A bejglikómából felébredve elérkeztünk az év utolsó napjához is, ami szokás szerint helyet ad a visszatekintésnek, számvetésnek. Toplistánk idén is kétrészes, de ezúttal történelmi okokból úgy alakult, hogy külföldi kedvenceink publikálása január elsejére marad.

Ezúton kívánunk szebb és boldogabb kettőezer-húszat minden kedves követőnknek. Olvasóink kedvenceit a szokásos módon, hozzászólás-formában várjuk.

A nyárvégi badeni kiutazásom alkalmával lehetőségem nyílt arra is, hogy egy rövid, legfeljebb órákban mérhető kitérőt tegyek az osztrák térfélen, erre pedig nincs is jobb választás, mint Wachau. Tekintettel arra, hogy számomra ez volt az első ilyen alkalom, így a Melk településen (vagy inkább felette) elhelyezkedő, a környék egyik jelképeként is jegyzett apátság kézenfekvő döntésnek tűnt. Az pedig világos, hogy az apátság saját üzletében jobban érdekelt a borospolc, mint a hűtőmágnesek széles kínálata, így hát rá is raboltam egy palack alaprizlingre, amit Josef Jamek készít az apátság számára. Abban biztos voltam, hogy a hazaszállított palack tartalma élményszerű lesz, úgyhogy az azonnali nyitás helyett úgy döntöttem, hogy az év végére hagyom a dolgot. Jó ötlet volt.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam. Az első rész itt található.

A másodikban leginkább egy születésnapi borozás alkalmával és a karácsony környékén alatt elfogyott borok következnek, pezsgőktől a 20 éves aszúkig, sok édes és száraz tokajival, hazai vörösökkel, külföldről osztrák, német, olasz, spanyol és új-zélandi borokkal.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam.

Az idei év számos hazai meglepetést tartogatott a sokszor jogosan másodrangúként kezelt rozékategóriában. Kettőt közülük meg is írtunk a blog hasábjaira: a lelkesedés a Jackfall Rózsabimbójával kezdődött, majd a Pálffy-Törökugratóval folytatódott. Az egyik legfontosabb különbség az említett két bor és a szekszárdi Heimann pince aktuális finomseprős rozéja között, hogy amíg az előzményektől nem vártam átlag feletti teljesítményt, addig ezzel a szekszárdi rozéval kapcsolatban határozott elvárásaim voltak, hiszen két évvel ezelőtt tetszett az elődje. A helyzet pedig az, hogy tetszik az aktuális évjárat is.

Ha a belföldi tapasztalatok alapján igyekszünk eligazoldni régiónk országainak bortérképén, akkor minden bizonnyal nem a cabernet sauvignon az ideális alany arra, hogy releváns tapasztalatokat gyűjtsünk a vörös térfélről. Engem viszont kitartóan hajt a kíváncsiság, így az általam rendszeresen szondázott, elhelyezkedését tekintve szlovákiai Matyšák borászat vonatkozó tételére is ráraboltam még néhány hónappal ezelőtt. Végül a palack addig-addig hánykolódott a borkészletem tengerén, hogy csak most, a hosszabb szabadság alatt szerelődött ki a dugó az üveg nyakából az ilyenkor szokásos érzékszervi analízis ürügyén.

Itt az idei utolsó külföldi válogatás is, benne sok spanyol vörös, izgalmas pinot noir-ok Oregonból, újvilági és óvilági sauvignon blanc-ok és még sok más bor.

A Bormedence Kárpát-medence borkultúrájának ápolását zászlajára tűző Bormedence rendezvényen tavaly Szabi merült el a a borokban, idén én látogattam el az eseményre. A Kárpát-medencei borokat fókuszba állító eseménynek ebben az évben a Palotanegyedben található gyönyörű Festetics-kastély adott helyet és mintegy 50 termelő hozta el a borait.

A névsorban a határon túli borászatokon túl is bőven akadt olyan név, akiktől nagyon ritkán kóstolok borokat, de persze akadtak régi ismerősök is, úgyhogy minden körülmény adott volt, hogy pár órát eltöltsek az új tapasztalatok gyűjtésével.

Itt az aktuális magyar egyveleg, egyben az utolsó ebben az évben. Van benne minden pezsgőtől az édesig, ami csak szembejött szeptembertől decemberig, és nem szerepelt más írás keretein belül. Mivel idén úgy alakult, hogy a Budavári Borfesztiválon is csak rövid időt töltöttem, így az ott kóstolt borokat is ide gyűjtöttem ki, külön megemlékezésnek nem láttam értelmét.

A Vino Castillo Dob utcai helyisége nem csupán borboltként funkcionál, a belső terem havonta tematikus kóstolóknak is otthont ad, illetve mindig van a borhűtőikben nyitva néhány cava és bor, amelyeket pohárral lehet kóstolni. A poharazott választék havonta cserélődik és előre meg is hirdetik, de néha egy-két bónusz tétel is előfordulhat. A kereskedés a választék bővítésébe bevonja a közönséget és a szakma képviselőit is, ugyanis a pincészetektől érkezett mintákat gyakran komplett sorként meg lehet kóstolni, majd a visszajelzéseket a tulajdonosok is figyelembe veszik a döntéshozatal során.
Az utóbbi néhány hónapban én is részt vettem néhány ilyen nyitott kóstolón, illetve a poharazott kínálatot is rendszeresen szondáztam, így jött össze az alábbi igen széles merítés a Vino Castillo kínálatából és a választékbővítés céljából tesztelt borokból.
(Közben megkezdődött a felkészülés és a jegyárusítás a 2020-as Fiesta de Vino-ra, ahol ismét elképesztő mennyiségű spanyol bort és cava-t lehet majd kóstolni.)

Számos borvidékünkön megvannak már azok a szőlőfajták, amelyek az adott földrajzi viszonyok keretében többnyire megbízhatóan teremnek, jó bor készül belőlük, így mondhatni, kialakult a termőhely és fajta egymásra találása. Néha azonban előfordul egy-egy a hiba mátrixban: jön egy makacs termelő (korát megelőző látnok vagy szerencsétlen bolond, ezt az idő eldönti), aki fittyet hány a borvidéki hagyományokra és megpróbálkozik valamilyen - papíron - egészen oda nem illő szőlőfajtával. Rosszabb esetben a kísérlet gyorsan kudarcba fullad és feledésbe merül, jobb esetben születhet egy borvidéki csodagyerek, vagy akár valamilyen egészen új folyamat kezdetének is tanúi lehetünk, bár ezt megint csak az idő dönti majd el.
Ilyen érdekes fordulat a leginkább fehérboros borvidékként ismert Somló és Badacsony újkori bor-történelmében, hogy az utóbbi években 1-1 (duplán) tájidegen, kék szőlőből, ráadásul még csak messze nem is Kárpát-medencei fajtából készült vörösbor keltette a legnagyobb a visszhangot boros körökben. Mindkét "eretnek" esetében a borvidéki szereplők részéről tanúsított kezdeti kétkedésre a fogyasztói és szakmai berkekből érkező elismerés gyorsan csattanós választ adott.
Az idei évben (valószínűleg) a két utolsó "tegnap ittam" sorozatban megjelenő bejegyzésemet ennek a két bornak fogom szentelni. A második rész a Kreinbacher Syrah-é.

Íme, a borpár(baj)ok sorozat őszi kiadása, magyar és külföldi tételek vegyesen, jellemzően fajta és évjárat alapján hét párba állítva.

Tar Feri régóta dédelgetett álma volt egy portfóliókóstoló, ahol a finewines.hu széles szortimentje bemutatkozhat egy külön rendezvény keretében, meghívott borászokkal, mesterkurzusokkal, prémium tételekkel. Az álom idén november utolsó napján valóra vált, az eseményre jegyet váltó nagyjából 120 fő a Haris Park-ban válogathatott mintegy 100 borból a pezsgőktől a komoly vörösekig.
A tematikus standokért felelős sommelier-k/borbarátok/finewines-rajongók mellett három vendég is érkezett a partner borászatoktól, Roman Niewodniczanksi a Van Volxem, Matteo Villana a G.D. Vajra és Stephan Walliser a Fromm Winery képviseletében, ők 1-1 mesterkurzust is tartották egy hozzájuk illő témakörben.

Számos borvidékünkön megvannak már azok a szőlőfajták, amelyek az adott földrajzi viszonyok keretében többnyire megbízhatóan teremnek, jó bor készül belőlük, így mondhatni, kialakult a termőhely és fajta egymásra találása. Néha azonban előfordul egy-egy a hiba mátrixban: jön egy makacs termelő (korát megelőző látnok vagy szerencsétlen bolond, ezt az idő eldönti), aki fittyet hány a borvidéki hagyományokra és megpróbálkozik valamilyen - papíron - egészen oda nem illő szőlőfajtával. Rosszabb esetben a kísérlet gyorsan kudarcba fullad és feledésbe merül, jobb esetben születhet egy borvidéki csodagyerek, vagy akár valamilyen egészen új folyamat kezdetének is tanúi lehetünk, bár ezt megint csak az idő dönti majd el.
Ilyen érdekes fordulat a leginkább fehérboros borvidékként ismert Somló és Badacsony újkori bor-történelmében, hogy az utóbbi években 1-1 (duplán) tájidegen, kék szőlőből, ráadásul még csak messze nem is Kárpát-medencei fajtából készült vörösbor keltette a legnagyobb a visszhangot boros körökben. Mindkét "eretnek" esetében a borvidéki szereplők részéről tanúsított kezdeti kétkedésre a fogyasztói és szakmai berkekből érkező elismerés gyorsan csattanós választ adott.
Az idei évben (valószínűleg) a két utolsó "tegnap ittam" sorozatban megjelenő bejegyzésemet ennek a két bornak fogom szentelni. Az első részben a 2HA mára legendássá vált Tabunello-ja lesz a főszereplő.

A bodrogkisfaludi Breitenbach Pince boraihoz emlékeim szerint eddig még nem volt szerencsém, pedig a 2007-ben indult vállalkozás a világhálón elérhető információk alapján kifejezetten aktívnak és láthatónak számít az olyasfajta körökben, melyekben borfogyasztóként mozogni szokás. Elmaradásaimat négykezes keretek között, a pince aktuális boraival igyekeztük pótolni, mai bejegyzésünkben pedig erről számolunk be a megszokott módon, alább.