(Kedves olvasónk, Török Attila cikkét olvashatjátok. Köszönjük!)

Beszéljenek hát a tények. Ha a magyar bor és a külvilág szóba kerül, a vélemények néha önsajnáltatók, máskor inkább önámítók. Jogos ilyenkor a kérdés: milyen adatállományra is támaszkodnak ezek? Első nekifutásra a nemzetközi (pld. FAO) export-statisztikákhoz fordulhatunk. Ám ezek mennyiségi szemléletűek, s ebben a versenyszámban a felaprózott termelési struktúrájú magyar borászat behozhatatlan hátránnyal indul. Mást kell hát kitalálni. A világ csúcsgasztronómiájában már nem a mennyiségi szempontok dominálnak. Itt kis tételek is figyelemreméltó pályát futhatnak be, a tömegtermékeket pedig a legtöbb sommelier kerülni igyekszik. Próbáljuk hát meg borainkat ebben a közegben “felmérni”. A módszertan egyszerű: végig néztük 4 kontinens 35 országa 107 városának 999 éttermének borlapját. Ahol van ilyen, a Michelin csillagosoknál kezdtük, de általában is igyekeztünk a színvonalasabbakra szorítkozni. (A részletes borlap azért utal arra, hogy igényesebb étteremről van szó.)

Mit mutat egy aszú alig pár hónappal a szüret után, 10 évesen, illetve 20 évesen? A kérdésre választ kaphatott, aki múlt héten szemfüles volt, észrevette a Disznókő Pincészet által meghirdetett facebook-eseményt és betért egy kóstolóra a tavaly nyílt Veritas Borbárba. Természetesen ugyanazt a bor lehetetlen egyszerre frissen, 10 évesen és 20 évesen kóstolni, de az aszúk érési fázisaiba remek betekintést nyújtott a kóstoló. A Disznókő képviselői kedd délután egy 1998-as és egy 2008-as 5 puttonyos aszút kínáltak az érdeklődőknek és megmutatták a 2017-es aszúmintát is, jelenlegi, szinte újszülött állapotában. Három rövid széljegyzet következik.

A borkedvelő emberekre általában jellemző, hogy ha olyan országba utaznak, ahol történetesen bor is készül, hazaúton megpakolják a bőröndöt néhány palackkal mintegy látókör-tágítási céllal. Januárban kis kompániánk összegyűjtötte a kevésbé mainstream-borországokból - többnyire a Mediterráneum környékéről - importált palackjait egy össznépi kóstolóra, én meg úgy gondoltam, hogy ez a téma remekül passzol a rejtőzködő borvidékek sorozatba, úgyhogy íme, itt a sorozat első különkiadása. :)
 

Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.

"Friedrich Dániel útja a Degenfeldtől a Pántlika Pincészet érintésével a Szent György-hegyre vezetett, egy éve Szászi Endrénél dolgozik. Időközben szintén szakmabeli párjával, Csizsinszky Dórával is egy kis családi tulajdonban lévő szőlőt művel és készít bort Badacsonyörsön, ahol fél hektáron olaszrizling, ottonel muskotály és rózsakő terem. A birtok egyébként a Badacsonyörs és Ábrahámhegy határán található Bagolykő szikláról kapta nevét." - írtam a Bagolykő Birtokról másfél évvel ezelőtt, egy villámlátogatás kapcsán. 
Akkor a pince első borait még mintaként szemléztük, azóta viszont kialakult a design és a 2016-os évjáratból már vannak kereskedelmi forgalomban elérhető tételek. Idén november végén Friedrich Dániel meglepett néhány palack 2016-os borral, amelyeket január elején meg is kóstoltam (másnap ungert is kapott egy kis ízelítőt a nyitott üvegekből). 

Míg octopus és sweetsole lankadatlan lelkesedéssel írnak dél-afrikai borokról a "műv.alkeszen", a borrajongó hasábjain ritkábban fordulnak elő a kontinens borai. Most viszont egy poszt erejéig mi is jegyet váltunk a vonatra. A kolléga urak szerintem már a kontinens összes Magyarországra szállító webshopját tesztelték, én azonban jelentős lemaradással küzdök Dél-Afrika-fronton, ennél fogva még többnyire beérem a Budapesten elérhető kínálat szondázásával. Így akadt a kezembe a mai poszt tárgya is.
Dél-Afrikában ugyan meglehetősen sok nemzetközi fajtával foglalkoznak (és ugye már hárslevelűvel is, ráadásul nemzetközi szinten is eredményesen, lásd a Tim Atkin MW-nél 94 pontra érdemes Lemberg Wine Estate Hárslevelűt 2015-ből), de talán nem túlzás azt mondani, hogy az ország két üdvöskéje a chenin blanc és a pinotage. Utóbbi eddig - finoman szólva - nem lopta be magát a szívembe. A chenin blanc-t viszont kedvelem, ráadásul a dél-afrikai borokat illetően több tapasztalattal rendelkező művelt alkoholisták is inkább a fehérborokat ajánlják ismerkedésre, szóval tél ide, tél oda, tegnap is fehérbort ittam. :)

A neszmélyi székhellyel rendelkező Kősziklás Borászat átlagon felül vált érdekessé az elmúlt években, és ez elsősorban a boraik stabil, megbízható és szerethető minőségének, mintsem valamiféle megalapozatlan prekoncepciónak köszönhető. Azt is elmondom, hogy szerintem miért.

Egyrészt égető szükség volt már olyasfajta megbízható minőségű, de ugyanakkor a tapasztaltabb ízlésűek figyelmét is felkeltő, szerethető borokra, amelyek szöszölés és túlelemzés nélkül is beválnak bárhol és bármikor, másrészt és mellékszálon pedig még egy kevesebb figyelmet kapó borvidék zászlaját is képesek egyre magasabbra emelni. Ez pedig nemcsak Neszmélynek és Komárom-Esztergom megyének, hanem az egész országnak is előnyére válhat, válik.

Aki még nem tette, vesse bele magát az alapszintbe nyugodtan, a rizlingszilvánitól az irsain keresztül a sauvignon blanc-ig élvezetes és szerethető majdnem minden, ami a pinceajtón túlra kerül. Én most léptem egyet felfelé és az alapszinteket elhagyva rápróbáltam egy nemzetközi fajtákból összeszűrt Kősziklás-házasításra. A stílus ugyan más, de a minőség-megbízhatóság még a Szirt esetén is változatlan maradt.

Gondolkodás nélkül iható, jó minőségű alap vörösborokkal még ma sem lehet Dunát rekeszteni Magyarországon, pedig nagy szüksége lenne ilyenre a híresen ár-érzékeny magyar fogyasztóknak. A külföldi nyomás nagy, se szeri, se száma azoknak az újvilági, spanyol vagy portugál boroknak, amelyek már bármelyik hipermarket polcáról bátran leemelhetőek, és stabil minőséget hoznak. Sokan afféle kármentő, "mindent bele" borként tekintenek az olcsó házasításokra (rosszabb esetben a borász is), pedig nem törvényszerű, hogy így legyen, lehet ezt a műfajt jól csinálni. Mi most szerencsére találtunk egy olyan alap vöröset, amit bármikor újra leemelnénk a polcról és a következő évjáratokban is figyelni fogunk rá.

Tar Ferenc és a Carpe Diem egy régóta tervezett és rendhagyó kóstolóval nyitotta meg a 2018-as évet. Feri ezúttal nem a saját kínálatból szemezgetett, hanem egy régi kedvencének vertikális sorával lepte meg az érdeklődőket, néhány bónusz tétellel kiegészítve. A Descendientes de J. Palacios Pétalos névre hallgató bora nálam is elég stabil szereplő az éves fogyasztásban, 2008 óta valószínűleg minden évjáratot kóstoltam, és kellemes emlékeket őrzök a borról, a ráadás palackok pedig különösen felcsigázták a kíváncsiságomat.
 

A Fill The Winebox csapata még a múlt év decemberében, a karácsonyi ajándékozási szezon előtt tartott egy utolsó kóstolót, azaz úgynevezett Minivino-t. Az eddigi kóstolókról, a cég koncepciójáról már többször szóltunk, ezen a téren nem is bocsátkoznék önismétlésbe. Újdonság is van azért a Fill The Winebox háza táján, még ha ez nem is öltött még teste. Hamarosan megnyitják ugyanis saját borbárjukat és borboltjukat, de erről többet majd akkor, ha mindez fizikailag is megvalósul, addig pedig maradjunk a legutóbbi MiniVino-nál. A borkereskedés mögött álló három barát az állandó választék szereplői mellett ismét magával hozott egy csokorra való új mintát. Az év végén már nem jutott idő a beszámoló formába öntésére, ezt most pótolom.

Figuláék 7ha névre hallgató házasítását nevezhetnénk amolyan birtokbornak is, ha éppen a borvidék és a pincészet első számú fajtája, az olaszrizling nem hiányozna belőle. Igazából nem is ez volt a házasítás célja, de erről majd később. Úgy rémlik, hogy a 2011-es lehetett az első évjárat, amelyet még mintaként 2012-ben a pincénél tett első, és sajnos eddigi egyetlen látogatásom során tartályból kóstoltam. Azóta emlékeim szerint mintha csak a páratlan évjáratokban - 2013, 2015 - készült volna el a 7ha - de nem, 2014-ben is, viszont az valahogy kimaradt -, előbbiről egyébként rövidebb vagy hosszabb formában a blog hasábjain többször meg is emlékeztünk. Az eddig kóstolt három évjárat volt annyira meggyőző, hogy ezekből be is szerezzek 1-2 palackot otthoni fogyasztásra, a héten pedig az éppen aktuális, eddig csupán fesztiválkörülmények között kóstolt 2015-ös kiadást bontottam fel. 
Január hónap a szezonális borfogyasztás íratlan törvényei szerint az északi féltekén ugyan vörösborért kiáltana, de egyrészt a hét második felében már szinte tavasz volt, másrészt saját borfogyasztásom csak mérsékelten mutat szezonális vonásokat, harmadrészt meg a jelen poszt tárgya nem éppen a pehelysúlyú fröccsbor-kategóriában játszik, tehát minden szempontból indokoltnak tűnt, hogy tegyek vele egy próbát.
 

A 2018-as év második írása még tavaly decemberben fogyasztott boroknak állít emléket, mégpedig egy dupla Bott horizontális sor képében. A Bott Pince borai az eddigi tapasztalataim alapján a borvidéki átlagnál sokkal jobban dacolnak az idővel, nem véletlen, hogy amikor fokozatosan elkezdtem felélni a 2011-2012-es évjáratokból származó száraz tokaji boros készletemet, nagyrészt az ő boraik maradtak utoljára. Decemberben egy-két - későbbi vertikális sorba szánt - palack kivételével ezek is áldozatul estek néhány szomjas toroknak és májnak.

A Lidl nemzetközi borkínálata szerencsére már évek óta stabilan bizonyítja, hogy nemcsak érdemes, de szükségszerű is kiemelt figyelmet fordítani rájuk a hazai hiperek szegényes, sokszor ötlettelen, érdemi lehetőségeket, alternatívákat nem kínáló terepén. Írtam már fehérről, vörösről és proseccóról egyaránt. Nem arról van szó, hogy csúcsostromló világklasszisokat lehet a hétvégi bevásárlással összekötve a heti élelmiszer közé pakolni. Inkább csak az van, hogy széleskörű és minőségi betekintést nyújtanak a nemzetközi borok világába. Ráadásul mindezt sokszor nevetségesen jó ár/érték-arány mellett teszik meg. És mivel a hazai közízlés és -vélemény jellemzően elmaradottabb a nemzetközi helyzet fokozódásának tekintetében, ezek a borok missziószerűen nyitnak ablakot a világra mindenkinek, ha éppen úgy van a szándék. A polcaikat én is rendszeresen és kitartóan szondázom, így történhetett meg, hogy az év végén puszta kíváncsiságból a kosárba emeltem a címszereplő spanyol vöröset. Másnap a nyakára is hágtunk, ráadásul kifejezetten elégedettek is voltunk azzal, amit a palackban találtunk.

A 2017-es év utolsó posztja a blog szerzőinek idén kóstolt külföldi kedvenceit gyűjtötte csokorba. Akovnál szinte teljes a franciák sikere, egyetlen olasz ikon férkőzött csak soraikba. Drbarta kedvenc borai legnagyobb számban szintén Franciaországból érkeztek. Rszabi nem hazudtolja meg magát, szokás szerint sok Valpolicella-termelő borát megtaláljuk a kedvencek között. Ungert listáján szám szerint északi szomszédaink és a franciák találhatóak meg legnagyobb számban, olasz és osztrák borokkal kiegészülve. Nálam idén többnyire a német rieslingek vitték a pálmát, de a legtöbb bor az én listámon is francia. Szóval, nálunk Franciaország nyerte a nem létező versenyt, de a  lényeg az, hogy idén is sok jó bornak örülhettünk.
Alább a részletes listák, természetesen várjuk az olvasók kedvenceit is, mi pedig ezúton is kívánunk boldog új évet minden borrajongónak! :)

Kettőezer-tizenhét végnapjai ismét ürügyet szolgáltatnak arra, hogy szerkesztőségileg összeszedjük azokat a borokat, amelyek bizonyos okok miatt emlékezetesek voltak. A továbbkattintás után elsőként a magyarokat gyűjtöttük csokorba a szokásos módon. Most pedig boldog(abb) új évet kívánva szeretnénk megköszönni az idei figyelmet, támogatást, követést, egyetértést és kritizálást. Buzdítanánk továbbá minden kedves olvasót és követőt a saját kedvenceinek megosztására akár itt, hozzászólás-formában, akár a legnagyobb közösségi portálon elhelyezett bejegyzés alatt, kommentben. Holnap jövünk a külföldiekkel, egyébként pedig jövőre minden bizonnyal újra találkozunk.

Évzáró poharazgatás borbarátokkal, születésnap, karácsony... volt bőven alkalom, hogy az év végén féltve őrizgetett palackok és régi favoritok nyíljanak. A nagyobb közösségi ivászatokra 1-2 nagyágyú mellett inkább közönség-kedvencek és várhatóan jól teljesítő "felső középkategóriás" borok után nyúltam, és persze a társaságnak köszönhetően érkezett néhány vendégpalack is. Az első etapban kóstolt borok egy része már a múltkori magyar egyvelegben megéneklésre került, az akkori sor külföldi és édes borai itt szerepelnek. A 4 különböző alkalom során kóstolt borokat végül a hagyományos bubis/száraz fehér/száraz vörös/édes választóvonalak mentén szedtem szét, a csoportokon belül ömlesztve kóstolási sorrendbe téve, bár igazából ennek túl nagy jelentősége nincs. :)

Ígérem, idén már nem lesz több egyveleg, holnap-holnapután a toplistákkal zárjuk az évet, és persze várjuk a kedves olvasók kedvenceit is! :)

A négy évvel ezelőtt komolyabb ráncfelvarráson és névváltáson is átesett tokaji államborászat kvázi-alapborairól már legalább kétszer írtunk bloghasábjainkon. Járjon utána itt és itt, aki valamilyen okból kifolyólag lemaradt, kimaradt. A reform szükségességével kapcsolatban véleményem szerint általános egyetértésről beszélhetünk, az úgynevezett új út sikerességét pedig mindenki ítélje meg saját belátása és nézőpontja szerint. A magamét már többször kifejtettem, szerintem az irány jó, a borok nemcsak szerethetők, de végre méltók is a borvidék régi nagy híréhez. Az alapszint kitisztítása kellemes, pénztárcabarát és populáris borokat eredményezett, melyek befogadhatók a laikusnak, de élvezhetőek a nagyfogyasztónak is. És hát van az a mondás, miszerint ha rendben vannak az alapok, érdemes lehet a többivel is foglalkozni.

Idén novemberre és december első felére nagyjából annyi megíratlan külföldi boros jegyzet gyűlt össze, mint máskor akár egy fél év alatt. A közeledő év végi ünnepek előtt és közben biztosan nyílik még számos palack, de az már egy következő történet lesz. Addig is itt az elmúlt másfél hónap termése határainkon túlról.

A Mikulás biztosan úgy gondolta, hogy nagyon jól viselkedtem 2017-ben, mert december 6-án gyors egymásutánban mindjárt két aszúkóstolón is részt vehettem. Sokan leírták már előttem, hogy milyen jó lenne, ha az aszú nem csupán az ünnepek alatt kerülne az asztalra, hanem bármikor ünneppé varázsolhatna egy szimpla hétköznapot is. Ami aszúink kivételes minősége ellenére is - lássuk be - egyelőre utópiának látszik, és biztosan csak hosszabb folyamat eredménye lehet. Az utóbbi években több bormarketinggel, borkereskedelemmel foglalkozó cég tűzte zászlajára az aszút decemberben, azzal a céllal, hogy - kezdetben - legalább az ünnepi asztalhoz bontsanak az emberek egy palackot a legnemesebb édes borból. Nekik köszönhetően sikerült egy nap alatt egy egész évre való aszút megkóstolnom.
 

A nem túl stabil, de létező gyakorlati tapasztalataim alapjára helyezkedve állítom, hogy nincsen túlkínálat a magyar színekben induló, érdekes és emlékezetes syrah-mezőnyben. A kereshető-adható indokok szokásszerűen sokfélék, de a legnyomósabbnak talán azt érzem, hogy a fajta egyfajta jogos hangsúlyhiánnyal küzd. Jogos, hiszen vannak sokkal egyedibb és megbízhatóbb fajtáink is, amelyek több figyelmet és erőfeszítést kapnak, érdemelnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sztori kudarcra van ítélve, mi is futottunk már bele izgalmas villányi és mátrai palackokba. Hasonló élmények után kutakodtunk most vasárnap is, amikor véletlenszerű tematikát találva összegereblyéztünk három palack tizenötös magyar syrah-t, hogy a délutánt lekísérve segítsenek a syrah-képem egyfajta aktualizálásában. Röviden az van, hogy három palackot, három stílust és három lépcsőfokot kaptunk. Persze akad hosszabb vélemény is, de csak a továbbkattintás után.

Aki esetleg böngészgette már a Kikelet Pince 2016-os borválasztékát, felfigyelhetett néhány újdonságra. Az egyik az Origo néven futó száraz házasítás, amelyen a Kikelet helyett Berecz Stéphanie neve szerepel és a Kikelet-borokhoz képest új arculatot is kapott (szubjektív vélemény, nekem nagyon tetszik a címke, de a borászt ismerő kóstolócimborák szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy nem passzol a borász személyiségéhez, amiben lehet is valami, azt pedig, hogy a borászhoz semmilyen személyes kapcsolattal nem kötődő vásárlók vajon hogy vélekednek, azt nem tudom). Stéphanie neve egyébként a - kivételesen - magnumpalackba letöltött Váti cuvée-n is feltűnik és ezen a palackon ízelítőt kaphatunk a Kikelet Pince új arculatából is.
A magyarázat, hogy a Kikelet borok mellett Stéphanie egy új borcsalád bevezetésén ügyködik, ennek első tagja a 2016-os Origo. Az Origo új design-jával együtt a tervek szerint a Kikelet arculata is kisebb újításokon fog átesni.

Az év hátralévő részét már az ünnepi palackoknak fenntartva, december közepére is jön a menetrendszerű egyveleg. Otthon, vendégségben, étteremben, buliban, (bor)fesztiválokon kóstolt borok itthon, ennek megfelelően hosszabb-rövidebb, részletesebb vagy nyúlfarknyi, kóstolás közben vagy emlékezetből papírra vetett jegyzetek. 

A zárójeles szám szokás szerint a kóstolás hónapját jelzi, miheztartás végett.

Az először három éve megrendezett Vörös Balaton igyekszik megtörni azt a berögzült axiómát, amely szerint a Balaton=fehérbor. Holott a régióban a kék szőlőnek fontos szerepe volt a korábbi évszázadokban, a jelenlegi (vagy talán inkább az 1-2 évtizeddel ezelőttig fennálló) állapot egyrészt a filoxéravész, másrészt a kommunista tervgazdaság eredménye. Szerencsére egyre több borászat és borkedvelő fedezi fel a tó környéki vörösborokban rejlő lehetőségeket, és ennek demonstrálására a Vörös Balaton kiváló rendezvény. A Jásdi Borterasz ideális helyszínként funkcionál, pont annyi borászt és vendéget tud befogadni, amennyi még komolyabb tömegjelenetek előidézése nélkül képes kóstolni (legalábbis a délutáni órákban még így volt, a végére nem maradtam), a szép időben pedig még a teraszon is lehet egyet szippantani a friss téli levegőből és megcsodálni a kilátást a csopaki szőlőkre.
 

Az van, hogy miközben elfelejtettem odafigyelni a szekszárdi borhelyzet alakulására, a borvidék egyik legfrissebb, legmodernebb pincevállalkozása komolyabb ráncfelvarráson esett át. Lajvérék letisztult logót, áttekinthető weboldalt és új címkestílust kaptak. Utóbbi nemcsak passzol a nagyobb léptékű, de üzenetszinten is a minőséget képviselni igyekvő vállalkozás kommunikációjához, de végre nem rácsodálkozással kevert szánalmat, hanem sokkal inkább érdeklődő vásárlási szándékot vált ki az értékesítési szándékkal megcélzott fogyasztóból. Ez pedig fontos szempont. Nyilvánvalóan mindezek következménye, hogy úgy három héttel ezelőtt egy hosszabb borozást megelőzően mi is leemeltünk egy palackkal a pincészet kettőezer-tizenötös házasításából. Azt nem tudom, hogy a már-már megmosolyogtató szinteket ostromló fine wine-kinyilatkoztatás a címkén mégis miféle indokoltsággal van megtámogatva, de az biztos, hogy mi komolyabb attrakciót nem, egy korrektül összepakolt, finom vörösbort viszont kifejezetten vártunk a palack belső felületén helyet foglaló anyagtól.

December az ünnepek hónapja, a borkedvelők is előszeretettel nyúlnak ilyenkor drágább palackok után, és az aszú is ilyentájt kerül leggyakrabban az ünnepi asztalra. A "Koccints aszúval!" kampány immáron harmadik éve promotálja az aszúfogyasztást az adventi időszakban. A kampány keretében mi is részesülhetünk abban az örömben, hogy megkóstolhatunk 1-1 tokaji pincészet által felajánlott aszút és a tapasztalatok közzétételével remélhetőleg egy kis kedvet is csinálunk az aszúhoz.
Ungert múlt héten a Disznókő Pincészet aszújával nyitotta a sort, én pedig a Tokaj Hétszőlő két 5 puttonyosát vettem górcső alá.