Táncoló Medve kollégánk/barátunk készített interjút Cartwright Évával, a Somlói Borok Boltjának tulajdonosával, a rengeteg visszhangot kiváltó „Somló Újratölt” c. kóstoló főszervezőjével. Az interjúban szerepelt pár mondat, ami mellett ép ésszel egyszerűen nem tudok elmenni. Nesztek, idézek:

„A személyes véleményem egyébként a hazai borszakítészkedésről, hogy – tisztelet a kivételnek mint mindig - de jó magyar szokás szerint ebben is próbálunk a „nyugat” után menni, és a világtrendeket utánozni. Én azt látom, hogy a hazai trendformáló szakemberek túl sokszor és túl sokan figyelmen kívül hagyják (lenézik?) a magyar borszokásokat, ízlést, és ízvilág-jellegzetességeket.”

Nem marad aztán ennyiben, figyeljünk csak!

„Én nagyon szomorú lennék, ha a somlói egyszer majd csakis olyan lenne, mint amilyennek ti, szakírók szeretnétek, mert akkor kis túlzással nem tudnám, hogy egy jó francia, dél-afrikai vagy amerikai bort iszom-e.”

Azért érzem úgy, hogy meg kell szólalnom, mert mi – un. „borszakítészek” – erős támadás alá vétettünk. A hazai borszakírói szakmát sokféle szempontból lehet kritizálni, lehet a porba sújtani és megalázni, de ha ilyet teszünk, legalább legyünk megalapozottak és próbáljuk kerülni a nemtelen csúsztatásokat. Már a tavalyi kóstolón tapasztalt hihetetlenül alacsony borminőség arra késztetett bennünket, hogy a „Somlai mélyrepülés a Gellértben” címmel reflektáljunk (beszámolónk itt és itt). A kóstolót ért sok negatív kritika aztán elért persze a termelőkig, akik totál ki voltak akadva. És mi lett a vége? Maga Cartwright Éva írt lesújtóan „Tükör által homályosan” c. cikkében a borszakírókról, erősen hülyének nézve a meghívott vendégeket. Lám-lám, a kritikusok azt sem tudják, miről beszélnek, mi pedig itt vagyunk, dolgozunk, Somló pedig FASZA. Nyilván nem egyformák a borkóstolók, és kinek-kinek tapasztalata, tolerancia-szintje is más léceket ostromol, de felmerülhetett volna, hogy vannak köztünk jó vendégek is – akik egy meghívás okán talán puhábban fogalmaznak – és vannak, akik esetleg leírják, amit gondolnak.

Nyilván mindenki ismeri a lényeget, de azért pár szóban összefoglalom. Fent említett borbemutató/kóstoló válogatás nélkül tárta az un. szakemberek elé a somlói termelők portékáit, amelyeket a BOLT szintén válogatás nélkül árusít. Ha valaki palackoz, akkor bekerülhet, ennyi az alapelv. Ismerve Somló túlcsorduló érzelmi világát, a gyakran a Barátok közt legrandább epizódjaira emlékeztető állandó marakodást és a termelők nyílt, a szaktársak sokszor a vendég előtt történő lejáratását, kijelenthetjük: ezt a Somlón, egyszerűen NEM lehet másképp csinálni. Vagy mindenki, vagy senki. Vagy tele a bolt, vagy nincs semmi a polcokon. Ezért Cartwright Évát senki sem bánthatja.

Nem elég amúgy az idézett nyilatkozat, de az idei beszámolónk utórengései még mindig napirenden tartják a témát. Talán ezért a túlzott érzékenység, értetlenség, ami ennek a posztnak a megírására sarkalt. Történt ugyanis, hogy az egyik büszke termelő véleményünkért – persze informális csatornákon – perrel fenyegetett meg bennünket. Az emberben kísértetiesen felrémlik az Uj Péter kontra Tokaj Kereskedőház ügy, ahol az „igazért” egészen az Emberi Jogok Európai Bíróságáig kellett elmenni. A Kerház termékeit konkrétan „leszarozó” UP-t simán elmeszelték a hazai bíróságok, ugyanakkor Strasbourg kimondta: még a „szar” (!) is belefér a véleménynyilvánításba. Nem kérdés amúgy, hogy egy ilyen finom kis hercehurca az alperesnél csak a felperesnek lehet kellemetlenebb, az UP-ügy abszurditását még a nemzetközi borsajtó is közelről követte. És mindezt egy jóindulattal is felejthető borért kiverekedni, na, pont ezt nevezném én az önértékelés teljes zavarának.

Nem nagyon beszélünk erről ugyan, de Somló nagyon súlyos alkotói válságban van. Mindannyian sejtjük, talán tudjuk is, hogy Somló Magyarország egyik legkiválóbb adottságú szőlőtermő területe. A helynek őrületes varázsa van, ha ott jársz, biztosan beszippant. Ennek ellenére a borvidéknek máig NEM sikerült referenciaborokat letennie az asztalra, nemhogy évről évre nincs egy-egy komoly, nemzetközi szintű tétel, de akár hosszabb időre visszanézve is óriási a hiányérzet. Somló nem hogy nagy borokat, de egy tisztességes alapszínvonalat is csak ritkán képes megugrani (természetesen nem arról a maroknyi termelőről van szó, aki technológiailag tiszta bort készít!). És ezt most már második éve, ország-világ előtt tudományosan is sikerült bizonyítani ezzel a kóstolóval.

Amúgy az, amit Cartwright Éva nyilatkozott, nem csak bődületesen inkorrekt, de más okán sem igaz. Mi, „borszakítészek” vajon tényleg arra vágyunk, hogy a somlai annyira eltávolodjon évszázados gyökereitől, hogy ne tudjuk megkülönböztetni holmi újvilági pancsolmánytól? Mi tényleg akkora barmok vagyunk, hogy Somlai olaszrizling helyett egy chilei chardonnay-ra számítottunk? Ezt kértük volna számon a jó öreg tanúhegyen? De Cartwright Éva és a magukat sértve érző termelők szerint az irány jó, teljesen mindegy, ki és miről hadovál, a kritizált borokat így is keresik és viszik a fogyasztók. És ez a mérce, ha valami egyáltalán. Pontosan úgy, ahogy az oxidált szamorodni és a 349Ft-os Egri Bikavér is – ízvilág-jellegzetességek ide vagy oda – a hazai borkultúra fokmérői, hiszen milliós palackszámban tűnnek el jó magyar torkokban.

Somló tehát megérkezett. A termelők már mindent tudnak, keményen melóznak és köszönik, kiválóan érzik magukat. A borok elfogynak, az évezredes terroir meg magától dolgozik a lábuk alatt. Nyughasson hát mindenki, pofátok alapállásban, műborivó senkiháziak.

Egyet azonban ne feledjetek, jó Elvtársak. És jól tudják ezt a somlaiak, de már az ókori görögöknek sem volt igazi újdonság:

Csak a rossz bornak nem kell a kritika.