A fertőrákoson éttermi és borászati keretek között is tevékenykedő Horváth József kétségkívül széles szeletet hasít ki abból a büszkeségtortából, amely a tó melletti települést, sőt, a településsel együtt az egész Sopron-vidéket stabilan tartja rajta az ország bor- és gasztrómiai térképén. Éppen ezért is különösen szomorú, hogy bár fiatal-tizenéves korszakomból kellemes nyaralások emlékfoszlányai rémlenek fel a tómelletti településen található Huber-egységből, Ráspiékat akkor is és azóta is sikerült elkerülnöm. És bár a konyha- és vendéglátás-élményért utazni szükséges, a borszondázás megoldható vasútmenettérti nélkül is, szóval a pince vörösalapjait azért igyekszem évről-évre megkóstolni, sőt, meginni is.
Szisztematikus, sőt, elvi kérdés ez, még akkor is, ha ritkán marad írásos nyoma. Most viszont az van, hogy két és félévnyi kihagyás után nemcsak poharat, hanem billentyűzetet is ragadtam, melynek oka nagyjából annyi, hogy még tegnapelőtt eltávolítottam az úgynevezett parafát a pince kettőezer-tizenötös Mágusából. Evilági-műszaki emberként semmiképpen sem állítanám, hogy el lettem varázsolva, de az biztos, hogy nem csalódtam sem a stílus, sem a minőség tekintetében.








Valószínűleg a legérdekesebb része egy furmint február ajánlónak, amikor új vagy viszonylag ismeretlen feltörekvő termelők ígéretes borait ajánljuk. Sajnos azonban egyre kevesebbet tudok ilyenből ajánlani. Szerencsére nem azért, mert egyre kevesebb ilyen reménység tűnik fel a horizonton, a hiba az én készülékemben van. Sokévnyi furmint februározás után óhatatlan, hogy egyre többen kerülnek be a mindenképpen rákóstolni érdemesség táborába. Első bálozóként még nem tudtam ellenállni , hogy a kínálat nagy részét feltérképezzem egy este alatt, manapság a rutin a és a fogorvosi számlák már elriasztanak ettől az őrült tervtől. Nincs mese, menthetetlenül belesüllyedtem a langyos vízbe, de milyen kellemes ez a langyos víz: annyi évről-évre megbízhatóan jó borral és termelővel találkozok, hogy marginális mértékű energiám marad a szürke zóna feltérképezésére.


Szecskő Tamásról rég írtam, mivel a 2010 körüli aranykorszaka után nem ittam igazán megrendítően jót a pincétől. Ebből az állapotból a tizenhatos szürke hozott jelentős elmozdulást, nálam egyből a harmadik legjobb helyre repült a képzeletbeli örökranglistámon (Az első kétségtelenül a 









