Most, hogy egy év eltelt azóta, hogy Wachau jól kioktatott minket Tokaj-kontextusban a tisztaság nemzetközileg értelmezett fogalmáról (itt és itt felidézhető), több szempontból is időszerű volt egy leckeismétlés. Egyrészt én alapból megbuktam, mert időhiányra hivatkozva nem tudtam részt venni az eseményen, másrészt mivel döntő hányadban hazait fogyasztok, ezért néha jól jön egy-egy külföldi pofon, hogy ennek függvényében reálisabb képpé alakítsam át magamban a magyar állapotokat. Mikor értesítést kaptam a Wachau-repetáról, egy percig sem gondolkodtam, hogy mi lesz a vasárnap esti program. Igaz, ezúttal nem a kontextusba helyezésen volt a hangsúly, Tokajt ugyanis kizárólag Homoky Dorottya friss mintái, valamint a Tállya Wines-sorozat néhány tétele képviselte, melyek stílusukat és kategóriájukat tekintve nem alkalmasak hazai referencia állítására, de önmagukban vizsgálva rendkívül tanulságosak voltak.

Ha egymondatos véleményt kellene formálnom, akkor azt állítanám, hogy a balfi pince kékfrankosa a szélességéből adódóan meglehetősen diverz hazai kékfrankostérhez rendelt koordináta-rendszer origója. A biodinamikára hangolás utolsó éveként jegyzett 2009-es évjárat óta töretlen lendülettel épülő Weninger-brand legfontosabb hozadéka, hogy a gyökerénél fogva helyezte vissza a fontos hazai borvidékek térképére a kékfrankos fővárosát (sic!). Ennek a történetnek sok együtthatója van, de abban azért többé-kevésbé egyetértünk, hogy a kiváló ár, a termőhely és a finomság ritka konstellációját bemutató úgynevezett alapbor sokat tett a közízlés fejlesztésért, ami minimum dicséretes dolog. Akit érdekel a múlt, az olvasson vissza itt, itt és itt.

Sokszor a céltábla közepére állítjuk és keményen kritizáljuk a borkereskedőket, de nyugodjunk meg, nekik sincs mindig egyszerű dolguk. Extrém igények kavalkádján és szakértő vásárlók tömegein kell magukat átküzdeniük, míg a bor végül szatyorba kerül és elindul hazafelé. Hogy egy kicsit jobban tiszteljük azokat, akik a pult mögött szobroznak és vállnak egyre inkább golyóállóvá, álljon itt pár történet arról, hogyan is vásárolsz TE, ó kedves Fogyasztó.

A borkereskedelemben dolgozó barátaimat kértem meg arra, hogy név nélkül osszanak meg pár történetet, tudjuk csak meg milyenek is vagyunk a pult másik oldaláról. Az alábbi párbeszédek valóban elhangzottak, a történetek valóban megtörténtek, szóval tessenek a dolgot komolyan venni!

Ismét elérkezett aktuális tokaji nagy száraz kóstolónk, ezúttal a 2012-es évből szemezgettünk. Furmintok és hárslevelűk, illetve házasítások vegyesen. Lehet mondani, hogy elsősorban a „szokottabb nevek” munkásságát követtük, de azért most is lesz egy-két „kakukktojás”.

A kóstolás vakon történt és ismét hangsúlyozom a most következő leírások is alapvetően ennek megfelelően születtek. Volt ugyan visszakóstolás, néhány tételt más sorrendben nézve egymás mellett, de alapvetően nem változtattam az első körben kialakított véleményeken. Nincs a címkék ismeretében meggondoltam magam, nézzétek hogy kinyílt meg miegymás. Azért írom ezeket, mert könnyen lehet, hogy máskor, nem vakon, NEM pont ezek az eredmények, pontok születtek volna. Még a leírásokban szereplő aroma-ízjegyek se biztos, hogy ezek lettek volna, ha az ember a termelő és termőhely ismeretében előre „kalibrálja” érzékeit, hogy várhatóan miket is fog érezni a borban. Zárójelben azt is megjegyzem, hogy a sor közel egészét abszolút mellétrafáltam, tehát nem az az eset áll fenn, amikor felismerjük a tételt és innentől pontosan úgy járunk el, mint nem vak kóstolásnál. (illetve részben igen, csak a borok zömére aggatott jelzőket eredendően más tételnek címeztem :)

No, ne csépeljük tovább, íme a kóstolónk kivonata az én szemszögemből:

Sopron elsősorban a vörösborokról híres borvidékünk, azonban az alább tárgyalt két bor tökéletesen igazolja, hogy értő kezek alatt igazán izgalmas, egyedi fehérborok is születhetnek itt. Terem persze a borvidéken zöldveltelini, olaszrizling, irsai olivér, de itt most mégsem a könnyed, jól iható, reduktív eljárással készült borokról lesz szó. A két bor közül az egyik egy francia fajta, a másik egy nagyon különböző karakterű fajtákból készült cuvée, de mint kiderült, ez nem is igazán fontos. Igazi terroir-borokat kóstoltam, ahol a fajták szinte teljesen alárendelt szerepet játszottak a termőhely mögött.

Ha már elmaradt ungert hasonló című bejegyzése...:) , gondoltam összehajítok egy pár soros beszámolót.

Szóval tegnap ittam Losonci Bálint 2013-as Nyitnikékjét. Igazán finom volt. Áttetszően tiszta, ugyanakkor kategóriához mérten meglepően koncentrált gyümölcsélmény. Csupa meggy és egyéb piros bogyósok, nem sok tannin, élénk, jóízű savak, szinte harapható az egész. Közepesen hosszú, az alkohol (14) nem kevés a stílushoz, de így is fogy, mint a veszedelem. Lehet túlzás, de nálam akár 6 pontot is megér egy ilyen bor, 2500 Ft-ért akármikor megvenném újra. (illetve nem akármikor, inkább most, amíg ilyen fiatal)

Tegnap előtt meg Kiss Gábortól ittam a 364 Rouge nevezetű szintén 2013-as vöröset. Ez is primőrös, tiszta és tisztán gyümölcsből építkező tétel, de hozzávetőleg sem éri el az előző gazdagságát., gyümölcsös teltségét. Vékony, savas bor, szódáért kiált. 3-4 pont max, inkább az előbbi.  Egy ötszázassal olcsóbb, mint a Losonci, de tulajdonképpen sokkal drágább.

Az öreg távíróállomástól közvetlenül az appelláció másik sztárjához, a Domaine du Pegau-hoz rohanunk. A tradicionalistaként számon tartott, világhírű birtokot Châteauneuf-du-Pape „falain” belül találjuk meg, külcsínre igazán nincs mit mondani, nem csöpög belőle a történelem, csak egy kellemes, kilencvenes években épített, méretes családi háznak tűnik. A Pegau-t egyértelműen Robert Parker most már évtizedekben mérhető rajongása tette igazán világhírűvé. “A birtok az egyik benchmark a tradicionálisan készített Châteauneuf-du-Pape-ok között.  Az olvasók, akik kompromisszummentes, két évtizedig érlelhető Châteauneuf-du-Pape-ot keresnek, a Pegau-nál nem kell messzebbre menniük.” – írta a Wine Advocate hasábjain. A birtok csúcstételeit Parker számos esetben száz ponttal szórta meg, a 94-98 tartományba taksált boraikat pedig szinte meg sem lehet számlálni. Egészen furcsa tehát, de a Pegau olyan Wine Advocate-pedigrével rendelkezik, amely láttán a bordeaux-i Premier Grand Cru Classé château-k is zavartan pislognak. Az meg már csak ráadás, hogy a Wine Spectator tavalyi Top 100 listáján az egyik Pegau bor 97 ponttal a hetedik helyet csípte meg.

Bár mostanában viszonylag ritkábban szerepel a nyomtatott és online sajtóban, a 2003-as Év Bortermelője címmel kitüntetett Árvay János az elsők között ismerte fel a dűlőszelektált száraz borok potenciálját és fontosságát Tokaj-Hegyalján. Dolgozott a Tokaji Borkombinátnál, majd 1992-ben a Disznókő Pincészethez igazolt. Eközben a család rátkai szőlőterületei is folyamatosan gyarapodtak és 1995-től csak palackozva kerültek piacra az Árvay-borok. A következő állomás - 1999-től 2008 végéig - a Sauska Krisztiánnal közös tulajdonú, tokaji székhelyű Árvay és Társa Kft., amelynek termékei Hétfürtös néven kerültek forgalomba.

2009 januárjában Árvay János hazatért Rátkára és azóta a családi birtokot irányítja. A második generáció, Angelika és Szabolcs is kiveszi részét a munkából, „Angi” és „Édesem”, illetve „Szabi” néven saját készítésű boruk is megtalálható a szortimentben. Az Árvay-család jelenleg 17 hektáron gazdálkodik: Rátkán a Padihegy, az Istenhegy, a Középhegy és a Meggyes dűlőkben, Mádon az Úrágyában és Mezőzomboron a Királyokban vannak szőlőik, amelyeknek művelésénél törekszenek a természetközeli megoldások alkalmazására.

Sajnos már jócskán elmúlt a Szegedi Borfesztivál, így már csak élménybeszámolóval tudok szolgálni, nem pedig segítséggel az útvonalat illetőleg. Nehezen jutottam ki, idén nem úgy jött ki a lépés, mindössze egy estét tudtam rászánni. (Illetve még egy alkalommal csak kiszaladtam néhány kis üveggel vinni haza estére kóstolnivalót.)

Íme a kóstolt borok gyors leírása, a szubjektíve, pontoktól függetlenül legjobban tetsző borokat aláhúztam.

Nem tudom ki miként van ezzel, de ha a késő tavaszi-nyári időszakban borra vágyom – kifejezetten borfogyasztás, és nem annyira borkóstolás céljából -, a fajtaborok közül nálam a legnagyobb eséllyel a sauvignon blanc indul. Optimális esetben intenzív, frissítő illat- és ízjegyeket és ropogós savakat felvonultató, arányos, vidám bort kapok, amely a könnyedebb, nyári ételeknek is ideális kísérője lehet. A fajta borai ritkán távolodnak messzire az őt alapvetően jellemző aromatikától, azonban úgy gondolom, hogy termőhely és borkészítési eljárás függvényében mégis tudnak épp elegendő változatosságot mutatni, hogy mindenki találjon kedvére valót.

A Bortársaság is felismerte a fajta aktualitását így nyár előtt a célegyenesben, és összeszedett saját kínálatából egy tucatnyit - hazai és külföldi tételeket egyaránt - egy kellemes május végi estén megtartott kóstolóra. Akadt egy-két bor a sorban, amit nem mutatnék be sauvignon blanc-tananyagként, de összességében sem a borok jellegét, sem minőségét tekintve nem értek különösebb meglepetések.

A kvantitatív piackutatási módszerek alapján magát az ország kedvenc borászataként jegyző Varga Pincészetről csak az nem tud, aki csukott szemmel és füllel járt az elmúlt húsz évben. A vállalkozás kronológiai áttekintésébe nem bonyolódnék bele még alapszinten sem, mert egyrészt túlmutatna a műfaj keretein, másrészt nem is különösebben érdekes számomra. A számadatoknál sokkal izgalmasabb, hogy miként látom az ország egyik legnagyobb boros kötődésű vállalkozásának jelenét az elsősorban minőséget, és csak másodsorban mennyiséget fogyasztó körök nézőpontjából.

Châteauneuf-du-Pape-ba érve első dolgunk a Domaine du Vieux Télégraphe-hoz vezetett, ahol Leo Borsi főborásszal beszéltünk meg időpontot. A 19. század végén alapított Vieux Télégraphe ma a borvidék egyik legnevesebb termelője, kezdetek óta a megfontoltan bővítő Brunier család irányítása alatt áll. Jelenleg éppen a negyedik generáció ül a nyeregben. Az alapokat Hippolyte Brunier vetette meg, aki 1898-ban kezdett szőlőművelésbe a Châteauneuf-du-Pape-tól dél-keletre fekvő, a kiváló terroirnak tartott Plateau de La Crau területen. A Bédarrides, Châteauneuf-du-Pape és Courthézon falvakat összekötő La Crau-ban található az appelláció legmagasabb pontja, amely ideális helyszín volt a Marseille-t és Párizst összekötő távíróhálózat helyi állomásának (innen a birtok neve: „öreg távíróállomás”). Az idők során a Vieux Télégraphe neve egybeforrt a La Crau-val, hiszen a birtok minden bora erről a területről készül.

Kvaszinger-borokhoz eddig csak a tavalyi Nagy Furmint Február Kóstolón volt szerencsém a Vajdahunyadvárban, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, hogy éppen csak futólag ismerem a pincészet munkásságát. Tóth Adrienntől (Vinoport) kaptam még márciusban két palackot: Kvaszingerék küldték a borokat azzal a céllal, hogy mutassa meg néhány bloggernek. Így történhetett meg, hogy a márciusi Fuxli-kóstoló végén két palack furminttal hagytam el az A38 fedélzetét.

A Drop Shop Austria keretében szervezett előadások sorában záró felvonásként Akov is és én is Claus Preisinger Pannobile mesterkurzusát választottuk. A fiatal osztrák borász a Fertő-tó partján zweigeltből és/vagy kékfrankosból készíti Pannobile névre hallgató csúcsborát. Ebből hozott el most egy csokorra valót a Gerbeaud földszinti termébe. Akárcsak a többi mesterkurzuson, most is bivalyerős sort kóstolhattunk.

Örömhír a dél-francia borok szerelmeseinek, hogy a blogon is már sokszor emlegetett, lassan ikonikus státuszra emelkedő gigondas-i top borászat, a Chateau de Saint Cosme borai immár itthon is elérhetőek a Finewines.hu, azaz Tar Feri jóvoltából.

A pincéről remek posztot írt akov kolléga, így teljesen felesleges lenne bármi további szó a bemutatásukra.

Nyolc bort választottam ki az elérhető tizenegyből. Stílus, összetétel alapján nagyjából két fő csoportra lehetett osztani a kóstolandó tételeket. Egyrészt full syrah (ill serine) borok 13 körüli alkohollal a pince négociant-tevékenységéből (Saint Cosme-sorozat). Másrészt a dél-rhone-i, főleg gigondas-i saját területekről származó grenache, vagy grenache-domnáns házasítások 14.5 körüli szesszel (Chateau de Saint Cosme-címkékkel). Annak érdekében, hogy a stílusok ne keveredjenek, illetve műfajon belül maradva érzékelhessük az egyre magasabb (és drágább) minőségi nüanszokat, a két csoportot külön kóstolási szakaszokban néztük egymás után.

Következzenek tehát a borok! Árakat tekintve odaírtam, hogy gyakrabban használt európai forrásokból kb. mennyiért lehetne őket beszerezni és azt is, hogy az elkövetkező egy-két hétig tartó bevezető akció során milyen áron lehet itthon hozzájuk jutni.

Ne legyenek illúzióink: a Pannonhalmi borvidék az egyszeri fővárosi fogyasztó számára egy centiméterrel sem jelent többet az apátság egyébként tiszta, jól elkészített fehérborainál. Azt, hogy az ismereteim szerint tizenhárom települést integráló, magyar tekintetben is kicsinek mondható borvidék rejteget még izgalmat bőséggel a brutális kereskedői hátszéllel megtolt apátsági borokon túl, csak három évvel ideköltözésem után sikerült alátámasztanom személyesen. Az esetleges sztereotípiák és a szkepticizmus eloszlatásához keresve sem találni jobb helyet, mint Prisztóka Tibor nyúli pincéjét és fogadóját.

A Drop Shop Austria egy másik, kiemelkedően érdekesnek ígérkező workshopja a Weingut Tement sauvignon blanc-jait vette célba. Az Ausztria ikonpincészetei közé sorolt Tement Südsteiermark legelső termelője, ontja magából a nemzetközi szinten is rajongott, elképesztő precizitással és technológiai tisztasággal kivitelezett borokat. Okozott már nekem Tement-bor erős nyolcas sokkot, a teljes szortimentjüket is kóstoltam korábban, de erről a termőhely és a sauvignon blanc kapcsolatát boncolgató workshopról kár lett volna lemaradni. Nem is követtem el ilyen hibát.

Tisztában vagyok vele, hogy vajmi kevés embert fog érdekelni ez a cikk. De ha vannak néhányan, akik hozzám hasonlóan rá vannak kattanva a dél-francia borokra és ezt kielégítendő néha szoktak ilyesmiket rendelni innen-onnan, azok talán hasznát vehetik.

Az elmúlt több, mint fél évben fogyasztottam a következőkben részletezett borokat és szedtem most csokorba a jegyzeteiket. A pincék bemutatásáról most lemondanék, de pár szóban azért odaírtam, hogy tulajdonképpen miből is vannak, amiket ittam, mennyibe kerültek, honnan vannak.

Aláhúzással azokat a borokat jelöltem, melyek pontoktól függetlenül megragadtak és belső késztetést éreztem a kóstolásukkor, hogy újra birtokoljak belőlük az árakat is figyelembe véve.

A kékfrankost középpontba állító áprilisi rendezvénysorozat csúcspontja a Boscolo Hotelben megrendezett Kékfrankos MOST! kóstoló volt. A mintegy 91 kiállító borainak megkóstolása mellett lehetőség volt több mesterkurzus meglátogatására is, amelyek közül ifj. Franz Weninger előadása különösen izgalmasnak tűnt. Bár saját bevallása szerint ritkán tart a mostanihoz hasonló mesterkurzust, Franz remek mesélőnek bizonyult és lebilincselő előadást tartott, amelyben személyes élettörténete és a pincészet borászati szemléletének fejlődése szétválaszthatatlanul összefonódott.

Franz Weninger szerint a kékfrankos világklasszis borokat képes adni, egyúttal azonban azt is vallja, hogy a termőhely szerepe meghatározóbb, mint a fajtáé. A magyar-osztrák határ mindkét oldalán egyaránt dolgozó borász több különböző termőterület kékfrankosai segítségével mutatta be az eltérő talajtípusok hatását a borokra.

Közel két éve, hogy a hazai boros sajtón semmit és senkit nem kímélő erővel gázolt keresztül a Bakó Ambrus által közvetlenül és közvetve (Villa Sandahl) okozott Badacsony-vihar, jelentős mennyiségű kóstolási jegyzetet és esszészerű írást hagyva maga után. Ezúttal nem kívánok hosszas múltidézésbe bonyolódni, most legyen elég annyi, hogy egyrészt ez a kétségkívül ritka természeti jelenség volt az igazi badacsonyi magic rain, hiszen a tizenegyes évjárat borainak köszönhetően ha rövid időre is, de a tanúhegy ismét (?) komolyabb érdeklődés tárgyát képezte, másrészt olaj is volt a tűzre, ha csak a magyar borok ésszerű árazásával kapcsolatos vitát nézem. Utóbbi jelenség tranziensei az anyagi vonzat miatt sosem fognak lecsengeni, így már az elején félretolnám a pénztárcát érintő kérdéskört, és inkább azzal foglalkoznék, hogy mit és hogyan nyert, nyerhetett volna a borvidék Ambrus 2011-es boraival.

Következzék az „Új Arcok és Új Borok a Somlóról” c. rendezvényről tudósító cikkünk folytatása. Az első rész itt olvasható. Az igazán komoly meglepetéseket persze a sor második része rejtegette.

Április első szerdájára egy szűk baráti körben eltöltött estére igen izgalmasnak ígérkező tokaji kóstolósor került az asztalra. A borok kortyolgatása mellett egy kis kacsamáj is készült. A két száraz tételt a 2005-ös évjárat kötötte össze, a két édeset pedig a borász személye: Bárdos Sarolta a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok, majd a Béres Pincészet és Szőlőbirtok borásza volt, mielőtt úgy döntött, hogy kizárólag a családi borászatra, a Tokaj Nobilis Szőlőbirtokra összpontosít.

Április 28-án olyasmi történt, amire már régen volt példa. Sok-sok év súlyos hiányérzet után Somló bortermelői ismét előmerészkedtek, hogy közösségileg mutassák meg portékáikat. Azért is óriási teljesítmény ez, mert az aprócska Hegy minden szempontból nehéz eset. Aki járt már a Somlón és kicsit diszkrétebben beszélt bortermelőkkel minden bizonnyal szembesült a mintegy 500 hektáros bazaltkúp olykor túlcsorduló érzelmi világával. Az ember csak kapkodja a fejét, hiszen hirtelen nem is tudja, hogy egy nagy múltú borvidéken jár-e éppen, avagy egy „zsékategóriás” szappanopera forgatásába cseppent-e bele. Somló árulásokkal és betartásokkal színes kis folklórja valóban furcsa érzésekkel tölti el az embert. A bazaltorgonák meg súlyosan hallgatnak, mert ásványosság és romantika ide vagy oda, a komoly bor egyelőre fehér holló a Somló-hegyen. Egy ilyen környezetben csakis az új arcok "másképp gondolkodására" lehet számítani, ezért is tekintettem nagy érdeklődéssel a rendezvény elé.

A Drop Shop Borbár idén tavasszal is elhozott egy csokor nagy nevű osztrák bortermelőt Budapestre, a Gerbeaud Caféba, egy délutáni-esti borbemutató erejéig. A sétáló kóstoló előtt két külön helyiségben a meghívott borászok mesterkurzusokat is tartottak az érdeklődök számára. Három időpontban párhuzamosan ment egy fehérboros és egy vörösboros előadás, remek borokkal és borászokkal, így nem volt könnyű a választás.

Akov kollégával mi is részt vettünk a rendezvényen - sétáló kóstolón és mesterkurzusokon egyaránt -, a Nittnaus Blaufränkisch kóstolóval nyitnám meg a beszámolók sorát.

Áprilisban országszerte a kékfrankos kerül a boros rendezvények, kóstolók, borkereskedések fókuszába. A Borkollégium áprilisi vakkóstolóján is ezt a fajtát vettük górcső alá mintegy 15 tétel segítségével.

A kékfrankos a legnagyobb területen termesztett borszőlőfajta Magyarországon: termőterülete mintegy 8000 ha. Szélesebb körben a filoxéravész után kezdték el termeszteni az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Magyarországon a 90-es évek elején Szekszárdon Vesztergombi Ferenc, majd a 90-es évek közepétől Sopronban Franz Weninger kezdett el referencia-értékű kékfrankosokat készíteni. A szőlőfajta az egri és szekszárdi bikavérnek is fontos alkotórésze. Gyors növekedésű, megbízhatóan, jó mennyiségben termő, rothadásra nem érzékeny, élénk savú, gyümölcsös ízű bort ad. Magyarországon gyakorlatilag ideálisak a körülmények a kékfrankos számára.