Úgy alakult, hogy már születésétől fogva több alkalommal is lehetett szerencsém Orsolyák Attila ezen borához. A közelmúltban újrakóstolva elhatároztam, hogy összesítem az eddigieket.

2012. Március:  Még mozgásban levő hordóminta, 70% hárs, 30% furmint, öreg ültetvény. Alma, sütőtök, élesztősség. Szájban remek arányok, közepesnél talán teltebb, de nem nehézkes, minden bizonnyal a kis co2 is segíti ebben. Virgonc savak, de ellenpólusként kb. félszáraznyi maradékcukor, koncentrált gyümölcsösség, sűrű közép áll. Rakoncátlansága mellett is csupa ígéret.

2012. Szeptember: Színes, virgonc tétel. Elég nagy test. Telt íz, tömör, strukturált közép. Hosszú, vibráló, frissen palackozva még kicsit zilált. Tetszik.

2012. November:  Szokatlan illat, agyagos, gyógynövényes, mintha kicsi illó? is lenne.  Szájban lényegesen jobban teljesít. Közepesnél nagyobb test, sűrű szövés, de csupa élénkség és vibráció hatja át. Ízében telt. Nem annyira definitek az aromák, érlelt hangulat, kortalan gyümölcsök, sós-ásványos világ, de   tulajdonképpen finom. A közép anyaggal rendesen kitöltött, van erő a borban. Az élénk, izgága savak végett semmiféle hömpölygés és robusztusság nem tapasztalható, ami pozitív, de a korty végére a savérzet kissé külön válik a kortytól, ami rendezetlenebb irányba viszi az összképet.  Közepesnél hosszabb lecsengés. Megosztó bor volt, nekem a szokatlansága mellett is tetszett, értékeltem az élénk köntösben szunnyadó kraftot. Jobb egység, illetve letisztultabb aromatika viszont feltétlen jól állna neki.  Nehéz pontozni, legyen kompenzatatórikusan egy szűk 6 pont.

2013. Június:   Vilmoskörte, alma, citrusok, sós-gyurmás-agyagos ásványosság. Telt, de izmos korty. Vastag zamatok, koncentrált gyümölcsös-ásványos ízek, ezen a téren jóval nyitottabb és élvezetesebb, mint legutóbb. Tömör szerkezet, erőteljes, hosszan bontakozó korty. Magas, széles, minden idomukban fajsúlyos savak adnak az egésznek komoly lendületet. Jó arányok, de egységben még mindig meglehetősen rakoncátlan, hol erre, hol arra kitüremkedő alkotókkal, némi éllel is a savakat tekintve.  De ezektől az esztétikai csorbáktól eltekintve igen sok örömem volt benne, minden cseppjét élveztem, komoly, mégis nagyon jól iható anyag. 6 és 7 pont között.

Kissé elhallgattam az elmúlt időszakban. Viszont rendelkezem megdönthetetlen alibivel. A tavalyi nagy Ribera del Duero-sorozat után, idén májusban a borfolyó Douronak becézett „felére” látogattam el. Hogy miért pont ide, arra több okot is felhozhatnék, de – vízügyes érdeklődés hiányában – egyiknek sincs köze magához a Dourohoz. Ribera del Duero és Portó vidékét, igaz, egyetlen borfolyó köti össze, de kulturálisan mégis univerzum választja őket el. Kézenfekvő volna, ha a most induló sorozat a Portói erősített borok világába nyújtana betekintést. Ha részben így is lesz, a magas alkoholok sem téríthetnek el a Douro száraz vörösboraitól, amelyek évek óta izgalomban tartják a nemzetközi borvilágot. Mivel azonban Portó nélkül nincs Douro, Douro nélkül nincs Portó, kezdjük is mindjárt az előbbivel.

Második merítés a szegedi borfesztről.

Kb. 3500Ft /0.375 palack

Körte, őszibarack, ananász, méz, édes fűszerek, vanília. Tiszta és intenzív. Szájban arányosan telt. Mély zamatú indítás, az ízek nagy koncentrációban terítik be szájunkat. Hatalmas szerkezetet nem kell mögötte keresni, közepes tömörség, közepesnél hosszabb lecsengés, mérsékelt cizelláltság. Széles, érett , lazább savak, jól passzolnak a bor stílusához. 6 pont. Tetszett, vennék máskor is.

Szombat délelőtt történt a tulajdonképpeni "necsakírja". Kivezényeltek bennünket a Kulcsár dűlőbe, ahol egész délelőtt oltványokat pótoltunk. Mit ne mondjak, elég fárasztó dolog, pláne a fizikai munkához egyáltalán nem szokott papír-bloggereknek. De a "mélypont" után jóra fordult sorunk, délután már kizárólag az volt a feladatunk, hogy finomakat együnk és főleg igyunk.

Este ismét a Bodó-portánál gyűlt össze  a díszes társaság kemény szellemi munkára egy kimerítő 2006-os évjárat-kóstoló képében. Vakon kaptuk a borokat és hogy ne terheljük túl a rövid-távú memóriát minden ötödik tétel után leleplezés (és persze esetenként nagy fölhördülés) következett. Ezúttal megpróbálkoztam hozzávetőleges pontokat is írni.

Íme a sor:

Első esti nagy kóstolónk témája a hárslevelű volt. A frissen épült Basilicus Borkultúra Központ volt a helyszín, a résztvevő borászatok pedig a Bott-pince, a Tokaj Nobilis, a Tokaj Kikelet, Demeter Zoltán, az Erzsébet pince, a Paulay Borház, Dorogi István, a Basilicus birtok, illetve a Bodnár-pince.

A technikai részletekről: 2012-es tételekkel indítottunk és haladtunk időben visszafelé egészen 2005-ig. A borokat vakon kaptuk kettesével és minden évjárat után az adott kört felfedtük. Kissé korlátozott volt a rendelkezésre álló idő, így elég tempósan haladt a sor, amiből következik, hogy tényleg csak futó benyomásokat sikerült rögzítenem. A pontozásról lemondanék, de egy aláhúzással megjelöltem a kiemelkedőbbnek érzett tételeket.

Ne csak írja...Ismét ezzel a jelszóval tölthettem egy hétvégét Tokajban, illetve főleg Bodrogkisfaludon. Aki a korábbi részeket már olvasta, nagyjából sejtheti miről van szó. Aki esetleg még nem olvasott itt ilyesmit, annak dióhéjban annyit, hogy a Bodó-Bott házaspár invitálására olykor összegyűlik néhány velük már évek óta baráti kapcsolatot ápoló mihaszna, városi léthez szokott puhány borblogger, akiket terv szerint jól megdolgoztatnak, hogy szinten tartsák bennük a tiszteletet a szőlész-borászok kétkezi munkájának irányába.

Mielőtt esetleg bárki megsajnálna bennünket a kemény meló csak a kisebbik részét teszi ki az itt töltött időnek, nagyrészt ugyanis orrba-szájba kóstolunk, iszunk, finomakat eszünk és egyáltalán igen jól érezzük magunkat.

A hivatalos program megkezdése előtt persze igyekeztünk kihasználni a rendelkezésre álló időt és néhány pincelátogatással tartalmasabbá tenni a tokaji hétvégét. Most ezekről fogok írni, megosztva a kóstolt borok jegyzeteit.

Magyarország legdrágább száraz fehérborának öt évjáratával, barátokkal és blogger kollégákkal ültünk egy asztalhoz. Nagyon kíváncsiak voltunk hogyan teljesít és érik Szepsy István emblematikus Szent Tamása. A kíváncsiságba azért némi félelem is vegyült, hiszen a termelő és dűlő híre, no meg a bor árazása nagyon komoly elvárásokat támaszt. Természetesen nem százpontos borokat vártunk, de minden tételnél minimum bólogatni gondoltunk. Nézzük, így alakult-e.

Az olaszliszkai Kulcsár-dűlő új terület Bodóék gondozásában. Az öreg-tőkés hárslevelű hordómintaként komoly hatással volt rám, a szortimentből az egyik kedvencem volt.  Az akkor nagyon kellemesen félszáraz tétel később újra beindult és szárazra kierjedt. A tétel sorsa sokáig bizonytalan volt, legyen-e dűlős bor, vagy menjen birtokborba, alkotói nem rajongtak annyira érte, mint én. :)  Végül  lepalackozták önállóan, de kereskedelmi forgalomba nem került. A pincénél lehet kóstolni, illetve ha valaki nagyon szeretné, akkor hozzájutni.

Körte, birsalma, fehér virágok, pici sütőtök, elég karakteres gyurmás-kerámiaporos-fogpasztás ásványosság. Közepes, vagy attól alig nagyobb test. Telt íz, nagyon primer fehér húsú gyümölcsök, nyári alma, friss körte,  jelentős ásványosság is fűszerezi, illetve van egy minimális erjedtes-élesztős bizonytalan jegy, mintha még hordóminta lenne, és egy egész picit még mozgásban lenne.  Ezzel együtt is vonzó, csontszáraz és frissítő, melyre még egy egészen halovány co2 is rájátszana. A szerkezet egyébként igen szép. A textúra könnyedebbnek hat, mint mondjuk a Csontos vagy Határik esetén, de a fürgébb mozgás ellenére ez is abszolút kompakt és tömör kortyközéppel bír. Nincs fölösleg, végig izmos és szikár, határozott fókusszal, magas, de jól integrált savak által szép hosszan kísérve. Remek egyensúly, miközben jól eső vibráció járja át. Nehéz adekvát pontot adni. Szerkezetileg nálam simán megugorja a 7 pontos szintet. Ugyanakkor nem tudom mit illene kezdenem az ízben mutatkozó enyhe bizonytalansággal. Lehetséges, hogy a két lépcsőben lezajlott erjedés hagyott vissza valamiféle aromatikai huncutságot? Ha akármilyen kis mértékben is, de igen, az vajon hibának minősül-e? Akár igen, akár nem, szerintem sokra lehet hivatott ez a terület.

Friss körte, citrus, fehér virágok, zsírkrétás-sós-kerámiaporos ásványosság. Szép. Közepes testű, arányos felépítésű korty. Telt, tiszta ízek, elegáns gyümölcsösség, finom ásványosság. Semmiféle kirobbanó intenzitás, mégis vonzó. Nagyon enyhe krémesség a konzisztenciában. A közép szépen bontakozik, nincsenek  letaglózó mélységek, de mégis elegendően fókuszált. A lecsengés közepesnél hosszabb, utóízében egy kis nyers ananászos fanyarság is megjelenik. Remek egyensúly és egység, sima tapintat, kidolgozott részletek.  Tényleg szép, de nekem a csont nélküli klasszishoz hiányzik még egy kis extra koncentráció és intenzitás, még bőven összeegyeztethetőek lennének az eleganciával. 6.5 pont. (89)

Krisztusi korba lépvén úgy határoztam, hogy egy impozánsabb édes-sorral lepem meg a szűk borklubot. Különösebb koncepció nem volt, csak annyi, hogy lehetőleg nagyon fincsi dolgokat igyunk.

A Disznókő vörösboráról, az Incognitoról szóló írásunkra érkezett kommentek alapján tudatosult bennem, hogy nagyon sokan még csak nem is hallottak arról, hogy ez a patinás tokaji birtok kékszőlővel rendelkezik és még forgalomba is hozza a belőle készített borokat. Közben arra is rájöttem, hogy hiába találkoztam már a bor több évjáratával, magam sem tudok sokkal többet olvasóinknál. A sokszor túl beszédes és összezavaró internetes források ezúttal mélyen hallgatnak. Az Incognito tehát – nagyon is tisztességes bor lévén – ismeretlenül kényezteti az őt felkutató fogyasztókat. Hogy többet megtudjunk a titokról, Mészáros Lászlót, a Disznókő birtokigazgatóját kérdeztük.

A Furmint Február még mindig dübörög. Egyszer azonban minden jónak vége lesz, hamarosan elzárják a csapokat és meg nem áll ugyan, de lassabban csordogál majd a furmint. Február utolsó napjait számlálgatva érdemes volt tehát igyekezni, ha szerettünk volna még egyszer a furmintban megfürödni. Erre én – a szervezők kedves invitálásának eleget téve – a Veritas Budakeszi Rathauskeller boltívei alatt kerítettem sort. Őszintén meglepett, hogy a Budakeszi környékén élők mennyire kellemes és igényes helyett kaptak, a minőségi ivászathoz-evészethez már nem szükséges Budapest belvárosa felé megindulni. A modern bisztrókonyhát is kínáló borszaküzlet és bár természetesen a Veritas portfóliójából építkezik, vagy 30 bort poharaznak – köztük több Champagne-t is –, valamint a vendégek polci áron bármit a poharukba kérhetnek. Ismerve az éttermi árakat, itt kezdtem Budakeszi polgáraira igazán irigykedni. A tárgyra térve a már említett Furmint Február keretében sor került itt egy furmint kóstolóra és a borokat támogató kiadós falatozásra. A kóstolt tételeket – túl a finom ételeken – Árvay Angelika és Molnár Péter (Patricius Borház) kísérték.

Nagyon megkapó illat. Eper, vaníliarúd, szerecsendió, virágos parfümösség. Szájban alig közepes a test, könnyednek ható konzisztencia. Közepesen intenzív, de nagyon vonzó ízek, piros bogyósokkal, színes, édeskés fűszerességgel. Nagy szerkezetet ne keressünk, de ami van az arányosan kitöltött, a lecsengés mondjuk közepes. Finom tapintatú savak, kevéske tannin, selymes textúra. Remek egyensúly és egység, határozott finesz és egyáltalán magától értetődően finom. Ekkora anyagok általában öt pontig szoktak nálam jutni, de a benne levő újszerűség és elegancia-faktor végett nem tudom 6 pont alá adni. Nagyon tetszett.

Remek alkalmat kínált a Bott-borokban elmerülni vágyóknak a Pince és a Terroir Club közös rendezésében megvalósult retrospektív kóstoló. A hordómintáktól építkező és a pince időszámításának kezdetéig visszanyúló tételeket Bott Judit és Bodó József mutatták meg az érdeklődőknek. Számomra különösen hasznos volt ez, hiszen ez a tokaji pincécske nagy elmaradásom, boraikkal általában csak futtában találkoztam: itt egy Teleki, ott egy Csontos, amott egy Határi. Ez pont kevés volt ahhoz, hogy teljes képet kapjak a legjobbak közt emlegetett termelőnél folyó munkáról. Eközben szerzőtársam sokszor nyakig merül Bott-borokban és a birtoknál olykor-olykor – nagyon helyesen – munkára is kényszerítik. Következzen tehát egyéni felzárkózásom és hozzá egy részletes beszámoló a múltidéző kóstolóról.

Természetesen idén sem maradhattunk távol Magyarország legizgalmasabb szőlőfajtáját boncasztalra fektető Furmint Február Nagykóstolótól. Aki viszont kimaradt, az biztosan lemaradt valamiről, hiszen a furmint fajtából készülő borok ismét tűzijátékot vontak a Városliget egére. Nincs még egy alkalom, ahol a furmint ilyen szégyentelenül magas koncentrációban és ennyire pucéran kerülhetne poharunkba. Termőhelyek, szüreti időpontok és borkészítési technológiák végre valóban összehasonlításra kerülhetnek és mindenki megfogalmazhatja a saját furmint-ideálját. És ezt akár közvetlenül a termelőnek is elmondhatja, hiszen a Furmint Február nem csak a borokat, de a termelőket is csatasorba állítja. Következzen tehát a FURMINT nagyképernyőn, azaz részletes beszámolónk a Furmint Február Nagykóstolóról!

Tombol a Furmint Február, ideje is már valami témába vágó bejegyzés, így szinte kapóra is jön, hogy eddig még nem sikerült megírni ezt a már bő hónapja tartott, egyébként elég prémium furmint-sort.

Képzeletben tehát utazzunk vissza január elejére, amikoris Norbi barátunk hazalátogatott. Szűkre szabott idejéből csak néhány nap erejéig futotta Szegedre, az is a sokak számára kissé lehetetlennek hangzó január másodikára és harmadikára, amikor még szinte véget se ért a Szilveszter. Nem úgy a hűséges kemény magnak, mely idén is helytállt és a tavalyihoz hasonlatosan két egymás követő napra intéztünk komoly kóstolókat.

A pár hete már megírt szerintem igen fantasztikus Prager Klaus-vertikális után vagyunk tehát egy nappal, frissen eltelítve még az élményekkel, és készülünk szerényen egy úgyszintén impozánsnak ígérkező Szepsy-horizontálissal, azaz készülünk megnézni egymás mellett Szepsy István forgalomba került 2009-es száraz furmintjait.

A Pragerhez hasonlatosan Szomjas Gödénnyel kiegészülve osztjuk meg a kóstolási jegyzeteket, tapasztalatokat.

Bevallom általában nem vagyok nagy rajongója a 3 puttonyos aszú műfajának. Nem mondom, hogy behatóan tanulmányoztam volna a kínálatot, de benyomásaim szerint sokszor túlságosan is visszafogott gazdagságú borok, melyhez egyszerűen nagyon nem passzol a műfajjal viszont rendre együtt járó cseresebb, olykor nehézkesebb felépítés. Akkor már sokkal inkább egy megbízható late harvest az árkategórián belül, az aszú nevet meg hagyjuk meg tényleg a piramis tetejének. Az Oremus jelenleg forgalomban levő 3 puttonyosa után viszont új értelmet nyert számomra ez a kategória.

Nagyon vonzó illat, koncentrált sárgabarack friss, és nagyon enyhén aszalódott formában, mellette, leheletnyi kapros-zöldfűszeres díszítés. Szájban nagyon arányos a méreteit tekintve, az ízei viszont kifejezetten intenzívek, tömény friss kajszival itt is elsősorban. Élénk savak adnak lendületet és emelik ki a bor zamatosságát, a lecsengés is közepesnél hosszabb. Kifogástalan egyensúly, tisztaság és letisztultság, csiszolt tapintat, finom felszínű, abszolút integrált cseresség.  A kategóriáját tekintve nem tudok belekötni, illetve külön öröm számomra a hiánypótló jellege. Megfizethető áron könnyen iható, de minőséget tekintve kompromisszumok nélküli aszúélmény  akár önmagunknak, akár bármely vendégünknek, legyen laikus, vagy értőbb a borok tekintetében. 6.5-7 pont.

Pardi Norbi barátunk rövid hazalátogatása kiváló alkalomnak bizonyult ennek a jó ideje már dédelgetett kóstolónak a megvalósítására.

Azoknak, akik a wachaui témájú bejegyzéseket is szokták olvasni, bizonyára nem szolgál újdonságul, hogy a Prager Riesling Smaragd Klaus speciális helyet foglal el a karrieremben. Kóstoltam többféle társaságban, többféle kontextusban és mindig kiverte a biztosítékot. Emlékeim szerint minden alkalommal lehetőség nyílott egyéb kiemelkedő borokkal is összehasonlítani, de nálam minden alkalommal fölé nőtt a sornak. Úgy érzem a több éve tartó riesling-őrület eddigi egyik végeredménye számomra, több száz külföldi rajnai megkóstolása után ezt a bort tartom számon a legjobbnak a szárazak között.  Tovább haladva, úgy érzem, hogy ez a bor az egyik lehetséges alternatívája a  tökéletes nagy száraz fehérnek.

A fenti gondolatokat kiváltó 09-es és 11-es tételek megtapasztalása után nem meglepő módon egyéb évjárataira is rendkívül kíváncsi lettem, és nekiláttam minél többet összeszedegetni. Ez a gyűjtögetés végül annyira jól sikerült, hogy összejött egy elég impozánsnak ígérkező kóstolóra való anyag, melynek témájaként 8 különböző évjáratú Klaus kóstolása révén rálátást nyerhettünk a bor fejlődési képességére egy 15 éves periódust tekintve.

Íme a kóstoló kivonata a szemszögünkből, az eseményen szintén résztvevő Szomjas Gödény  jegyzeteivel is kiegészítve.

A december kiemelten boros hónap. Egymást váltják a jeles alkalmak, felpezsdül a társasági élet, ilyenkor pedig egyik palack nyílik a másik után.

Az elmúlt hetekben ezeket a borokat kóstoltam és fogyasztottam. Általában nem voltam túl jegyzetelős kedvemben, zömmel napok után vetettem csak papírra az emlékeimet, így a leírások kicsit rövidebbek a szokottaknál.

Tudjuk, hogy igazán unalmas és elcsépelt toplistázni, de nem bírtuk ki nélküle. Idén is számtalan feledhetetlen bor fordult meg ugyanis poharainkban, amelyek mindannyian egy jól definiált közös tulajdonsággal rendelkeznek: maradandó élményt okoztak. Nézzük hát szerzőnként melyek voltak 2012 legemlékezetesebb magyar borai.

Karácsonykor mi szeretünk fincsi édes tokajiakat inni. Az idei alkalomnak még sikerült egy szűkebb koncepciót is szülni, 06-os évjáratú, komolyabb formátumú kései szüreteket kóstoltunk, volt köztük elismert pince elismert bora is, illetve kevésbé befutott, inkább ígéretes, feltörekvő termelő tétele is.

Vakon kóstoltunk.

A Terroir Club Karácsony közeledtével ezúttal is szervezett egy remek kis exkluzív sort. Nem tudom, hogy mi volt a sor összeállításának pontos koncepciója, de alapvetően arról szólt, hogy megnéztünk néhány teljesen különböző stílusú, régebbi évjáratokból származó többnyire prémium kategóriás tételt. 

Az átlagos szint ismét igen magasan volt, miközben az eltérő stílusban megvalósuló klasszisok igazán színessé tették az estét. Köszönet érte, én nagyon jól éreztem magam!

Ezt a kóstolót még év eleji tokaji kirándulásunk alkalmával álmodtam meg. Ugyanis végigjárva kedvenc pincéimet, megkóstolgatva a hordómintákat az az érzésem támadt, hogy 2011-ből jóval több meghatározó hárs fog születni, mint bármikor korábban. Emlékszem, már alig vártam, hogy a legjobban tetsző tételeket végleges formájukban, készen, egy pazar sor keretein belül itthon is megnézhessük, rájuk csodálkozhassunk a  "klubbal" együtt is.

A sor megszületett, nagyjából sikerült beszerezni mindegyiket azon hársak közül, melyek az említett tavaszi, elég fokozott tempójú túránk során mély hatással voltak rám, egy kivételével ezekből a borokból állt össze a kóstoló.

Nagy elvárásaim voltak gyakorlatilag mindegyik tétellel szemben, a sort vakon kóstoltuk.

A szokatlan jelölésben utalást találhatunk a borász nevére (Balassa), a bor termőhelyére (Betsek-dűlő), illetve a borász életkorára, házszámára, az út számára, melyen gyakran közlekedik (37). 

Eleinte igen zárkózott az illat. Időt hagyva neki egyre szebb lesz, némi megszokottabb late harvest-es kajszin kívül sokkal inkább birsalma, körte, alma, pici akácméz fedezhető fel. Közepesnél nagyobb test. Telt ízek, az illathoz hasonlóan érett fehér húsú gyümölcsökkel. Korrekt struktúra, közepesen tömör kortyközép, ásványosabb irányba forduló karakter. Nem túlzó édesség, könnyedén kiegyensúlyozzák a fajsúlyos, széles, kellően élénk savak. Közepesnél hosszabb lecsengés, pici, nem zavaró cseresség az utóízben. Lehet szokatlanul hangzik, de az értékeinek, illetve gyümölcseinek jellege, általános világa alapján nekem félúton volt egy tipikusabb édes tokaji és egy komolyabb, érett alapanyagból készült száraz tétel karaktere között, lehet kicsit közelebb is az utóbbihoz annak ellenére, hogy 97 gramm maradékcukorral bír. Összességében lehetne talán picit csiszoltabb, illesztés-mentesebben gördülékeny, de rendben van. 6 pont.