Tisztában vagyok vele, hogy van még egy negyedév és bármi megtörténhet, ellenben ez a bizonyos bármi nem szokott nagyon gyakran előfordulni. A bármi ebben az esetben azt jelenti, hogy kétezer vagy méginkább ezeröt alatt/körül már nem nagyon tudok helyi fajtából, karakteres, fajtajelleges és ugyanakkor nagyon élvezetes bort venni. Somlón ezt az üzletet eddig egyedül a Kreinbacher vitte, azonban az új ‘Prémium’ termékpalletájával a Tornai pince villámgyorsan megkezdte a félzárkózást. Nagyon kellett ez már, az alap Tornaiak korrekt áron kínáltak egyszerű vacsoraborokat, a selection viszont már sok magyar borkedvelőnél a felső fájdalomküszöböt átlépi, mármint az árazás tekintetében. Na ezt a lukat most remekül sikerült betömni. Sajnos még nem mindenkinek egyértelmű, hogy ebben a kategóriában a csavarzár a király, de itt szerencsére jól döntöttek, így nagyobb kockázat nélkül is leemelhetünk egy palackot az élelmiszerüzlet polcairól is.

A 13-as év sokszor markáns savakat hozott, ami gyakran magas minőséget, de rettenetesen erős sav dominanciát eredményezett. Viszont az alapvetően lustább, olajosabb jellegű fajtáknak igazi felüdülést hozott ez az év, a juhfark is a legszebb arcát mutatta, ha értő kezek művelték. Eddig úgy tűnik, bevallom, nem ért nagy meglepetésként, hogy idén is a Somlói Apátsági Pincénél készítették a legjobb juhfarkot, viszont ár/értékben nem hiszem, hogy valaki megszorítaná idén a Tornait. A Juhfarknak számomra legszebb megjelenési formáját nyújtja, déligyümölcsök garmadája orrban és szájban is, ananász és mangó, ha valamit ki kellene emelnem, mindezt olyan perfekt savval megtámogatva, hogy az alapvetően túlérett, marékcukros stílus mellett is marad benne bőven dinamika. Nagyon szép bor, 6 pont simán megvan (87/100)

A Somlói bemutatón 1900-es árat mondtak be rá, amit már akkor is figyelemre méltónak találtam, azt viszont, hogy a Metroban 1500 körül osztogatták, már nem tudom másnak minősíteni, mint az év legjobb vételének. Nem is olyan régen még szilárd meggyőződésem volt , hogy ebben a kategóriában a bazalthegyen a Kreinbacher megingathatatlan pozíciót vett fel, de szerencsére az élet keményen rám cáfolt. Remélem sok ilyen tévedésem lesz még.

Az idén nyáron annyira kemény volt a klíma, hogy csak egy rosé kóstolóra futotta kis társaságunkkal. Mentségünkre legyen szólva, ha már rosé, akkor nem akármilyen sort sikerült összeverbuválni. Szar rosét már mindannyian ittunk persze, roskadoznak tőle a boltok polcai, sem most, sem korábban nem voltunk ezekre különösebben kíváncsiak. A skála másik vége már érdekesebb, de nehezen beszerezhető és persze drága is. A rosékirályt kerestük tehát, és igen, igen, Dúzsi Tamás nincsen a sorban. Van viszont helyette más, természetesen megint a franciák. Nézzük!

A Csendes Dűlő Szőlőbirtokról legtöbben (köztük én is) valószínűleg akkor hallottak először, amikor a 2012-es évjáratú hárslevelűjük feltűnt a Nemzeti Borkiválóságok listáján, méghozzá igen előkelő helyen. Nem csoda, hiszen az apró badacsonyörsi birtok borai sokáig szinte csak a családnak és a barátoknak készültek. Amikor azonban a birtok vezetője és társtulajdonosa, Molnár Júlia Dóra 2014-től komolyabb megmérettetésekre is elküldte a palackozott tételeket, és a visszajelzések minden várakozását felülmúlták, a Csendes Dűlő kapui kitárultak a szélesebb közönség felé is. Azóta nagyot fordult a kis családi pincészettel a világ: boraik már a legjobb magyar éttermek borlapjain szerepelnek, budapesti és Balaton-környéki vinotékákban, borbárokban tűnnek fel, és magát a badacsonyörsi birtokot is egyre több látogató keresi fel személyesen. Én is így tettem augusztus végén.

Quo vadis, Budavári Borfesztivál?
Miközben Budapesten lassan minden hétvégére jut legalább egy boros rendezvény, a kisebb borfesztiválok, illetve nagyszabású tematikus kóstolók (mitiszol, Borjour Magnum, Furmint Február, Kékfrankos Most! és még sorolhatnám)  rendre nagy létszámú közönséget mozgatnak meg, a főváros legnagyobb boros rendezvénye körül sorakoznak a kérdőjelek. A 2014-es özönvíz alaposan elmosta a fesztivált, a látogatók csak lézengtek, a borászok, illetve képviselőik többnyire ráértek egymás borait kóstolgatni, szakmai eszmecserékbe merülni, az esőt átkozni, mind a szőlőben, mind a fesztiválon okozott veszteségek miatt. A tavalyi rendezvény után megjelent hivatalos sajtóközlemény is nehézségekről szólt, de valószínűleg mégis mindenki meglepődött volna, ha idén elmarad a rendezvény. Az ezévi fesztivált ugyan csak felerészben sújtotta a szeptember második hétvégéjére Budapestre lassan menetrendszerűen megérkező égi áldás, így a tavalyinál biztosan nagyobb volt a látogatottság és jobb volt a hangulat.
Nekem valahogy mégis volt egy kis hiányérzetem. Talán a tavalyi vízözön miatt, talán más okból (is), de mintha egyre kevesebb kiállító lenne jelen a fesztiválon. Az eddig minden évben külön korzót kapó Villányt például beköltöztették az Oroszlános Udvarba, helyüket néhány szellősen elszórt meleg ételes bódé foglalta el, ez néhány éve elképzelhetetlennek tűnt. Gyorsan feltűnt, hogy néhány nagy név is kihagyta idén a Borfesztivált, csak néhány a korábban rendszeresen megjelenő, de idén távol maradó nevek közül: Bolyki, Gál Lajos, Gál Tibor, Heimann, Légli Ottó, N.A.G., Oremus, Sebestyén Csaba, Vylyan. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy az idei hiányzók visszatérnek-e, vagy erősödik a jelenlegi tendencia.
Térjünk rá a pozitívumokra. Természetesen a kínálat még így is akkora, hogy azok is találnak bőven kóstolni való borokat, akik esetleg minden nap kilátogatnak a fesztiválra. Az elmaradó nagy nevekért cserébe egyre több kereskedő és borbár érkezett saját standdal, ami azzal az előnnyel jár, hogy egy bódénál akár több pincészet boraival ismerkedhet a nagyérdemű. Állítólag a gasztrós szekció is évről évre fejlődik, de erről megfelelő mennyiségű empirikus élmény alapján nem tudnék nyilatkozni.

Tokaj-fixációmat természetesen most sem tudtam levetkőzni, de igyekeztem más borvidék boraiból is csipegetni a három délután-este folyamán, amit a Várban töltöttem. Összességében véve sok jó bort kóstoltam, bár olyan újdonság, ami két vállra fektetett volna, elvétve akadt, ez persze mérsékelt kísérletezési kedvemnek is betudható.

Idén azzal a grandiózus tervvel vágtam neki a nyárnak, hogy egy-egy túra erejéig alaposabban elmerülök a Balaton északi partján elterülő borvidékek bugyraiban és lehetőség szerint helyi borfesztiválokra is benézek. Nem vagyok, nem is lehetnék maradéktalanul elégedett az eredménnyel, mert a többnapos túrák szinte kivétel nélkül meghiúsultak, és a borfesztiválok kínálatának tesztelése is többségében elmaradt, de augusztusban néhány villámlátogatással valamelyest kiköszörültem a csorbát. A Káli-medencében sikerült teljesíteni az ütemtervet, Badacsonyban két pincészet kínálatát szondáztam meg. Csopakon és/vagy Paloznakon pedig kétszer is megfordultam augusztusban, így az utóbbi két, egymással szomszédos település boraiból egészen tisztességes merítés jött össze a nyár végére. 

A Királyudvar immár hagyományosnak tekinthető évjárat-bemutatója idén is kötelező program volt, ráadásul olyan borsort kínált, amire valószínűleg igen sokat kell majd várnia a most távol maradóknak. A szokványosan az előző év frissen töltött száraz boraira, valamint az éppen forgalomba kerülő édes borokra fókuszáló bemutató programját a pince számára „katasztrófa” 2014-es év írta felül. Hogy legyen min a távolba meredni, Anthony Hwang, a pincészet arca és tulajdonosa egy tíz évjáratra visszatekintő Sec sorral készült, teljes betekintést engedve a Királyudvar száraz boros múltjába. De hogy emlékezzünk azért arra, Tokaj miért is Tokaj, három aszút csapott a sor végére, nem is akármilyeneket. De ne szaladjuk ennyire előre…

Személyesen sajnos sosem jártam még a Tokaj Oremusnál, de a tolcsvai birtok borainak régóta nagy kedvelője és rendszeres fogyasztója vagyok. Kevés olyan nagyobb méretű pincészet van Tokaj-Hegyalján, amelynek termékpalettájáról jóformán minden tétel stabilan a borvidék legjobbjai között van szárazban és édesben egyaránt, de úgy gondolom, hogy az Oremust mindenképpen ide kell sorolni. A Vega Sicilia tokaji testvérbirtokát 1993-ban alapította a spanyol Alvarez-család, a birtokigazgató tisztségét a kezdetektől fogva Bacsó András tölti be. A pincészet több település határában, összesen mintegy 115 hektár szőlőterülettel rendelkezik. A szortiment hosszú idők óta jól követhető és letisztult képet mutat: szárazban ott a jól ismert Mandolás Furmint és a kevéssé ismert, leginkább csak a birtoknál kapható Tília Hárslevelű, édesben a Szamorodni, a Late Harvest és az aszúk.
Hosszabb ideje tervezgetek már egy Oremus vertikális kóstolót, és mind Mandolásból, mind Szamorodniból össze is jött elég tétel, amelyet először két további Mandolással, majd egyik kóstolótársunk közreműködésével a Szamorodni első két évjáratával egészítettünk ki, mindkét esetben a pincészet nagylelkű felajánlásaiból. A Képzeld el! borbárban ültünk össze szeptember elején, hogy végigkóstoljuk a tekintélyesre duzzadt sort. A kóstolón Akov és Táncolómedve is részt vett, a befogadhatóbb terjedelem érdekében úgy egyeztünk meg, hogy Táncolómedvével összeszedett gondolatainkat, jegyzeteinket tesszük közszemlére.

Ez a kóstoló bizonyára nem jött volna létre silvouspait remek vendégposztjai nélkül (itt és itt), annál is inkább, mert első szúrópróba-szerű tapasztalataim a borvidékkal nem sikerültek éppen túl jól. De a remek hangulatú írások miatt csak kellett tennem még egy próbát. A kommenteket is elolvasva nekem az jött le, hogy a Tissot név lehet a legbiztosabb tipp, ha nem akarunk mellényúlni, így ennek az egy termelőnek a szortimentjéből csemegéztem össze a sorra való tételt lehetőleg minél több féle stílusban. Jura-ról természetesen minden infot megtalálhatunk az említett írásokban, így én most fókuszálhatok a kóstolt borokra. Innen rendeltem a sort.

Az etyeki Szépvölgyön ÁT pincészet első hivatalos – 2013-as – évjáratával egészen szép sikereket ért el, budapesti borbárokba és éttermekbe bekerültek a borok, valamint több kisebb-nagyobb boros rendezvényen is megjelentek. A 2014-es évjárat viszontagságai a kis családi birtok szőlőit sem kerülték el (aki kíváncsi a pincészet évjárat-értékelésére, itt elolvashatja), mégis sikerült az előző évhez hasonlóan több fajtabort, valamint egy birtokházasítást is lepalackozni, és a minőségre sem lehet panasz.
Jelenleg 1,8-1,9 ha területen dolgozik a birtok, ebből 0,4 hektárt tesz ki a pince melletti sauvignon blanc-ültetvény, amelyhez most vásároltak további 0,2 hektárt, a többit bérelik. További területek megvásárlása és a névadó Szépvölgyben található birtokközpont épületének kibővítése, csinosítása is a két tulajdonos tervei között szerepel.


A pincészet új évjáratát még július végén Imre Ádám mutatta be egy kisebb társaságnak a Lumen Kávézóban.

Szerettem volna idén nyáron több napot a Badacsony környékén eltölteni, megnézni a Borheteket, meglátogatni néhány pincét a Szent György-hegyen, felfedezni (számomra) új helyeket. A tervezett több napból végül sajnos inkább több óra lett, nyár végén tudtam elzarándokolni két pincéhez. Közülük az egyiket már szinte régi ismerősként üdvözölhettem. Istvándyék eddigi élményeim alapján biztos pontot nyújtanak a badacsonyi borászatok között, minden kategóriában minimum korrekt, jól fogyasztható tételeket kínálnak, és az árak sem szálltak el. Róluk szól a mai bejegyzés.

Az utóbbi tíz évben elég sokat jártam a Szent György-hegyen ahhoz, hogy a hellyel kapcsolatban kialakuljon bennem egy mélabús szomorúság. Amennyire vonzó és gyönyörű a hegy, és amennyire kiemelkedő terroirnak tűnnek a tanúhegy oldalán függeszkedő dűlők, annyira nem volt itt semmi és annyira rossz volt nézni a lerohadt támrendszereket, az ötkilónyi szőlőtől roskadozó tönkretett tőkéket. Tíz éve olyan volt a Szent György-hegy, mint valami szőlészeti-borászati zárvány, mint ahol nem vették észre, hogy mi történik országban-világban. Persze Nyári Ödön és Szászi Endre már ott voltak akkor is, de alig látszott meg nyomuk a hegyen. Később megjelent az osztrák Fischer, de a nagy területek és technológia ellenére sem tudta felkavarni az állóvizet. Aztán jött Török Csaba (2HA) és olyat csinált, amire senki sem számított és sokaknak még ma is nehéz feldolgozni, hogy a hegy legjobb bora évről évre sangiovese-ből készül. Van ennek valami borzalmasan keserű íze amúgy. A szűk társasághoz később még csatlakozott Gilvesy is, szóval a Szent György-hegy kereke ha lassan is, ha nyikordulva is de forogni látszik. Aztán tavaly kóstoltam egy 2013 Szent György-hegyi rosét, ami legalábbis meglepett. Aztán ugyanettől a termelőtől egy rajnait, aztán egy pinot noirt, ezek szintén erős kérdőjeleket vontak a fejem köré. Rögtön tudtam, valami megint történik a hegyen, amiről nem érdemes lemaradni. Bencze Istvánnál jártam, hogy megnézzem merre fordult ismét egyet a Szent György-hegy kereke. Elöljáróban csak annyit, hogy kifejezetten meglepődtem.

Az esőmenő kifejezést valószínűleg mindenki ismeri, aki járatos olyan versenysportokban ahol az egyik legnagyobb kockázati faktor a verseny alatti égi áldás. Talán leghíresebb tagja ennek a klubnak Ayrton Senna, aki mindig akkor futotta legjobb köreit, amikor a többiek szenvedtek, a gigantikus esőben. Ha felvetődne a kérdés, hogy jön ez egy borleírás bevezetésére, akkor a válaszom két évjárat: 2010 és 2014. Az egész éves esőzés után általában nem számítunk nagy dolgokra, azonban a Barakonyi hárs ültetvénye kétszer is rácáfolt az oddsokra. Míg a tízes inkább csak tisztes helytállás volt a természet szilaj ereje ellenében, addig a tavalyi év produktuma már egy teljesen kiegyensúlyozott évből is nagyszerű eredménynek számítana. Úgy néz ki a Barakonyi Hárs igazi esőmenő. Nemrég a pincénél kóstoltam az igazán remek ‘13-as hársat, amiről furmintfan írt egy precíz leírást és  mivel úgy érzem, szinte teljesen ugyanazt az adást vettük a borból mindketten ezért nem duplikálnám a leírását, annyi kiegészítésem lenne, hogy totál somlói hangulata volt a bornak, a sós-köves-ásványos vonalat csak színezték a gyümölcsök, főszerepet nem játszottak. A ‘14-es viszont ízig vérig tokaji volt, illatban rengeteg sárgabarackkal, de egyéb botrititszre utaló sajátosságok nélkül. Persze a savak teljes pályás letámadást folytatnak a szájban, de mind zamatokban, mind szerkezetileg van mellette annyi anyag, hogy rendesen lesimítja az éleket. Ízében déligyümölcsök, zöldfűszerek, keserű mandula és finom marcipános édesség is felelhetőek, hol ez dominál hol az. Kétezertízben már okozott kellemes meglepetést ez a bor , most a 14-es egészen rendkívüli élményt hozott, várom a további nehéz, csapadékos éveket kíváncsi vagyok vajon megerősítést nyer-e a teóriám. A 13-as 6/7 pont határán (89/100) a 14-es viszont már klasszis szint volt nekem 7 pont (90/100). Az utóbbi időkben megszokhattuk, hogy igazán értő kezekben a hárslevelűre nem tekinthetünk úgy mint a furmint nyomában kullogó kis házi kedvencre. De ez a két bor, és az utóbbi idők komolyabb Bott Frigyes, Bott, Kikelet és Gizella hárslevelűi fogyasztása közben néha már azt érzem, hogy a Furmintnak kell kapaszkodnia a hárs mellé.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a chardonnay - már legalábbis ami a témába vágó posztok mennyiségét illeti - nem tartozik a legfelkapottabb fajták közé a magyar borbloggerek körében. Talán éppen az egykor rszabi által fémjelzett bordogságon olvastam valahol, hogy a kommentelők hiányolták a chardonnay-ról szóló írásokat, és egy - igen kellemes meglepetést okozó - etyeki tétel kapcsán én is utaltam rá, hogy nem ez a fajta az, aminek a borait gyakran leemelem a polcról. Néha viszont szeretek (és szükségesnek is érzem) kilépni a komfortzónámból és persze a látókör tágítása sem árt, úgyhogy egy ideje már készülök rá, hogy egymás mellett megkóstoljak néhány hazai és külföldi tételt.
Lassan is össze is gyűlt a megfelelő mennyiségű alapanyag, de időközben a surranópályán beelőztek. Egy szintén borkedvelő barátom hívott fel alig két hete azzal, hogy összegyűjtött egy csokor chardonnay-t, és összehívna egy kisebb csapatot kóstolni, így a mostani hetem első estéje főleg a chardonnay jegyében telt. Az én "gyűjteményem" még pihen egy kis ideig, de ami késik, az jön: lesz folytatás.

Nem vagyok egy Bordeaux-fan. Úgy szoktam ezt állítani, hogy valójában eddig vajmi keveset kóstoltam onnan. Igazából nem azt akarom felvezetni, hogy amíg nem volt meg a Lafite , a Petrus meg a társai addig miért is fogalmazok meg ilyesmiket, inkább az kezdett el érdekelni, hogy lehet-e onnan is jópofa dolgokat szerezni annyi pénzért, amennyiért máshonnan már határozottan igen. A nem kevésbé drága Burgundia nálam már bizonyította, hogy akkor is meglelni olykor a varázst, ha nem ragaszkodunk a legelitebb appellációkhoz, termelőkhöz. Most ennek a mintájára vajon mi történik, ha Bordeaux-ból némi utánajárással megfizethető áron kevésbé felkapott körzetek megbízható termelőitől, vagy jelentősebb körzetek feltörekvőbb, még kevésbé befutott borászaitól választunk borokat . Így tettem, a biztonság kedvéért csupa 2010-est, meg 2009-est, ugye ezek voltak az elmúlt évek legjobb évjáratai. A borokat a www.karl-kerler.de oldalról rendeltem. Szeretem azt a helyet, sok languedoc-i és rhone-i bort rendeltem már onnan, ezekben a kategóriákban is kifejezetten jellemző rájuk a fenti ismérveknek megfelelő termelők, borok jelenléte, így gondoltam hátha Bordeaux-t illetőleg sincs másképp. Nézzük az első versenyzőt.

Fronsac jobb parti körzet, Pomerol közvetlen nyugati szomszédságában. Szőlőtermesztési hagyományai egészen a római korig nyúlnak vissza. Érdekesség, hogy még a 18. század végén, illetve a 19. század elején is nagyobb renoméja volt, mint akár Pomerolnak, vagy Saint-Émilionnak. Persze ma már hozzávetőleg sincs akkora jelentősége, mint az említett sztárkörzeteknek, de épp ezért érdekes lehet jó vételeket vadászni. A Chateau La Vieille Cure Parker szerint az appelláció top 2-3 birtokának egyike. A Chateau történelmének legújabb szakasza 1986-ban kezdődött, amikor két amerikai Bordeaux-fanatikus befekető megvette és tetőtől talpig felújította, korszerűsítette. Az ültetvények jelentős részét újratelepítették, de vannak még számottevő mennyiségben öreg tőkék is, akár 100 éves korig. 75% Merlot, 22% Cabernet Franc, 3% Cabernet Sauvignon. Ez a bor Parkernél 91-93 pontig futotta. 24 Euroért kevés bordói mondhatja el magáról.

Nyílt illat, tiszta, érett, sőt már-már enyhén lekváros hatású sötét gyümölcsökkel, leginkább szilva és feketeribizli. Mellettük grafitra, földességre emlékeztető jegyek, illetve a hordó külön megér egy misét. Elég sokféle fűszerre lehet asszociálni a jelenlététől, van, hogy picit toastos, van hogy egy kis bourbon vanília villan, van hogy némi fahéjas-szegfűszeges fűszeresség ugrik be, egyik jegy sem domináns. Mennyiségileg véletlen se akarnak háttérben maradni, de stíluson belül gondolkodva partiban vannak az alapanyaggal. Közepesnél nagyobb test. Nem bombasztikus, de határozottan telt ízű. Első nekifutásra közepesen tömör anyag, kifejezetten lekerekedett részletekkel, a vártnál kicsit puhább tanninokkal, de remek egyensúlyával abszolút kész, fogyasztható, másfelől viszont már-már újvilágiasan modern, kicsit arctalan benyomást tett. Szellőzés után, leginkább másnapra tartás terén mutatott fejlődést. Szilárdabbnak, strukturálisan is eggyel komolyabbnak tűnt, így stílusban is nyert némi bordóias karaktert. Közepesnél hosszabb. 6 pontot simán megér, legjobb pillanataiban még egy plusz jelet is hozzáírhatunk, de komolyabban nem mozgatta meg a fantáziámat. (88)

Egy igen érdekes nyilvános hirdetmény jutott el hozzánk. Ha a természet nem pumpál eléggé – márpedig sok eső volt mostanság –, akkor van szíves segítség. Csak választani kell, hogy szerb, esetleg szlovák cukor oldja-e meg szőlészeti gondjainkat. Igazi Hungarikum, minden szava, olvassátok!

Kivételesen jól indult július utolsó hete: a Holdvölgy Borászat birtokközpontjában vehettem részt egy szűk körű kóstolón a pincészet csapatával. A mádi pincészet borai a közelmúltban két rangos elismerést is besöpörtek: a 2012-es Exaltation a 2015-ös Muscat de Mond-on 7. helyezést ért el a 209 nevezett bor közül, a 2011-es évjáratú Culture 6 Puttonyos Aszút pedig a 2015-ös Decanter World Wine Awards aranyérmes és regionális trófea-győztes borává választották. Ennek örömére a pincészet hamarosan egy exkluzív (500 karton) 6 palackos aszú-válogatást hoz forgalomba, amelyben 6 különböző évjárat (2006-2011) 6 puttonyos aszújának 1-1 palackja kap helyet. A Holdvölgy aszúi mindig az előírtnál hosszabb érlelési idő (legalább 3 év hordóban+3 év palackban) után kerülnek piacra, így ez kivételes lehetőség lesz a pincészet minden egyes aszújának 1-1 palackját tartalmazó válogatást megvásárlására. A különleges borcsomag összeállításának alkalmából a pincészet szakmai stábjának nagy része Mádon összeült egy vertikális aszú-kóstolóra, és felajánlották, hogy ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk. Természetesen egy ilyen ajánlatra nem mondtam nemet.

Egy vallomással kell kezdenem: nem vagyok egy nagy rosé-fogyasztó. Nincs különösebb bajom a műfajjal, csak nem igazán én vagyok a célközönsége, mivel a legtöbb roséban egyszerűen nem találok túl sok izgalmat. Aztán persze vannak szabályt erősítő kivételek, kóstoltam már én is néhány olyan rosét, amelyek megmutatták, hogy igenis mehet egy rosé élményszámba. Ez a pár kellemes meglepetés és drbarta kóstolói is adtak némi inspirációt, hogy összeválogassak egy érdekesebbnek ígérkező csokrot. Imre Ádám (Szépvölgyön ÁT) segítségével sikerült egy tucat érdeklődőt is toborozni, Ádám a sort is kiegészítette néhány tétellel, így augusztus elején Etyeken, a Szépvölgyben ültünk neki egy tekintélyes sornak.
Azt még akkor nem is sejthettem, hogy éppen a jelen poszt megjelenése idején a rosé éppen az online magyar borsajtó egyik aktuális témája lesz (1., 2., 3., 4.). Érdekes volt olvasni, hogy Elizabeth Gabay MW komoly lehetőséget lát a magyar roséban a világpiacon. Az én magyar rosékhoz szokott számnak mindenesetre inkább a németek, franciák roséi tűnnek érdekesnek, bár a kóstolón akadtak izgalmas Kárpát-medencei tételek is. 

Nem tudtam szó nélkül elmenni emellett a téma mellett, ami jó néhány napig behálózta a hazai boros közéletet. Nincs semmilyen eget rengető érv vagy ellenérv a tarsolyomban, de Szepsy István következő terve elég grandiózusnak tűnik ahhoz, hogy néhány év múlva a kétezres Úrágya jelentőségéhez hasonlítsuk majd.

“A több ezer eurós ár magával hozza a prémium minőséget?”

Szerintem bődületes felkészületlenség Szepsynek aszúval kapcsolatban ilyen kérdést feltenni, ugyanis a csúcsminőség már rég, legalább 15 éve itt van és ebben az érdemben Szepsy István az egyik főszereplője. Nem is értem, hogy miért nem tudta egyértelműen leszögezni a mester már az elején, hogy a világszínvonal már réges-rég megvan, ez a lépés csak egy marketing eszköz lesz az új szemléletben készült aszúkkal kapcsolatban. Azt, hogy mit fog tenni ez a kísérlet a Szepsy márkával, az aszúval, Máddal vagy az egész borvidékkel, nem tudom. Senki sem tudhatja még. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy a hazai fogyasztók körében nem lesz szinte semmilyen változás, de nem baj, mert nem is mi leszünk a célcsoport. Azt pedig, hogy a külföldi véleményformálók vagy átlagfogyasztók ingerküszöbét eléri-e ez a fogás, végképp nem fogom megtippelni. Jelenleg az interjú és a cikkek alapján az tűnik biztosnak, hogy az eddigi aszúk minősége és ára sem fog változni.

Annak idején Alkonyi Lászlónak is felvetették, miért öl ennyi energiát a dűlő kérdésbe, amikor az alapok még hiányoznak, pet palackos lőrék vannak tokaji borkülönlegességnek álcázva, a tokaji kereskedőház minősége átlagos és még ezer és más nincs rendben a borvidéken. Akkor is voltak olyan hangok, melyek szerint először a fejekben, utána a szőlőkben és a pincékben kellene rendet tenni és csak utána kellene foglalkozni a besorolással, a marketinggel és a piaci megjelenéssel. Ebben is van igazság, de a dűlő besorolásnak mégiscsak lett pozitív hatása, igaz, részben csak közvetett. A néhány tucat tokaji éltermelő közül szinte már mindenki a dűlőkre hegyezi ki a száraz borok arculatát és ez sok esetben tényleg konstans, jó minőséget és stílust eredményez. És mit csináljon Szepsy mester, ha ő már év(tizedek) óta rendet rakott a saját portáján, de a borvidéknek csak egy része követte a minőségi törekvéseit?

Személy szerint engem sosem zavart, ha egy termelő a csúcsborát sztratoszférikus magasságba árazta, igaz, eddig a sztratoszféra elég alacsonyan lebegett a magyar borok világában. Nem akadtam ki az Attila cuvée 25.000 Ft-os árán, sem a Ráspi Máté 50 ezres árcéduláján, ez persze már más liga, de ugyanúgy nem fogja érinteni az életemet ez sem semmilyen szinten. Sokkal rosszabbul érint az, amikor valaki kiárazza magát a a látókörömből. Ilyen szempontból sokkal inkább elkeserít az a tény, hogy ötezer forint alatt már jó ideje nincs Szepsy élmény. Utoljára talán a ‘07-es vagy ‘08-as birtokbor volt ezalatt a határ alatt.

Szepsy István elfáradt vagy csak elvesztette a türelmét? Lehet, nem is csodálkoznék rajta. A pénz nem értékmérő, maximum értékjelző indikátor, ami lehet valós vagy hamis jelzés is, ami mögött vagy van tényleges tartalom vagy csak egy üres lufi az egész. Abban biztos vagyok, hogy a Szepsy édesborok biztosan megérdemlik a legnagyobb szintű elismertséget, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez a lépés elhozza most ezt a számára.

A képet a Bortársaság honlapjáról kölcsönöztem.

2014. június, Szicília, Etna.

Hello! Frank Cornelissen vagyok, és kábé ezt gondolom a világról:

„Termesztési filozófiánk azon tény elfogadásán alapszik, hogy az ember sosem lesz képes megérteni a természetet annak teljes komplexitásában és kölcsönhatásaiban. Ezért a mi választásunk a Föld Anya mozdulatainak megfigyelése és megismerése az ő változatosan energikus és kozmikus utazásán, és tennivalónkban inkább az ő jelzéseit követjük, ahelyett, hogy mi döntünk és ráerőszakoljuk magunkat. Következésképpen ez odáig vitt bennünket, hogy megművelt földjeinken kerülünk mindenféle beavatkozást, beleértve minden kezelést, legyen az kémiai, organikus vagy biodinamikus, ugyanis ezek mind annak merő visszatükröződései, hogy az ember képtelen elfogadni a természetet úgy, ahogy van és amilyen mindig is lesz.”

Ez Frank Cornelissen, a belga borkereskedőből lett szicíliai bortermelő ars poeticája. Elég erős. Ha borvilágot holmi politikai térképen igyekeznők elhelyezni, akkor minden bizonnyal a borkombinátok vinnék a legbalabb balt. Ők hozzák el az olcsó és híg lőrét a tömegeknek. Ebből kiindulva a jobboldalra kerülnének a természettel harmóniában tevékenykedő borászok. Az organikusok mondjuk a jobbközépen, a biodinamikusok pedig kicsit távolabb, közelebb a széléhez. Na most, ha valaki ezeket a jámbor biodinamikusokat jobbról kritizálja, annak még odébb kell lennie. Cornelissen pedig annyival odébb van, hogy majd lecsúszik a borpolitikai paletta legszéléről. Ha már az Etnán járok, ide kötelező a zarándoklat, gondoltam. Következzék tehát a szőlészeti-borászati radikalizmus újkori főtitkára, Frank Cornelissen.

Folytatom a július közepén tett három napos hegyaljai kis körutamról szóló beszámolót, amelynek első része a Tokajban, Tarcalon és Bodrogkeresztúron meglátogatott pincéknél szerzett élményeknek állított emléket. A folytatásban szintén Tokajban kezdünk, majd egy mádi kitérő után Szerencsen ér véget a bortúra. Elsősorban mostanában debütáló vagy még megjelenés előtt álló tételekről lesz szó, és az édes borok legalább akkora hangsúlyt kapnak majd ebben a részben, mint a szárazak.

(A Birsalmás és az Úrágya)

Ezúttal egy kicsit csalok, a sorozat következő részeiben ugyanis nem hétvégi látogatásokról számolok be, hanem a július kellős közepén nettó két nap alatt - szerda délutántól péntek délutánig - rendezett ámokfutás tapasztalatait osztanám meg az érdeklődőkkel. Ámokfutás volt, mert szinte megállás nélkül kóstoltunk, dűlőt jártunk, vagy úton voltunk egyik pincéből a másikba. Néha azért aludtunk is, bár nem sokat. A rendelkezésre álló rövid idő alatt kereken 10 pincészet boraiból kóstoltunk, volt ebben egy boros villámbemutató, néhány tételes szemezgetés, teljes vertikális sor és több évjáratot átölelő kóstoló egyaránt. Megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a sűrű program dokumentálásába, nem teljesen időrendben haladunk, de remélem, hogy követhető lesz.

(Teleki, Tokaj)

Azt hiszem megtaláltam az idei nyár egyik tökéletes vörösborát. Még az elején le kell szögeznem, hogy nem áll a kijelentés mögött hosszú és kitartó kutatómunka, nyáron ugyanis elvétve fogyasztok vörösbort (35 fokban konkrétan bort meg úgy általában alkoholt sem feltétlenül van kedvem magamhoz venni). A jelen írás főszereplője a szabályt erősítő kivétel: nyári délutánokhoz, estékhez is kiválóan passzoló vörösbor. Nálam egy viszonylag hűvösebb nap végén került elő, és meglehetősen tempósan fogyott a palack tartalma.

Ha beköszönt az igazi, júliusi gatyarohasztó, porta-szikkasztó forróság, akkor máris itt a Terra Australis. Mondhatom immár ezt tapasztalati utakon járva, hiszen idén jubiláltam: zsinórban ötödször ülhettem végig Halász Attila, a közel harminc éve Ausztráliában ténykedő borszakértő, fine wine kereskedő ausztrál ikonborokkal kísért stand-up-ját. Halász, mintha tényleg zsákban hordaná haza a meleget – mondjuk a Barossából –, mert menetrendszerűen, a legkiválóbb meteorológusainkat megszégyenítően, hónapokra előre pécézi ki a 36 fokos napokat. A Herczeg Ágnes Wine School kellemes miliőjében megtartott kóstoló – a tavalyi kisebb megingás után – ismét visszatért a régi kerékvágásba, hogy megmutassa, mit is tud Ausztrália akár többféle műfajban.

A Tesco Finest borcsaládról több boros blog megemlékezett az elmúlt években (pl. itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt). A Finest sorozat tagjaitól többnyire nem kellett világrengető borélményt várni, cserébe korrekt áron világ körüli útra repítették az egyszeri borkedvelőt, megvillantva az adott fajták és termőhelyek jellegzetességeit. Sajnálatos módon a remek tananyagként szolgáló válogatás itthon egyszer csak eltűnt a boltokból, és maradtak a sokkal gyengébb Tesco Simply borok. Most viszont - ahogy nemrégiben a GM is hírt adott róla - a Finest sorozat visszatért a magyar áruházak polcaira is.

Néhány borkedvelő/borfirkász kollégával két részletben megkóstoltuk az aktuális szortiment jelentős részét, néhány ráadás tétellel együtt. Az összkép nem változott: az esetek nagy többségében a vásárló jó áron fajtajelleges és/vagy termőhelyi tipicitást is megvillantó, de az aznapi vacsora mellé mindenképpen vállalható bort kap. Sőt, időnként még az is előfordul, hogy egy-egy elismert borászat nevét is felfedezhetjük a címkén.

Tállya Tokaj-Hegyalja hosszú időn keresztül szunnyadó és régi dicsfényét kereső gyöngyszeme, amelyet igazán csak a legutóbbi években kezdtek el újra felfedezni maguknak a borászok és a befektetők. Az 1730-as Bél Mátyás-féle hegyaljai dűlő-besorolásban Tokajjal, Tarcallal és Tolcsvával egyetemben Tállya szőlőit említették a legkiválóbbnak az egész borvidéken, hiszen az említett besorolás szerint Tállya számos első- és másodosztályú dűlővel rendelkezik. Míg azonban a rendszerváltást követően a borvidék több településére gyorsabban rátaláltak a lelkes borászok és referenciaborokként elkönyvelhető tételek is születtek Tokaj, Tarcal, Mád, Bodrogkeresztúr vagy Erdőbénye dűlőiről, Tállya lemaradt mögöttük.

Egy-két „fecske” ugyan már korábban megjelent a településen, Tállya rejtőzködését azonban jól mutatja, hogy Tokaj-Hegyalja modern kori történetének két nagy alakja is csak mostanában ismerte fel a dűlőiben rejlő lehetőségeket. Szepsy István 2013-ban palackozott először önállóan tállyai dűlők terméséből készült borokat. Az Alkonyi László által fémjelzett Kaláka Pince ugyancsak a 2013-as évjárattal debütált tállyai területekről készített boraival. A szakíróból lett borász azonban a borkészítésen túl más módon is komoly szerepet vállalt Tállya életében. Alkonyi hívott egyre több befektetőt a faluba, azzal a nem határozott céllal, hogy létrejöjjön 15-20 magas minőségű bort palackozó birtok. Alkonyi szerint, ha minden tállyai dűlő gazdára lelne, és ezekről a területekről megfelelő minőségű referenciaborok készülnének, az idelátogató borkedvelőének több pincészetet is meg kellene látogatnia, ha a tállyai borral komolyabban meg szeretnének ismerkedni.

Néhány dolgos ember kitartó munkájának köszönhetően az utóbbi években Tállyán valóban megmozdult valami: érkeznek a befektetők, fejlődnek a birtokok, több termelő összefogásával elkészült egy településszintű bor, közösségi programokat – borbár, koncertek, alkotótábor – szerveznek, újjáéledt az Oroszlános Borvendéglő és Borhotel, amely mondhatni a település szíveként funkcionál. Tállya tehát lassan ébredezik és igyekszik méltó helyét elfoglalni a borvidéken.

Tavaly egy rövid tanulmányi kirándulás keretében Homoky Dorkánál és Alkonyi Lászlónál tettünk látogatást egy kis csoporttal. Kézenfekvő volt, hogy amikor körvonalazódott a tállyai túra időpontja, a tősgyökeres tállyai Homoky Dorkát kérjem meg, hogy legyen az útikalauzom egy nap erejéig.