(akov) A fene gondolta, hogy humorizáló "álláshirdetésemre" akad épeszű vállalkozó. Pedig bizony akadt. Furmintfannak hívják és a hétről-hétre jelentkezik majd olvasmányos kóstolási jegyzeteivel. Fogadjátok nagy szeretettel!

Először is szeretném megköszönni a blogger társaknak a megelőlegezett bizalmat, nagy öröm, hogy részt vehetek a Borrajongó további működésében. Bemutatkozó posztként egy, a Bortársaság Lánchíd utcai üzletében a közelmúltban tartott rendezvény tapasztalatait osztanám meg. A Bortársaság október közepén egy kötetlen kóstoló keretében mutatta be az októberi kiadványukban szereplő borok egy részét, leginkább rajnai rizlingeket és 2009-es vörös cuvéeket. A fehérborok újdonságként kerültek be a kínálatba, a 2009-es évjáratból származó vörösek pedig egy 6 palackos válogatásban kaptak helyet. Közülük nem egy bor már szerepelt a blog hasábjain.

A magyar borokkal ellentétben, az osztrákok jelentős számban képviseltetik magukat az amerikai piacon. Nemcsak a minden bizonnyal híresebb (és szerintem jobb) fehér, hanem a vörös szegmensben is. Kizárólag helyi fajtákra kihegyezve vásároltam néhány palack vöröset és megvizsgáltam őket szépen egymás mellett. Az első bor Wagramból származott, a többi viszonylag jól ismert burgenlandi borászatokból.

A Káli-medence fura hely. Az egy dolog, hogy az ország egyik legszebb tája, hiszen nemzetközi viszonylatban is arra érdemes földtani látványosságokat kínál. Egy pillanatra azonban tegyük túl magunkat a köveken és helyezzük kezünket a hasunkra. Akár országosan is nehéz lenne rámutatni még egy régióra, ahol ennyire nagy elánnal indult volna be a minőségi vendéglátás. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a fürdőzők pénztárcái tetszettek volna gasztro-forradalmat csinálni. Balaton ide vagy oda, a Káli-medence azért strandpapucsban már távolság és a hekksütödék bűze sem hatol át a Badacsonyon. Aki tehát erre jár, céllal teszi. Itt van mindjárt a híres káptalantóti termelői piac, amely kiváló, mégis illegalitásban kell működnie. Köveskálon mindjárt két fine dining-közeli étteremből is választhatunk (Kővirág, Káli Art Inn), amely a falucska 380 állandó lakójához mérve világraszóló teljesítmény. Regélhetnék még holmi kecske- és juhsajtokról, mangalicatermékekről, kézműves lekvárokról és szörpökről, és a lépten-nyomon ridegen tartott állatokról. De térjünk vissza lassan a kövekhez. A Káli-medencét körbejárva napnál is világosabbak a kiváló adottságok. A szinte mediterrán időjárás, a remek kitettségű, vulkanikus eredetű és esetenként mészköves domboldalak eszményi feltételekkel szolgálnak a szőlőnek. Minden borért kiált. Ezért is furcsa, hogy a rendszerváltást követően mennyire sokat kellett várni, míg valamirevaló pincészetek egyáltalán feltünedeztek a horizonton. Ha lassan is, a helyzet változik és magasabb elvárásokkal sem kell már innen kivert kutyaként távozni.

Jöjjön egy csokor bor az elmúlt néhány hónap fogyasztásából csak úgy vegyesen. Zömmel nem jegyzeteltem a fogyasztásuk alatt, nem is agyaltam pontokon mivel nem is nagyon terveztem megírni őket. Általában jóval később, emlékezetből vetettem a tapasztaltakat papírra, így inkább rövidebb, kevésbé alapos leírásokra lehet számítani, a pontokat se szedtem vastagon, helyenként, ahol nem volt kedvem meg egyáltalán nem is írtam.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Pár héttel ezelőtti hazalátogatásom alkalmával szolnoki barátaim is szerveztek számomra egy nagyon érdekes kóstolót. Tíz év körüli magyar vörösborok kerültek a poharakba, mindenfelől válogatva. Nem titok, ezeket 7-8 évvel ezelőtt nagyon szerettük és izgalmasnak ígérkezett visszakóstolni őket ennyi idő elteltével. A borok ideális körülmények között voltak tárolva, ennek megfelelően valamennyinek tökéletes állapotban volt a dugója, amit a kóstoló előtt megnyugvással vettünk tudomásul. A borok 7 órát szellőztek palackban kóstolás előtt és 16-17 fokra hűtve kezdtük őket alaposabb vizsgálat alá venni.

Piros és kék bogyós gyümölcsök, sokféle fűszer, szegfűszeg, puncs, karamellizált pörkölt magvak. Nem túl intenzív, vagy mélyről jövő, de kétségtelenül vannak színek, mégha ennek hátteréül nagyobb részt  a hordóra gyanakodnék, mint az alapanyagra. Közepes, vagy attól picit nagyobb test. Közepes ízintenzitás, megtaláljuk itt is az erdei gyümölcsöket, de messze nem olyan koncentrációban, ami könnyen elbírná a jelenlevő fát, mely így abszolút ráül az ízvilágra. Viszonylag lazábban kitöltött kortyközép, egyszerű lefutású, cizelláltságtól, kanyaroktól mentes, közepesen hosszú lecsengés. Elég puha savak és tanninok, sima tapintatú részletek, jó egyensúly. 4-5 pont.

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

Még nem ejtettem szót egyik kedvenc hazai beszerzési helyemről. A  szentesi Gólyás Borház és Galéria lenne. Közepesen széles, de  jó érzékkel összeválogatott hazai kínálattal rendelkezik, de ami igazi vonzerejét adja, számomra legalábbis, a tulajdonos, Kálmán Tibor TÉNYLEG hasznos ajánlásai és remek kóstolási képessége. Akik ismernek esetleg tudhatják, hogy az elmúlt évek alatt immár baráti viszony alakult ki köztünk, sőt rendszeres kóstolótársunk, oszlopos, meghatározó tagja is lett kis társaságunknak TiBOR-barát :), de ezen tényekből adódó természetes elfogultság mellett is állíthatom, ha egy borra nekem azt mondta, hogy érdemes ránézni, arra MINDIG valóban érdemes volt.

Így volt ez mostanában is,a sok tizeneurós languedoc és cotes-du-rhone között kérdeztem nem tud –e kellemes árfekvésű, gyümölcsös, de a mindennapi, érdektelen ivóboron határozottan túlmutató koncentrációval bíró hazait ajánlani. És egyszer csak megjelent, hóna alatt egy számomra ismeretlen termelő, a mohácsi Planina Borház egyik borával. A családi pince talán top boráról van szó, emlékeim szerint 1900 Ft. egy üveg. Cabernet sauvignon, franc és kékfrankos, 3-4 éves kishordókban érett.

Friss, édeskés erdei gyümölcsök csapják meg orrunkat, szeder, áfonya, feketeribizli. Szájban közepesnél nagyobb testű, ízeiben kifogástalanul kitöltött. A gyümölcsösség egyértelműen dominál itt is, a hordó intelligensen kísér, megadja a korty krémes közegét, sima sűrűségét, de nem akar cserébe ránkzúdítani egy sor közhelyes aromát. Tényleg pirospontot érdemel. A szerkezet nem nagy, de nem is vágyunk rá. Nincsenek kibontakozásra váró denzitások, mély tartalmak, csak úgy szépen arányosan kitöltött, jó közepes lecsengéssel. Vázát érett savak és tanninok adják, nem kell kifejezett cizelláltságot, luxus érzetű tapintatokat várni tőlük, de szépen integráltak a kerek egészbe, miközben a szükséges tartást megadják.  5+, tiszta szívből, örömmel fogyasztva, bármiféle kompenzációs kényszer nélkül. Sok-sok ilyenre volna itthon szükség. Megvenném újra.

A Disznókő vörösboráról, az Incognitoról szóló írásunkra érkezett kommentek alapján tudatosult bennem, hogy nagyon sokan még csak nem is hallottak arról, hogy ez a patinás tokaji birtok kékszőlővel rendelkezik és még forgalomba is hozza a belőle készített borokat. Közben arra is rájöttem, hogy hiába találkoztam már a bor több évjáratával, magam sem tudok sokkal többet olvasóinknál. A sokszor túl beszédes és összezavaró internetes források ezúttal mélyen hallgatnak. Az Incognito tehát – nagyon is tisztességes bor lévén – ismeretlenül kényezteti az őt felkutató fogyasztókat. Hogy többet megtudjunk a titokról, Mészáros Lászlót, a Disznókő birtokigazgatóját kérdeztük.

Az alapozás és szőlő után térjünk át a pincére. Ráspi talán legjobban ismert oldala a borkészítés, hiszen úton-útfélen találkozhatunk a természetességet és beavatkozás-nélküliséget hangsúlyozó filozófiájával. Az erőteljes terméskorlátozással megtermelt alapanyag erjesztése vadélesztővel történik, a fehérek hordóban, a vörösek nyílt kádon erjednek. A pincében jelenleg kb. 120 hordó három évjárat borát rejti. A hordók zöme 225 literes, nagyrészt francia fából, kisebb részben amerikai tölgyből készültek. Ráspi elmondása szerint – a jelenlegi helyzet ellenére – egyértelműen az 500 literes hordó a jövő útja. Az éves termelés 30.000 palack körül alakul.

A sors úgy hozta, tavaly nyáron eltölthettem egy kis időt Andalúziában, immár másodszor. Amikor első alkalommal jártam Dél-Spanyolország e kietlen, ámde mégis vérbő táján, csak a jerez-i borokra fókuszáltam. Fantasztikus, magas fallal körülvett univerzum ez, rendre visszahull, ki könnyűnek találtatik. Minő tragédia. Ha már újrázás, gondoltam, ne álljunk meg az alkoholtól roskadozó solerák árnyékában. Pedig „csöndes” bort keresvén, nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ e forró szeglete lekvárra van kalibrálva. Ha Andalúziában mégis valami komolyabbra vágynánk, a homokos tengerpartoktól kissé távolabb kell keresgélnünk. A délnyugati hegyormok és vastag felhők szorításába ékelődő történelmi városka, Ronda, sok szempontból Dél-Spanyolország helyi maximuma. Nevének ellentmondó szépsége, fantasztikus fekvése és gazdag történelme közül bármelyikért érdemes meglátogatni. A modern bikaviadal ősforrásaként számon tartott Rondában azonban nem csupán bikák vére folyik olykor, de a környék szőlei szokatlanul jó vörös és fehér borokkal is kecsegtetnek. Ez eddig amolyan hétköznapi eset volna csak, de mi sem szokatlanabb Martin Kieninger kékfrankossal és zweigelttel dolgozó pincécskéjénél. Kárpát-medencei reflexiók következnek Andalúziából.

Nemrégiben kóstoltuk a 08-ast, kíváncsian vártam, hátha a jobb évjáratból származó utód rádob még egy lapáttal.

Meggyes-szilvás gyümölcsösség, földesség, sósság, minőségi hordófűszerek, szegfűszeg.  Közepesnél nagyobb test. Telt íz, ígéretes szerkezet, elegendő koncentrációval a kortyközépen is, közepesnél hosszabb lecsengés.  Fajsúlyos, élénk savak, jó közepes tannin, szilárd váz. Jó arányok, de még igencsak szertelen egység, utóízében némi integrálódásra váró cserességet jelző adsztringencia. Jelenleg 6 pontnál nem több.

A Balfon tett kitérő után Fertőrákost vettem célba. Itt a soproni borvidék szeniorjához, Jandl Kálmánhoz jelentkeztem be. Az aprócska családi pincészetről relatíve keveset lehet tudni, van egy szűkszavú honlap, pár internetes tudósítás vagy rövidke videó interjú, de semmi egyéb. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a Jandl borokba nehéz csak úgy véletlenül belefutni, még borszaküzletben sem nagyon találkozni velük. Jómagam is igen keveset kóstoltam ettől a pincétől, de egy vak randevúm a Kohlenberg Shiraz 2007-el nagyon meglepett. Egy nemzetközi syrah sorból emelkedett ki ez a remekbe szabott fajta-interpretáció. Végül is ez ültette el bennem, hogy a Jandl Pincéhez egyszer el kell látogatnom.

A december kiemelten boros hónap. Egymást váltják a jeles alkalmak, felpezsdül a társasági élet, ilyenkor pedig egyik palack nyílik a másik után.

Az elmúlt hetekben ezeket a borokat kóstoltam és fogyasztottam. Általában nem voltam túl jegyzetelős kedvemben, zömmel napok után vetettem csak papírra az emlékeimet, így a leírások kicsit rövidebbek a szokottaknál.

A Terroir Club Karácsony közeledtével ezúttal is szervezett egy remek kis exkluzív sort. Nem tudom, hogy mi volt a sor összeállításának pontos koncepciója, de alapvetően arról szólt, hogy megnéztünk néhány teljesen különböző stílusú, régebbi évjáratokból származó többnyire prémium kategóriás tételt. 

Az átlagos szint ismét igen magasan volt, miközben az eltérő stílusban megvalósuló klasszisok igazán színessé tették az estét. Köszönet érte, én nagyon jól éreztem magam!

Úgy tűnik a mátrai Karner Gábor kezd révbe érni kékfrankosaival. A Terra Hungarica szervezte Kékfrankos Nap ültetett kóstolóján a Vitézföld 2009 nálam a legjobb három bor között szerepelt. Pedig az akkurátusan összeállított kékfrankos-sort a legkiválóbb magyar termelők és pár osztrák pince adta össze. Úgy tűnik, véleményemmel nem voltam egyedül, mert nagyon sokan hümmögtek-duruzsoltak, amikor a Vitézföld 2009 a poharakban forgott. A 2006-2008 közötti Tavaszföld és Vitézföld borok sok problémával küzdöttek, én személy szerint nem kedveltem őket. Most viszont úgy látszik, Karner Gábor nagyot váltott és a könnyedebb, rövidebb héjon áztatással készülő, jóval tisztább borok irányába nyitott. Ezúttal a 2009-es birtokbort kóstoltam.

A kékfrankos egy olyan téma, ami magyar borisszaként szinte kötelező.  Ennek megfelelően évente egyszer biztos sorra kerítünk egy ilyen sort, de bevallom jelenleg van még egy kis szubjektív fenntartás bennem. Nem kell persze komolyan venni, kóstoltam már én is remek képviselőit a fajtának minden árkategóriában, talán csak a tavalyi sor nem túl acélos emléke él még bennem.

No mindegy, ne vészmadárkodjunk, nézzük a sort. Többféle árcédula, többféle évjárat, de mégis vakon kóstoltuk a tételeket. Talán azért, mert bennem volt a kisördög, hogy a csapatban nem mindenki ugyanolyan szinten rajong valamennyi résztvevő termelőért. :)

Íme:

A Szentesi Pince készülőben levő fehér borait bemutató poszt után most rátérek a 2012-es vörösökre. A teljes felhozatalt eddig két ízben kóstoltuk meg, most a november 4-i jegyzeteim következnek. A nagyrészt ismert fehérszőlők boraival összehasonlítva a vörösök között igencsak sok, számomra teljesen ismeretlen fajtából készült bor idén. Pont ezért megy élményszámba ezek ízlelgetése, a jövőbeli potenciáljuk méregetése. Úgy tűnik, hogy a fajták egy része könnyeden tréfás, de egyedi és izgalmas bort fog adni. Ezek valószínűleg nem, vagy csak korlátozottan lesznek alkalmasak palackos érlelésre. Természetesen nekik is megvan a saját szerepe, leírni semmiképpen sem kell őket. A fajták egy másik része viszont igencsak komoly potenciállal kecsegtet. Persze bebizonyosodhat még ezek ellenkezője is, de a jövő zálogát is rejthetik. És nem csak a Szentesi Pince számára. Pont ez izgalmas az egészben.

Nem túl mély, de vonzó illat, tiszta piros bogyós gyümölcsélmény, sós mineralitás, diszkrét hordófűszer. Szájban közepes testű kortyot kapunk. Korrekt teltségű ízek, érett meggyel és itt is sóssággal. Kevés tannin, jó tartású, de kellemes tapintatú érett savak. A kortyközép arányosan kitöltött, egyenletesen csökken az ízek intenzitása, a savak némi játékosságot csempésznek a közepesen hosszú lecsengésbe. Kerek, finom bor, csiszolt részletekkel. Túlzásoktól mentes, de kategórián belül kifogástalan. Eléri a 6 pontot. (86)

Folytatnám a beszámolót a Vie Vinumról. A második részben összegyűjtöttem azon borok jegyzeteit, melyeket Alsó-Ausztria Wachaun kívüli vidékeiről, illetve egy érintőleges burgenlandi merítésből sikerült kreálni.

Íme:

 ....és végül (talán) az utolsó részlet következzék:

 Folytatódik a tudósítás a szegedi borfesztiválról. Kattintás után olvasható még egy halom kóstolási jegyzet. Helyenként ismét lesz kábé-pont mellékelve, helyenként meg nem.

Már a Furmint Február kapcsán megírtuk, hogy aligha lehet jobbat elképzelni a pusztán egyetlen szőlőfajtára koncentráló borbemutatóknál és mesterkurzusoknál. Egyrészt a termelőknek jó alkalom kínálkozik egy inspiráló eszmecserére és az adott fajta különböző stílusú „megvalósításainak” összekóstolására, másrészt pedig a fogyasztó is megmenekül a szertelen csapongástól. Ez utóbbi – számomra legalábbis – azért fontos, mert egy ilyen alkalom kiváló lehetőség a pincék munkájának összehasonlítására és a meghatározó áramlatok azonosítására. Pont ezért vártam hát izgalommal a Terra Hungarica szervezésében létrejött Kékfrankos Napot. Az alapvetően természethű borok iránt érdeklődő fogyasztókat és szakembereket megcélzó rendezvény ezúttal a Kárpát-medence legfontosabb kékszőlőfajtáját, a kékfrankost helyezte középpontba. A fajta főszereplése egy kiadósan informatív mesterkurzussal kezdődött. Erről próbálok meg az alábbiakban beszámolni.