A Tokaj Renaissance Egyesület évente megrendezésre kerülő borbemutatója, a Tokaj Nyitány tavaly némi "ráncfelvarráson" ment keresztül. A szervezők igyekeztek nyitni a fiatalabb generáció felé, ennek érdekében az addig jellemzően áprilisban megrendezésre kerülő esemény időpontját áthelyezték június elejére, továbbá helyszínt is váltottak: az Intercontinental helyett tavaly a Ybl Palota adott helyet a bemutatónak. Úgy tűnt, hogy bevált az újítás, a mesterkurzusok megteltek, a sétáló kóstolóra is szép számmal jöttek az emberek, a hangulat is jó volt.
2015. Az időpont maradt, a helyszín ismét változott ebben az évben: az idei kóstolót a Stefánia Palotában rendezték meg. Nem tudom, hogy a nagy meleg volt az oka, vagy esetleg a belvárostól kissé kijjebb eső helyszín, esetleg mindkettő, vagy egyik sem, mindenesetre nekem úgy tűnt, hogy a tavalyihoz képest idén valamelyest megcsappant a résztvevők létszáma. A (tág értelemben vett) borászok közül is kevesebben jöttek el személyesen, kb. a standok kétharmadánál állt ott a borász/marketinges/kereskedő/tulajdonos valamelyike. 

(A Tokaj Renaissance logóját innen metszettem)

A sétáló kóstolót és a külön teremben helyet kapó aszúbárt kiegészítő három mesterkurzus a tokaji pezsgők, a 2011-es aszúk és a résztvevő pincék egy részének régebbi tételei köré szerveződött. Tavaly pezsgőztem is, aszúztam is, idén viszont inkább a régebbi tételekre voltam kíváncsi.

A Domaine de Montille elődjét még az 1750-es években alapították Burgundiában, ma is ismert nevét 1863-ban kapta. A Montille-család 12 hektár szőlővel rendelkezett Côte de Nuits és Côte de Beaune kiváló területein, azonban ez rövid időn belül 3 hektárra apadt, amíg Hubert de Montille véget nem vetett a családi vagyon elherdálásának. A Montille-család hagyományosan jogász-család, azonban Hubert de Montille már a borászkodásra is ugyanakkora hangsúlyt fektetett. Ez nagy változást eredményezett a családi birtok életében is: 1947-től nem adták el boraikat a nagy kereskedőházaknak, hanem saját maguk kezdték el palackozni és forgalmazni azokat. Cél - akkor és most is - a különböző parcellák terméséből készült borok egyéniségét, az egyedi terroir-t tükröző karakterét kidomborítani. 
Hubert gyermekei, Étienne és Alix szintén jogi végzettséggel rendelkeznek. Édesapjuk csak azután volt hajlandó átadni nekik a stafétabotot a pincénél, miután "rendes szakmát" tanultak. Fia, Étienne a 80-as évektől dolgozik a borászatnál, de csak 2001-től vette át a birtok irányítását. Lánya, Alix 2003-ban tért haza. A két testvér együtt alapította meg a Maison Deux Montille Soueur-Frére névre hallgató, felvásárolt szőlőből elsősorban fehérborokat készítő négociant-t, amely évente mintegy 35000 palack bort zár palackba.

Hubert de Montille (a fotót a birtok honlapjáról metszettem)

A családi birtok jelenleg 20 hektár ültetvénnyel rendelkezik, 75%-ban Premier Cru, illetve Grand Cru fekvésekben. A nyolcvanas évek közepétől kezdve fokozatosan haladtak az organikus, majd biodinamikus szőlőművelés felé. Nem használnak műtrágyát vagy vegyszereket, csak szerves trágyával, komposzttal dolgoznak és természetes növényvédelmet alkalmaznak. 2012-ben a birtok Ecocert Bio minősítést szerzett. A biodinamikus szőlőművelést pragmatikus művelésmódként, nem vallásként fogják fel. Édesapjuk visszavonulásával a testvérek között egyfajta munkamegosztás is kialakult: Alix a fehérborokat készíti, Étienne a vörösborokért felel. 

Nem régiben Tokaj-Hegyalján töltöttünk családilag néhány napot. Egy jó 20 perc erejéig elkanyarodtunk Olaszliszkára is, Samuel Tinon-hoz. Kóstolni luxus lett volna két nyűgös gyerekkel az oldalamon, de sikerült egy jó kartonnyi bort összeválogatni melyeket később itthon, a klubban vettük szemügyre többek között Pardi Norbival együtt. Soha nem kóstoltam korábban semmit a pincétől, de már nagyon régóta kíváncsi voltam rájuk.
Háttér-információkat tekintve abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Akov egy remek, kimerítő, minden igényt kielégítő írást prezentált már Samuel Tinonról, így nekem elég egy link, így ni, majd jöhetnek tisztán a kóstolási jegyzetek.

A tavaly debütáló Hárslevelűk Éjszakája idén helyszínt váltott és a Vajdahunyadvár román kori kerengőjében kapott helyet. Az adottságainak köszönhetően hűvös, árnyékos, körbejárható udvar több szempontból is jó választásnak bizonyult. A kóstoló az átlagos "tömegrendezvényekhez" képest családias, oldott hangulatban telt. Könnyen oda lehetett férni a standokhoz, nyugodtan lehetett beszélgetni a borászokkal vagy a kóstolótársakkal. Kézdy Dániel szerint a mérsékeltebb érdeklődés talán arra is visszavezethető, hogy a gyakran furmint-kistestvérként kezelt és kommunikált hárslevelű (remélhetőleg csak egyelőre) nem vonz annyi látogatót. Összesen 19 pincészet mutatta be borait a rendezvényen, túlnyomórészt Tokaj-Hegyaljáról érkeztek a kiállítók, de Eger, Somló és Villány is képviseltette magát a kóstolón.

(A fotót az esemény facebook-oldaláról metszettem)

A Káli-medence kétségtelenül Magyarország egyik legszebb vidéke, anélkül is, hogy kényszeresen a "magyar xy-ként" (xy helyére tetszés szerint behelyettesíthető néhány másik ország szintén híresen gyönyörű vidéke) aposztrofálnánk. A Balatontól pár kilométer távolságra festői szépségű falvak, régi présházak, megkapó kilátást biztosító domboldalak, szépen gondozott szőlősorok és a földtörténeti korszakok bizonyos stádiumait megörökítő kőtenger fogadja az idelátogatót. Az ínyenceket helyi alapanyagok felhasználásával szezonális fogásokat kínáló éttermek és a kiváló adottságokkal rendelkező termőhelyet borain keresztül megjeleníteni igyekvő pincészetek is várják.

A pünkösdi hétvégét baráti társaságban a Káli-medencében töltöttem, és természetesen a bor központi szerepet játszott a program kialakításában. Szombaton Köveskálon ettünk-ittunk, vasárnap pedig az immár hagyományosnak mondható pünkösdi pincetúrán vettünk részt Szentbékkállán.

Nagyjából semmit. Kíméletlen, de sajnos így van. Sokan sokféle reményt táplálnak, amikor megtalálják a szekrény tetején a három évtizede porcicákkal marakodó Debrői Hárslevelűt. Ez most akkor biztos sokat ér, hisz régi, tehát eladjuk. Nem is hinnénk el, mennyi ilyen story van, minket is keresnek meg időről időre ehhez hasonló ajánlatokkal. Az alábbiakban összeszedem, hogy laikus eladóként mit kell észben tartani ahhoz, hogy ne gomboljuk túl a régi borokat. A cikk tehát elsősorban nem rutinos törzsolvasóinknak szól, inkább ad mankót a vintage-rettenetek tulajdonosainak kezébe.

Szóval három szuper toszkán ...így, szigorúan különírva, hiszen bár a trió két tagja valóban a szupertoszkánok közé tartozik, a harmadik bor színtiszta brunello. Ezt a három bort az osztrák Wein&Co. Stephansplatzon található egységében kóstoltam egy májusi ausztriai kiruccanás alkalmával. Szétnézni indultam a boltba szombat este, de amikor megláttam, hogy néhány gratis bemutatott tétel mellett az alábbi három bor is kóstolható egy bőven vállalható összeg fejében, eszembe sem jutott, hogy ellenálljak a kísértésnek. A három bor kb. 4 centes kóstolóadagjáért összesen 10 eurót kellett leszurkolni, ami a borok palackonkénti polci árát figyelembe véve nem egy tragikus összeg, különösen, ha azt nézzük, hogy viszonylag ritkán van lehetőség három ilyen tételt egymás mellett pohárral kóstolni. (Az egyetlen illúzióromboló tényező a bolttal egybenyitott borbárból beáramló füst volt, ami minimum az orrpróbánál különösen zavaróan hatott.) Mindhárom bor nagyon fiatal még, a kóstolás során is érezhető volt, hogy még felfelé visz az útjuk.

Időről-időre felvetődik, hogy keveset írunk, ezer körüli élelmiszerüzletekben is kapható, egyszerű, de tisztességes borokról. Okokat lehetne számolatlanul citálni, de személy szerint én inkább költök kétszer annyit egy megbízható(bb) kipróbált palackra, minthogy vaktában nyitogassak fele annyiba kerülő, de sokkal rizikósabb darabokat. Nyár elején biztosan sokan keresnek jóárasított borokat, ami talán borszerűbb, mint egy átlagos rosé. A legfontosabb kritériumok általában, a moderált alkohol, a legalább közepes intenzitású sav, illetve a gyümölcsös aromák megléte úgy orrban, mind szájban. Ez a bor végül is mindent teljesít, törékeny testét még éppen borszerűvé teszi a savgerinc és a beltartalom. Illatos, jóízű, a savai néha elég markánsak, de a félszáraz kategóriányi maradékcukor finoman kerekíti a kortyot. Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy ez a‘14-es savakat hogyan fogja megszelídíteni, de ez egyelőre nem a legfontosabb kérdés. Fajtajelleget nem igazán mutatott, ha vakon kóstoltam volna, akkor nem okozott volna meglepetést, ha egy újvilági sauvignon blanc vagy akár egy Nyakas bor lett volna, de ebben az árkategóriában ez inkább erény, mintsem szemrehányás. Attól függetlenül, hogy egyre több kiváló termelő munkája által a Mátrát már nem csak az illatos fehérek lelőhelyének szokás tekinteni, attól még jogos elvárás az ilyen borok léte is a borvidékről. Eléri a 4 pontot, ennyiért szívesen innám újra. (1000 Ft körül volt a CBA-ban)

Orsolyák Attilával először úgy 3 évvel ezelőtt a Bott Pincénél találkoztam, akkor tudtam meg, hogy ő is borászkodik Hegyalján. Legközelebb már a Furmint Februáron beszélgettünk, és talán már ekkor szóba került, hogy egyszer meglátogatnám. Ezt követte még néhány hasonló találkozás különféle rendezvényeken, de azt a kóstolót a pincénél mégsem sikerült nyélbe ütni, egészen ez év áprilisáig.

Történt, hogy az egyik vegyes Dél-Rhone/Languedoc egyveleg jellegű posztom alatt érkezett egy komment, miszerint úgy tűnik Languedoc nyert. A cikket ugye nem „párbajnak” szántam, de elgondolkodtam rajta, hogy egyes árkategóriákban melyik borvidéket is szoktam preferálni. Kezdett is körvonalazódni egy sor, melyben Dél-Rhone és Languedoc egymásnak feszül, úgy hogy több árszegmensben is párosokat állítunk. Tetszett a gondolat. Később felmerült a gondolat, hogy esetleg más vidékeket is be lehetne vonni. Eszembe jutott, hogy Piemontból is kóstoltunk már remek sort, beltartalomban is összemérhető borokról van szó. Valamint persze örökösen felmerül, hogy mi lenne a helyzet egy ilyen sorban a hazai krémmel. Végül úgy alakult, hogy nem sikerült olyan sort összeválogatnom az itthoniak közül, amelyet elég veretesnek éreztem volna az összes érintett kategóriában, meg hát stílusban is nagyon messze kerültünk volna a fősodortól, így lemondtam az utóbbiakról. A téma rehát úgy véglegesült, hogy egy-egy dél-rhone-i, languedoc-i és piemonti tétel kerül egymás mellé három árszegmenst érintve, nevezetesen 15-20 Euro, 25-30 euró illetve 40 euró környékén. Sokat vártam a sortól.

A Heinz Velich okozta Tiglat-sokk után beszámolnék a Drop Shop Austria egy másik érdekes mesterkurzusáról, amely az újhullámos Wachau egyik képviselőjét, a nálunk (még) alig ismert Pichler-Krutzler borászatot mutatta be. Erich Krutzler egy kiadós Loibenberg-vertikális mellett beszélt arról, ami részben Wachauban, részben Burgenlandban gyökerezik, de mégis inkább az előbbi, mint utóbbi, de azért távolságot tart Wachau fősodrától.

A Mátra még ma sem tartozik a „slágerborvidékek” közé, de az utóbbi években néhány elszántan dolgozó borász bebizonyította, hogy a „gyümölcsös, illatos, könnyed borok hazájában” is lehet komoly borokat készíteni. Budapest viszonylagos közelsége és az alacsonyabb árak ellenére eddig nem tódultak ide a befektetők, cserébe viszont egyre több kis családi borászat jelenik meg a borvidéken, akik miatt - a gyönyörű táj mellett -  érdemes elzarándokolni a Mátrába, ahogy például akov is tette az év elején.

Sajnos "kissé" késve jelent meg ez az írás, hiszen jó két hónapja történt kiruccanásról tudósítok. Ludányi Balázs még az év elején közzétett írásunk megjelenése után hívott meg minket, hogy valamikor látogassuk meg a borok szülőhelyén. Egy mátrai túra egyébként is be volt tervezve már egy ideje, így ungert szervezésében öten vágtunk neki az útnak egy szép, napos márciusi hétvégén. Természetesen, ha már ott jártunk, igyekeztünk kitölteni a hétvége által adott időkeretet, így három borásznál vizitáltunk a két nap alatt.

(A Diós a Borjúmáj tanyáról)

Táncoló Medve kollégánk/barátunk készített interjút Cartwright Évával, a Somlói Borok Boltjának tulajdonosával, a rengeteg visszhangot kiváltó „Somló Újratölt” c. kóstoló főszervezőjével. Az interjúban szerepelt pár mondat, ami mellett ép ésszel egyszerűen nem tudok elmenni. Nesztek, idézek:

„A személyes véleményem egyébként a hazai borszakítészkedésről, hogy – tisztelet a kivételnek mint mindig - de jó magyar szokás szerint ebben is próbálunk a „nyugat” után menni, és a világtrendeket utánozni. Én azt látom, hogy a hazai trendformáló szakemberek túl sokszor és túl sokan figyelmen kívül hagyják (lenézik?) a magyar borszokásokat, ízlést, és ízvilág-jellegzetességeket.”

Nem marad aztán ennyiben, figyeljünk csak!

„Én nagyon szomorú lennék, ha a somlói egyszer majd csakis olyan lenne, mint amilyennek ti, szakírók szeretnétek, mert akkor kis túlzással nem tudnám, hogy egy jó francia, dél-afrikai vagy amerikai bort iszom-e.”

Prager: Grüner Veltliner Smaragd Achleiten Stockkultur 2013:  Édesre érett trópusi gyümölcsök, tejszín, rengeteg fűszer az adekvát fehér borson túl is. Ha nem csak úgy magában, hanem más borok társaságában isszuk, akkor különösen komplexnek tűnik. Közepes plusz test. Intenzív íz, tömör struktúra, de azért értékeléséhez figyelem kell, nem szédít el azonnal a feneketlen mélység, mint egyes korábbi évjáratokban. Első blikkre inkább csak átlagon fölüli kvalitású anyagnak tűnik nem pedig grandiózusnak, de a több napon át tartó kóstolás feltétlen előnyére vált. Savban kifogástalanul feszes, lendületes, szépen fókuszálttá teszik a korty második felét. Hosszú, elég száraz lecsengés némi kesernyével. Nagyon szűk 7 pont.

Hirtzberger: Grüner Veltliner Smaragd Honivogl 2013:   Bódítóan mély ilat. Imádom a túlérett grünerek semmihez sem fogható bujaságát. Aszalt körte, sokszínű, egzotikus fűszeresség, vérbő vegtalitás mindez tejszínkrémes közegbe belegyömöszölve. Nagy test, hordóeffektek nélkül is sűrű, fantasztikus krémes konzisztencia. Vastag, intenzív, magával ragadó ízek. Strukturálisan is elég komoly már amennyiben megvan benne az anyag a korty második felének is megadva a mélységet, erőt. Ugyanakkor, mint oly gyakran az ilyen stílusú grünerekben, savban inkább csak elégséges/közepes határán, az alkohol se észrevétlen, így a tényleg roppant gazdagság nem fókuszáltan, inkább hömpölyögve bontakozik ki. Ha most objektivitásra törekednék jó alaposan lehúznám ezért, de nem akarok az lenni, mert valójában, zsigeri reakciót tekintve viszont nem tudtam betelni vele, kifeszültem tőle, imádtam minden cseppjét. Jobban mint az előzőt, amelyik meg inkább a kritikusok kedvence lenne. Erősebb 7 pontot kap.

Losonci Bálint: Mátrai Zöldveltelini 2013:   Nem emlékeztet grünerekre, mármint ha a fenti kettőt nevezzük ki etalonnak, de attól még tiszta és szép az illata. Szőlő és barackvirág, hársméz, zsírkrétás-sós mineralitás. Szájban közepesnél nagyobb testű. Tiszta, nem magával ragadóan mély, de szépen kitöltött az ízeit tekintve. A gyümölcs jelen van, de inkább sósabb, ásványosabb jellegű a bor. Szerkezetileg közepesen tömör, savban fajsúlyos, de vibrálni nem akar. Közepesnél hosszabb, némi cserességgel a végén. Eleinte kicsit hiányoltam a veltelinik direktebb, lágyabb zamatosságát, de végül egyre jobban megbarátkoztam vele. Jó kis bor ez. Megvan 6 pont.

Feltehetően sokan jártak már úgy, hogy régóta fenték a fogukat arra, hogy egy féltve őrzött palack bort méltó körülmények között, a megfelelő kontextusban, a megfelelő társaságban kinyissanak, a palack pedig csak várt és várt elkerülhetetlen sorsára. Tapasztalatból mondom, hogy számos esetben az ilyen "tökéletes" alkalmak nehezen jönnek el. Ellenben időnként az is előfordul, hogy két telefon és minimális utánajárás is elég, és másnap már ott várja a bor a dekantálóban, hogy a csendes elmúlás helyett életpályájának csúcsa közelében érjen útjának dicső végére. Ez a poszt most egy ilyen ritka alkalomnak köszönhető, amikor tényleg a bor varázsolta ünneppé az átlagos hétköznap (na jó, péntek) estét.

Bár szinte az összes borász a furmintot tartja annak a fajtának Tokaj-Hegyalján, amely a száraz borok között nemzetközi hírnevet szerezhet a borvidéknek, én máig nem egészen értem, hogy a hárslevelű miért van ennyire egyértelműen másodhegedűs szerepre kárhoztatva (természetesen túl azon a ma már borvidéki adottságnak tekinthető apróságon, hogy kb. fele akkora területen termesztik). A hárslevelűt ugyan többnyire a furmint kistestvéreként kezelik, mégis sok borásztól lehetett már hallani, hogy ideális évjáratban képes felnőni a furmint mellé. Szerény tapasztalataim szerint a hárs saját - a furmintnál könnyebben beazonosítható - fajtajegyeit megőrizve képes a termőhely egyediségének közvetítésére, azaz Hegyalján akár ugyanattól a pincészettől, azonos évjáratból, két különböző termőhelyről szüretelt hárslevelű optimális esetben a fajtajelleg hordozása mellett is képes két meglehetősen eltérő, egyedi bort adni. Egy szó, mint száz, a mai napig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy szelídebb, könnyebben megközelíthető és felismerhető karaktere miatt a hárslevelű, de leginkább a - két fajta erényeit egyesítő - furmint-hárslevelű házasítás éppen akkora eséllyel nyithatna utat a nemzetközi hírnév felé, mint a furmint.

Néhány év alatt összegyűlt nálam egy tekintélyesebb tokaji hárslevelű-gyűjtemény a 2011-es évjáratból, és ha már így esett, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne egymás mellett megnézni a borokat. Vártam, kerestem a megfelelő alkalmat, és - az ötlet egyébként némileg más formában Szilágyi Lászlótól származik - éppen kapóra jött, hogy közeledik a fajtát középpontba állító budapesti rendezvény, a 2. HÉJ, amely valami aktualitást is adhat a dolognak. Végül a Furmint Február és a Hárslevelűk Éjszakája szellemi atyja, Kézdy Dániel hathatós segítségével sikerült megfelelő kereteket teremteni a kóstolónak.

A kóstolás előtt a szervezők azt kérték tőlünk, vegyünk figyelembe mindent, és hogy értékeljük, hogy bátran kiállnak a kritikusok elé régebbi darabokkal is. Azt is mondták, azóta már más világ van, szebb, kifinomultabb és stílusosabb, de amit most kaptunk az nem mélyrepülés volt, hanem kemény landolás, egyenesen a betonba. Az egyik nagy hazai kékszőlő reménységünk déli fellegvárában úgy látszik, hogy csupán ennyit tud vagy tudott a közelmúltig. A kékfrankos már most kilométereket ver rá. Nem voltak nagy elvárásaim, de azt gondoltam, ha nem is kapok “nagy” borokat a poharamba, a leginkább fogyasztóbarátabb kékszőlő csak nyújt egy-két vidám pillanatot.

Egészen egyszerűen nem találok szavakat arra, ami történt. Ha számokat használnék mankónak az élmény újra exponálásra, akkor azt hiszem, maximum 3 pont jönne ki a 16 bor átlagára, ami - valljuk be - nem túl sok. De nézzük a dolog jó oldalát, a borászok összefognak és elébe mennek a kritikáknak, bátran hoznak korosabb darabokat is, holott ettől a fajtától nem túl jogos követelmény az évtizedes eltarthatóság. Nézzük a rossz oldalát is, ennyi tornacipőszagot, durva állati aromát, gyógyszerbukét és más hasonló rémélményeket gyakorlatilag minden második töltésnél kaptunk. Jellemző volt az is, hogy szinte minden tételnél nyitottunk második palackot (amiben ritkán volt köszönet), mert nem tudtuk eldönteni, hogy ennyire rossz a bor vagy csupán ennyire rossz palack formát mutat. Sajnos többnyire az első jött be. Ennek a napnak a tanulsága számomra, hogy kezdem érteni azokat a borászokat, akik azt mondják, hiába a "borivók kedvence" a kadarka, a borászok inkább csak a sok bajt és vesződséget látják benne. Tényleg nem egyszerű igazán jó bort készíteni ebből a fajtából.

No, folytatódik a "nagy" magyar, főleg dél-pannon vörösek hajkurászása a szegedi borfeszten. A módszer továbba is hasonló, kirohanás az eseményre amint van egy szabad fél órám, kisüvegben hazavinni 4-5 tételből 1-1 decit, azokat aztán a gyerekek lerakása után elég hosszasan a legnagyobb nyugalomban mindenféle sorrendben végigkóstolgatni. Most kicsit lazítva a kritériumokon lementem 8 ezer Ft/palackárig.

Nézzük mire jutottam:

Csodát csinált, ráadásul én el is hittem – zárhatnám rövidre aktuális mondanivalómat, de ezúttal mégsem célszerű ennyire magam elé rohannom. Mivel a soproni körzetben, egészen konkrétan Fertőrákoson tevékenykedő Luka Enikő borainak érzékszervi megvizsgálása önerőből igen drága mulatság (aki nem hiszi el, járjon utána itt), lassan haladok a négy éve kitűzött házi feladattal. Az alig három hektárnyi működési alaptőke nyilván rétegigények kielégítésére elegendő, és laikusként utánaszámolva is látszik, hogy ekkora méretben nehéz olcsóbban kijönni. Ez persze nem mentség: ha a borok minőségileg nem képesek anyagi ellenértékük ellensúlyozására, akkor az árazás indokolatlan, a koncepció pedig működésképtelen. A Kispál-rajongók pavlovi reflexére legalább az imázs szintjén építkező bor 2008-as példányát még az ismerkedési fázis elején, nagyjából négy éve szereztem be.

A közel jövőben olyan kóstolót tervezek a klubban, hogy különböző árkategóriákon belül szeretnék egymás mellé rakni dél-francia, piemonti, dél-pannon vöröseket. A vége az lenne az eseménynek, hogy az említett területekről 35-45 Euro környékén tanyázó tételek feszülnének egymásnak. Amíg a külföldi versenyzők már megvannak, addig teljes bizonytalanságban vagyok, hogy itthonról melyik tétel képviselje ezt a kategóriát.

Ilyenkor jön kapóra, hogy épp megkezdődött a szegedi borfesztivál, így lehetőségem nyílik deciáron tesztelgetni a képbe jöhető borsos árú jelölteket. A nyitó napon tehát kiballagtam kisüvegjeimmel, majd otthon egymás mellett, mindenféle sorrendben végigkóstoltam néhány nehézsúlyú versenyzőt. 

Gyakran elhangzik - főleg az édes boros borvidékek termelői szájából -, hogy az édes borokra szinte mindenki ünnepi italként tekint, ritkán fogyasztjuk őket. Pedig nem csak kivételes alkalmakkor és csak nem desszert mellé vagy helyett lehet ezeket a nedűket elővenni, önmagukban is tudnak emelni egy szimpla hétköznap hangulatán és több étellel működnek, mint gondolnánk.
Jobban belegondolva, persze én sem vagyok kivétel: édes bor viszonylag ritkán került eddig az asztalra, és valóban inkább ünnepi alkalmakra tartogattam ezeket. Az utóbbi időben igyekeztem, igyekszem változtatni ezen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mostantól hetente bontogatom a hat puttonyos aszúkat, de olcsóbban is meg lehet úszni a dolgot: késői szüretelésű borok vagy szamorodnik akár 2-3 ezresért is képesek élményt adni.

Most összesen kilenc - többnyire régebben beszerzett - késői szüretelésű tokaji édes bor következik különböző pincészetektől, amelyeket hármas csoportokba osztva kóstoltam az elmúlt hónapokban. Az egyes csoportokban azonos volt az évjárat és többé-kevésbé a fajta is. A kóstolás sorrendjében következnek a triók.

Kíméletlenül felrázó vertikális kóstolóban volt részem a Drop Shop Austria jóvoltából, amely idén egy mesterkurzusnyi fordulóra Heinz Velich-et, a világszerte nagyra tartott Weingut Velich tulajdonosát és borászát, a 2012-es év Bortermelőjét (Falstaff) hozta Budapestre. A Fertő-tó keleti oldalán Apetlonban (Mosonbánfalva) ténykedő Velich csupán pár kilométerre van a magyar határról, mégis akkora chardonnay-ket csinál, amikhez képest a mieink a fasorban sincsenek. A Gerbeaud Házban tartott mesterkurzusra Heinz Velich az osztrák ikonbor, a Tiglat pár évjáratát hozta magával, hogy megmutassa, mire is képes egy Fertő-melléki chardonnay.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet sok szempontból érdekes színfolt a magyar borászatok között. Egyrészt nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a borvidék egyetlen szélesebb körben ismert pincészete, a gazdag történelmi múlt és az apátsági háttér is egyedülálló a magyar borászatok között, de a pincészet más érdekességgel is szolgál. Május elején jártam Pannonhalmán, és bár nem először fordultam meg ott, és a borokkal is összefutok alkalmanként, a feldolgozót belülről eddig nem még láttam, és ilyen hosszú borsort sem kóstoltam egyben a pincészettől.
 

A Pannonhalmi Apátság meglátogatása könnyedén kitölt egy teljes napot, hiszen az apátság épülete, a hozzá kapcsolódó múzeum, az arborétum, a gyógynövénykert, a Viator Étterem és a borászat meglátogatása változatos programot kínál az idelátogatóknak. Az apátság bebarangolása, és az arborétumban tett kiadós séta után a Viatorban elköltött kiváló ebéd előtt/mellett kezdtem el behatóbban ismerkedni az apátsági borokkal, majd a jó egy órás, a pincészet történetét és a borkészítést részletesen bemutató idegenvezetést követően a kóstolóteraszon várt még rám további nyolc bor.

Ha április 17., akkor Malbec. Ez ugyanis a Nemzetközi Malbec Világnap, amely az európai eredetű, ámde Dél-Amerikában identitást lelt malbec szőlőfajta ünnepe. Az idén a világ 50 országában, 64 városban megrendezett több mint 70 esemény a Wines of Argentina támogatásával zajlik, tulajdonképpen az argentin malbec okosan felépített globális promóciója. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan az Argentin Köztársaság Nagykövetségének szervezésében és az argentin borok hazai importőreinek hozzájárulásával a malbec – ha csak röpke pár óra erejéig – alacsonyan húzott el Budapest felett.