Néhány érdekesnek tűnő borral ajándékoztam meg szülinapom alkalmából borkedvelő ázsiai barátaimat és persze jómagam is. Az egyik a címszereplő nedű volt, amelynek pályáját évről-évre tudtam követni, tulajdonképpen mindig szerettem. Két óra szellőzés után fogyasztottuk el.

Aranysárga színű, ránézésre is meglehetősen sűrű bor benyomását kelti. Intenzív, érett, kifejezetten gazdag illat elsősorban aszalt sárgabarackkal és trópusi gyümölcsökkel, mézzel és egy jelentős minerális tónussal. Kifejezetten súlyos, gyümölcsös-ásványos jegyeket hordozó korty, mély és gazdag. Minden pontján sima felszínű, gömbölyű, csiszolt. Nem érzek benne további gazdagodási lehetőséget, legalábbis a remek struktúra megbomlása nélkül szinte biztosan nem. A szépen érett savak egyelőre tartják a szerkezetet, a duzzadó erőt azonban már nélkülözi. Nagyon szép bor, hosszú-hosszú utóízzel. Magabiztos 7 pont.

Az én palackom címkéje már nem volt tökéletes állapotban, ezért innen kellett elemelnem a képét.

Illatában semlegesebb feketebogyós gyümölcsök, pörkölt aromák, kávé, vanília, likőrösség. Másnap mintha egy kis fekete olíva próbálna izgalmasságot csempészni bele.  Kifejezetten nagy testű, öblös korty. Korrekt intenzitású ízek, de ekkora méretet csak igen lazán tudnak tartalommal megtölteni, karakterében dominál az egyébként jó minőségű hordó, a gyümölcs csak kikandikál alóla. Sok tannin, alapvetően érett, de hírből nem integrált, a lecsengésben  jó adag „adsztringencia” lép fel, azaz a szájnyálkahártya intenzíven összehúzódik, jelentősen lerontva a fogyasztási élményt. A savak kellemes tapintatúak, észrevétlenek. A 15-ös alkohol is jelentősen kilóg a végén, az utóízt rendesen befűti.  Erényként illik viszont felhozni, hogy jellegtelensége mellett letisztult, zavaró mellékízek nélküli a világa.

Nem oly régen két déli liebling is keresztezte az utamat. Egyik Villány, másik Szekszárd, egyik franc, másik merlot. A bordeaux-i fajtákon kívül a közös bennük, hogy mindkettőt profin és jó ízléssel készítették el, nagyon tetszettek. Vágyom azt a fajta jó ihatóságot és ésszerű eleganciát, amelyet ezekben a borokban megtaláltam. Ha ez még jó árazással is társul, esetleg kedves vacsoravendégek által kerülnek a borok az asztalra, akkor még nagyobb elégedettségre lehet kilátás.

Élénk barackos, citrusos, mézes illatok, leheletnyi vanília és viaszosság. Szájban telt, jelentős édességgel, de mégis annyira pengeszerű, vibráló savakkal, mely végett sokat letagadhatna a maradékcukor-tartalmából.  Robbanásszerű intenzitással induló ízek, érett, lédús, illetve nagyon enyhén aszalódott, mindenképp nagyon friss hatású kajszi dominanciájával. Az egész világa nagyon letisztult, sallangoktól mentes, a botritiszes borok szokásosabb gombás-avaros aromáit se lehet érezni. Komoly mélységek, hosszan lüktető intenzitások, végtelen utóíz. Külön figyelmet érdemel, hogy a rendkívüli beltartalom mellett, hogy tud egy aszú  ilyen áttetszően tiszta lenni. Mindezek mellett viszont nem annyira komplex (még), illetve az ellenkező előjelű intenzitások összetalálkozása most még meglehetős "szikrázással" jár, így nem a nyugalom és harmónia az első, ami eszembe jut, annak ellenére, hogy egyébként csupa jó minőségű, csiszolt alkotókból áll össze. Izgalmas lehet figyelni a fejlődését, a rendkívüli vitalitású, méretű, de most szinte "sterilen" tiszta világa hogyan töltődik fel lassan, az évek alatt érlelési aromákkal. 7 és 8 pont között jelenleg, talán el is éri az utóbbit, potenciálisan viszont határ a csillagos ég. (92-93)

Mit is lehetne elmondani a merlot szőlőfajtáról? Sokat és mégis nagyon keveset, hiszen mindannyian jól ismerjük és szeretjük a belőle készülő borokat. A világ legnagyobb területen ültetett (kb. 260.000ha) és legkedveltebb kékszőlőfajtája számtalan stílusban teljesíti be a fogyasztó álmait: a friss, piros bogyós jegyek vezette könnyed, alig cseres „vacsoraboroktól” a nagytestű, tanninos, így a kisfahordós érlelést megháláló nagyboros tételekig minden területen bevethető. Az örök verseny- és házastárs cabernet sauvignonhoz képest hűvösebb klímán is termeszthető, korábban érik, alacsonyabb sav és tannintartalma miatt kedvesebb, megközelíthetőbb borokra képes. Nőies karakter, csenghet fülünkben a bugyuta beskatulyázás.

Muskotályos szőlő, kajszi, trópusi gyümölcsök, töppedt szőlő, méz az illatban. Tiszta, intenzív, bár nem annyira komplex, mint leírva tűnik. Közepesen telt korty. Finoman krémes, tiszta, sima tapintatú konzisztencia. Finom állagú, puha, de a stílushoz épp elegendő sav, lazább szerkezet. Telt, letisztult világú ízek, friss és aszaltabb gyümölcsökkel. A belépő intenzitása elég szemrevaló, de a kortyközépre már nem tartogat újabb kibontakozásra váró tartalmakat, alig közepes hosszúságú a lecsengés. Az utóíz tiszta, és a tényleges korty hosszához képest elég sokáig őrzi az ízek emlékét.  5-6 pontnál többet nem gondolnék rá adni, de nagyon finom, nagyon csúszik, az örömfaktor magasabb a megjelölt értéknél. Kiváló, bevezető-szintű bor, a minőségi tokaji édesek világába.

Csak érintőleges tapasztalataim vannak mind az argentín borokkal, mind a malbec szőlőfajtával kapcsolatban. Ezért szinte adta magát a helyzet, hogy előbb-utóbb összeválogassak egy kóstolóra valót az egyesült államokbeli igazán bőséges kínálatból. A malbec az argentín borágazat zászlóvivője, minden további nélkül meggyőzőtt engem is arról, hogy remek borokat (is) készítenek belőle Argentínában. Több mint 20000 hektárt ültettek be vele, a legkiemelkedőbb borok Mendozából kerülnek ki. A borászatok zöme 500-1500 méter tengerszint feletti magasságon található, az ültetvények az Andok előtti alacsonyabb lankákra vannak telepítve. Valamennyi kóstolt tétel Mendozából, az Uco Valley-ből származik. Ezúttal hét tétel került sorra, az alábbi sorrendben, nem vakkóstoló keretében:

 Mivel is lehetne az up to date-sorozatot folytatni, mint egy remek furminttal. A címszereplőhöz jónéhányszor volt már szerencsém, alapvetően mindig tetszett.

Összeszedegettem a múltban készült jegyzeteim nagyobb részét róla, és a szokásos módon nézzük őket egy helyen.

Íme:

Folytatva a Tokaj Oremusnál megkezdett túrát, másnap Szepsy Istvánnál indítottuk a napot. Az éjszaka rákezdő hóesés reggelre már szépen betakarta Mádot és elhozta azt a téli csendet és nyugalmat, amit annyira szeretek. A délelőtti -11 fok és hótakaró ellenére azonnal indíts volt a szőlőbe. Pista bától’ senki nem távozik úgy, hogy ne látta volna a Mádi-medencére néző csodás fekvésű dűlőket. A tőkéket addigra már szépen meghintette a hó, csendben aludtak a furmintok a Nyulászóban és a Szent Tamásban. Nincs sok hátra, és minden kezdődik megint elölről!

A Vinoport lelkes csapatának, és persze a számtalan borosgazdának köszönhetően idén harmadszor került sor a Furmint Február rendezvénysorozat nagykóstolójára. Egyik legérdekesebb hazai boros móka ez, hiszen pontosan arról szól, ami mellett Magyarországon már nem lehet némán elballagni: a furmintról. A sokarcú és bizonyítottan nagy száraz borra (is) képes fajta mögött idén közel 60 borászat sorakozott fel Tokaj-Hegyaljától Somlón és Egeren át a Balaton-Felvidékig. Nem nehéz kitalálni, hogy a rendezvényen a termelők kizárólag csak furmintból készült száraz, illetve édes borokkal jelenhettek meg. Első hallásra talán unalmas lehet, de egy ilyen kóstolón mindennél jobb alkalom kínálkozik a fajta és a borászati stílusok összehasonlítására. Kifejezetten üdítő volt, hogy ezúttal nem kellett az aszús kadarkáktól a barrikkolt cabernet sauvignonig mindenfélére figyelni. Csak a FURMINT, ledobott ruhákkal!

Valahogy úgy alakult, hogy az "Egy hét oportó" sorozathoz Alföldi Merlot felkért egy vendégposztra a Művelt Alkoholistán. A felkérést megköszönve linkelem ide a posztot.

A blogon már többször megemlékezett és szeretett, itthon is fellelhető Chateauneuf új 2009-es évjáratából sikerült nemrégiben szereznem. Sokáig nem bírtam tartogatni, annál is inkább, mert ilyen fiatalon még nem ittam CdP-t.

Illatában jó minőségű „nagyboros” feketebogyós gyümölcsösség, áfonya, fekete ribizli, mellette szerecsendió, vanília, ércesség, húsosság. Letisztult és elég komplex. Közepesnél nagyobb test, túlzások nélküli jó arányok. Szilárd, mégis simára csiszolt tanninok közepesnél nagyobb mennyiségben, elegendő élénkségű, cizellált, finom állagú savak. Telt, tiszta ízek, ideális érettségű feketebogyós gyümölcsök, nagyon finom vaníliával megtámogatva, plusz egyéb fűszeresség. A kortyközép különösebb mélységek nélkül még kitart, megnyújtva picit a kortyot, így lesz közepesnél icipicit hosszabb.  Jó egyensúly, remek fogyaszthatóság. Kicsivel jelentősebb erő, intenzitás választja el nálam a klasszistól, még akkor is simán az elegancia határain belül maradna.  6 és fél. (89)

A tél leghidegebbnek és legfehérebbnek ígérkező hétvégéjét bevállalva tokaji bortúrára adtuk fejünket. Ilyenkor mindig jönnek a belső nyugalmi pontot behangoló „úgysem lesz olyan hideg”, „nem lesz annyi hó” és „csak a média őrjöng megint” tirádák, aztán az ember csak annyit vesz észre, hogy a kocsiban ül és már valahol Szerencs környékén jár. Persze máris rohadtul hideg van, csúszik az út, és fagyott kutyalábak meredeznek az árokpartokon. Elsőként a tolcsvai Tokaj Oremusnál jártunk. A világ legnagyobb presztízsű birtokai közé sorolt spanyol Vega Sicilia érdekeltségébe tartozó pincészet a megszokott módon és magas minőségben teszi a dolgát. A borokat el tudják adni, bőven exportálnak és a birtok még ezekben a nehezebb időkben is eltartja magát. Evidens, hogy eszeveszett bővülésre és telepítésre nincs lehetőség, az ésszerű kísérletezés és az új irányok keresése azonban soha nem állhat le.

Finom, friss, jó értelemben tipikus portugieser illat. Kék csemegeszőlő, jellegzetes fűszeresség, vajkaramella. Könnyűnek ható korty, bár közepes biztos megvan a test. Érintésnyi, puha tannin, lágy, de a kortyba arányosan illő savak. Selymes textúra, laza szövésű szerkezet, de mégis kellően telt ízek, tiszta, érett gyümölcsösséggel, frissességgel. Gyors lecsengés, komplexitást, hosszan kibontakozó izgalmakat ne keressünk, de nincs is rájuk szükség. Nagyon korrekt portugieser, örülnék, ha bármelyik a polcon ezt a szintet megütné. Erős 4 pont.

Szép, vonzó illat. Tiszta, jól definiált, jó minőségű gyümölcsösség, főként málna, ribizli, mellette pedig az a földes-sáfrányos-krétás fűszeresség, melyet eddig burgundi pinot noirokban volt szerencsém tapasztalni. Közepes, vagy attól picit nagyobb test, a jelzés-értékűtől mindenképp jelentősebb sima, érett tannin. Finom állagú, a korty lazább szerkezetű stílusához elegendő élénkségű, cizelláltságú savkészlet. Selymes textúra. A szájat kifogástalanul betöltő, letisztult világú ízek, ideális érettségű piros bogyós erdei gyümölcsök, finom és jellegzetes fűszeresség. Elegendő intenzitással bírnak a korty teljes hosszán, a savak nem maradnak magukra, az egység, egyensúly és jól fogyaszthatóság már fiatalon is remek. Nem kifejezetten gondolom, hogy hosszan érdemes lenne palackérlelgetni, de így és most kifogástalan. És ami ettől is több: TÉNYLEG pinot! Erős 6 pont. (88)  Bortársaságnál a jelenlegi akciós három és fél ezer forintért nagyon jó vételnek tartom.

Az alkeszen nemrégiben két részben is párbajoztatták Szecskő Tamás frissen kijött zöldveltelinijét árban megfelelő osztrák versenyzőkkel.

Az írásokat elolvasva nekem is kedvem támadt a művelethez. Utólagosan kukacoskodva, azt is elhatároztam, hogy egy kicsit újrafogalmazom a koncepciót.

Ismerve az analitikát nem az volt az alapvető célom, hogy bevezetőbb szintűnek számító federspiel, vagy annak megfelelő "karcsúbb" grünerek mellett nézzem, meg, hanem teltségben is összemérhető versenyzőkkel. Ez utóbbi kritériumnak Wachaut nézve a Smaragdok felelnek meg, melyek általában már magasabb árban mozognak. Ha a szomszédos Kremstal régiót vesszük, akkor viszont már sokkal könnyebben futhatunk bele minden szempontból megfelelő tételbe.

Így esett a választás a két évvel ezelőtti Vievinum két kremstali felfedezettjére, a bio-organikus Geyerhof-pincére, illetve az azóta ezen a blogon már többször szereplő Petra Ungerre. 

Ezek mellett viszont ártól független referencia-pontként, szerettem volna egy biztosnak tűnő klasszist is a sorban tudni. Ennek a kritériumnak megfelelőnek tűnt a sokat emlegetett wachau sztárborászat, a Prager egyik magasra pozícionált bora.

A kóstolás vakon történt, az alábbi sorrendben osztotta őket a "sors":

Ugyan uncsi lehet az ismétlés, de erről a borról egyszerűen nekem is írnom kell. Hogy miért? Csak. Mert megérdemli. Amikor ezt a palackot Octopus-szal és Szomjas Gödénnyel kidugóztuk, belém hasított a felismerés, hogy erről a borvidékről sokkal többet akarok tudni. A kicsi, de annál speciálisabb Heathcote még a kenguru-borokkal baráti kapcsolatot ápoló hazai fogyasztók előtt is alig ismert. A nehéz beszerezhetőség ellenére érdemes próbálkozni, hiszen Ausztráliában a legjobb shiraz termőhelyek között tartják számon a területet. A nemzetközi borvilágban egyre divatosabb hűvös-klímás borvidékek sorát gyarapító Heathcote az újvilági sztereotípiák ellenében egy másik iskolát képvisel.

Félédes királyleányka. Nagyon kedves illat, tele illatos szőlővel, tavaszi virágokkal, licsivel, pici zsírkrétás ásványossággal. Közepesen telt korty, tiszta,szinte áttetsző. Moseli rieslingekhez hasonlatosan, a maradékcukorral megtámogatott főleg érett, primer gyümölcsösségre épülő aromák robbanásszerű intenzitással töltik be a szájat. A savak vibrálóak, remekül emelik ki és nyújtják hosszúra az ízeket. Az első nekifutásra egyszerűbbnek ható (értsd könnyen és feltétel nélkül szerethető) bor, ha jobban megfigyeljük a kortyközépen is jócskán tartalmaz még anyagot, az intenzitások lassan akarnak csökkenni. Az arányok kifogástalanok, az egység még „fiatalos”, itt-ott vannak kitüremkedések, ami egyáltalán nem von le semmit a jelenlegi fogyaszthatóságból sem. Sokkal inkább emlékeztet egy német riesling spatlese-re, mint akármelyik hazai rajnai. Remek bor, magas öröm-faktor. Legalább erős 6 pont, olykor 7-es villanások. (89)

Egészen az elmúlt fél évig két kezemen és egy lábamon meg tudtam volna számolni hány bort ittam Beaujolais-ból. Azok többnyire nouveau-k voltak és nem is igazán tetszettek. Aztán amikor az Egyesült Államokba keveredtem, leemeltem pár villages-t is a borkereskedések polcairól és megnyerőnek találtam őket. Nem voltak bonyolultak, viszont nagyon jó tartású, friss savakkal bíró, gyümölcsös italoknak bizonyultak. És az ilyesmit szeretem nagyon. Szilveszterkor aztán Octopus bortárs volt szíves mutatni nekem egy Beaujolais cru-t, amiről Akov is megemlékezett hasábjainkon. Az a bor nagy élményt nyújtott, és el is döntöttem, hogy jobban kiképzem magam Beaujolais cru ügyben. Octopus remek összefoglaló írása és tapasztalatai itt találhatóak meg a témáról, érdemes elolvasni azoknak, akik némileg képbe szeretnének kerülni a borvidékkel kapcsolatban.

Jelenleg még jelentős mennyiségben lehet kapni a 2009-es, kiváló évjáratból származó borokat az USA-ban, azokból tervezek egy összehasonlító kóstolót is. Előfutárként azonban ezt a 2010-es Fleurie-t kóstoltam a napokban.

Fleurie összesen kb. 850 hektár szőlővel beültetett területet foglal magába. Leghíresebb része a La Madone dűlő, a tetején egy remek kis kápolnával. A Domaine de la Madone borászat 13 hektár szőlővel rendelkezik, 40 évnél idősebb, alapvetően gránitos talajon zöldellő ültetvényekkel.

Fiatalságra utaló, közepes bíbor színű bor. Friss, kissé visszafogott illat ibolyával, friss gyümölcsökkel (málna, eper, ribizli, meggy) és leheletnyi fűszerrel. Közepesen telt korty, nagyon tiszta, pirosbogyósokra emlékeztető jegyekkel, finom fűszerekkel és pici ásványos aláfestéssel. Kifejezetten friss, remek tartású eleven bor, jelentős mennyiségű, érett, finom savkészlettel és közepesnél kevesebb, bársonyos tapintatú tanninnal. Talán néhányan savhangsúlyosnak titulálnák, nálam még belefér a „dinamikus bor” kategóriába. Közepesen hosszú, élvezetesen gyümölcsös lecsengés. Erős 5 pontot kap, de az élmény ennél több volt számomra, egyszerűen élvezet minden cseppje. 17 dollárért rendben van.      

Amolyan péntek esti iszogatáshoz gyűltünk össze, senki nem akart semmi komolyat, semmi világmegváltást csak kicsit lazítani a hét fáradalmain. A feladat: „hozz egy (rajnai) rizlinget"! A lenti sor állt össze érdekes és kevésbé érdekes tételekkel. A kóstolás természetesen vakon történt, így ismét adózhattunk perverz hobbinknak, amelyet úgy neveznek: termőhely-felismerés. Szertelen csapongásunk a Csobánctól Ausztrálián át a Mosel völgyéig és Wachauig tartott. 80 nap helyett egy átlagos péntek este kerültük körbe a Földet. Ez aztán a globális inspirácó!

Losonci Bálint a legszimpatikusabb borászok egyike, akit van szerencsém személyesen is ismerni. Csak jót lehet róla mondani, közvetlenség, őszinteség, minőségre-törekvés, elhivatottság, tudásvágy, szerénység, jó értelembe vett alázat.

A példa értékű hozzáállás mellett meg kellett, hogy jöjjenek az első sikerek is, talán a 2007-es évjárat dűlős kékfrankosai hozták meg a hazai borkedvelők körében az elismertséget.

Magam részéről megvallva, felvállalva egyesek unszimpátiáját, szerettem ezeket a borokat, de nem éreztem még annyira átütőnek, ahogy az azt követően kóstolt tételeket sem.

A nemrégiben piacra került tételeivel el voltam még maradva, ezt a múlt héten igyekeztem pótolni. Annyit elárulok előre, hogy az "áttörés-feeling" megérkezett. :)

Bővebben:

Nehéz kontinuitást megélni egy olyan országban, ahol honfitársi közreműködéssel átlagosan 40-50 évenként elsöpörjük magunkat, hogy aztán vérből és szenvedésből újra építkezni kezdhessünk. A váltógazdálkodást képviselő politikai rendszerek igyekeznek egymás kollektív emlékezetet minél gyorsabban és hatékonyabban felülírni. Az „átkapcsolások" így üresen tátongó vakfoltokat hagynak az emlékezetben. Azt hiszem az új magyar bor is kénytelen-kelletlen a korábbi bűnös hagyaték ellenében határozza meg önmagát. Így aztán – évszázados folytonosság hiányában – nehéz mítoszokról és legendákról beszélni. Legyünk azonban őszinték: csak rajtunk múlik, hogy eltekintünk-e a sűrű ködben bolyongástól és szerényen megnevezzük-e saját, újkori mítoszainkat.

A Domaine des Escaravailles a Rhone déli részén található birtok, főként Rasteau környéki területekkel. A neve a szkarabeusz-bogár megfelelőjéből származik, mely nevet a helyi lakosság talált ki az itt alapított zárda lakóinak fekete fejviseletére utalva.

Az elmúlt hét alatt két borhoz volt tőlük szerencsém, mindkettő hozzáférhető a Terroir Clubban. Az egyik kóstolt tétel , a fehér la Ponce, helyi fajtákból készült házasítás, úgy, mint roussane, marsanne, clairette és grenache blanc. A másik, a Rasteau Héritage tisztán grenache, 1924-ben telepített ültetvényről.

Íme:

Ha kínpadra vonnának, sem tudnám megmondani, hogy a pinot noir fajtán kívül miért került párba ez a két bor. Egyik egy villányi kézműves pincétől, a másik egy burgundiai kereskedőház háttérrészlegétől származik. Két homlokegyenest eltérő stílus és filozófia, valamint jelentősen különböző évjárati jellegzetességek. Ezúttal az ellentétek vonzhatták egymást.