Üdv ismét a kedves olvasónak! Pár hét személyes okokból kimaradt, amire ugye korábban ilyen mértékben legalábbis nem volt példa, de a lényeg, hogy visszatértem :)

Jelen írás hátterét adó múlt heti kóstolónknak volt már egy előzménye. Dióhéjban annyi, hogy társaságunk kedves tagja, Bodomi beszerzett néhány jónak mondott moldáv bort, melyeket mind bordói fajtákból készítettek. Ő meg akarta nekünk mutatni ezeket, én pedig vállaltam, hogy sort szervezek köréjük. Az első részben tehát ebből az apropóból csupa fiatal vöröset, cabernet-ket, merlot-kat, bordói cuvée-ket vegyesen néztünk, magyarokat, külföldieket egyaránt, és az a helyzet, hogy a moldáv "vendég" bizony szépen muzsikált.

Most érkezett el tehát a folytatás, a téma ugyanaz, vegyesen bordói fajták, illetve házasításaik, innen is, onnan is, csak ezúttal csupa régebbi évjáratú bort gyűjtöttük csokorba, konkrétan 8 és 15 év közöttieket. Nagy tudatosságot nem kell elvárni ilyen korú borok esetén, az került a sorba, ami volt épp a készletben, vagy  épp hirtelenjében sikerült hozzájutni.

A kóstolás vakon történt

Pár héttel ezelőtti hazalátogatásom alkalmával szolnoki barátaim is szerveztek számomra egy nagyon érdekes kóstolót. Tíz év körüli magyar vörösborok kerültek a poharakba, mindenfelől válogatva. Nem titok, ezeket 7-8 évvel ezelőtt nagyon szerettük és izgalmasnak ígérkezett visszakóstolni őket ennyi idő elteltével. A borok ideális körülmények között voltak tárolva, ennek megfelelően valamennyinek tökéletes állapotban volt a dugója, amit a kóstoló előtt megnyugvással vettünk tudomásul. A borok 7 órát szellőztek palackban kóstolás előtt és 16-17 fokra hűtve kezdtük őket alaposabb vizsgálat alá venni.

Elindítok egy sorozatot. Rendszeresen két bort fogok egymás mellé állítani, és megnézni hogy szólnak együtt, mit tudnak egymásnak mutatni.

Első lépésként kíváncsi voltam, hogy a múltkori Languedoc-kóstolónk legszebb bora, a jó nevű, de presztízsét tekintve a borvidék szintjén sem épp a csúcsok csúcsának számító, 20 Eurót kóstáló Clos de L'Escandil valóban megüti-e, vagy épp akár túl is teljesíti-e egy top tizenezres villányi nagyágyú szintjét, mint ahogy arra a kóstolónk után gyanakodtam.

Az „Egyveleg” rovat következő epizódjával jelentkezem. Ismét mindenféle a kosárban. Meglepetések, csalódások, jó és rossz vásárok.

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

Orrbamászó illat, érett szeder, áfonya, vanília, kókusz, fekete olíva. Elég nagy testű korty. Telt ízek,  remek minőségű, krémes közegbe ágyazott vastag feketebogyós gyümölcsösség, szintén minőséginek tűnő hordófűszerek, tulajdonképpen egyik se nyomja el a másikat. Az ízek koncentrációja szépen kitölti a korty teljes hosszát egy közepes-plusz lecsengés erejéig, de kifejezett fókuszáltság nem jutott eszembe róla. Sok tannin, érett, jól integrált, valamint szintén érett, szélesebb savak jól emészthető, bársonyos tapintatú, puhább konzisztenciát tartanak fenn. A végén az alkohol kissé kilóg, de ettől még teljesen jóérzéssel lehet fogyasztani. Nem a stílusom, de műfajon belül jó anyag jól megcsinálva. Magabiztos 6 pont. (88)

A karácsonyi egyveleg után megígértem, hogy időszakosan jelentkezni fogok hasonló poszttal, amelyben rövid értékelés mellett adok közre egy hosszabb borsort. A palackokkal itt-ott futottam össze vagy vacsorához bontogattam őket. Ebben aztán tényleg van minden, jó és rossz, olcsó és drága, könnyen és nehezen hozzáférhető. Vigyázat, szédülést okozhat! Vágjunk is bele, hajrá!

Elsőre talán kicsit szedett-vedettnek ható kóstolót tartottunk. Úgy kezdődött, hogy egyik kedves állandó résztvevőnknek sikerült jónak mondott moldáv vöröseket szereznie, felajánlotta, hogy kóstoljuk meg őket, én meg felajánlottam, hogy teremtek köréjük kontextust. :) Lényegében annyi lett a koncepció, hogy bordói fajták legyenek vegyesen, akár önmagukban, akár házasítások formájában, és így első nekifutásra ne legyen a sorban 2009-esnél idősebb bor. Stílus, származási hely, ár tekintetében nem volt megkötés.

A legelső bort belövőnek hoztam, a többi tételt vakon kóstoltuk. A sor nagy részét másnap újra tudtam kóstolni, volt, hogy kicsit másmilyenek voltak akkor a tapasztalataim, ha így volt igyekeztem ezt jelezni a leírásoknál.

Drbarta lábnyomain járva én is összeszedtem a magam ünnepi kosarát. Válogatás nélkül szórtam belé mindenfélét – jót s kevésbé – és így lőn az egész, egy igazi egyveleg.

Tudjuk, hogy igazán unalmas és elcsépelt toplistázni, de nem bírtuk ki nélküle. Idén is számtalan feledhetetlen bor fordult meg ugyanis poharainkban, amelyek mindannyian egy jól definiált közös tulajdonsággal rendelkeznek: maradandó élményt okoztak. Nézzük hát szerzőnként melyek voltak 2012 legemlékezetesebb magyar borai.

A Kézműves Borok Háza november elején tartotta szokásos éves portfólió-kóstolóját. A rendezvény célja, hogy kereskedők, vendéglátósok és esetleg nagyfogyasztók megismerkedhessenek a Szentesi József fémjelezte kis- és nagykereskedés felhozatalával. A mindig jó hangulatú rendezvényen rengeteg az ismerős arc, jókat lehet beszélgetni bortermelőkkel és szerteágazó, bensőséges ismeretségeket köthetünk a sommeliertől a hentesig mindenkivel.

A tempranillo Spanyolország legnagyobb területen ültetett kékszőlője. Összesen 207.000 hektáron termesztik, amelyből maga Rioja 49.300 hektárt tesz ki. [1] Nagy számok. Amint már említettem, Ribera del Dueroban elsősorban a helyi viszonyokhoz adoptálódott tinto fino, illetve tinta del país klónokat termesztik. Spanyolországban összesen kb. 550 tempranillo klónt tartanak nyilván, minden borvidék saját, eltérő változatról beszél. Ez részben helyi patriotizmus, hiszen igazolták, hogy a fajtaváltozatok genetikailag rendkívül csekély mértékben térnek el egymástól. [1]

 Tegnap este ismét a kis üvegcsés módszerhez fordultam segítségért, hogy fesztiválozzak még egy utolsót, de mégis élvezhessem a családi kört otthon egyidejűleg.

Megint négy tételből vittem haza.

 ....és végül (talán) az utolsó részlet következzék:

 Folytatódik a tudósítás a szegedi borfesztiválról. Kattintás után olvasható még egy halom kóstolási jegyzet. Helyenként ismét lesz kábé-pont mellékelve, helyenként meg nem.

A márciusban elkezdett romboros sorozat folytatásaként ismét megkóstoltunk pár, a „borhűtőt sakkban tartó” tételt. A sorhoz keveredett három 2006-os bor is, ezek 6 évükkel ugyan már nem fiatalok (huh, de megy az idő!), még nem is romborok, de beléptek már a meglett középkor boldog korszakába. Villány, Szekszárd és Eger. Nekik kell most megmutatni, merre járnak a lassan letűnt borkorszakot idéző palackok. Lássuk!

Tegnap este nem volt időm érdemben kimenni a borfesztre, viszont este, itthon szívesen kóstoltam volna valamit. Így a tavaly is bevált "kompenzációs" módszerhez fordultam. Fogtam néhány darab decis üvegcsét, kiszaladtam a fesztiválra, vásároltam néhány borból kóstolót elvitelre, majd otthon, családi körben, nyugodtan megnézegettem a mintákat.

Következzen pici kiegészítés az első napi merítéshez:

Ismét eljött a Szegedi borfesztivál. Valamiért mindig nagyon várni szoktam az eseményt, annak ellenére, hogy a kiállítók listája majdnem állandó évről évre, és egy hardcore borrajongó számára a "lefedettség" mindenképp lehetne teljesebb. Persze lehet válogatni így is.

Első nap csak az esti órákban sikerült kijutni, amikor is már tömeg és hangzavar fogadott, de sebaj, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a "munkába". :)

Íme az első napi jegyzeteim, zömmel írtam pontbenyomásokat is.

Nagy késéssel, de annál részletesebben próbálok meg beszámolni a VinCE-n megtartott Gary Vaynerchuck (GV) szemináriumról. Emlékeztetőül a téma: sikeresek lehetnek-e Közép-Európa borai a nemzetközi borpiacokon? A borvilág fenegyerekeként számon tartott GV-ot „professzionálisnak” és „életszerűnek” beharangozott videokonferencia technológiával kapcsolták be a New Yorkban található irodájából. Az amatőr megoldásnak köszönhetően mind a kép, mind a hang óriási kívánalmakat hagyott maga után, nem volt méltó a rendezvényhez. Isteni szerencse, hogy GV impulzív stílusa még a falon is átjön, így semmiről sem kellett lemondani.

Folytatva a VinCE-vel kapcsolatos kalandozásokat, a Spurrier-féle sauvignon kóstoló után jöjjön Villány és a cabernet franc. A 2007 és 2009 közötti tételek kóstolója előtt Malatinszky Csaba egy igazán remek előadást celebrált a szőlőfajta jellemzőiről és optimális termesztési körülményeiről. Természetesen részletesen hallhattunk Villány és a franc nexusáról is. Elhangzott, hogy különleges ajándék a Villányi borvidék elhelyezkedése, hiszen a kontinentális klímazóna déli része mediterrán hatással kényezteti a szőlőket. A csapadék optimális mennyiségének hála a bordeaux-i fajták kiválóan alkalmazkodnak a borvidékhez, a legtöbb évjáratban megbízhatóan elérhető a fiziológiai érettség.

A VinCE-hez való viszonyulásom a várva várt Steven Spurrier kóstoló borsorának kihirdetésével kezdődött. Mikor először megláttam a cabernet-sort, legszívesebben visszaváltottam volna a belépőjegyem. A borok többségét a magyar piacról szedegették össze, mégpedig viszonylag koncepciótlan módon. A rendezőelv talán az lehetett, hogy melyik kereskedő mivel járul hozzá a bulihoz. Spurrier + 200 ember biztosan komoly vonzerőt jelent bármely forgalmazónak. A kis késéssel induló mesterkurzusra várva vagy százan torlódtunk össze a nagyterem ajtaja előtt. A vesztbalkános dörgölődés egy pillanat alatt rockkoncertes hangulatot teremtett. Spurrier, Spurrier! Már láttam, ahogy a tömeg utat tör magának az arénába és felcsendülnek az első fület tépő gitár riffek... hála a jó égnek, azért mégis csak valamiféle szemináriumra jöttünk. A borok kóstolása elvileg vakon történt, azonban az érkezéskor töltögető pincérek nem nagyon takargatták a palackokat. Sebaj, aki benne volt a játékban, szemet hunyt a címkék felett.

Ismerős, mikor néhány kellemes vecsernyéléshez vásárolt palack csak úgy megragad a készletben és sakkban tartja a borhűtőt vagy már eszeveszettül kanyarodik fel a pince falára? Teszegetjük ide, rakogatjuk oda és egyszerűen nem kerekedik alkalom a felbontásukhoz. Előbb-utóbb tartani lehet attól, hogy a vendégek már megsértődnének érte, a haveri kóstolótársaság érdeklődési „görbéjét” meg szimplán alulról súrolják. Pár kedves barátom találta magát ebben a felettébb kellemetlen helyzetben és gondolták összerántanak egy könnyed, gyermeki várakozásoktól mentes szeánszot. Közelebbi tematika nincs, csak szertelen csapongás térben és időben. A határokat ezúttal a borkészletező kispajtásokat markában tartó láthatatlan erő, a félelem rajzolta fel.

Emlékszem még régmúlt időkre, amikor még a magyar borízlést abszolút markukban tartották a bordeaux-i fajtákra épített házasítások. Akkor és ott azt gondoltuk, hogy ez az, amiben a legnagyobbat durrantjuk és talán világszinten is labdába tudunk rúgni. Azóta azonban rettentő sok bor szaladt le torkainkon, az elsőként ébredő Villány után lassanként szólni kezdtek hozzánk addig csak „egyéb” kategóriába sorolt borvidékeink. Az elmúlt évtized olyan termelő-, terület- és fajta-választékot hozott, amely jelentősen megbolygatta és átalakította fogyasztói preferenciáinkat. Van ki Tokajra, van ki Balatonra, Somlóra, Egerre vagy Sopronra esküszik, tényleg lehet miből válogatni. Talán a régi fény megkopott, de a cabernet-re és merlot-ra alapozott házasítások még mindig egy jelentős részt hasítanak ki a hazai borpiacból. Kis baráti társaságunk egy rögtönzött vakkóstolón próbálta felmérni, hogy miként csillognak 2007 és 2008 délvidéki borai.

Illatában semlegesebb feketebogyós gyümölcsök, pörkölt aromák, kávé, vanília, likőrösség. Másnap mintha egy kis fekete olíva próbálna izgalmasságot csempészni bele.  Kifejezetten nagy testű, öblös korty. Korrekt intenzitású ízek, de ekkora méretet csak igen lazán tudnak tartalommal megtölteni, karakterében dominál az egyébként jó minőségű hordó, a gyümölcs csak kikandikál alóla. Sok tannin, alapvetően érett, de hírből nem integrált, a lecsengésben  jó adag „adsztringencia” lép fel, azaz a szájnyálkahártya intenzíven összehúzódik, jelentősen lerontva a fogyasztási élményt. A savak kellemes tapintatúak, észrevétlenek. A 15-ös alkohol is jelentősen kilóg a végén, az utóízt rendesen befűti.  Erényként illik viszont felhozni, hogy jellegtelensége mellett letisztult, zavaró mellékízek nélküli a világa.

Nem oly régen két déli liebling is keresztezte az utamat. Egyik Villány, másik Szekszárd, egyik franc, másik merlot. A bordeaux-i fajtákon kívül a közös bennük, hogy mindkettőt profin és jó ízléssel készítették el, nagyon tetszettek. Vágyom azt a fajta jó ihatóságot és ésszerű eleganciát, amelyet ezekben a borokban megtaláltam. Ha ez még jó árazással is társul, esetleg kedves vacsoravendégek által kerülnek a borok az asztalra, akkor még nagyobb elégedettségre lehet kilátás.