(Kedves olvasónk, kommentelőnk, Silvousplait írása következik. Fogadjátok szeretettel!)

Svájc: fehér folt az öreg kontinens kellős közepén. Ami úgy általában a borokat illeti, feltétlenül. Talán, mert 15 ezer hektár összesen az egész? Talán a semlegesség, a bezárkózás, az elkülönülés, a gyanakvás örök (mégis kifizetődő!) politikája miatt? Annyi bizonyos, hogy az évszázadok folyamán Svájc megtanult önellátó lenni. Legyen akár francia, német vagy olasz az anyanyelve, a svájci nagyon is megbecsüli, amit a végtelen és havas hegyek közé szorult kevéske termőföld adni tud. A bort is. Örül neki. A sajátját issza. Az éves termés 99,2%-a az országon belül marad. (Félig komoly vélekedések szerint a maradék 0,8%-ot a külországokba szakadt, honvágytól gyötört svájciak fogyasztják el.) A világhír, az angolszász megmondóemberek angolszász eksztatizmusa, a new yorki, londoni és tokiói csillagos borlapok mélynyomású lapjaival honorált becsvágy a svájci bortermelőket nem túlzottan érdekli. Svájci vagyok, hajtogatja, az Eidgenossenschaft öntudatos parasztja, teszem becsülettel a dolgom, és amit csinálok, az a többi svájcinak is ízlik. Kell-e ennél több? Talán nem, hiszen, ha nekünk idegen univerzum is, a svájci borkultúra jól bejáratott, sok évszázad óta önjáró, kellemesen döcögő gépezet, termékei pedig számtalan svájci művész, irodalmár szeretett és nyilvánvaló örömmel hirdetett táplálékai. Dézaley Grand Cru (Lavaux, Genfi-tó), Oeil-de-Perdrix (a leghíresebb a neuchâteli tó partján terem) vagy Schaffhausener Chäfersteiner inkább? No és a számtalan, borvidékről borvidékre más, önkéntes borminősítő procedúra, mint a Salvagnin, La Gerle vagy a Winzer-Wy ? Valljuk be, ami a svájci borértők számára magától értetődő, és ugyanannak a kora középkortól kezdve formálódó kerek egésznek a része, az nekünk jobbára ismeretlen föld.

A 2014-es évjárat nehézségeit valószínűleg teljesen felesleges az olvasóknak ecsetelni, mindenki tudja, hogy a legtöbb magyar borvidék az előző 3 évhez képest mind mennyiségben, mind minőségben gyengébb produktummal számolhat. A Badacsony és környéke sem úszta meg komolyabb esőzések nélkül az évet. Innen szép nyerni mondhatnánk, de tény, hogy nem lehetetlen.
Két jó nevű borászat 2014-es boraiból szereztem be 1-1 palackot, hogy kiderüljön, ők mire jutottak. A Villa Tolnay méltán népszerű, konstans best buy-gyanús és 2014-re fajtabor-trióvá duzzadt Tavasz-szériájának tagjait és Bakó Ambrus "Badacsony" névre hallgató házasítását kóstoltam meg a múlt héten. Bakó Ambrust és Nagy Lászlót is megkértem, járuljanak hozzá egy-két információmorzsával az íráshoz. Így is tettek (ezúton is köszönöm), kiváltképp Ambrus, aki - jó szokásához híven – most sem kímélte a klaviatúrát.

Dom. de la Pousse d’Or: Corton-Bressandes Gr. Cru. 2009

Hosszú történelemmel rendelkező birtok, ma Patrick Ladranger üzletember tulajdonában, aki komoly anyagi ráfordítással igyekezett az addig is jól csengő nevű borászatból igazi presztizs-márkát építeni. 18 ha összterület, Volnay a központ, de számos egyéb körzetben is rendelkeznek területekkel, például jelen borunk is, Aloxe-Corton-ból, konkrétan a Corton-Bressandes grand cru-ből. 20-60 év közötti tőkék. Kézi szüret, teljes bogyózás, hideg maceráció egy hétig, 3 hétig héjon tartva erjed a bor. 18 hónapos fahordós érlelés finomseprőn tartás, a hordók egy harmada új. Szűrés és derítés nélkül palackoznak. Még jó három éve rendeltem Franciaországból a Vinotheque de Léman-ból 72 Euro-ért. Akkoriban nagyon kerestem a "nagy" borokat (ma már kevésbé), a Burghound 94 pontja pedig remek ajánlólevél volt ehhez, ugyanis általában ettől sokkal drágább burgundiak szokták kiérdemelni.

Már első szippantásra felfedi nagyságát. Hatalmas, koncentrált a gyümölcs egyszerre friss és kissé aszalódott vörös áfonyával, piros bogyósokkal, mellette szárított virágok, avar, talán némi erdei gomba is. Az egész bele van integrálva egy fűszerekkel, krétaporos ásványossággal átitatott földes, illetve némiképp szurkos masszába. Lehet, hogy ez utóbbi nem tűnik túl vonzónak így leírva, de higgyétek el, hogy nagyon is az. Általában némi palackéréssel érkezik és sokkal összetettebb, mi több nemesebb lesz általa az egész ez eddig felsorolt elegy. Külön tetszik, hogy a hordó, mint úgy nem érződik, pedig biztos van jócskán, csak szerves része az egésznek, nem tudjuk elválasztani, hogy az illat mely összetevőiért lehet felelős. Szájban közepesnél nagyobb testű, tömény, intenzív ízű. Izmos, tömör szerkezet, lendületes savak, komoly, egyszerre szilárd, ugyanakkor mégis sima tanninokkal. A lecsengés hosszú, száraz, őrzi a bor remek egységének emlékét. Örömteli nagy bor, benne a burgundi varázzsal. 8 pont

Dom. Joblot: Givry 1er cru Clos de la Servoisine 2013

A legutóbbi bejegyzésben nagy hatással volt rám a Cote Chalonnaise Givry körzetében munkálkodó pince néhány bora, főleg a Cellier Aux Moines, ráadásul burgundi szinten abszolút megfizethető áron. Néhány palackkal még szélesítenem kellett a repertoárt. Ez a bor a másik csúcsa a szortimentnek, a Burghound talán minimálisan ezt még magasabb pontokkal szokta jutalmazni.

Stílusban gyökeren mást kapunk. A Cellier kifejezetten erőteljes, bővérű bor volt, melyet azért szokni is kellett, de összességében fantasztikusan izgalmas volt. Ez a mostani meg olyan, mint amilyennek egy komoly burgundi általában mutatkozik. Komplex, gazdagon fűszeres illat, érezhető a nagyon minőségi fahatás is, de nehéz eldönteni, hogy a fűszerbazár mely részéért lehet felelős az alapanyag és melyikért a hordó. Másnap a fűszerek jobban háttérbe szorulnak, több szerepet kap a gyümölcs. Cseresznye, áfonya, de nem annyira primőrös formában, hanem olyan "nagyborosan" hordós krémességbe dolgozva. Szép. Szájban szerkezeti remekmű. Közepes test mellett kifogástalanul telt ízek, de semmiképp nem hedonista. A bor csontszáraz, és olyan értelemben szikár, hogy nincs rajta se fölösleg, se deficit. Izmos, tömör felépítés, finom tapintatú, de kemény strukturát adó tanninokkal, úgyszintén feszes savakkal. Hosszú, fókuszált lecsengés, végig beleköthetetlen egyensúly. Ha ez egy jobb premier cru lenne a Cote d'Or valamely nevesebb falvából és 70-80 Euroba kerülne, azt is el tudnám fogadni. (Legfeljebb azt mondanám, hogy ennyiért ittunk már jobbat is, ez "mindössze" hozza a kötelezőt- de 25 Euroért egy szavunk se lehet) 7 pont.

Mád, Batthyány utca... nos, végre ez a perc is elérkezett... Jártam már Szepsyék portáján jó két évvel ezelőtt, de akkor merőben más körülmények között: a Szent Orbán napja alkalmából megrendezett nyitott pincék keretében, sok-sok más vendéggel együtt. Szepsy Istvánnal találkozni, néha egy kicsit beszélgetni akkor és azóta is volt néhányszor alkalmam, de lent a pincében eddig még sosem voltam. Most viszont egy kis csoport részeként lehetek itt, az pedig egészen más élmény. (Ezúton is köszönet táncoló medvének; tulajdonképpen ő szervezte meg a kóstolót, de sajnos végül nem tudott velünk tartani.)

(Kilátás a Nyulászóról)

Etna, 2014. június.

Salvo Foti után a következő állomás: Graci. Alberto Graci nagyapai ágon szicíliai bortermelő családból származik. A nagypapa a sziget közepén készített bort, persze kezét inkább mennyiségi, mint minőségi megfontolások vezették, ahogy annak idején majdnem mindenkiét. Alberto aztán Rómában tanult és befektetési bankárként dolgozott Milánóban. Amikor a nagypapa meghalt, valami megváltozott. „Hazajöttem, eladtam a nagyapám földjét, majd szőlőt vettem az Etnán.” – mondja később Alberto. Első bora 2004-ben készült el, azóta a Graci név már az Etnával kötődik össze, és nemzetközi szinten is igen jól cseng.

A paloznaki Homola Pincészet június végén egy egész napos kirándulásra invitált meg néhány újságírót és bloggert, méghozzá kettős apropóból. Július első napjaiban ugyanis megnyitotta kapuit a Vincellér utcában a Homola Borterasz, a falu központjában pedig a Sáfránkert Vendéglő. Homoláék meglátogatása már egy ideje szerepelt a terveim között, a sajtóbemutatót megelőző hétvégét pedig ettől függetlenül is a Balatonon töltöttem, így tökéletes volt az időzítés a pincészettel történő komolyabb ismerkedésre.

A komplett paloznaki gasztró-paradicsom gondolata aligha született meg, amikor Homola Szabolcs még csak vitorlázás közben csodálta a Balaton felett zöldellő dombokat, mégis, amikor lehetősége volt rá, Paloznakon vásárolt egy házat, szőlővel körülvéve. A szőlővel jött a bor is: az első tételek a 2009-es évjáratból készültek. Mára a Homola Pincészet mintegy 12 ha szőlővel rendelkezik Tihanytól Alsóörsig, további területekről pedig hosszútávú együttműködés keretében vásárolnak fel szőlőt. 2014-ben 32.000 palackot töltöttek le a pincénél, de a hosszútávú cél az évi 100.000 palackos termelés. 
Homola Szabolcs azonban üzletember, nem borász, így természetesen szükség volt valakire, aki megfelelő szaktudással rendelkezik a borkészítés terén. Egy közös ismerősük mutatta be neki Homonna Attilát, akivel gyorsan megtalálták a közös hangot, és aki 2011 óta irányítja a pincészet szakmai munkáját. 
A tulajdonos azonban a puszta borkészítésnél komolyabb célt tűzött ki maga elé: felhelyezni Paloznakot a Balaton gasztronómiai térképére. Ennek eléréséhez a bor csak az első lépés volt, a megfelelő vendéglátóhelyek - a pince mellett található Borterasz és a faluba megálmodott Sáfránkert Vendéglő - megnyitásával tett komolyabb lépéseket a megvalósítás felé. Szintén Homola Szabolcs nevéhez fűződik a Paloznakon 2012 óta minden évben megrendezésre kerülő Jazzpiknik is, amely egyedi színfoltot képvisel a magyarországi nyári fesztiváldömpingben.

A blog gerillaműfaj. Legalábbis nálunk. Megyünk előre a susnyásban és nem vesszük észre, hogy két méterrel mellettünk menetel egy kolléga, aki teljesen véletlenül ugyanabba az irányba halad. Pont így esett most a riesling.hu/finewines.hu új borainak bemutatásával, hiszen Drbarta is nekiszaladt a frissen debütált 2014-es tételeknek. Mivel Tar Ferenc egy pár hete igencsak nekidurálta magát és egy tizenhét-boros mustra keretében mutatta be a legújabb német dolgokat, tőlem most egy kimerítő áttekintést fogtok kapni. A sort kiegészítettem a bemutatótól függetlenül – önszorgalomból vagy baráti körben – kóstolt finewines.hu borokkal is. Aki szemfüles volt, már egy akcióban 20%-os kedvezménnyel vásárolhatott is, érdemes figyelni, mert híreink szerint hamarosan megint esni fog a rizlingek ára…

A júniusi akció keretein belül 20%-os kedvezménnyel lehetett vásárolni jó néhány 2014-es rieslinget Tar Ferinél, azaz a Riesling.hu-nál. Nyilván értelmesebb lett volna még akkoriban írni róluk pár szót hátha valakinek segítséget nyújtott volna a választáshoz, de akkor még erre az egy arcpirítóan rövid bekezdésre se értem rá, amire most meg éppenhogy. Bőven megfizethető borokról van szó egyébként, nagyjából 2500 és 5000 Ft. között, így az akció elteltével is van még a megvásárlásuknak létjogosultsága. :)  Nem jegyzeteltem a fogyasztásukkor, ma viszont pár hét után olyanom volt, hogy néhány szót papírra vetettem róluk emlékezetből. Elsőként a Dönnhoff Kreuznacher Krötenpfuhl Kabinett nyílt ki.Minden igényt kielégít, légiesen könnyű, mégis hihetetlen zamatos, tökéletes sav-cukor egyensúly,elektromos vibráció, élménybor szintű szerkezeti súly, hossz. Erős 6 pont, remek vétel. Az Oberhauser Leistenberg Kabinett lényegében ugyanezt (6 - 6+) tudja, de némiképp drágábban. A szintén Dönnhoff alap Riesling feinherb egy kicsit mindenből kevesebbet ad, de kategóriájában kompromisszumok nélküli élmény friss, telt zamatokkal, közepes lecsengéssel. 5.5-6. A Leitz Kirchenpfad Kabinett feinherb immár harmadik évjáratát kóstolom. Általában ezért szoktak legjobban rajongani itthon, legalábbis ennek korábbi évjáratairól olvastam a legtöbb méltató cikket, időnként számomra már-már kissé túlzó pontszámokkal megszórva. Ez a mostani is kb. azt nyújtja, mint az előző kettő évjárat. Hibátlan, kristálytiszta, élvezetes, de a Dönnhoffokhoz képest , a dűlőszelekció ténye mellett is, ez sokkal inkább alapbor-kvalitású az intenzitása meg a benne rejlő kanyarok tekintetében. Nálam 5 pontnál semmiképp nem több, de az áráért ez rendben is van.

Pontosan öt évvel ezelőtt tette fel a költői kérdést alföldi merlot az alkoholista hasábjain: “Hol vannak a nagy fehérek”

“Csak emlékeztetőül: nem tokaji, árérték arányban jó, nem fás, elegáns, komplex, finom és száraz.”

Nem azt mondom, hogy nem volt már jó néhány alkalom amikor azt éreztem, hogy na most megvan, de valahogy a cimszereplővel való második találkozásom után minden eddiginél biztosabban kerített hatalmába ez az érzés. Attól függetlenül, hogy ha az eddigi kedvenc hazai fehérboraimat fel kellene sorolnom, akkor szinte kizárólag fajtaborokat tudnék felidézni, ott is elsősorban a nyilvánvaló furmint-hárs duóból, mégis én is inkább házasítás párti vagyok. Jó néhányszor átjárt már az az érzés amikor feszes és kristálytiszta, de vajmi kevés élvezetet nyújtó furmintot, vagy krémes, finom textúrája, de túlságosan is lomha hársot kóstoltam, hogy de jó is lenne megkóstolni ezeket házasítva is. Itt még egy összetevő a juhfark is színezte az összképet és van egy olyan gyanúm, hogy anélkül messze nem lett volna ilyen izgalmas a végeredmény. Általános vélekedés, hogy a csúcs minőségű házasításoknak a célja az, hogy az alkotó fajták erényeit olyan szinten szimbiózisba hozzák, hogy a végeredmény több legyen annál, mintsem hogy az egyes összetevők erényeit kumuláljuk. Ez a bor iskolapélda szerű megvalósítása ennek a teóriának. Illatában furmintosan mézes-körtés, ugyanakkor a hárslevelű kerek vidámsága is megvan benne, hogy a déligyümölcsöket ki hozza be a képbe arról gőzöm sincs (tippre a jól beérett juhfark nyújtott már nekem hasonló élményt) de ott vannak az biztos, nem is kevesen: mandarin, sárgadinnye és citrusok. Nem tudom, hogy minek van döntő szerepe abban, hogy a végeredmény, egy tökéletes egységet alkotó, dús, tiszta és egyedi bor lett. Elképzelhető, hogy a borász zsenialitása, a szüreti időpontok tökéletes megválasztása, a szerencsés évjárat, a szőlőfajták ilyen arányú házasítása, vagy a tökéletes hordóhasználat. Nem tudom, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az összes együtt. Az egyik  legjobb magyar fehérbor amit valaha volt szerencsém kóstolni. 8 pont (93/100, 16/20 GM). Elég bátor az árazása (5300 forint körül), de ha érdemeivel vetjük össze, akkor akár mértékletesnek is tekinthetjük.

Miközben az öreg borokról értekeztem, a Drop Shop már a Muzeális Borok Éjszakáját hirdette. Az egyre népszerűbb Múzeumok Éjszakájának ötletéből táplálkozó kóstolón tízévesnél idősebb csúcsborokat mustrálhattunk. A koruknál fogva ritka és nehezen hozzáférhető palackok szétpoharazása egyrészt példaértékű a borbáros szintéren, másrészt pedig fene mód élvezetes a hozzám hasonlónak. Szóval, aki ott volt, feledhetetlen élvezetekben lehetett része, annál is inkább, mert a borok többnyire teljes hangerővel énekeltek és az ilyenkor sanszos gyökérnap messze elkerült bennünket.

Sokat gondolkoztam, milyen formába öntsem ezt az élményt, mert abban biztos voltam, hogy életem első, és talán egyetlen Vega Sicilia bora mellett csak nem mehetek el szó nélkül, de a "tegnap ittam" epizódokból mégis kilóg egy ilyen tétel, ez valahogy nagyon más. Végül maradt a külön poszt, egy Unico ennyit azért bizonyosan megérdemel.
A nagy találkozásra Tar Ferenc legutóbbi Finewines Lakás-borbár estjén került sor. Egymást váltották a szebbnél szebb borok az asztalon, de nem volt kérdés, hogy mi lehet az est fénypontja. Feri nagylelkűségének köszönhetően ráadásul a borbár legkitartóbb vendégei abban az örömben részesülhettek, hogy a házigazdával együtt kortyolgathatták el "hivatalos záróra" után a dekantálóban megmaradt nedűt, így a kóstolón szintén részt vevő (és ezzel a borral nem először találkozó) akovval mi is nem várt repetához jutottunk.

A Sopron ifj. Franz Weninger szortimentjének változó összetételű alapbora. Ez itt éppen merlot, syrah és kékfrankos házasítása, a címke tanúsága szerint az ökológiai gazdálkodásra történő átállási időszak alatt készült. Annak idején a borkereskedőknél, majd a hiperekben is kb. ezerötszáz forintért adták a 2008-as Sopront, és ami engem illet, kevés bor volt „pályafutásom” során, amiből akkora mennyiséget feltankoltam, mint ebből a tételből. Szerettem 2-3 évesen is, és az utolsó palackom nyújtotta élmény alapján majd’ 7 évesen is remekül dacol az idővel.

Az már biztos, hogy dr. Bussay László öröksége szerencsére nem vész el: felesége, Ágnes, és lányai, Bianka és Dorottya folytatják az apjuk által megkezdett munkát. Dorottya a háziorvosi praxist is tovább viszi, míg a jogász végzettségű Bianka jelenleg borásznak tanul. A lányok régóta kiveszik részüket a szőlőben és a pincében végzett munkálatokból, és a pincénél évek óta dolgozó alkalmazottjuk és a szőlőben dolgozó két állandó segítőjük a továbbiakban is velük marad, tehát fennmarad a folytonosság. A Bussay Pince a közvetlen környéken elterülő 5,5 hektárnyi területről készíti a borait, amelyek változatlanul fajélesztő nélkül, tölgyfahordókban erjednek. A 2013-as évjárat borai szép lassan, apránként kerülnek forgalomba. A minap az erősen limitált palackszámban (700 db) készült muskotályukat kóstoltam.

A Tokaj Renaissance Egyesület évente megrendezésre kerülő borbemutatója, a Tokaj Nyitány tavaly némi "ráncfelvarráson" ment keresztül. A szervezők igyekeztek nyitni a fiatalabb generáció felé, ennek érdekében az addig jellemzően áprilisban megrendezésre kerülő esemény időpontját áthelyezték június elejére, továbbá helyszínt is váltottak: az Intercontinental helyett tavaly a Ybl Palota adott helyet a bemutatónak. Úgy tűnt, hogy bevált az újítás, a mesterkurzusok megteltek, a sétáló kóstolóra is szép számmal jöttek az emberek, a hangulat is jó volt.
2015. Az időpont maradt, a helyszín ismét változott ebben az évben: az idei kóstolót a Stefánia Palotában rendezték meg. Nem tudom, hogy a nagy meleg volt az oka, vagy esetleg a belvárostól kissé kijjebb eső helyszín, esetleg mindkettő, vagy egyik sem, mindenesetre nekem úgy tűnt, hogy a tavalyihoz képest idén valamelyest megcsappant a résztvevők létszáma. A (tág értelemben vett) borászok közül is kevesebben jöttek el személyesen, kb. a standok kétharmadánál állt ott a borász/marketinges/kereskedő/tulajdonos valamelyike. 

(A Tokaj Renaissance logóját innen metszettem)

A sétáló kóstolót és a külön teremben helyet kapó aszúbárt kiegészítő három mesterkurzus a tokaji pezsgők, a 2011-es aszúk és a résztvevő pincék egy részének régebbi tételei köré szerveződött. Tavaly pezsgőztem is, aszúztam is, idén viszont inkább a régebbi tételekre voltam kíváncsi.

A Domaine de Montille elődjét még az 1750-es években alapították Burgundiában, ma is ismert nevét 1863-ban kapta. A Montille-család 12 hektár szőlővel rendelkezett Côte de Nuits és Côte de Beaune kiváló területein, azonban ez rövid időn belül 3 hektárra apadt, amíg Hubert de Montille véget nem vetett a családi vagyon elherdálásának. A Montille-család hagyományosan jogász-család, azonban Hubert de Montille már a borászkodásra is ugyanakkora hangsúlyt fektetett. Ez nagy változást eredményezett a családi birtok életében is: 1947-től nem adták el boraikat a nagy kereskedőházaknak, hanem saját maguk kezdték el palackozni és forgalmazni azokat. Cél - akkor és most is - a különböző parcellák terméséből készült borok egyéniségét, az egyedi terroir-t tükröző karakterét kidomborítani. 
Hubert gyermekei, Étienne és Alix szintén jogi végzettséggel rendelkeznek. Édesapjuk csak azután volt hajlandó átadni nekik a stafétabotot a pincénél, miután "rendes szakmát" tanultak. Fia, Étienne a 80-as évektől dolgozik a borászatnál, de csak 2001-től vette át a birtok irányítását. Lánya, Alix 2003-ban tért haza. A két testvér együtt alapította meg a Maison Deux Montille Soueur-Frére névre hallgató, felvásárolt szőlőből elsősorban fehérborokat készítő négociant-t, amely évente mintegy 35000 palack bort zár palackba.

Hubert de Montille (a fotót a birtok honlapjáról metszettem)

A családi birtok jelenleg 20 hektár ültetvénnyel rendelkezik, 75%-ban Premier Cru, illetve Grand Cru fekvésekben. A nyolcvanas évek közepétől kezdve fokozatosan haladtak az organikus, majd biodinamikus szőlőművelés felé. Nem használnak műtrágyát vagy vegyszereket, csak szerves trágyával, komposzttal dolgoznak és természetes növényvédelmet alkalmaznak. 2012-ben a birtok Ecocert Bio minősítést szerzett. A biodinamikus szőlőművelést pragmatikus művelésmódként, nem vallásként fogják fel. Édesapjuk visszavonulásával a testvérek között egyfajta munkamegosztás is kialakult: Alix a fehérborokat készíti, Étienne a vörösborokért felel. 

Nem régiben Tokaj-Hegyalján töltöttünk családilag néhány napot. Egy jó 20 perc erejéig elkanyarodtunk Olaszliszkára is, Samuel Tinon-hoz. Kóstolni luxus lett volna két nyűgös gyerekkel az oldalamon, de sikerült egy jó kartonnyi bort összeválogatni melyeket később itthon, a klubban vettük szemügyre többek között Pardi Norbival együtt. Soha nem kóstoltam korábban semmit a pincétől, de már nagyon régóta kíváncsi voltam rájuk.
Háttér-információkat tekintve abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Akov egy remek, kimerítő, minden igényt kielégítő írást prezentált már Samuel Tinonról, így nekem elég egy link, így ni, majd jöhetnek tisztán a kóstolási jegyzetek.

A tavaly debütáló Hárslevelűk Éjszakája idén helyszínt váltott és a Vajdahunyadvár román kori kerengőjében kapott helyet. Az adottságainak köszönhetően hűvös, árnyékos, körbejárható udvar több szempontból is jó választásnak bizonyult. A kóstoló az átlagos "tömegrendezvényekhez" képest családias, oldott hangulatban telt. Könnyen oda lehetett férni a standokhoz, nyugodtan lehetett beszélgetni a borászokkal vagy a kóstolótársakkal. Kézdy Dániel szerint a mérsékeltebb érdeklődés talán arra is visszavezethető, hogy a gyakran furmint-kistestvérként kezelt és kommunikált hárslevelű (remélhetőleg csak egyelőre) nem vonz annyi látogatót. Összesen 19 pincészet mutatta be borait a rendezvényen, túlnyomórészt Tokaj-Hegyaljáról érkeztek a kiállítók, de Eger, Somló és Villány is képviseltette magát a kóstolón.

(A fotót az esemény facebook-oldaláról metszettem)

A Káli-medence kétségtelenül Magyarország egyik legszebb vidéke, anélkül is, hogy kényszeresen a "magyar xy-ként" (xy helyére tetszés szerint behelyettesíthető néhány másik ország szintén híresen gyönyörű vidéke) aposztrofálnánk. A Balatontól pár kilométer távolságra festői szépségű falvak, régi présházak, megkapó kilátást biztosító domboldalak, szépen gondozott szőlősorok és a földtörténeti korszakok bizonyos stádiumait megörökítő kőtenger fogadja az idelátogatót. Az ínyenceket helyi alapanyagok felhasználásával szezonális fogásokat kínáló éttermek és a kiváló adottságokkal rendelkező termőhelyet borain keresztül megjeleníteni igyekvő pincészetek is várják.

A pünkösdi hétvégét baráti társaságban a Káli-medencében töltöttem, és természetesen a bor központi szerepet játszott a program kialakításában. Szombaton Köveskálon ettünk-ittunk, vasárnap pedig az immár hagyományosnak mondható pünkösdi pincetúrán vettünk részt Szentbékkállán.

Nagyjából semmit. Kíméletlen, de sajnos így van. Sokan sokféle reményt táplálnak, amikor megtalálják a szekrény tetején a három évtizede porcicákkal marakodó Debrői Hárslevelűt. Ez most akkor biztos sokat ér, hisz régi, tehát eladjuk. Nem is hinnénk el, mennyi ilyen story van, minket is keresnek meg időről időre ehhez hasonló ajánlatokkal. Az alábbiakban összeszedem, hogy laikus eladóként mit kell észben tartani ahhoz, hogy ne gomboljuk túl a régi borokat. A cikk tehát elsősorban nem rutinos törzsolvasóinknak szól, inkább ad mankót a vintage-rettenetek tulajdonosainak kezébe.

Szóval három szuper toszkán ...így, szigorúan különírva, hiszen bár a trió két tagja valóban a szupertoszkánok közé tartozik, a harmadik bor színtiszta brunello. Ezt a három bort az osztrák Wein&Co. Stephansplatzon található egységében kóstoltam egy májusi ausztriai kiruccanás alkalmával. Szétnézni indultam a boltba szombat este, de amikor megláttam, hogy néhány gratis bemutatott tétel mellett az alábbi három bor is kóstolható egy bőven vállalható összeg fejében, eszembe sem jutott, hogy ellenálljak a kísértésnek. A három bor kb. 4 centes kóstolóadagjáért összesen 10 eurót kellett leszurkolni, ami a borok palackonkénti polci árát figyelembe véve nem egy tragikus összeg, különösen, ha azt nézzük, hogy viszonylag ritkán van lehetőség három ilyen tételt egymás mellett pohárral kóstolni. (Az egyetlen illúzióromboló tényező a bolttal egybenyitott borbárból beáramló füst volt, ami minimum az orrpróbánál különösen zavaróan hatott.) Mindhárom bor nagyon fiatal még, a kóstolás során is érezhető volt, hogy még felfelé visz az útjuk.

Időről-időre felvetődik, hogy keveset írunk, ezer körüli élelmiszerüzletekben is kapható, egyszerű, de tisztességes borokról. Okokat lehetne számolatlanul citálni, de személy szerint én inkább költök kétszer annyit egy megbízható(bb) kipróbált palackra, minthogy vaktában nyitogassak fele annyiba kerülő, de sokkal rizikósabb darabokat. Nyár elején biztosan sokan keresnek jóárasított borokat, ami talán borszerűbb, mint egy átlagos rosé. A legfontosabb kritériumok általában, a moderált alkohol, a legalább közepes intenzitású sav, illetve a gyümölcsös aromák megléte úgy orrban, mind szájban. Ez a bor végül is mindent teljesít, törékeny testét még éppen borszerűvé teszi a savgerinc és a beltartalom. Illatos, jóízű, a savai néha elég markánsak, de a félszáraz kategóriányi maradékcukor finoman kerekíti a kortyot. Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy ez a‘14-es savakat hogyan fogja megszelídíteni, de ez egyelőre nem a legfontosabb kérdés. Fajtajelleget nem igazán mutatott, ha vakon kóstoltam volna, akkor nem okozott volna meglepetést, ha egy újvilági sauvignon blanc vagy akár egy Nyakas bor lett volna, de ebben az árkategóriában ez inkább erény, mintsem szemrehányás. Attól függetlenül, hogy egyre több kiváló termelő munkája által a Mátrát már nem csak az illatos fehérek lelőhelyének szokás tekinteni, attól még jogos elvárás az ilyen borok léte is a borvidékről. Eléri a 4 pontot, ennyiért szívesen innám újra. (1000 Ft körül volt a CBA-ban)

Orsolyák Attilával először úgy 3 évvel ezelőtt a Bott Pincénél találkoztam, akkor tudtam meg, hogy ő is borászkodik Hegyalján. Legközelebb már a Furmint Februáron beszélgettünk, és talán már ekkor szóba került, hogy egyszer meglátogatnám. Ezt követte még néhány hasonló találkozás különféle rendezvényeken, de azt a kóstolót a pincénél mégsem sikerült nyélbe ütni, egészen ez év áprilisáig.

Történt, hogy az egyik vegyes Dél-Rhone/Languedoc egyveleg jellegű posztom alatt érkezett egy komment, miszerint úgy tűnik Languedoc nyert. A cikket ugye nem „párbajnak” szántam, de elgondolkodtam rajta, hogy egyes árkategóriákban melyik borvidéket is szoktam preferálni. Kezdett is körvonalazódni egy sor, melyben Dél-Rhone és Languedoc egymásnak feszül, úgy hogy több árszegmensben is párosokat állítunk. Tetszett a gondolat. Később felmerült a gondolat, hogy esetleg más vidékeket is be lehetne vonni. Eszembe jutott, hogy Piemontból is kóstoltunk már remek sort, beltartalomban is összemérhető borokról van szó. Valamint persze örökösen felmerül, hogy mi lenne a helyzet egy ilyen sorban a hazai krémmel. Végül úgy alakult, hogy nem sikerült olyan sort összeválogatnom az itthoniak közül, amelyet elég veretesnek éreztem volna az összes érintett kategóriában, meg hát stílusban is nagyon messze kerültünk volna a fősodortól, így lemondtam az utóbbiakról. A téma rehát úgy véglegesült, hogy egy-egy dél-rhone-i, languedoc-i és piemonti tétel kerül egymás mellé három árszegmenst érintve, nevezetesen 15-20 Euro, 25-30 euró illetve 40 euró környékén. Sokat vártam a sortól.

A Heinz Velich okozta Tiglat-sokk után beszámolnék a Drop Shop Austria egy másik érdekes mesterkurzusáról, amely az újhullámos Wachau egyik képviselőjét, a nálunk (még) alig ismert Pichler-Krutzler borászatot mutatta be. Erich Krutzler egy kiadós Loibenberg-vertikális mellett beszélt arról, ami részben Wachauban, részben Burgenlandban gyökerezik, de mégis inkább az előbbi, mint utóbbi, de azért távolságot tart Wachau fősodrától.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)