Bár a szomszédos vizek polipja már megénekelte többször is, azért Bakonyi Péter még közel sem tartozik a villányi fősodorba. Tény, hogy az elegánsan fapados honlap már üzemel egy ideje, de a négy hektáron gazdálkodáshoz kapcsolódó kis volumen nem az az erény, amivel fel lehet venni a versenyt a helyi nagy nevekkel. Persze ez nem is kell, hogy cél legyen – teszem hozzá rögtön. Elég, ha minőségileg helyükön vannak a dolgok. Van itt összesen hatféle bor, és nekem úgy tűnik, hogy vörösben manapság a sauvignon helyi tökéletes helyetteseként emlegetett cabernet franc-ra helyeződik a hangsúly, ami igazodik az úgynevezett minőségvezérelt trendekhez. És ha már ez a helyzet, nem is kezdhettem volna mással az ismerkedést, mint az évjárat nélkül maradt, Pír becenevű franc-nal. Próbára is tett alaposan.

Ilyen már úgyis rég volt, jöjjön hát egy kis egyveleg szeptember elejére, néhány nyáron kóstolt, de a blogon meg nem énekelt borról. Jutott bele hazai és külföldi, olcsóbb és drágább, frissebb és korosabb, egyszerűbb és komplexebb. Ahogy a napokban elnéztem a hiperek szokásos szeptemberi akcióit, néhány tételhez most ezek keretében is hozzá lehet jutni, így ahol tudtam, az akciós árat és lelőhelyet is feltüntettem.

Jómagam még nem jártam végig a Bock-szortiment felsőházának minden szegletét („hogyha nékem sok pénzem lesz…”), de ha a filiszteus izomtorony szemiotikai jelentéstartalmától eltekintek, miszerint Góliát az istentelen nagyhatalom megtestesítője, úgy tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom, hogy a Boxi-csúcs tulajdonképpen egy maréknyi borvidéki Góliát Capellától Magnificióig. A borok koncepció szerint óriásnak készülnek, céljuk az egy heti fizetésért cserébe történő zúzás borfesztiválon, borversenyen, vagy egy steak mellett, az étteremben. Nem is csoda, ha a hatvan kilogrammnyi páncél előtt (kihívó híján) egyszerre borul térdre borértő és pénzes alkoholista. Ne várjunk kiütéssel végződő párbajt, ha csak villányi nagyokat küldünk ringbe, a „ez kevésbé mazsolás, mint a másik, noha túl sok a hordócsokoládé”-típusú érvelésre alapozott pontozásos győzelmek meg már unalmasak, úgyhogy célszerű súlycsoporton kívüli kihívó után nézni. Kérdés, hogy van-e legény talpon a vidéken.

Május utolsó hétvégéjén ismét megrendezték a budai Millenáris Parkban az ország valószínűleg legjelentősebb gasztró-fesztiválját, a Gourmet Fesztivált, ahol a legfontosabb éttermek és számos borászat ételeit, illetve itókáit ízlelhette meg a közönség. Idén a központi téma a rakott krumpli volt. Egy délutánra terveztem csak a látogatást, aztán némi szerencse folytán ebből három délután lett. Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes az első napokon, de hétvégére így is megtelt a fesztivál. Sajnos ételt kevesebbet kóstoltam, mint szerettem volna, borból, azt hiszem, éppen eleget. Lássuk!

A furmint, a kékfrankos, és az olaszrizling után immár a hárslevelűnek is van saját rendezvénye. A leginkább a furmint „kistestvéreként” kezelt, picit háttérbe szorított fajta véleményem szerint önállóan is megérdemli a figyelmet, hiszen a furminthoz hasonlóan képes több arcát is megmutatni, közvetíteni a termőhely üzenetét, azonban behízelgőbb aromatikájának köszönhetően talán jobban megtalálja az utat a kezdő borfogyasztókhoz, azaz „térítőbor” szerepére inkább alkalmas lehet, mint a furmint.

Kézdy Dániel, a Furmint Február szellemi atyja már hosszabb ideje igyekszik a hárslevelű fajtára is egy rendezvénysorozatot felépíteni. Az eredeti tervek szerint a Hárslevelűk Éjszakája (röviden: HÉJ) tavaly debütált volna, de a főszervező végül úgy érezte, megéri várni egy évet az első rendezvénnyel. A cél – a Furmint Februárhoz, vagy a Kékfrankos Most!-hoz hasonlóan – egy „önjáróvá” váló mozgalom beindítása, amelynek révén folyamatosan kisebb rendezvények is csatlakoznának a jövőben a fő kóstolóesthez. A Furmint Február Vajdahunyadvárban tartott nagy kóstolójához képest Kézdy Dániel a HÉJ debütáló rendezvényét egy oldottabb hangvételű, kisebb létszámú, a végén laza boros buliba átforduló eseményként képzelte el. A helyszín kiválasztásánál is ezt tartotta szem előtt: a Budapesti Harisnyagyár épülete loft-szerű, tágas belső terével és underground hangulatával inkább csábít bulira, mint a Magyar Mezőgazdasági Múzeum patinás épülete.

Ha már elmaradt ungert hasonló című bejegyzése...:) , gondoltam összehajítok egy pár soros beszámolót.

Szóval tegnap ittam Losonci Bálint 2013-as Nyitnikékjét. Igazán finom volt. Áttetszően tiszta, ugyanakkor kategóriához mérten meglepően koncentrált gyümölcsélmény. Csupa meggy és egyéb piros bogyósok, nem sok tannin, élénk, jóízű savak, szinte harapható az egész. Közepesen hosszú, az alkohol (14) nem kevés a stílushoz, de így is fogy, mint a veszedelem. Lehet túlzás, de nálam akár 6 pontot is megér egy ilyen bor, 2500 Ft-ért akármikor megvenném újra. (illetve nem akármikor, inkább most, amíg ilyen fiatal)

Tegnap előtt meg Kiss Gábortól ittam a 364 Rouge nevezetű szintén 2013-as vöröset. Ez is primőrös, tiszta és tisztán gyümölcsből építkező tétel, de hozzávetőleg sem éri el az előző gazdagságát., gyümölcsös teltségét. Vékony, savas bor, szódáért kiált. 3-4 pont max, inkább az előbbi.  Egy ötszázassal olcsóbb, mint a Losonci, de tulajdonképpen sokkal drágább.

Sajnos már jócskán elmúlt a Szegedi Borfesztivál, így már csak élménybeszámolóval tudok szolgálni, nem pedig segítséggel az útvonalat illetőleg. Nehezen jutottam ki, idén nem úgy jött ki a lépés, mindössze egy estét tudtam rászánni. (Illetve még egy alkalommal csak kiszaladtam néhány kis üveggel vinni haza estére kóstolnivalót.)

Íme a kóstolt borok gyors leírása, a szubjektíve, pontoktól függetlenül legjobban tetsző borokat aláhúztam.

Áprilisban országszerte a kékfrankos kerül a boros rendezvények, kóstolók, borkereskedések fókuszába. A Borkollégium áprilisi vakkóstolóján is ezt a fajtát vettük górcső alá mintegy 15 tétel segítségével.

A kékfrankos a legnagyobb területen termesztett borszőlőfajta Magyarországon: termőterülete mintegy 8000 ha. Szélesebb körben a filoxéravész után kezdték el termeszteni az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Magyarországon a 90-es évek elején Szekszárdon Vesztergombi Ferenc, majd a 90-es évek közepétől Sopronban Franz Weninger kezdett el referencia-értékű kékfrankosokat készíteni. A szőlőfajta az egri és szekszárdi bikavérnek is fontos alkotórésze. Gyors növekedésű, megbízhatóan, jó mennyiségben termő, rothadásra nem érzékeny, élénk savú, gyümölcsös ízű bort ad. Magyarországon gyakorlatilag ideálisak a körülmények a kékfrankos számára.

Sok-sok borral telt a húsvét, különösen, ha a péntek estét is hozzácsapom. Kóstoltam (ittam) bort barátokkal, családdal... étel előtt, mellett, után, nélkül... egy pohárral, több pohárral... többnyire magyarokat, de két újvilági is a poharamba került... Viszonylag széleskörű merítés jött össze a 4 nap alatt, gondoltam ez most egy különösebb koncepciót nélkülöző egyveleg-posztot megér.

Octopus-kolléga írásai (pl. itt, itt, itt és itt)  hívták föl figyelmem egy afféle „újhullám” formálódására Villányban. A Hummel, Wassmann és Bakonyi pincékről van szó, stílus, szemlélet szempontjából sokan együtt is szokták emlegetni őket. Előzetes kóstolás nélkül is felkeltették az érdeklődést az organikus, illetve bio-dinamikus háttérrel született, az írások alapján letisztult, nem túlextrahált, nem hordó-orientált, valódi eleganciát megcélzó borok. Lehet ezek a megállapítások elég elcsépelten hangzanak, de amíg mégsem magától értetődő az ilyen borok jelenléte, addig nem lehet eléggé elcsépelni.

A múltkori Szegeden tartott Terra Hungaricán végül volt lehetőségem a Wassmann pince munkásságába bepillantani és teljes mértékben igazolták a fenti elvárásokat. Sikerült is azóta néhány palackot beszerezni tőlük. Oszlopos klubtagunk TíBOR, a Gólyás Borházból, pedig Hummel és Bakonyi témában mozgósította magát (nála egyébként már elérhetőek is ezen két termelő egyes borai) és máris összeállt egy remeknek ígérkező sor.

Két pólus felé koncentráltuk a figyelmünket. Egyrészt a portugieser érdekelt nagyon. Lehet mondani, hogy kifejezetten szeretem a jó portugiesert, de az esetek zömében legjobb esetben is csak korrekt ivóbort szoktak készíteni belőle. Itt most azt csiripelték a verebek, hogy a fenti borászok komolyabban veszik ezt a fajtát, így nagyon kíváncsi voltam, hogy születik-e valamiféle "áttörés". Másrészt meg persze arra voltam kíváncsi, hogy a szortiment tetején milyen borok tanyáznak, így második blokkban megnéztük az említett pincék csúcskabernéit. Belövő borként egyik társunk elhozott egy általa kedvelt portugiesert a Vinatus pincétől, azzal kezdtük a sort:

Kényelmesen nagypolgári, amikor tele a pince mindenféle jó kis borral, amiről tudjuk vagy sejtjük, hogy frankón érlelhető és valamikor egyszer talán felejthetetlen kezelésben részesít bennünket. A piramis meg rendületlenül gyűlik, idő, alkalom vagy nagyvonalúság meg csak nem adódik, hogy kibontsuk őket. Hosszú évek múltán pont ez a kifinomultan örömteli érzés képes kispolgári pánikba átcsapni. Biztosan meg kellett volna már inni. Nagy bor lesz vagy romokban hever majd, ahogy kicsorog a palackból? No, hát pont Dagadtos barátunkat érte el ez a kellemetlen fuvallat, így összevarázsolt nekünk egy nagyon érdekesnek ígérkező érett vörös sort. Ahogy ott ültünk az asztal körül és az első bort vártuk, érezhetően ott lebegett a nagy kérdés: túltoltuk-e, Béláim?

Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a Budapesten már többször is megrendezett, de általam sajnos mindig kihagyott Terra Hungarica Borszalon ezúttal Szegeden fog debütálni. Nagy „segítség” ez nekem, elvégre mostanában nem vagyok túl mobilis az ilyen rendezvényeket tekintve. Feltehetőleg ugyan Budapesten nagyobb teljességgel jelennek meg a mozgalom résztvevői egy ilyen eseményen, de panaszra semmi ok, ígéretes volt így is a lista.

Először úgy terveztem, hogy a fehéreken megyek végig, azután a vöröseken, végére pedig hagyom az édeseket. Végül eléggé össze-vissza kóstoltam, ide-oda csapongva. A jegyzet tehát nem feltétlen időrendi sorrendben mutatja majd be a kóstolt borokat, hanem termelőnként csokorba szedve, gyakran emlékezetből, mert hát volt nálam füzet, toll, de elég rapszodikusan használtam. :)

A legjobban tetsző tételeket aláhúztam.

Ha március, akkor Szentesi Open. Ezzel indul a tavasz. Egyik kedvenc rendezvényem, amelyen megszámlálhatatlan régi ismerőssel és baráttal találkozik az ember. Olyannyira, hogy az inspiráló beszélgetések mellett kifejezetten igyekezni kell, hogy a borokra is jusson elegendő figyelem. Igyekeztem azért felnőni a feladathoz és benyomásaimat papírra vetni.

Ez a kóstoló még novemberben volt, de gondoltam ha már visszajöttem miért is ne írhatnám meg utólag? Elsősorban azért jött létre, mert német pinot-kra voltam kíváncsi. Ahogy olvas az ember cikkeket, mint pl. ezt, körvonalazódik egy idea, hogy talán a rieslingek árnyékában van egy „titkos fegyverük” is a németeknek?!  A spatburgunder képes lehet elszomorítani Burgundiát, csak azért nem tudunk róla szélesebb körben, mert a németek majdnem mindet megisszák maguk?

Egy szó, mint száz, a tettek mezejére léptem és némi utána olvasás után beszereztem néhány jelesebbnek tartott tételt érintve azokat a német borvidékeket, melyek ezt a fajtát tekintik a legfontosabbnak. Természetesen pinot noir-ról révén szó feltétlen kíváncsi voltam, hogy mit mutatnak a fajta örök referenciája Burgundia mellett, persze úgy nagyságrendileg hasonló polcról. A kóstoló résztvevői közül néhányan azt is szerették volna, hogy magyarok is kerüljenek a sorba, így ez is megtörtént. Ez utóbbiak biztosítását a kóstolóra szintén elvállalták a kedves kollégák. Mivel nem igazán számítunk pinot noir-nagyhatalomnak, és ennek megfelelően árban is átlagosan alacsonyabb árkategóriát képviseltek a hazai tételek, mint a külföldiek, a sorban való jelenlétük inkább a kíváncsiság kielégítését szolgálta, mint nagy következtetések levonását.

A képen pinot noir szőlők. Itt találtam.

Következzen végül a sor, három burgundi, három német és három magyar tétel képviseletével, a vakkóstolás sorrendjében.

Múlt héten egy kedves barátom meghívott egy zártkörű syrah-kóstolóra, aminek a Dynamobake Étterem adott helyet. Mindenki hozott magával legalább 1 palack bort, csak a fajta volt megkötve. Végül 10 magyar és 4 újvilági tétel került az asztalra + 1 kakukktojás. Vakon kóstoltunk, majd mindenki megjelölte a 3 kedvencét és összesítés után lepleztük le a borokat. Kóstolási sorrendben közlöm a jegyzeteket.

Idejétmúlt, túlárazott, mazsolára szüretelt, egyensúlytalan – általában ezek a vádak érik a csúcsra szánt villányi borokat, a tapasztalat szerint legtöbbször nem alaptalanul. Szerencsére a hazai közízlés (remélhetőleg az internetes sajtónak köszönhetően is) sokat fejlődött az elmúlt tíz évben, így a klasszikus hívószavakra épített presztízs napjainkban működésképtelen; ez a tény arra sarkallta a termelőket, hogy alapos ráncfelvarrást végezzenek a régi klasszikusokon. Ez leginkább a barrik-hangerő lejjebb tekerését, integráltabb szeszt és tannint, okosabb árazást jelent. Az eredmény szerencsére már tapasztalható: hat-hétezer forint kicsengetése után simán klasszis vörösborokba futhatunk. Az alkalmi fogyasztó itt meg is áll, pedig van feljebb: a következő, elit osztály a tíz-húszezresek tábora, amiről inkább csak tudunk, mintsem ismerjük őket; ki az, aki Solusszal öblöget hétfő reggelente? Egy nem reprezentatív mintavétellel igyekeztünk utánajárni, hogy megéri-e a minimálbér harmadáért villányit vásárolni. Jó-e, és ha igen, annyival jobb-e a húszezres, mint a hétezres, mint amennyivel az ár azt sugallja. A borokat (a belövőt leszámítva) vakon kóstoltuk.

Az elmúlt hétvégén pénteken és szombaton is összejöttünk néhány közeli baráttal, első este egy születésnap apropóján, majd másnap egy közös ebédre és némi karácsonyi készülődésre. Mindkét alkalommal igyekeztünk jó borokkal kísérni a beszélgetést, ebédet, miegymást.
(A második nap borairól csak utólag, emlékezetből vetettem papírra benyomásaimat.)

Nem vállalkoznék a Kazinczy Boraukció bemutatására, hiszen hetek óta a boros médiumok visszatérő szereplője. A 2013. december 15-én sorra kerülő árverésen a villányi Polgár Zoltán matuzsálem-tételei kapnak főszerepet, mellettük magyar csúcsborok egy kontingense, valamint részben értékesebb és valóban pedigrés francia borok asszisztálnak (a teljes listát ld. itt). Az aukció kínálatát meg nem nevezett hazai gyűjtők készlete adja. Amennyire én meg tudom állapítani, egyesek igen pozitívan, míg mások finoman szólva is szkeptikusan vélekednek az itthon csekély előzményt felmutató értékesítési formáról. Ehhez hasonló kereskedelmi árverésre egyszer, vagy egy évtizeddel ezelőtt került sor. Jótékonysági aukciók természetesen évről évre vannak, de az egyik másik parkett. A szervezők gyűjtésről és nosztalgiáról, az ellenzők pedig drágán beárazott romborokról élcelnek. Keringenek kedves történetek a boldog kilencvenes évekről és könnyen jött „brókerpénzek” hanyag útkereséséről. A szóbeszéd szerint százszám vásárolták a szövetkezeti múltat meghaladó sztárvárományosok palackjait. Akkor senki sem gondolta, hogy ezek egyszer majd előkerülnek, és ismét áruként próbálnak érvényesülni. Hogy a pénzügyi válság melyik szakaszát jellemzi ilyen viselkedésminta, magam meg nem mondhatom.

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

A természethű borkészítést zászlajára tűző Terra Hungarica az elmúlt szombaton harmadik alkalommal rendezte meg a Gerbeaud Házban a Borszalont, 30 magyar borász mellett több külföldi kiállítóval, több mint 150 borral. A rendezvény iránt mutatott komoly érdeklődést jelzi, hogy már elővételben elfogytak a jegyek, én jó előre megvettem a sajátomat. 

Már a kiállítók névsora is komoly színvonalat ígér évről-évre, amit az általam kóstolt borok igazoltak is. Természetesen most sem jutott rá elég idő, hogy mindenkinél kóstoljak, akinél eredetileg akartam, de a kitűzött terv nagy részét sikerült teljesíteni. Meglehetősen hullámzó részletességgel jegyzeteltem, úgyhogy aprólékos borleírások helyett inkább egy amolyan összefoglaló-féle következik.

Közhelyes, de legalább érdeklődő borfogyasztókra mindenképp igaz, hogy a helyi borokra, érdekességekre kíváncsiak leginkább. Ez alól nem képeznek kivételt azok a közösségek sem, akikkel az USA-ban szoktam kóstolni. Néhány hete jelezték felém, hogy a fehérek után mutassak nekik magyar vörösborokat, és állítsak össze egy olyan sort, aminek a derékhada magyar fajtákból készült. Némi szerencsének köszönhetően az otthoni beszerzés és kiszállítás rövid időn belül megoldható volt, így egy öt borból álló sort kóstoltunk egy kis társasággal. Igyekeztem az adott bortípusokból az elérhető legjobbak közül válogatni. Három igazán magyarnak mondható fajtabort, egy bikavért és csattanóként a végére egy bordeaux-i típusú házasítást kóstoltunk.

Októberben jártam egy másik - ezúttal ültetett - kóstolón is a Bortársaságnál, ahol 2009-es prémium vöröseket mutattak be. Összesen hét bor került a poharakba, ebből öthöz különböző időpontokban volt már szerencsém korábban is, de kíváncsian vártam mit mutatnak ilyen illusztris társaságban. Kiegyensúlyozottan jó szintet hoztak a kóstolt tételek, a villányiak érezhetően lassabban fejlődnek, érdemes és érdekes lenne fél évente újrakóstolni a sort.

(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

Még a nyári kánikula kellős közepén bonyolítottunk egy szép pinot noir kóstolót. Pár középmezőnyös burgundi mérkőzött egy daliásabb új-zélandi válogatással, amely kiegészült egy ausztrál, valamint két magyar tétellel is.

Jöjjön egy csokor bor az elmúlt néhány hónap fogyasztásából csak úgy vegyesen. Zömmel nem jegyzeteltem a fogyasztásuk alatt, nem is agyaltam pontokon mivel nem is nagyon terveztem megírni őket. Általában jóval később, emlékezetből vetettem a tapasztaltakat papírra, így inkább rövidebb, kevésbé alapos leírásokra lehet számítani, a pontokat se szedtem vastagon, helyenként, ahol nem volt kedvem meg egyáltalán nem is írtam.