Aki nem tegnap keveredett bele a hazai szeszvilág ügyes-bajos dolgaiba, az ismeri a bor történetét, előzményeit. A házasításként indult, majd időközben színtiszta kékfrankossá vedlett Ráspi-origó jelensége simán felülkerekedett a déli végek fricskáján, és évjárattól függően hullámzó színvonalú, de szinte mindig érdekes borrá vedlett. És ezen a tényen még az sem változtat, hogy az ékezetelhagyás vélt vagy valós üzenete azért simán megütötte az ingerküszöbömet. Nincs információm, csupán a feltételezett analógia segítségével próbálok következtetni, hogy az alapanyag már nem egydűlős többé. Ha így van, ha nem, a friss fertőrákosi kopár-frankos olyan váratlanul hagyott helyben a hét közepén, hogy az magyar viszonylatban szinte példanélküli. Értem ezt úgy, hogy a fogyasztóbarát értelemben torz ár/érték-tényezőt már figyelembe vettem. Nem vagyok a nagy szavak híve, de megkockáztatom, hogy ebből a kékfrankosból minden érdekeltnek legalább egyszer innia kell.

Ennek a posztnak a története annyi, hogy az egy évvel ezelőtti sauvignon blanc-kóstolón néhány tétel végül nem került felbontásra, ezek mellé összegyűlt még sok-sok - főleg marlborough-i - bor. Végül igen tekintélyes sor állt össze, ezen "szaladtunk" végig, majd néhány pinot noirral fejeltük meg az egészet. A 2 chilei borral kezdtünk, utána Új-Zéland és azon belül is Marlborough következett 11 tételen keresztül. A bónuszként megkóstolt négy pinot noir már négy különböző országból érkezett.

Közhely vagy sem, egy átlagos borrajongónak már tényleg felesleges bevezetőt írni egy Mátrai Tőkés kóstoló elé, így nem is teszem. Elég mondanivalóm van a borokról így is, így el is kezdeném:

Zseniális, párját ritkító ötlet az, amit a Somló borászai másodjára összehoztak a Gellértben. Talán ez a legfontosabb kijelentése a prológusnak. Az újratöltés olyan üzeneteket volt képes hitelesen és közhelymentesen közvetíteni a sokszor önnön problémáiból kimászni képtelen hazai szeszközélet már-már visszataszító atmoszférájában, mint az összefogás és a kritika elfogadásának képessége. A szabdalt, sokféle érdek által többféleképpen irányított magyar borászszakma dacára a somlói termelők a tavalyi botrányos visszhangú mélyrepülés után másodjára is összehoztak egy húszboros, reprezentatívnak mondható borvidék-mintát, és megmutatták azt az úgynevezett hangos-véleményformáló közepes- és nagyfogyasztóknak. Akik tavaly is végigitták magukat a Cartwright Éva és Balogh Zoltán vezette rendezvényen, szinte egybehangzóan állították, hogy a mélyrepülésből még a becsapódás előtt sikerült visszahozni a gépet. Én idén estem át a tűzkeresztségen, ezért nincsen viszonyítási pontom, de talán megfelelően fogalmazok, ha azt mondom: a mezőnyt nem volt nehéz differenciálni, a sor lefedte a teljes élménypalettát a botránytól a klasszisig. Az arányokon viszont lesz még mit finomítani, ez egészen biztos.

A Bodrog Borműhely meglátogatása már régi adósságom volt. Hajdú Jánossal a tavalyelőtti Mindszenthavi Mulatságon jól elbeszélgettünk, utána összefutottunk a tavalyi Nagy Tokaji Borárverésen is, egy helyszíni kóstoló már többször szóba került. A borokkal "fesztivál-kóstolás" szintjén többé-kevésbé képben voltam, hála a Furmint Februárnak, a Hárslevelűk Éjszakájának és a Tokaj Grandnak, és egy-két random találkozásnak, de nyugodtabb körülmények között, teljes vertikumában sosem kóstoltam végig a kínálatot. Legfőbb ideje volt, mert a borok kimondottan tetszettek. Végül idén áprilisban sikerült egy teljes délutánt a komolyabb ismerkedésre szánni Bodrogkisfaludon.
Hajdú János és Farkas Krisztián a főiskolán ismerkedtek meg, majd a két barát 2007-ben alapította meg a Bodrog Borműhelyt. A saját ültetvények mellett bérelnek is területeket, Bodrogkeresztúr-Bodrogkisfalud, illetve Tokaj-Tarcal szomszédságában elterülő dűlők borait zárják palackba. A borok neutrális karakterű fajélesztővel erjednek, többnyire használt hordóban érlelődnek, néhány tételnél kisebb arányban új hordókat bevetnek. A dűlős száraz fajtaborok mellett a Miklós Csabi ötlete alapján Mesés névre hallgató késői szüret és megfelelő évjáratokban aszú alkotja a szortimentet. 

(Kilátás a Lapis-tetőről)

Tulajdonképpen a konkrét tematika megint új, legalábbis ez eddig nem volt se célirányosan pinot blanc, vagy épp szürkebarát kóstoló sem a klubban. Most se vállalkoztam arra, hogy szigorúan egyikből, vagy a másikból rakjak össze egy sort, viszont rokon fajták révén nem tűnt elrugaszkodott gondolatnak, hogy együtt vegyük őket górcső alá. Az ötlet egyébként a nagyon jól elsült, azóta is sokszor idézett tavaly év végi német nem riesling fehér kóstolónk nyomán született. Fel lehet fogni úgy, hogy ugyanazon nyomvonalon haladunk most tovább, úgy tágítjuk tapasztalatainkat, hogy szűkítjük a sor fajtaválasztékát.

Ebben a sorban tehát a két fajta vegyesen kap szerepet. Lesznek magyarok, külföldiek, olcsóbbak, drágábbak, fiatalabbak, érettebbek. Fogadjátok szeretettel!

2015-ben dr. Bussay Lászlót, a Zalai Borvidék tavaly elhunyt ikonikus alakját választották meg a Borászok Borászánák.
Nyugodjék békében! 

A Borászok Barátja díjat Alkonyi László kapta. Gratulálunk!

(A képet a Borászok Borásza facebook oldaláról metszettem)

A Balti-tenger mélyén meglelt 170 éves Champagne-ok tartalmáról szóló, a borbulvár határterületét súroló, ámbár annál felületesebb híradásunkra következzen egy kis tudomány. Kevés olyan dobás van a borok világában, amely az írott (és íratlan) sajtó teljes vertikumát cirka 24 óra alatt kajtatja körbe. Ez ilyen volt, éppen csak a délutáni matiné nem foglalkozott vele. Azonban, amikor a posztom megjelenése után sikerült beszereznem a hír ősforrását, az eredeti tudományos publikációt, szinte elszörnyedtem. Ennyire nem lehetünk szegényesek (beleértve engem is), kedves kollégák szerte e világban. Részünkről megrázzuk magunkat és a Borrajongótól megszokott módon, kicsit mélyebben a dolgok mögé nézünk. Szóval, mi van ténylegesen egy 170 éves Champagne-ban?

Roppant mód érdekes vizsgálat eredményét közli a The Drink Business c. lap. Az írás röviden felidézi, hogy 2010-ben a Finnországhoz tartozó Åland-szigeteknél, 50 méterrel a víz felszíne alatt egy hajóroncsban összesen 168 üveg Champagne-t leltek meg élelmes búvárok. A cirka 170 éves palackokat olyan, részben ma is létező Champagne házak jegyzik, mint a (Piper-)Heidsieck, a Veuve Clicquot, illetve a Champagne Juglar (később Champagne Jacquesson). A hosszú ideig a Balti-tenger sötét és hideg fenekén tartózkodó palackokról sokféle híradás keringett, aztán megkóstolták őket, valaki ihatónak, más meg egyenesen undorítónak írta le az évszázados matuzsálemeket. A vége aztán úgyis az lett, hogy méregdrágán különböző aukciókon kerültek elő a ritka tételek. Most annyi fejlemény történt, hogy a Reimsi Egyetem munkatársai három Veuve Clicquot palackot nyithattak fel, és analitikailag is a történelem nyomába eredhettek.

Nem oly rég futottam bele ebbe a lengyel nyelvű, a lengyel borkultúra történelmi vetületeivel foglalkozó blogon megjelent cikkbe. Ami nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, az a híres Fukier borkereskedés 1929-ben megjelent hirdetménye volt. A Fukierek (a német Fuggerek oldalági leszármazottai) Lengyelországbeli tevékenységéről viszonylag sokat tudunk, a 16. század elejétől fogva kereskedtek borokkal, és híresek voltak az egészen elképesztő Tokaji gyűjteményükről. Frank Strzyzewski, a téma kutatójának jóvoltából egy kiváló angol nyelvű prezentációt itt érhettek el, érdemes átböngészni.

Egy kis személyes kalandozás után úgy döntöttem a klubban is bepróbálkozok egy rosé sorral. Soha nem volt még eddig. Úgy vettem észre, hozzám hasonlatosan többen is egyfajta zsákutcának tarják a rosét, olyan értelemben, hogy általában megvannak a korlátai. Lehet vitatkozni, hogy egyes képviselői jók, vagy nem jók, de emlékezetes élménnyel gyakorlatilag nem találkozni. Ennek megfelelően a kóstolóra verbuválás kicsit nehezebben ment mint máskor. Valaki kerek-perec megmondta, hogy ezeket a mű, rózsaszín izéket nem hajlandó inni, mert az jó nem lehet, valaki meg udvariasan kivonta magát, hogy oké-oké elhiszi, hogy nem mind olyan, de azért inkább kihagyná.. Azért a kemény mag nagyobbik része kellően nyitottnak bizonyult és eljött...és nagyon nem bánta meg.

Biztosan említettem már, hogy a kettőezer-tízes személyes etalon be- és felfutása óta évről-évre következetesen elfogyasztok legalább egy palackot a Somlói Apátsági Pince aktuális traminijéből. A tavaly megénekelt tizenkettes erényei ellenére sem tudott minden tekintetben a kedvemben járni, úgyhogy nem kisebb feladatot bíztam az évjáratcserélt eresztésre, minthogy kompenzálja vissza a múlt korrekt, de rögös nyomait. Meggyőződésem, hogy borvidéki karakter által arculatilag egyedire dolgozott világfajtát nem szükséges külhoni társaihoz mérni. És nemcsak azért, mert a Somló-Elzász párbaj várhatóan vereséggel zárulna, hanem azért, mert szerepkörileg másra hivatottak. A somlói traminitől világhírt hiába várunk, a terméket szinte kizárólag hazai szájak és májak szívják magukba, így a cél sokkal inkább ennek a nem túl széles fogyasztói körnek a kiszolgálása. Mivel szűkebben véve én is ide tartozok, örömmel jegyzem meg, hogy ’13 kompenzálta ’12 közép-gyengeségeit. Visszaállt a rend, és ezzel a finomhangolt stílussal még az sem kizárt, hogy szélesebben talál majd értő és megértő fülekre a bor.

2010 után elég hamar megkaptuk a nyakunkba a következő “évszázad legrosszabb évjáratát”. Tavaly minden összejött: kevés napsütés özönvízszerű esőzésekkel megspékelve. A szüreti időszakban is lehetett már hallani, hogy jó néhány nagy bor nem lesz lepalackozva. Voltak olyan helyek, ahol a csapadékkal kapcsolatos problémák orvoslása lett a legfőbb részfeladat a szőlészeti munkák sorában. Pánikra semmi ok, 2010 is szállított élményeket, igaz szűkmarkúan és néha váratlan helyekről, így bízván bízhatunk hasonlókban az elmúlt esztendő terméseiből is. Az utóbbi idők egyik legjobb olaszrizlingje (Bakó) és rajnaija (Villa Tolnay) is ebből az évből való és traminiből is ekkor készült el a Somlói Apátsági Pince (és az ország) legfelejthetetlenebb darabja.

Igaz, tizennégy még egy hatalmas kérdőjel, az időjárást megtapasztaltuk, de az évjárat borai még csak most kezdtek el szállingózni a boltokba. Persze először reduktív fehérek és rozék formájában, ebben a műfajban viszont volt egy tuti tippem, amivel kezdeni akartam. A Kvassay pince fehérei, a zöldveltelini és sauvignon blanc is igen meggyőző szokott lenni, főleg, ha az ár/érték arány kérdését tekintjük elsődlegesnek. Ilyen csapadékos évben amúgy is a melegebb, naposabb helyekről számítok jobb borokra. 2010-ben is felértékelődtek a melegebb, szárazabb termőhelyek, ilyen tekintetben a villányi fehérek között is lehetnek  favoritok a mindennapi borok között.

Kvassay Levente simán vette az akadályokat, zöldveltelinije olyan, amilyennek lennie kell, jó sav, karcsú test, szép tiszta illattal. A karcsú testet a szó legszorosabb értelmében kell elképzelni, néha már a borszerűség határán egyensúlyoz alacsony fajsúlyával, de összességében, főként a savaknak köszönhetően, nagyon is borszerű tudott maradni. Ha nem is bestbuy, de mindenképpen vállalható és élvezhető borocska ez. A 4 pont simán megvan.

Az Olaszrizling Október, a Kékfrankos Most!, a Bordeaux Blend és a Magyar Borok Bálja mögött álló Winelovers új rendezvénnyel bővítette a nagyszabású kóstolók palettáját, a március végén debütáló Tokaj Grand-dal. Azon kívül, hogy természetesen a legnevesebb hegyaljai termelők néhány kivételtől eltekintve kiállítóként megjelentek a rendezvényen, a különtermekben mesterkurzusok színesítették az eseményt. A Corinthia Grand Hotel Royal, mint helyszín, a VinCÉ-n már bizonyított és ismét helyt állt, a szervezés és a lebonyolítás profi volt. A Tokaj Grand különösen nagy gondot fordított arra, hogy a borvidéket és annak meghatározó rendezvényeit is megismertesse a nagyközönséggel, így ezeket - Tokaji Tavasz, Bor, mámor, Bénye, Tokaji Ősz és Mindszenthavi Mulatság - az események főszervezői külön-külön mesterkurzusok keretében mutatták be a vendégeknek.
Mielőtt szétváltak útjaink, akovval a Tokaji Tavasz - Nagy Tokaji Borárverés sajtótájékoztatóján és a Bor, mámor, Bénye beharangozó kóstolóján hangolódtunk rá a tokaji borokra. 

A Tokaj Grand talán legizgalmasabb felvonásának a Disznókő 5 puttonyos Aszú vertikális ígérkezett. Már előre fentem rá a fogam, ritka alkalom ugyanis a kilencvenes évek aszúiból kóstolni, és amikor a múltban mégis lehetett, én menetrendszerűen maradtam le róla. A mesterkurzust Mészáros László főborász és birtokigazgató, illetve Kovács Zoltán borász és termelési vezető celebrálták.

Clos des Vignes du Maynes, Cuvée 910, Mâcon-Cruzille, 2013

Kedves hozzászólónk silvousplait eddigi remek Jura-cikkjei után, ezúttal vendég "Burgundia-rovattal" jelentkezik. :)  Fogadjátok szeretettel!

Van egy órám, hogy írjak egy borról, pedig, most, hogy fele üvegnyit megittam belőle, enyém lehetne az Örökkévalóság is. Szögezzük le nyomban: nem vagyok hívő, azt azonban vallom, hogy a mélyben a szálak összeérnek, a bölcsesség gyökere közös, és minden halandóságunk ellenére, kárpótlásként  van némi remény.

Bott Frigyes 2013-as borai közül egyet-egyet drbarta és rszabi egyaránt méltatott már a közelmúltban, konkrétan a kadarkát, illetve a hárslevelűt (illetve utóbbival együtt rszabi általában az egész 2013-as szortimentet), most folytatom a sort a kékfrankossal. Április van, nyakunkon a Kékfrankos Most!, és egyébként is inkább a könnyebb vörösek, a rosék és a fehérek szezonja következik, még ha az időjárás egyelőre ezt nem is tükrözi teljes mértékben. Gondoltam a könnyed vörösökre és a kékfrankos-hónapra Bott Frigyes 2013-as kékfrankosa ideális lesz ráhangolódás gyanánt, és nem is kellett csalódnom.

Ahogy nálunk oly sok fajta, a kékfrankos is számos arcát mutatja meg a változatos termőhelyeken, különböző elképzelések szerint dolgozó, eltérő stílusú borászok keze alatt. Személy szerint én a hűvösebb, "északias", inkább savakra, könnyedebb testre, kevesebb tanninra és alkoholra, eleganciára építkező iskolát kedvelem jobban, elismerve persze más paraméterekkel rendelkező borok érdemeit is. Nos, Bott Frigyes kékfrankosai az általam preferált stílusban készülnek és a 2013-as is kielégítette igényeimet.

A hazai szürkebarát olyan, hogy jobb esetben sincs több árnyalata kettőnél. Nem reprezentatív ivómúltamból többnyire alapanyag-napoztatással savtalanított, súlyos és terebélyes borok rémlenek fel – volt idő, amikor örömmel mozdultam rá erre a stílusra, ma már más idők járnak. Friss tapasztalat, de az átlagnál körültekintőbb kezelés és egy kifejezetten rossz évjárat együttállása egészen meglepő, sőt, kiváló végeredményt produkálhat. Ludányi Balázs ’14-ese például ilyen. Még mielőtt a kelleténél messzebbre mennék a bejegyzés tervezett tárgyától, leszögezném, hogy Bussay László nem a könnyűre hangolt szürkebarátok elkészítésén munkálkodott. Határozottan emlékszem, hogy két évvel ezelőtt egy házibuliba cipeltem el magammal egy palackot a tízesből, és bár a körülményeknek és az elfogyasztott rövideknek köszönhetően nem emlékszem minden paraméterére, de hogy súlyos volt és zseniális, ahhoz kétség sem fér. Az aktuális évjárat az előzmények nyomdokain haladt tovább, bizonyítva, hogy nem célszerű visszakézből elutasítani a fajtát, még akkor sem, ha az analitika az ingerküszöböt megütően szélsőséges.

Tar Ferenc egy februári üzenete a „fészen” sokakat megrémített. Egy hosszabb pillanatra úgy tűnt, hogy abbahagyja és kiszáll az idehaza viszontagságos és idegőrlő fine wine kereskedelemből. Szerencsére idővel kiderült, hogy ennyire azért nem eszik forrón a kását és továbbra sem kell a német csúcsrizlingek, a piemonti vasöklök vagy éppen az oregoni pinot noir-ok társasága nélkül vegetálnunk. A lényeg, hogy egy időre visszavonul a kóstolóestek szervezésétől, a borrulettek és bormatinék fáradságos világától. A forgalmas időszak végére, a – reméljük – ideiglenes visszalépés elejére egy huszárosan penge borsort állított össze, így míg elvonultan morfondírozik az üzleten, lesz mi emlékeztessen bennünket a finewines.hu kiemelkedő kínálatára.

Egyéves lett a Double Bubble Pezsgőbár. Tudjátok, ez az az aprócska hely ott a Madách téren, a bal hátsó sarok forgatagában. Tényleg nagyon pici kis bár ez, a gyúrós jocik csak lapjával közlekedhetnének benne, de rémülni nem kell, hiszen az úri közönség széltében is elfér benne. A hely krédója a poharazott pezsgő, pont az, ami a magyar ugartól annyira távol esik. Nemigen poharaznak ugyanis idehaza. Nem isszák meg, kiszökik a bubi, jaj, bebukjuk az árát, meg amúgy is nulla a pezsgőkultúra, a kutyának sem kell! – ideologizálnak az éttermesek. Pedig óriásit tévednek, hiszen igény az van a pezsgőre, csak a fogyasztóhoz kéne varrni a kabátot. Amúgy sem esik jól egyfélétől berúgni, nem? Ehhez képest a Double Bubble maga a Kánaán, hiszen egyszerre akár 18-25 palack is nyitva várja a pezsgőre vágyókat. A kínálatot magyar pezsgők, olasz proseccok, francia crémant-ok és persze Champagne-ok képviselik. Ha valakivel nagyon elszalad a ló, akkor olyasmiket is kóstolhat itt, mint a Roederer Cristal, a Dom Pérignon vagy éppen a Krug.

Kétségtelen, hogy az úgynevezett borműértő körök egy igen kis részhalmaza tud lendületesen és őszintén rajongani a cserszegi fűszeresből szűrt borokért. Én egyike vagyok azoknak a kivételeknek, melyek erősítik a szabályt. Az említett szőlőfajta egyébként nevéhez hűen karakteresen fűszeres, ugyanakkor egyszerű, dimenzió- és komplikációmentes borokat képes produkálni akkor, ha jó kezekbe kerül. Minden egyéb esetben kiválóan közvetíti az adott esetben alkalmazott fajélesztő karakterét, vagy csak szimplán vékony, savanyú és üres. Ami biztos, hogy Szigetcsépen például évről-évre jól sikerül, de vannak még páran, akik hajlandóak éppen annyira komolyan venni a műfajt, amennyire a vállalható végeredmény kivitelezése megköveteli. Cserszegi-szinten persze nem várok világmegváltó magyar igazságokat, tisztességes nyáresti fehéreket viszont annál inkább szeretnék inni, komolyabb identitás vagy ideológia nélkül. Napra pontosan két hete egy tartalmas gyöngyöstarjáni hétvége alatt úgy tűnt, hogy arrafelé azért nem szükséges visszakézből temetni az utolsó szüret eredményét, ráadásul ezt elég kiválóan demonstrálta Benedek Péter aktuális cserszegi fűszerese, melyből a helyi ismerkedés örömein felbuzdulva hazaszállítottam egy palackot, a minap pedig meg is ittam, alátámasztva a pincekörülmények közötti kóstolás pozitív tapasztalatait.

A Fuxli-sztorit talán már nem kell bemutatni a legtöbb rendszeres borfogyasztónak, hiszen a szekszárdi borászok összefogásának köszönhetően 2014-ből már sorrendben a harmadik, egységes arculattal rendelkező Fuxli-szériát köszönthetjük. 2013 után egy kis visszaesés tapasztalható a résztvevő pincészetek számában (a tavalyi 13 helyett idén 10 borászat mutatta be rókabundás címkébe öltöztetett sillereit), de ez feltehetően a 2014-es év közismert nehézségeinek is betudható. A friss borok debütálására a budai VinoPiano borbárban került sor.