A Jackfall (ejtsd: dzsekkfól jakkfall, Kisjakabfalva sváb nevéből) Bormanufaktúra kezdő borfogyasztó korszakom (már ha a gimnáziumi és egyetemi éveket nem számítjuk ide, és én inkább nem tenném) egyik első meghatározó élményét szolgáltatta,  mégpedig nem valami csúcsborral, hanem a kvázi "alapbor" szerepét betöltő Tótágas névre keresztelt házasítással. A vicces címkés bor igen baráti ára mellett stabil minőséget képviselt, mondhatjuk best buy-kategóriás volt.
Azóta óriásit tágult a horizont, a Jackfall borokkal inkább csak hébe-hóba, 1-1 pohár erejéig találkoztam az utóbbi években fesztiválokon vagy különféle vendéglátóipari egységekben. Viszonylag hosszú idő eltelte után nyílt most alkalmam rögtön nem is egy, hanem két Jackfall palack nyakát kitekerni, a május közepén érkező hűvösebb napokon pont kapóra is jöttek.

Elég ritkán fordul elő, hogy egy chardonnay-kóstoló kapcsán nem Burgundia borai kerülnek terítékre, ezúttal azonban a szomszédos Ausztria egyik legjobb borászata, a Weingut Velich két borának két-két évjárata volt a főszereplő. 
Roland Velich borászata, a Weingut Moric kékfrankosaival már többször is szerepelt a blogon, azonban nem Roland az egyetlen a Velich családban, aki a csúcsokat ostromolja boraival, ahogy a Drop Shop egyik tematikus estjén én is meggyőződhettem róla.
 

Tömeges jelenségről ugyan még nem beszélhetünk, de a hegyaljai fajtakonzervativizmus kereteit egyre többen és egyre érdekesebb borokkal igyekeznek kísérletezési céllal túllépni. A cél elérésének érdekében bevetett eszköznek pillanatnyilag a pinot noir látszik, ráadásul nem is pezsgőben, sokkal inkább klasszikusan, vörösbor-formában. Egységes irányok persze nincsenek, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a zempléni tájbor-besorolás felvállalásával éppúgy készült már nagy, minőségi-hordós csúcshódító és többnyire csak pult alól poharakba töltődő, vagy éppen csak helyben elérhető garázsvörös is.

Azt nem tudom, hogy a történész-borász Ungváry Krisztián Noirja melyik kategóriát célozza meg, de a körülmények alapján az utóbbira tudok gyanakodni. Már ha abból az aspektusból nézem, hogy a terjesztési csatornák szűknek, a palackszám mindösszesen négyszáz, az ezerötszáz forintos polci ár pedig alacsonynak mondható. Mindez természetesen csak bolyongás a feltételezés-félhomályban, a konkrétumokért inkább megcsavartam a palack nyakát, hogy lehetőségem nyíljon érzékszervi tapasztalatokat is szerezni.

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Mátrai pincészetek szerepeltek már szép számmal a borrajongón, de valahogy a gyöngyöstarjáni Csernyik Pince még nem kapott külön bejegyzést. Eddig.
A sok fiatal borászok által vezetett mátrai családi pince között a Csernyik Pince öreg motorosnak is mondható, hiszen a honlap 1932-t jelöli meg az alapítás éveként, de az első palackos borok 2008-ban jelentek meg a piacon, ami viszont nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor a ma ismert újhullámos mátrai borászatok közül az első fecskék bontogatták szárnyaikat.
A Csernyik István vezette családi pincészet jelenleg 6 dűlőben (Gereg, Bérc, Kútgödör, Gömöri, Papjuss, Szárazvölgy), 7 hektáron, 10 szőlőfajtával (olaszrizling, szürkebarát, hárslevelű, zenit, sárgamuskotály, ottonel muskotály, kékfrankos, cabernet sauvignon, turán) foglalkozik. A szőlőben felszívódó szereket csak a legszükségesebb esetben alkalmaznak, a pincében pedig folyamatos a kísérletezés erjesztéssel, tárolóedényekkel, házasításokkal. A borok általában igen barátságos áron szerezhetőek be, közülük néhány simán befér a best buy-kategóriába. 

Én most két bort kóstoltam a pincétől, mégpedig az első kékfrankosukat (ha jól tudom), és a Bérc fantázianévre hallgató édes házasítást.

A Tar Ferenc a finewines.hu "atyja" folyamatosan alakítja, bővíti a kereskedés borkínálatát, időről-időre felbukkannak a szortimentben új borok, pincészetek, borvidékek. A mostanihoz hasonló bővülésre azonban rég nem volt példa. Új-zélandi borok ugyan eddig is előfordultak a finewines kóstolókon, de a saját portfólióba csak most kerültek be, cserébe rögtön igen széles merítésben, mind szőlőfajták, mind borvidékek szempontjából. Új-Zéland legismertebb borvidéke, Marlborough ezúttal csak egy gewürztraminer-rel képviselteti magát - érthetően, Marlborough-ból van elég sauvignon blanc és pinot noir a magyar piacon -, cserébe viszont olyan kevésbé ismert gyöngyszemekkel is lehet barátkozni, mint Nelson vagy Waiheke Island. 

A beharangozó kóstoló pillanatok alatt betelt, és a ráadásra is villámgyorsan elfogytak a helyek. Aki viszont időben kapcsolt, nem bánta, meg 8 pincészet 18 bora adott átfogó képet Új-Zéland borországról.

Lassan már minden jelentősebb szőlőfajtának van egy nemzetközi világnapja, miért pont a széles körben elterjedt és népszerű sauvignon blanc-nak ne lenne? Van is: idén éppen tegnap, 2018. május 4-én volt a sauvignon blanc világnapja (International Sauvignon Blanc Day), ami ha minden igaz, vándorünnep: minden évben május első péntekjére esik. Az ünneplésben jellemzően a fajta második otthonának számító Új-Zéland jár élen, nem csoda, hiszen manapság már legalább annyian társítják a sauvignon blanc-t Új-Zélandhoz, mint az eredeti bölcsőjének számító Franciaországhoz. A sok borkedvelőt megosztó fajta azonban sokkal több arcát is képes megmutatni a vágott füves-citrusos és/vagy trópusi gyümölcsös, hiperintenzív stílus mellett, és én most kis hazánkból hoztam két remek példát erre, egyet a Somlóról, egyet a Csobáncról.
 

Rég írtam már posztot. Pedig vannak jópofa kóstolóink, meg egyébként is még iszok rendesen, szóval volna épp miről. Csak már nincs kedvem jegyzetelni, háttérinfókat kutatni, agyalni, hogyan gyúrjam mindezt rendes írássá. Most mégis megpróbálkozok újra. Mert időnként azért csak jól esne beszámolni, hogy mit ittam és milyen volt azt inni amit. De tényleg csak úgy lazán, mintha telefonba mesélném el valamelyik cimborának, aki nem tudott ott lenni.

Szóval. Legutóbb muskotályokat kóstoltunk. Soha nem volt még ilyen korábban, hogy ez a fajta kapott volna egy önálló estet, valójában most se kifejezetten egyetlen fajta, ugyanis sokfelől sokféle muskotályt kóstoltunk. Terv szerint a friss, könnyű, száraz reduktívaktól haladtunk az érettebb, vastagabb, komolyabb édesek felé.

A múlt bugyraiba vissza-visszajárkálva könnyen tűnhet úgy, hogy a Rácz Miklós Tamás vezette diósviszlói kisbirtok tevékenysége láthatatlan, esetleg érdektelen a számunkra. Ezt a zéróbejegyzéses statisztika ugyan bizonyíthatja, de attól még éppen az ellenkezője számít a valóságtól kevésbé elrugaszkodott állításnak, már ami engem illet. Kettőezer-tizenkettő óta ugyanis többször rácsodálkoztam már a háromfajtás – nevek szerint cabernet franc, pinot noir és chardonnay – alapra építkező, évi kilencezer palackos kisüzem tehetségére.

Hogy a villányi gyökerek ellenére nem izomszerű, hanem sokkal inkább feszesebb, érdekesebb és kísérletezőbb borok készülnek arrafelé. Hogy ennek ellenére rendre kellemes borok születnek minimális minőségingadozás mellett, amely a megbízhatóságuk mellett is tudnak meglepetéseket okozni. És ha valami, akkor egy kettőezer-tizennégyből szedett villányi franc, amelynek polci ára alig csúszik a nép-lélektani kétezres összegnél feljebb, szóval ez a bor egészen biztosan alkalmas arra, hogy a kellő előzetes rizikómérlegelés mellett kellemes meglepetést okozzon. Okozott is.

Nem vagyok a muskotályos/illatos fajták feltétlen rajongója, de természetesen előfordulnak szabályerősítő kivételek. Ilyen például a Tokaj Nobilis Sárgamuskotály, amely elég stabil választásnak bizonyult eddig: amióta először találkoztam ezzel a borral, minden évjáratából vásárolok, és sosem bánom meg. Ráadásul tokaji mércével mérve nem is drága, ilyen bor pedig pláne kevés van a fenti listán. Bárdos Sarolta nagyon biztos kézzel készíti el ezt a tételt évről évre: úgy hozza a muskotályos fajtajegyeket, hogy nem lesz közönségesen pacsuli, az egyes évjáratok között is határozottan felismerhető különbségek vannak, így nem fullad érdektelenségbe, és bár félszáraz, a savak tartják annyira a lépést a cukortartalommal, hogy az édességérzet ne riassza el feltétlenül a maradékcukortól ódzkodókat. Biztosan ízlés dolga, de magamon azt vettem észre, hogy a hűvösebb években jobban szeretem, talán a feszesebb szerkezet miatt, de a melegebb évjáratok hedonistább borait is maradéktalanul tudom élvezni.

A tavasznyitó márciusi/áprilisi csopaki-paloznaki borteraszozás, borozás lassan már hagyománnyá válik nálam (1., 2.), és bár idén a tavaszi időjárás kissé késve, ám akkor szinte már nyári meleggel köszöntött be, az idei áprilisba is belefért egy csopaki villámlátogatás. 
Verőfényes napsütés, kedves ismerősök, balatoni panoráma, sok-sok bor, ennél többet nem is kívánhat az ember.

Ritka, de nem példanélküli szőlőeset, hogy az utód többre viszi a saját szüleinél, már ami a szélesebb körű el- és közismertséget illeti. Ha helyi szemmel nézem, akkor az osztrák gyökerekkel rendelkező szentlőrinci és zweigelt fajtákkal kapcsolatban mégis valami hasonló dolgot állíthatunk: előbbi – történetesen az egyik szülő – bár népszerűnek tekinthető hazájában és Csehországban is, itthon módfelett kevesen kísérleteznek vele. Zweigelt-tekintetben más a helyzet, akadnak itthon is mennyiségileg észrevehető, minőségileg pedig értékelhető próbálkozások is. 

Bizonyára róluk is lesz szó hamarosan, addig viszont álljon itt egy északról behozott szentlőrinci – szlovákul csak egyszerűen svätovavrinecké, miként az a bejegyzéscímben is szerepel –, amelytől inkább alapszintű látókörtágítást, mintsem lehengerlő komplexitást vártam el, amikor megvásárlása és megkóstolása mellett döntöttem. Ezt részben és tulajdonképpen teljesítette is.

Íme, itt az újabb magyar egyveleg is, jó széles merítéssel, szokás szerint változó részletességű jegyzetekkel. A mixben szerepelnek többek között az Artizan borkereskedés portfólió-bemutatóján megkóstolt borok, a Junibor Organic kóstolón szereplő tételek, és a megszokottnál több édes bor, köztük egy csokor 2012-es édes szamorodnival.

A Talajsztori, pontosabban #talajsztori borokkal a Szent Donát Birtok új borcsaládot mutatott be tavaly nyáron. A feltűnő, játékos címkék az adott termőhely talajának jellegére, eredetére utalnak, a fiatalabb generációt is megcélozva. A Talajsztori idén is folytatódik a 2017-es tételekkel. A borok neve egyszerűsödött, a címkék kicsit letisztultabbak lettek, és egyúttal a borcsalád háromtagúvá bővült a két fehérbor mellé érkező roséval.
A borok április végén debütáltak a pincénél, és ahogy tavaly is, a birtokon a Gastro-Hack csapata vendégeskedett és kínált remek grill-ételeket a friss borokhoz. A zárónapon én is megkóstoltam a borokat, és bár a látogatáson kóstolt többi borról majd máskor lesz szó, a #talajsztori borokról külön írtam pár sort. Elég egységes minőséget hoz a három tétel, pontszámban nem is nagyon tudtam különbséget tenni az első találkozás során.

2018-ban Konyári Jánost, a 2017-ben elhunyt dél-balatoni borászt választották meg a Borászok Borászának. Nyugodjék békében!

A Borászok Barátja díjat Caroline Gilby MW kapta. A Jövő Borásza címet Homoky Dorka kapta. Gratulálunk!

Újabb külföldi egyveleg következik az utóbbi cirka két hónap boraival, köztük a szokásosnál talán több bubissal, sok spanyol versenyzővel és egy 2012-es Antinori kvartettel.

Nem készültem óriási borozás(ok)ra húsvétkor, aztán valahogy mégis úgy alakultak a dolgok, hogy otthon is, barátoknál is többnyire komolyabb beltartalmat rejtő palackok kísérték le a négy naposra nyújtózkodó hétvégét, és mivel néhányuk jó eséllyel az év végi toplistán is helyet követel magának, inkább kapnak egy külön bejegyzést.

(A képet innen vettem kölcsön)

Megint Drop Shop és megint pinot noir, ezúttal kizárólag Új-Zélandról. A Balassi Bálint utcai borbár alighanem Budapest legkomolyabb új-zélandi borválasztékával büszkélkedhet (bár ezen a fronton hamarosan a finewines is belehúz), a borlapon is rendszeresen szerepelnek "kiwi" borok, és egy-egy jelesebb alkalom során ritkábban poharazott nagyágyúk is kinyílnak. Március végén új-zélandi pinot noir-estet tartottak a borbárban, külön fókuszba állítva a kínálat egyik koronaékszerét képező Felton Road borait.
Sajnos kevés dolog visz olyan könnyen kísértésbe, mint a jó új-zélandi pinot noir, úgyhogy inkább most sem próbáltam meg ellenállni és betértem néhány pohár borra a Drop Shop-ba.
 

A sorozat friss részében Európa egyik legérdekesebb borvidéke, és az ott készült borok játsszák a főszerepet. A Tar Ferenc által jegyzett finewines.hu kínálatába néhány hónapja kerültek be az Etna lejtőin munkálkodó Tenuta delle Terre Nere borai. Még egy tavalyi Carpe Diem-es kóstoló végén Feri vakon kóstoltatta meg a pince egyik (alap)borát az este legkitartóbb vendégeivel, és kifejezetten jók voltak az első visszajelzések. Az a találkozás nekem is volt akkora élmény, hogy a dűlős borokkal is tegyek a próbát. Így egy kicsit belecsaptam a lecsóba és két komolyabb tételt választottam, de a pincével ismerkedni kívánóknak bátran ajánlom a pince "alap" Etna Rosso-ját is, az itt megénekelt dűlőszelekció feléért fogható és kifejezetten érdekes, kellemes bor.
 

Lelkesebb követőinknek nem szükséges magyaráznom, hogy miért foglalkozok az átlagosnak tekinthető bejegyzésmennyiséghez képest többet a neszmélyi, konkrétabban pedig dunaszentmiklósi illetőségű Kősziklás Borászat anyagaival a heti egyboros kereteim között. Nem a személyes viszony – a pincénél sem jártam soha –, sokkal inkább az átlagnál érdekesebb borokat a stabil megbízhatósággal kombináló munkájuk az,  ami indokolttá teszi a vissza-visszatérést. Működik itt minden a korrektre hangolt rozétól az autentikusabb, szerethetőbb irsain keresztül egészen a január közepén megdicsért, keretfeszegető Szirtig. 

A fajtakísérletező házasítás után ezúttal klasszikusabb tesztalanyt kerestem, és hát keresve sem találhattam volna ideálisabb jelöltet, mint a pince aktuális rajnai rizlingjét. Előismeretek nélkül egy korrekt, árkategóriájában becsületesen összerakott, de arctalan reduktív iskolát vártam volna. Még jó, hogy voltak és vannak előismereteim, így tudtam, hogy nem fogok unalomba aludni a pohár mellett. Kősziklásék rajnaija ugyanis messzire definiálja önmagát a reduktív, uniformizált alapiskolától, helyette inkább lehetőségeihez mérten igyekszik autentikusra hangolva ugyan, de mégis modernizálni a piros-fehér-zöld rajnaispektrumot.

Kézdy Dániel, a Vinoport és a Furmint Február szellemi atyja mindig töri a fejét valamin, és bár a sok ötlet megvalósításához sok idő is kell, gyakorlatilag minden évben előrukkolt valamilyen újdonsággal, legyen az egy rendezvénysorozat (Hárslevelűk Éjszakája), egy könyv (Tokaj - Emberek és dűlők), vagy egy aszúkra koncentráló kereskedelmi projekt (Aszú Prime), most pedig egy még nagyobb fába vágták a fejszéjüket.
A Kézdy család 2018-ban nyitotta meg a nagyközönség előtt budakalászi Kálvária-dombon a Kálvária Pincét, amely voltaképpen három pincét takar, amelyeknek a nevét három fontos hazai szőlőfajta, a kadarka, a kékfrankos és a furmint adta. A családi borkészlet tárolásán túl nem titkolt cél az értékteremtés és a különböző szakmai kóstolók szervezése. Dani azt is reméli, hogy lassan a többi pincébe is visszatér az élet és a helyi közösség is visszatalál a borhoz.
A szűkebb és tágabb körű nyitórendezvények után az első - húsvét hétfőre eső -  nyílt tematikus kóstoló témája a kadarka volt. 
  

Úgy tűnik, már hagyomány lesz belőle, hogy évente (legalább) egyszer összegyűlik egy csapat borkedvelő és egy csokorra való magyar és külföldi rajnai rizling és igyekszünk levonni a tanulságokat. Tavalyelőtt Bernáth József szervezte meg a szeánszot és dobta be a borok nagy részét, tavaly én gyűjtögettem össze a 2015-ös honi rajnaikat egy kis külföldi kitekintéssel. Idén - ismét Józsi szervezésében - is összejött egy terjedelmesebb sor, többnyire magyar borokból és frissebb évjáratokból, néhány kakukktojással. 

Gál Tibor egri kadarkáival ritkábban volt szerencsém az elmúlt időszakban. Néhány évig rendszeresen, évjáratról-évjáratra vásároltam őket, de egyre kevésbé leltem bennük örömömet. Az elmúlt időszakban pedig a rossz tapasztalatok miatt inkább a próbálkozástól is megkíméltem magamat. Az indok tulajdonképpen egyszerű: éppen azt a kellemes, gyümölcsös-fűszeres, egyenes és letisztult karaktert hiányoltam belőlük, amely miatt úgy általában a hasonló árfekvésű kadarkák után szoktunk nyúlni.

A friss évjárathoz is inkább a kíváncsiság, mintsem a biztos vétel ígérete hozott közelebb. Azt ugyan nem tudom, hogy mi történt az úgynevezett közelmúltban, de Tibor friss, kettőezer-tizenhatos kadarkája úgy tűnik, hogy végre visszafordult arra az útra, amelyen mindig is járnia kellett volna. Ezt persze akkor még nem sejthettem, amikor hétfő délután egy borospohár társaságában bedobtam a 2715. palackot az oldaltáskámba, és az év első tavaszi, szabadtéri borozása felé vettem az irányt.