A Kertész Pinot Noirral áttérve a vörösborokra a Pannonhalmi Apátsági Pincészet Infusio 2009 kerül a poharamba. Fűszerpaprikás, lekvárosan gyümölcsös, jó adag fával. Vakon biztosan szekszárdinak tippelném, mindenféle szempontból izgalommentes. A Balla Géza Prémium Kékfrankos Sziklabor 2009 nagyon mediterrán jellegű, jól egyesíti a túlérett és érett gyümölcsös jegyeket, miközben nagyon koncentrált és sem az alkoholja, sem az illója nem kevés. A Prémium Cabernet Franc 2009 kissé oxidált, jóval keskenyebb anyag, de így is érezhető benne az alkohol. Az est legzúzósabb tanninját mondhatja magáénak. A Gere Kopár 2009 úgy tűnik most debütált a nagyközönség számára, igaz forgalomba majd csak jövőre kerül. Koncentrált, kissé zártnak tűnik, elég tanninos, a friss gyümölcsösség csak a háttérből muzsikál, mindenesetre van benne fantázia, de a kiválósághoz még évekre is szükség lehet.

Borunk a palás és köves Spern Steiner dűlőben telepített, biodinamikus művelésű cabernet sauvignon tőkék terméséből készült. A meleg és száraz évjáratnak, valamint a rendkívül alacsonyan tartott hozamnak (20hl/ha) köszönhetően jó minőségű, egészséges és tökéletesen érett alapanyagot szüreteltek. Fatartályban erjedt, majd ezt követően hordóba került. Érdemes exponálni, hogy a minimális kénhasználatnak hála teljes kénje 15mg/l (!), amely talán az allergiás borfogyasztók számára is elfogadható mennyiség. 2011 decemberében palackozták, összesen 2.500 üveget töltöttek le belőle.

No, és mit tartogathat a Pingus-üveggömb a jövőre nézve? Nem rég a The Drink Business hasábjain jelent meg egy érdekes interjú Peter Sisseckkel, akinek érdeklődése középpontjában mostanság a hozzáadott kén nélküli „természetes bor” áll.[1] “A természetes bor ötlete érdekes. A legkiválóbb példák nagyszerűen tiszták és jók mikor fiatalok, de nagyon törékenyek. Bármilyen terroir-kifejeződése is van ezeknek a boroknak, gyakran a brett és az oxidáció takarják el őket. [...] A Pingus egyelőre nem lesz természetes bor. Meg akarom nézni, meddig mehetek el. [...] A legnagyobb probléma, hogy én érlelhető borokat akarok készíteni, ami nagyon nehéz kén nélkül. Annak ellenére, hogy soha nem használtam sokat a Pingushoz, egy kis kén alapvetően szükséges.” – mondja Sisseck az interjúban. Sőt, befejezésül olyasmit pendít meg, amire pont ennél a birtoknál nem számítottam. Azt mondja, a 100% tempranillo használatával talán „túl messzire ment”. Hogy visszaálljon a „balansz”, helyi fehér fajták hozzáadásával kísérletezik.[1]

Szösszenetnyi szünetet tartva a spanyol Ribera del Dueroban levezényelt ámokfutásom epizódjai közt, most végre két magyar fehérről írok. Baráti körben bontogattuk őket, sokat vártunk tőlük, de végül csalódást keltettek és kénytelenek voltunk erősen lelombozódni. Mindkét terroir-furmint gyenge szereplése különösen riasztó számomra, hiszen mindannyian azt gondoltuk, hogy ezek a magas minőségű és drága borok akár egy évtizedig is érlelhetőek a pincében. Legalábbis hittünk benne, hogy gondos készítőik erre szánták őket, magas beltartalmuk és más paramétereik pedig hosszú életre predesztinálják ezeket a palackokat. Azért invesztáltunk beléjük pénzt, mert évekig akartuk figyelni fejlődésüket és újabb és újabb élményekkel akartunk gazdagodni. Túlzóan sokat vártunk volna?

A blog látogatói többször is olvashattak már jellemzést hasábjainkon a nagyszerű moseli pince borairól. Egyértelműen nagy kedvenc nálam is, úgyhogy igyekszek (lehetőleg rövid) időnként bontani egy-egy palackkal. Néhány napja kóstoltam ezt az édes riesling-et és nem okozott csalódást. Nagyon halvány citromszín. A várt fülledtség ezúttal sem hiányzik, kis szellőztetéssel azonban távozik. Izgalmas, alig közepesen intenzív illat minerális jegyekkel, háttérbe szoruló, de igen elegáns citrusos-primer szőlős aromákkal. Közepes test, mégis rendkívül könnyednek ható, légies szerkezet, pici szénsavval. Csemegeszőlő, mandarin, ásványok. Kiválóan integrált jelentős mennyiségű maradékcukor, zizegő, bájos savak, egész szájat betöltő fantasztikusan friss korty. Örömbor, nehéz elképzelni, hogy valaki ne szeretné…Eléri a 7 pontot, némi fókuszáltságot és további rétegzettséget hiányoltam, az ugyanezen évjáratból származó Wehlener Sonnenuhr és Graacher Himmelreich picit jobban tetszettek.

A chenin blanc egyike a kedvenc szőlőfajtáimnak, bár igencsak érintőleges tapasztalatokkal rendelkezek a belőle készült borokat illetően. Eddig elsősorban Vouvray-ből származó példányok landoltak a poharamban (amik közül többet is nagyon szerettem), pedig hallomások és a tankönyvek alapján máshol is készítenek belőle figyelemre méltó borokat. Ezen vidékek közé tartozik Dél-Afrika is. Ezért (és a viszonylag jó USA-beli felhozatal miatt is) vásároltam három chenin-t, egy relatíve olcsó, belépőszintnek tekinthető, egy közepes árfekvésű és egy felsőkategóriásnak mondott bort. Szépen meg is kóstoltam őket, ahogy kell és végül az alábbi kóstolási jegyzeteket vetettem papírra:

Ribera del Duero a világ azon kevés borvidékeinek egyike, ahol a hatalmas tőkebeáramlás iszonyatos fejlődési tempót diktált az elmúlt két évtizedben. Ennek az időszaknak mindennél jobban magán viseli lenyomatát a Bodegas Aalto, amely néhány évjárat alatt ért fel a csúcsra. A siker tartósnak bizonyult és az Aalto ma már bérelt hellyel rendelkezik Ribera del Duero elitjében. Mikor a pincészetet felkerestem, arra voltam kíváncsi, hogy milyen háttérre lehet szükség a kurta évtized alatt bejárt üstökösi karrierhez?

A Vega Sicilia látogatást bemutató monstre poszt-sorozat záró epizódja következik. Megismerhetjük végre a Valbuena és az Único titkait, sőt meg is kóstolhatjuk őket. Ehhez egy pihe-puha tejes báránynak is át kellet költöznie az örök gyapjúmezőkre, de utólag ezt egy pillanatra sem bántuk. A kóstolóra és az ezt kísérő kései ebédre a Tudela de Duero faluban található Zurita étterembe megyünk. A helyi specialitásokat kínáló Zurita kellemes és nyugodt környezetet kínál a kóstoláshoz, a kemencében izzó-ropogó fahasábók – egy pillanatra feledtetve a kinti hőséget – barátságos hangulatot kölcsönöznek a modern étteremnek. 

Magyarországról cipeltem magammal ezt a bort és egy kedves ismerősöm szülinapján bontottuk nemrégiben. A Balassa borokat a 2006-os évjárattól fogva nyomon követem és szívesen fogyasztom. A 2009-es száraz tételekkel még csak pár palack beszerzéséig jutottam, ez volt az első, aminél a kóstolásra is sor került.

Világos aranyszín, ránézésre is sűrű anyag. Gazdag, kis melegedéssel méginkább vonzó illat: jelentős mineralitás, száraz szénás-virágos hangulat, nyári körte-alma, kis mézesség. Testes, koncentrált korty kifejezett mélységgel és gazdagsággal: ízben is az ásványos jegyek viszik a prímet, mellettük a gyümölcsös-fűszeres aromák csak kiegészítik az ízspektrumot. A jelentős mennyiségű virgonc, érett savak mellett kis cseresség is érződik. Kifejezetten hosszú utóíz. A korábbi évekhez hasonlóan ez a Balassa furmint is a fajta erőteljes arcát mutatja, koncentrált bor, jelentős termőhelyi bélyegekkel. Nagyon szép, 7 pont.    

A Terra Australis kóstoló második, egyben záró része következik. Az első rész itt olvasható.

„Az élet elmúlik, így is, úgy is. A feledhetetlen pillanatok teszik széppé. Ez a Terra Australis lényege. Feledhetetlen borok, feledhetetlen előadásmód és kőkemény őszinteség. Így működött 12 évig. A jópofizás, álmosolygás és öltönyök borvilágában ez idegennek tűnik. Ez a Terra Australis szabadsága.”

Késő délután, rekkenő hőségben érkezünk a Finca Santa Martához. A tanya (finca) a Roa és Anguix falvakat összekötő úttól egy kurta kilométerre fekszik. A csend és nyugalom ára csak a rövidke dűlőút, a villa – mert koránt sem tanya ez – elegáns homlokzata diszkréten bújik el a hullámzó szőlőhegyek közt. A veszélyesnek tűnő házőrzők csak a szemhéjukat billentik ránk az árnyékból, egy leheletnyi energiát is sok volna most pazarolni. Igaz, ami igaz, rettenetesen meleg van. Látogatásunk részleteit még hetekkel ezelőtt María del Yerroval egyeztettem le. Helyi ügyekben kisebb segítséget is kértem tőle, ő pedig szó nélkül elintézett néhány nagyon fontos telefont. Még nem is találkoztunk, de Maríának már akkor feledhetetlen élményeket köszönhettem. No, de ne szaladjunk ennyire előre!

A következő kiruccanás célpontja a Pedrosa de Dueroban található Bodegas Rodero. A tavalyi Ribera del Duero nagyboros kóstolónkon a Reserva 2004 mindannyiunkat elbűvölt. A gyümölcs szuperérettsége, a tannin és a hordó finomsága kevés helyet hagyott a kritikának. Amikor a ribera del dueroi túra ötlete felmerült, az elsők között kerestem meg a pincészetet. Carmelo Rodero családja négy generáció óta foglalkozik szőlőtermesztéssel. A dédnagyszülők kicsiben elkezdett háztáji gazdaságát a nagyszülők teljesítették ki igazán, később ők hozták létre a pedrosai termelőszövetkezetet. Carmelo éppen ebbe szövetkezetes miliőbe született bele, de néhány év után változtatott: saját lábára állt és 50 hektáron megtermelt szőlőjét önállóan kezdte értékesíteni. Miután 15 éven át tudhatta kliensei között a mitikus Vega Siciliát, Carmelo elegendő önbizalmat és eltökéltséget gyűjtött egy saját bodega megalapításához.

Repülőtéren jutottam hozzá, 29 Euro volt. Parker 90 pont, Wine Spectator 91, Cellartracker 90.5  8 jegyzet alapján.

Zárkózottan induló, de idővel szépen nyíló illat. Ideálisan érett málna, szilva, édesebb fűszerek. Közepesnél nagyobb testű korty. Élénk, cizellált, de csiszolt savak, illetve közepesnél több, érett, finom tapintatú, de jó tartású tannin gondoskodik profi szerkezeti vázról. Telt ízek, kifejező gyümölcsösséggel,  fűszerességgel. A középen szépen bontakozik az anyag, van fókusza, vezetése a kortynak. Viszonylag hosszú lecsengés, egyensúly, egység. Semmilyen fronton se világraszóló, de minden szinten átlagon felüli, elegáns tétel. 7 pont.

Viszonylag mély illat, komplex fűszerességgel. Érzetem szerint ez lényegesen nagyobb százalékban származik a remek hordóból, mint a gyümölcsből, de kétségtelenül szép. A fűszerek mellett érett szilva és szeder adják a gyümölcsösséget. Közepesnél teltebb korty. A tannin valahol a közepes és a sok között, érett, sima, bársonyos. A savak is finom tapintatúak, kissé puhák, de elégséges tartást adnak. Szép intenzitású ízek, az illatnak megfelelően érett kék és fekete gyümölcsöket, valamint hordófűszereket találhatunk. Közepes, vagy attól picit hosszabb lecsengés. Tiszta, profin elkészített, finom bor, de a klasszis szinthez én több mélységet, erőt várok. Stabil 6 pont.

Ribera del Dueroval való ismerkedésünk elsőként a Bodegas O. Fournier-hez vonzott minket. Reggel van, Berlangas de Roa faluban járunk. Ennénk-innánk valamit, de csak lehúzott redőnyöket látunk, sem ember, sem más meg nem mozdul. A birtok a faluból egy pár kilométeres földúton érhető el, gabonaföldeken és ártéri nyárfásokon hajtunk keresztül. A Duero nem lehet innen messze, a folyami üledékes talajt akaratlanul is kiszúrom. A spanyol tulajdonú O. Fournier csoport összesen három borászatból áll. A projekt 2000-ben indult Mendozában, ahol ma közel 110 hektár termőterülettel rendelkeznek. A remek adottságok mellett a kedvező földárak és az alacsony termelési költségek miatt kezdtek Dél-Amerikában. A dueroi borászatot 2002-ben, a chilei projektet pedig 2007-ben indították útjára. A munka José Spisso főborász irányításával zajlik, aki a 3 birtok között ingázva ellenőrzi és felügyeli a helyiek munkáját. Laura Terrazas borásszal van találkánk, aki Ribera del Dueroban felel a borok elkészítéséért. Laura közvetlen és jó kedélyű, rögtön a szőlő irányába mutat, lássuk, miből lesz a cserebogár.

Az utóbbi időszakban egyre több francia bort kóstolok és iszok, a fókusz pedig egyértelműen Burgundiára összpontosul. Sajnos erről a vidékről még az alapszintű kóstolási ismeretek megszerzése is viszonylag költséges, dehát ingyenes tanulási lehetőség amúgy is ritkán pottyan az ölünkbe. A közelmúltban néhány, a belépő szinttől mindenképpen magasabbra pozícionált fehérbort kóstoltam a remeknek tartott 2009-es évjáratból. Az alábbi tételeket vettem górcső alá: