Sötét múlt, bizonytalan jelen, fényes jövő  – nagyjából ez a közszájon forgó legoptimistább állásfoglalás egy olyan brand-ről, amelynek több, mint húsz év alatt sem sikerült kimásznia a rendszerváltás előtti esztendők mély és sáros gödréből. „Idejön a vendég, és keresi rajtunk az egri bikavért” – panaszkodik a szekszárdi borász, noha odaát sem könnyebb: millió palacknyi, ezer forint alatti alsópolcos hulladékkal kell szembeszállnia annak az egri termelőnek, aki pénzt, marketinget és nem mellesleg kiváló alapanyagot invesztál bikavér-pezsdítésre. És hogy mi mit látunk ebből? Egységes, megbízható minőségű, jól körülhatárolható stílusú márkát még biztosan nem. Nem csoda, ha ezek után az alkalmi fogyasztó feladja és csendben tovább is áll, pedig tényleg érdemes körülnézni, hogy mi a helyzet bikavér-fronton; az úton-útfélen elégedetleneknek is, legalább azért, hogy tudja, mire alapozza a véleményét.
A „hogy is állunk most?” felmérésére pedig nem is kínálkozhatott jobb alkalom, mint a furmintgőzös február végén, idén második alkalommal megrendezett Eger-Szekszárd Bikavér Párbaj, ahol a két borvidék legfontosabb termelői igyekezték bemutatni a bika-brand jelenét.

Tragédia. Kereskedelmi öngyilkosság. Oxidált szar. Sherry. Merénylet. Hiba a mátrixban. A ma borfogyasztója kábé ezekkel a válogatott szitkokkal menekül, amikor száraz szamorodnival kínálják. Tagadhatatlan tény, hogy ha a reduktív fehérbor a skála egyik széle, akkor a száraz szamorodnit csakis a vörösingesek képviselhetik. Igen, valahol ott balra hátul, a Holdban. Annyira távol van egymástól a két borstílus, ami egy reduktív boron szocializálódott egyednek szinte feldolgozhatatlan. A másfelé fújó kulturális áramlatokkal pedig egyre kevesebben vizelnek szembe, ezért manapság száraz szamorodni sem igen készül. A kóstolóval azt próbáltuk megvizsgálni, hogy hol tart most ez a lesajnált száraz szamorodni műfaj. És a mából kitekintve, vajon van-e miért lelkesedni?

A Nyolcas Tamás és fia, Ádám által igazgatott egri kispince feltörekvése egyike a méltatlanul elhallgatott borvidéki eseményeknek napjainkban. Igaz, nincs nagy múlt a projekt mögött, de van minden más, amit manapság annyira közkedvelt fontosnak tartani: kis volumen (bérelt és saját terület együtt nagyjából öt hektár), klasszikus fahordós erjesztés és érlelés kizárólag spontán, minimális kén, és mindezek alapján természetes borok. Az első tételek alig két éve kerültek először piacra, de a szortiment egészen 2009-ig nyúlik vissza. Az biztos, hogy a 2009-es muskotályuk finoman szólva is érdekes volt, valamint ugyanezen év merlot-ját egyik kedves olvasónk egyenesen a tavalyi kedvencei közé válogatta. Mivel ez a bor már kifutott, ezért fiatalabb társát igyekeztem faggatni arról, hogy a muskotály-egyediség vajon egyszeri véletlen volt-e, vagy tényleg jók a borok, csak erről valamiért senki sem tud. Nem a legkockázatmentesebb kísérlet egy északi merlot 2010-ből; ha ez rendben van, akkor ott nagy baj már nem lehet.

Egészen múlthét péntekig abban a hitben éltem, hogy tudom, milyen az, amikor a rajnai rizling jó: nagyon jó. Aztán Tar Ferenc elhúzta előttem a mézesmadzagot egy vágtaszerűen levezényelt tizenhárom boros, nyomokban egyéb érdekességeket is tartalmazó kóstolósorral, és azóta is próbálkozom az értékrendem újrakalibrálásával. Értem én, hogy izgalmas és fontos a hazai rajnai, Badacsonyban (minimum) már bizonyított is, de úgy érzem, hogy bizonyos dimenziók általánosságban hiányoznak az itthoni kedvencekből. Ilyen például a metsző tisztaság, a megbonthatatlan egység és a direkt, nyomuló gyümölcsöktől és petroltól mentes frissesség. Arról nem is beszélve, hogy miközben egy hatéves gyerek érdeklődési lendületével és kíváncsiságával fürödtem meg brutális sebességgel mindenféle nemzetközi klasszisban, megkóstoltam életem eddigi legrégebbi borát. A kóstoló tranziensei még a mai napig sem csengtek le.

A természetesen édes bor még akkor is jó, ha nem is olyan jó, éppen ezért úgy döntöttünk, hogy az év utolsó kóstolóját a maradékcukor köré építjük, bármilyen egyéb koncepció nélkül. Aztán sajnos úgy alakult, hogy kénytelenek voltuk elhalasztani az év végi sokkszerű vércukorszint-emelést egy teljes hónappal. A sorba régi ismerősök, kedvencek és éppen akciós tételek kerültek, és a sokszínűségnek köszönhetően nem is volt kiegyenlített a küzdelem. Mivel ez már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, ezért eltekintettük a vakkóstolástól, és inkább kötetlenül, köpőcsésze nélkül kiélveztük a helyzetet. Tanulságos volt.

Amikor furmintfan felvetette, hogy a sajtókóstoló után közösen keljünk útra, és vállaljuk be a Terra Hungaricás rendezvényt, nem ellenkeztem. Utólag visszagondolva lehet, hogy jobb lett volna; bár a Galéria12 Kávézó és Borbárban megrendezett kóstoló minden elemében remek volt, azt mégsem állítanám, hogy a laza, közös borozgatásba fulladt furmintozás után életünk legprecízebb borértékeléseit alkottuk meg, noha a borok és a körülmények erre minden lehetőséget megadtak volna.

Cornas-i kiruccanásunk következő állomása Vincent Paris, akit Franck Balthazarhoz hasonlóan a borvidék egyik fiatal csillagának tartanak. A ma negyven körül járó Paris pályája elején megfordult pár vezető Saint-joseph-i borászatnál, majd 1997-ben indította el saját birtokát. Hogy semmi ne csúszhasson félre, az első évjáratok során nagybácsikája, a legendás Robert Michel tanácsait követte. A viszonylag fiatal, de tapasztalt borász hamar híres lett modern felfogásban, de a termőhelyhez mégis hűen és kíméletesen készített borairól. Amellett, hogy ma már jól ismert és neve gyakran szerepel a Wine Advocate, a Wine Spectator és más fontos orgánumok hasábjain, Vincent Paris közösségi szerepet is vállal, hiszen társelnökként a cornas-i hegyközség ügyeit igazgatja.

Régóta halogatott adósságomat törlesztettem, amikor végre közelebbről is megismerkedtem a bodrogkeresztúri szőlőbirtok dűlős boraival. A korábbi évjáratokkal többször találkoztam már rendezvényeken, ahol rendszerint ízlettek, de valahogy soha nem jutottam el odáig, hogy a futtában szerzett tapasztalatokat otthoni kóstolással megerősítsem, vagy épp megcáfoljam. Mindenestre tavaly elégedett voltam az ajándékba kapott 2009-es cash-flow muskotállyal, ráadásul a 2011-es borok kapcsán meg is jegyeztem, hogy a Bárdos Sarolta által igazgatott szőlőbirtok tartja a legokosabban árazott szortimentet. Ez az állítás szerencsére igaz a 2012-es borokra is: a dűlős furmintok négyezer alatt maradnak, a birtokborok alig kerülnek többe, mint kétezer, ami extrém alacsonynak számít a borvidéki kontextusban (sírtunk is miatta eleget). Az ár és a minőség kapcsolatának milyenségét két 2012-es csúcsszáraz dűlős furminton keresztül igyekeztem faggatni több napon át.

Samuel Tinon meglátogatását követően a Dereszla felé vettem az irányt. Egy másik nagy szürke folt a fejemben. Viszonylag kevés bort ittam tőlük, ezért nem is alakult ki semmiféle konkrét benyomásom a pincészettel kapcsolatban. Pedig a Bodrogkeresztúron található Dereszla nagy múltú alapokra rendezkedett be, a hasonnevű dombot átszövő, mintegy kilométernél is hosszabb, háromszintes pincerendszer egyes részeiről már a 15. századból vannak feljegyzések. A Zsigmond királyunk tulajdonából induló pincejáratokat később a Hunyadiak, majd Bocskai, aztán Bethlen, később pedig a Rákócziak tulajdonában találjuk. A Vinotéka falába fúródott ágyúgolyó az 1849-es bodrogkeresztúri ütközetet is megörökítette. Szó szerint tehát a fél magyar történelem átzúgott itt és eddig senki nem tudta megakadályozni, hogy a pincét ma is arra használják, amire való. A Dereszla modernkori története 2000-ben kezdődött el, amikor is a champagne-i illetőségű d’Aulan család komolyabb szándékkal látott a jövőépítéshez. Korábban a híres Piper-Heidsiecket vagy egy évszázadig tulajdonló d’Aulan család ma egy borászati vállalkozásokat tömörítő csoportot (Edonia) igazgat. A hozzájuk tartozó pincészetek nevei ismerősen csenghetnek: Alta Vista (Mendoza, Argentína), Château Sansonnet (Saint-Émilion), Château Valrose (Saint-Estèphe), Champagne Becker, valamint a Calvados-t előállító Marquis d’Aguesseau.

Mostanában egyre többször nyitok kedvtelésből, mindenféle koncepciót mellőzve palackokat, ezért úgy döntöttem, hogy felélesztem a réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban létezett sorozatot, és elkezdem megírni az eddig többnyire poszttalanul hagyott, amúgy remek borokat. Legutóbb például egy pannonhalmit és egy somlóit ittam; nem is egymás mellett, hanem egymás után. Bár egyik sem szerepelt rosszul, mégis kevesebbet kaptam tőlük, mint amennyit vártam; egyedi, izgalmas borok közepes élvezeti értékkel.

Eredetileg két sauvignon blanc-t szerettem volna posztba önteni, de aztán az utolsó pillanatban hozzájuk csapódott Németh Attila Gábor első közelítésben talán meghökkentő analitikájú késői szüretelésű olaszrizlingje, így végül egy vegyes sorral fordultam be az ünnepi célegyenesbe.

Talán túl sokat vállal az a bor, ami egyszerre akar belépő lenni a magyar és világfajták eleinte közönségmegosztó világába, de szeretne jó ár/értékű pincealap is lenni, ráadásul úgy, hogy jó ivású, élvezhető marad a kevésbé savtoleráns fogyasztók számára is (az alapfurmintra ez nem áll). A 113-as cuvée tündöklése nem a friss évjárattal kezdődött, s bár eddig sem volt különösebb ok a panaszra, vagy az időjárás, vagy a pincekoncepció miatt nekem az eddigi évjáratok kevésbé tűntek kiforrottnak. A friss évjáratnál beállt az egyensúly; olyan bor készült, amelynek már én is szívesen kelek védelmére. Izgalmas volt egymás mellett kóstolni 2011-et és ’12-őt, a fejlődés minden cseppben tetten érhető. 

Sauska Cuvée 113 2011

Öt fajta (furmint, sárgamuskotály, hárslevelű, sauvignon blanc, chardonnay) házasítása. A java tartályban volt, a tíz százaléknyi hordó nem érhető tetten semmilyen formában. Illatát a citrusfélék vezetik. Kissé lineárisnak, egyszerűnek hat, cserébe rendkívül frissítő és vidám. Kóstolva nyoma sincs a meleg évjáratnak; tekintélyes mennyiségű sav maradt meg benne, amelynek köszönhetően él és vibrál a bor. Élettel teli, vitális bor, de a savak a második pohár környékén kissé zavaróvá válnak, átlépik a toleranciaszintemet. Nem sok, de egy árnyalatnyival több részletgazdaságot hiányolok belőle. 4 pont. (2 300Ft)

 Sauska Cuvée 113 2012

Egyel idősebb társával megegyező technológiai koncepció és fajtaösszetétel, mégis egy egész kategóriával fölötte játszik. Talán az évjárat, talán a szüreti időpont megválasztása volt jótékony hatással a végeredményre, nem tudom. Az illat itt is citrusorientált, de rengeteg apró, finom részlettel; zöldfűszerek, tea, hosszabban pörgetve még trópusiak is feltűnnek. Nemcsak élénk, végre van mélység, gazdagság is. A savak kevésbé zúzósak, van idő és erő figyelni a részletekre; a korty telt, gazdag, a savakon túl határozott gyümölcsélményt is nyújt, a lecsengés hosszú, fűszeres. Élvezetes, finom bor, demonstrációs célra bárkinek, bármikor megmutatnám. Meg is fogom. 5,5 pont, best buy. (2 300Ft)

[A képet a pincészet weboldaláról metszettem.]

A hétvégére ütemezett kóstolósorunk elég vegyesre sikerült, hiszen két bikavér mellé egy (majdnem) fajtatiszta újvilági és egy syrah-t csak nyomokban tartalmazó klasszikus villányi került, a felvezetőként bontott Beaujolais pedig csak fokozta a tematika tematikátlanságát. Előbbi konkrétan elvitte a műsort, utóbbi pedig kissé méltatlan módon, de remekül szolgált kóstolási orrtisztítóként; ez a fajta direkt gyümölcsösség ugyanis meglepően remek iránytűnek bizonyult az érlelési jegyekkel és erős hordóhatással kikövezett úton.

Amikor tavaly nyáron Köveskálon jártam, még híre sem volt annak a faluboros koncepciónak, ami már az akkori termésből meg is valósult. Nekem úgy tűnik, hogy Szabó Gyula eltökélt célja, hogy a pincészetet mintegy olvasztótégelyként használva begyűjtse a Káli-medence szerinte ígéretes területeinek legjobb szőlőit, és azokból a saját elképzelése szerint bort készítsen. Ez kétségtelenül izgalmas és kifizetődő kísérlet, hiszen a helyi gazdák garantáltan pénzt kapnak a termésért, a borász pedig olyan széles mozgásteret kap a termőhelyen belül, amelyet minden bizonnyal képtelen lenne önmaga menedzselni. Persze a kvázi-kereskedőház működésnek is megvannak a maga hátrányai; az egyébként stílusban széttartó alapanyagok egyetlen kéz alatt történő feldolgozása során elveszhetnek azok a nüansznyi, a fajtákon túlmutató stílusjegyek, amelyeket könnyebben meg lehet tartani úgy, hogyha a borok már a kezdetek kezdetétől külön utakat járnak. Az ötlet mindenesetre kalaplengetést érdemel, legalábbis az általam kóstolt két tétel alapján nincs okom panaszra.

Bár a hétvégére tervezett koncepciózus kóstolás elmaradt, azért nem töltöttem bormentesen az elmúlt négy napot. Nem nyílt semmi komoly, átlagon felüli odafigyelést igénylő tétel, még sincs okom a panaszra. Őszintén szólva az elmúlt időszak csalódásai után a jól bejáratott pincészetek alapborai is örömet tudtak szerezni, még ha nem is többek annál, mint amire szánják őket. Kósza, hiányos, vagy nem is létező jegyzeteimből igyekszem összefoglalni a négynapos vakációt, a konklúziót is tessék ennek tükrében komolyan venni.

Konyári János 2012-ben nem készített házasítást a Szárhegyről, a dűlős válogatás helyére tiszta sauvignon blanc került. Mivel az elődök közül sajnálatos módon egyet sem kóstoltam, így nem tudom, hogy igaz-e a borász állítása, miszerint ez az eddigi legjobb fehérbora. Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy nagy kihívás a fajta alapvetően nyers-vegetális jegyein túlmutatva egy elegáns, nagy formátumú bort készíteni. A friss Szárhegy-utód sem bontja meg a papírformát, de ettől függetlenül helye van a hazai sauvignon-élmezőnyben.

Halvány citromsárga szín. Illatában marcipán, köménymag, citrusfélék, zeller, érett sárga húsú gyümölcsök, körte, zöldfűszerek. A hordó észrevehető, de nem tolakodó. A zöldes, de nem éretlen-füves jegyek nehezen találják a helyüket az alapvetően elegáns, érett kontextusban. Kóstolva rendkívül vastag, tartalmas, de nem a gyümölcsök uralják. A korty határozottan sós, amit sok, erőteljes, hosszú sav tart meg. Az alkohol magas, de nem bántóan. Tisztán búcsúzik. Nagyratörő, ambiciózus bor egy ilyen célkora itthon kevésbé alkalmas fajtából. Eddigi kontextusában, chardonnay és hárslevelű-támogatással minden bizonnyal többre vinné nálam. 5,5 pont.(4 300 Ft)

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Németh Attila Gábor elkészítette élete eddigi legmegosztóbb fehérborát. A most piacra került 2010-es Veresföld minden cseppje feszül az ellentmondástól, az izgalomtól és az egyediségtől. Lesz, aki egyenesen rajongani fog érte, a többiek pedig egy túlérett, alkoholba fojtott, savszegény kísérletnek fogják tartani, ami sokkal inkább szól a borász útkereséséről a legendásan rossz 2010-es évjáratban, mintsem a fogyasztói igények kielégítéséről. Nem tagadom, engem meggyőzött a bor, amiben nyilván az is szerepet játszik, hogy nem sok november végén szüretelt félszáraz chardonnay-t kóstoltam ebből az évjáratból. Márpedig ha egy bor érdekes, ha magán hordozza az évjárat, a terület és a borász kísérletezésének nyomait, akkor az esetleges hibákat, a tankönyvi egyensúly hiányát képes vagyok üzenetként elkönyvelni a szokásos elégedetlenkedés helyett.

A Lidl Magyarország 2013. szeptember 10-én, ünnepélyes sajtóesemény keretei közt mutatta be új borszelekcióját. Korábban már írtunk arról, hogy a lengyel Lidl áruházakban gyanúsan sok külföldi, elsősorban francia bor jelent meg a polcokon. A meglepetést leginkább az okozta, hogy a kereskedelmi lánc – szakítva korábbi „borfilozófiájával” – 180 fokos fordulatot vett és a valóban neves borvidékek portékáit kezdte kínálni a lengyel vásárlóknak. A lengyel borkultúrát is érintő portrénk mellett hat bort meg is kóstoltunk akkor. Sírtunk is, nevettünk is, hiszen a szándék méltatásán túl a kóstolt tételek csak részben győztek meg bennünket. Rá is kérdeztem a Lidl Magyarországnál, tervezik-e forgalmazni a Lengyelországban árusított borokat, de nem tudtak konkrétumokkal szolgálni. A válaszra egészen eddig kellett várni, jelentem, az új koncepció kivételesen érdekesnek ígérkezik.