseménye lesz. A Tokaji Tavasz egy komplett hétvégére kínál programot az érdeklődőknek: buszos dűlőtúra Szepsy Istvánnal, borvacsora, az árverési tételek kóstolója, az aukció, és a Tokaji Borlovagrend újdonsült tagjainak avatási ceremóniája.
Tavalyi Languedoc-kóstolónk lehet mondani, hogy várakozáson felül sült el. Jogosan merült fel, mikor jön a következő. Hát most :)
Terrasses du Larzac. Itt találtam a képet.
Kicsit szélesítettünk a merítésen. Most nemcsak Languedoc, hanem Roussillon is bemutatkozott néhány tétellel. A vörösek elé felvezetésként került egy-egy komolyabbnak ígérkező fehér, illetve rosé tétel is. Árkategóriát tekintve pedig nem álltunk meg 25 Eurónál, hanem beillesztettünk a sorba néhányat a borvidék egyértelmű zászlóshajóinak tartott tételeiből. (A két legdrágább borból letöltöttem egy-egy decit és másnap csak azokra koncentrálva újra kóstoltam őket. Meglepő eredmények jöttek, így nem összemosva az első napi jegyzetekkel azokról az élményekről külön borleírások képében számolok be.)
A VinCE Heinemann teraszán szombaton rögtön a Villa Maria standjába botlottam. Nagy örömömre szolgált, hogy nem csupán a pincészet alap tételeit hozták el bemutatni, hanem a Magyarországon többnyire nem elérhető válogatás borokat is meg lehetett kóstolni. Vasárnap több időm volt körbejárni, és mivel a tömeg sem szállta meg ezt a részt, én sem rohantam, és nyugodtabban el tudtam merülni az egyik legismertebb új-zélandi birtok boraiban.
(A kép forrása: http://lovemarlborough.co.nz)
Amikor a Borjour Magnumon kóstolgattam a mátrai borokat, és a Benedek Pince standjánál is végigértem a soron, Benedek Péter adott ajándékba egy palack Öregtőkék Hárslevelűt, hogy nézzük meg nyugodt körülmények között. Hétfőn jött el az alkalom, hogy a Borjour Magnumon is jelen lévő kóstolótársammal összeüljünk, és kinyissuk a bort. A teljesebb élmény kedvéért előkaptam az otthoni készletből egy Epreskert Chardonnayt is.
Februárban Budapesten nem volt hiány boros rendezvényekben, hiszen ebben a hónapban került megrendezésre például a Borjour Magnum és Bikavér Párbaj is, a Furmint Február rendezvénysorozatának köszönhetően a fajta kedvelői akár hetente több alkalommal is a furmintos palackok mélyére nézhettek a különböző kóstolókon.
A Galéria12 Kávézó február utolsó előtti napjára meghirdetett Bott Pince-kóstolója az igen mozgalmas hónap méltó lezárásának ígérkezett, ráadásul Bodó Judit és Bodó József meglepetést is ígért a vendégeknek.
Minden burgony-fixált tag nagy megelégedéssel nyugtázta, hogy az idei VinCE sztárvendége nem más, mint maga a nagy Coates. A valaha élt legnagyobb Burgundi-szakértőnek tartott Clive Coates MW számos alapművet publikált, pontszámait és birtokokat minősítő csillagait az egész világon mérvadónak tartják. Sokan voltak úgy, hogy a rendezvény forgatagát és a résztvevők – fogalmazzunk finoman – extrovertáltságát idén már nem vállalják, de végül a januárban meghirdetett mesterkurzus híre az évek óta gondosan épülgető VinCE-falakat is ledöntötte. Jómagam is így voltam valahogy, hiszen a hetvenhárom éves Clive Coates valóban rendkívüli, talán soha vissza nem térő élménynek ígérkezett.
Egyszerűen nem tudok változtatni azon, hogy a Rhône-völgyéről elsőként a Saint Cosme ugrik be. És jó úton vagyok ahhoz, hogy ez így is maradjon. Egyszerűen annyi konzisztensen kiváló borélményt kapcsolok ehhez a pincéhez, amely szinte minden mást elhomályosít. Amikor a túrát szervezni kezdtük, nem is volt kérdés, hogy a Saint Cosme a lista legelső helyén szerepel. A kezdeti lelkesedésem azonban hamar hűlni kezdett, mert a Louis Barroulnak küldött e-mailre csak nem akart válasz érkezni. Már teljesen lemondtam a dologról, amikor a harmadik, finoman erőszakos próbálkozásomra egy kurta kis válasz érkezett: „Július 18. reggel 9 óra. Nyugtázza!”. Nem sokat kellett gondolkodni megfelel-e az időpont, hiszen az öntörvényű, lobbanékony bortermelőként ismert Louis Barroulhoz bejutni és vele találkozni – úgy tűnik – nem tartozik az alapszolgáltatások közé.
Hollandia számos dologról híres, de aligha a borkultúra jut elsőként az ember eszébe, ha meghallja az ország nevét. Sör, hajózás, sajt, németalföldi festők, szélmalmok, Oranje, fapapucs, csatornák, hogy a coffee shopokat és az örömlányokat ne is említsük. Én most mégis Hollandiában (nem holland) borokkal kapcsolatban szerzett élményekről fogok beszámolni.
A múlt héten meglátogattam egy barátomat Hágában. Már korábban is terveztük, hogy megnézzük a város valamelyik belvárosi borbárját, de valami mindig közbejött. Az eredeti program most is úgy nézett ki, hogy náluk vacsorázunk valamit, és beszélgetés közben elfogyasztunk 1-2 palack bort, de végül az első palack után felkerekedtünk, és az esővel dacolva megkerestük a Pierre-t a városközpont közelében.
A Mészáros Gabriella által vezetett Borkollégium is csatlakozott a Furmint Február rendezvénysorozathoz, méghozzá egy elég komoly sort felvonultató furmint kóstolóval. Az eredeti terv szerint a borsor 15 tételből állt, ehhez jött még néhány bónusz tétel részben a résztvevők, részben Mészáros Gabriella jóvoltából. A borokat kivételesen nem vakon kóstoltuk, többé-kevésbé időrendben haladtunk, a frissebb tételekkel kezdve a kóstolást.
Amikor elindultam az idei Borjour Magnumra, három cél lebegett a szemem előtt: a mátrai kínálattal a lehető legszélesebb körben megismerkedni, a szokásosnál hamarabb áttérni a vörösborokra, és végül pedig nem kapkodni a bőség zavarában. A mátrai borokat illetően viszonylag hiányosak a tapasztalataim, úgy éreztem, hogy legfőbb ideje ezeket pótolni. A tömegrendezvényeken jellemzően félidő tájékán szoktam észrevenni, hogy még mindig a száraz fehérek kóstolásánál tartok, van még hátra vagy 10 tétel ezekből, amit mindenképpen meg akarok nézni, és a vörösökhöz még hozzá sem szagoltam. Régebben általában ilyenkor kezdődött az értelmetlen rohanás.
A rohanásról szép lassan leszoktam, viszont a kényelmes kóstolás most is azt eredményezte, hogy 4 óra elteltével még felé se néztem a mátrai sornak. Végül a délebbi borvidékek teljesen kimaradtak a szórásból, és nagyjából 4:1 lett a megkóstolt fehér- és vörösborok számának aránya. A mátrai borkínálatban viszont sikerült alaposabban megmerítkeznem, bár később, mint terveztem, ami sajnos azt jelentette, hogy már tömeg volt. Az egyetlen bükki illetőségű kiállítóra a kóstoló elején elég sok időm jutott. A fesztiváljellegű kóstolás miatt a pontozást mellőzném.
Egészen múlthét péntekig abban a hitben éltem, hogy tudom, milyen az, amikor a rajnai rizling jó: nagyon jó. Aztán Tar Ferenc elhúzta előttem a mézesmadzagot egy vágtaszerűen levezényelt tizenhárom boros, nyomokban egyéb érdekességeket is tartalmazó kóstolósorral, és azóta is próbálkozom az értékrendem újrakalibrálásával. Értem én, hogy izgalmas és fontos a hazai rajnai, Badacsonyban (minimum) már bizonyított is, de úgy érzem, hogy bizonyos dimenziók általánosságban hiányoznak az itthoni kedvencekből. Ilyen például a metsző tisztaság, a megbonthatatlan egység és a direkt, nyomuló gyümölcsöktől és petroltól mentes frissesség. Arról nem is beszélve, hogy miközben egy hatéves gyerek érdeklődési lendületével és kíváncsiságával fürödtem meg brutális sebességgel mindenféle nemzetközi klasszisban, megkóstoltam életem eddigi legrégebbi borát. A kóstoló tranziensei még a mai napig sem csengtek le.
Izgalmas pályát járt be a Villa Sandahl az elmúlt két-három évben. Szinte a semmiből felbukkanva bloggereket tartolt a 2011-es évjárat, de még a szkeptikusok sem vitatták, hogy valami megmozdult Badacsonyban. Ezek után volt botrány egyszer és még egyszer, aztán valamiért úgy alakult, hogy az összeesküvés-elméletek nemcsak elterelték a figyelmet a borokról, de mintha meg is keserítették volna őket. Jómagam igyekeztem félredobni az eszméket és a mindenféle külföldi mércét, így a 2011-es évjárattól korrekt, átlagon felüli, de brutálisan túlárazott borokat kaptam. Bár nem kóstoltam mindent, de amit igen, abban semmi kivetnivalót nem találtam. Egészen addig, amíg nem nekem kellett kicsengetni a húzós ezreseket. Aztán telt-múlt az idő, de 2012-ről valamiért mindenki hallgatott. Ha nem keresem fel a hivatalos oldalt, akkor azt hinném, hogy nem is készült bor; pedig készült, nem is egy, hanem öt: négy rajnai és egy olasz. Az egyik rajnait különösebb felhajtás nélkül a legnagyobb borkereskedő is berakta a kínálatába (emlékszünk még arra a bizonyos 2011-hype-ra?), meglepő módon egy kerek ezressel olcsóbban, mint az eddigi legolcsóbbat. Ennyit már hajlandó voltam leszurkolni egy Sandahl-palackért, hogy megtörjem a csendet, és hogy eloszlassam a gyanút a kínos hallgatás körül.
Ritka kegyben lehetett annak része, aki még időben asztalt foglalt az Olimpia étterem január végére meghirdetett Szimultán Borestjére. A vacsora különlegességét az adta, hogy a Szentesi József által élesztgetett régi magyar szőlőfajták végre nyilvánosan is főszerepet kaphattak. És nem is akármilyen kontextus hívta keringőre a száz éve elfeledett neveket. Az Olimpia étterem séfje ugyanis a 14 bemutatott tétel mellé egy hétfogásos, „csúcsgasztrós” ételsort tett az asztalra. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy nagy hiba legyen kihagyni.
Múlt héten egy kedves barátom meghívott egy zártkörű syrah-kóstolóra, aminek a Dynamobake Étterem adott helyet. Mindenki hozott magával legalább 1 palack bort, csak a fajta volt megkötve. Végül 10 magyar és 4 újvilági tétel került az asztalra + 1 kakukktojás. Vakon kóstoltunk, majd mindenki megjelölte a 3 kedvencét és összesítés után lepleztük le a borokat. Kóstolási sorrendben közlöm a jegyzeteket.
Szerintem most ezzel el is indítok egy sorozatot. Kedvenc hazai fajtám jeles képviselői alkalomadtán szembeállítva kedvenc nemzetközi fajtám képviselőivel. Nézzük mit mutatnak egymás mellett. Első körben Homonna Rány 2012 Vs. Van Volxem Altenberg 2012 került sorra. Persze amikor kóstoltam őket, még nem tudtam, hogy eme sorozat első részei lesznek, sőt azt se, hogy egyáltalán lesz ilyen sorozat, merthogy épp azt se gondoltam, hogy pár héttel később ismét aktív borblogger leszek :)
Vissza a párosításra. Úgy alakult, hogy egyszer csak nagyon kíváncsi lettem a Homonna Rány-ra. Új dűlő a szortimentben, kő kő hátán, olyannyira, hogy már-már „megöli az embert”, öreg tőkék, csupa olyan dolog amire én izgulok. :) Másfelől viszont épp a Homonna dűlős borok újszerű árazása volt az egyik legmeghökkentőbb a Bortársaság 2012-es szortimentjében. Valahogy semmi problémám nem volt azzal, amikor háromezervalamennyi volt a birtokbor, ötezer környéke a Határi. Aztán még az se rázott meg, amikor 2009-ben megszűnt ezek különválasztása és a Határi árában futott tovább az immáron egyetlen száraz, a birtokbor. Csak a Határi adja a gerincét és az, hogy a többi miatt befogadhatóbb lesz még lehet előnyére is válik a sokszor semleges, túlságosan rigid dűlős bornak. Az elvárásaimat a 09-es tétel maximálisan igazolta, az évjárat egyik legjobb borának tartottam Tokajból, a 11-es már kevésbé nyűgözött le. Aztán most megint különvált a dolog. Megjelentek ismét a dűlősek, csak immár 10 rugóért. Kemény. A birtokbor maradt az elmúlt évek alatt kialakult új árkategóriájában, ami szintén keltett bennem némi ellenérzést, ugyanis kissé rosszmájúan nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy immár nélkülözi a legszebb anyagokat, hiszen azok feltehetőleg a drágább borokba mentek.
A kíváncsiság csak győzött, így végül csak megvettem a Rány-t, de már előre hergeltem magam, hogy úgyse fogja megérni az árát. :)
Idén 5 éves a Furmint Február. Ennek örömére a rendezvénysorozat szervezői - Tóth Adrienn és Kézdy Dániel - január végén egy különleges kóstolóra hívták a hazai borsajtó képviselőit, ahol néhány borász és kereskedelmi forgalomban ma már nehezen elérhető furmintjaik társaságában, oldott, laza hangulatban készülhettünk fel a februári eseményekre.
A kóstolónak egy régi óbudai gyárépület legfelső emeletén található, szépen felújított rendezvényterem adott otthont. Bodó Judit (Bott Pince), Balassa István (Balassa Bor), Dorogi István (Dorogi Testvérek Pincészete) és Szilágyi László (Gizella Pince) kóstoltatták boraikat, amelyeket Vinoport saját készletéből bocsátott rendelkezésükre. A családias hangulatú összejövetel minden résztvevő számára tanulságos volt, hiszen a régebbi tételek jó részét maguk a borászok is hónapokkal, vagy akár évekkel ezelőtt kóstolták utoljára.
A Borrajongót ungert és jómagam képviseltük, a jegyzeteinket az ilyen esetekben megszokott négykezes stílusban közlöm.
Cornas-i kiruccanásunk következő állomása Vincent Paris, akit Franck Balthazarhoz hasonlóan a borvidék egyik fiatal csillagának tartanak. A ma negyven körül járó Paris pályája elején megfordult pár vezető Saint-joseph-i borászatnál, majd 1997-ben indította el saját birtokát. Hogy semmi ne csúszhasson félre, az első évjáratok során nagybácsikája, a legendás Robert Michel tanácsait követte. A viszonylag fiatal, de tapasztalt borász hamar híres lett modern felfogásban, de a termőhelyhez mégis hűen és kíméletesen készített borairól. Amellett, hogy ma már jól ismert és neve gyakran szerepel a Wine Advocate, a Wine Spectator és más fontos orgánumok hasábjain, Vincent Paris közösségi szerepet is vállal, hiszen társelnökként a cornas-i hegyközség ügyeit igazgatja.
Még el sem érkezett a furmintot a középpontba helyező februári rendezvények ideje, de tokaji borokból már januárban extra adagban részesültem. A Bortársaság 2012 decemberében hagyományteremtő célzattal tartotta meg első évjárat-bemutatóját, az aktuálisan piacra kerülő 2011-es tételekkel és a borokat készítő borászatok képviselőinek részvételével, óriási érdeklődéssel övezve.
A 2012-es évjárat bemutatójára idén januárban került sor, az első bemutatóhoz hasonlóan két részletben. Az érdeklődés idén sem csökkent: mindkét kóstoló betelt alig néhány nap alatt. A borokat a borászatok képviselői – többnyire maguk a borászok – is elkísérték. Az idő legnagyobb részében beszélgettem így nem jegyzeteltem különösebben részletesen, és azon is gondolkoztam, hogy eltekintek a pontozástól, tekintettel arra, hogy a borok még nagyon fiatalok. Több borász is úgy értékelte, hogy ha csak rajtuk múlna, ezek a borok piacra kerülés helyett még érlelődnének. Végül maradtak a pontok, amolyan jelzésértékkel. Következzenek a borászatok, és a borok, távirati stílusban.
Tejbetökként vigyorgunk Szomjas Gödénnyel, ahogy a terepjáró platója időnként irdatlan nagyokat mér a hátsónkra. Igaz, a pelikán alatt jó szolgálatot tesz egy pihe puha microthiolos zsák, nekem csak a pőre fém jutott. Fülig ér a szánk, de nem csak azért, mert a pincében már jócskán fogyasztottunk. Szürreálisan indult ez a cornas-i látogatás. Az appelláció egyik feltörekvő sztárjához, Franck Balthazarhoz igyekeztünk. A megadott címen természetesen még ráutaló jel sincsen. Kis kevergés-kavargás, végül is nem nagy ez a falu, a főtérhez közel lesz. Cornas ősöreg temploma tompa puffanással jelzi, megérkeztünk. Míg én gépé-gépkocsimmal a középkori falat amortizálom, a másik kolléga a kis főtéren kérdezősködik. „Cave de Franck Balthazar?” – állít meg egy dolgosnak látszó negyvenes, Adidas-gatyás tagot. „Moi” – bök magára a fickó, majd egy gyors mozdulattal a szemközti kapu felé biccent. Be-sza-rás.
Többször készültem Egerbe az elmúlt 2-3 évben, azonban a legkülönfélébb akadályok – márciusi ítéletidő, betegség, egyéb váratlan események - mindig meghiúsították a tervezett utazást. A hétvégén derült égből villámcsapásként adódott egy lehetőség, hogy többedmagammal részt vegyek egy gyors pincetúrán, le is csaptam a kínálkozó alkalomra. Kissé spontán ment a szervezés is, de így is sikerült kitölteni a rendelkezésre álló időt: végül a Bolyki Pincészetnél és Vincze Béla Borászatánál kötöttünk ki.
Régóta halogatott adósságomat törlesztettem, amikor végre közelebbről is megismerkedtem a bodrogkeresztúri szőlőbirtok dűlős boraival. A korábbi évjáratokkal többször találkoztam már rendezvényeken, ahol rendszerint ízlettek, de valahogy soha nem jutottam el odáig, hogy a futtában szerzett tapasztalatokat otthoni kóstolással megerősítsem, vagy épp megcáfoljam. Mindenestre tavaly elégedett voltam az ajándékba kapott 2009-es cash-flow muskotállyal, ráadásul a 2011-es borok kapcsán meg is jegyeztem, hogy a Bárdos Sarolta által igazgatott szőlőbirtok tartja a legokosabban árazott szortimentet. Ez az állítás szerencsére igaz a 2012-es borokra is: a dűlős furmintok négyezer alatt maradnak, a birtokborok alig kerülnek többe, mint kétezer, ami extrém alacsonynak számít a borvidéki kontextusban (sírtunk is miatta eleget). Az ár és a minőség kapcsolatának milyenségét két 2012-es csúcsszáraz dűlős furminton keresztül igyekeztem faggatni több napon át.