Bár egy ideje folyamatosan szondázom a hazai sauvignon-kínálatot (előzmények itt, itt és itt, plusz a rengeteg gyenge és középszerű bor, ami poszttalanul maradt), csak most jutottam el odáig, hogy a tavaly kíváncsisággá transzformált szkepticizmusom rajongássá fejlődött. A szomorú az egészben, hogy annyi hazai palack után egy újvilági volt képes erre a bravúrra. Bár a 2012-es Cloudy Bay már tetszett annyira, hogy helyet kapjon a tavalyi kedvenceim között, a friss évjárat még az elődre is rákontráz, és egyelőre nem csak én látom így.

A Finewines.hu, azaz Tar Ferenc irdatlanul bekeményített. Nem elég, hogy egymás után dönti ránk a komoly rajnai sorokat, majd Piemont tanninjaival támad (ld. itt, majd itt), de most még a pinot noirra is rárepült. Nem is akárhogy, hiszen annyira szép sort rakott össze, igazán kár lett volna lemaradni róla. Mi mindenesetre két szempárral figyeltünk, hiszen új szerzőnk, Furmintfan is jelen volt a rendezvényen.

Még a nyári kánikula kellős közepén bonyolítottunk egy szép pinot noir kóstolót. Pár középmezőnyös burgundi mérkőzött egy daliásabb új-zélandi válogatással, amely kiegészült egy ausztrál, valamint két magyar tétellel is.

A sauvignon blanc-nal nem indult problémamentesen a kapcsolatom. Ez főleg annak tudható be, hogy sokáig kizárólag magyar italokkal próbálkoztam, és be kell valljam, a mai napig nem ittam igazán nekem tetsző honi sauvignon-t. Simon József 2002-es bora tetszett leginkább, de az is inkább egy remek fehér volt, mint a fajta kiemelkedő képviselője. Aztán mikor sikerült beszerezni néhány chilei meg új-zélandi palackot, egycsapásra megváltoztak a dolgok és főleg utóbbiaknak kifejezett kedvelője lettem. Főleg nyáron, melegben. Ahogy telt-múlt az idő, a fajta kevésbé hedonikus, inkább precíz és ásványos, általam szintén nagyon kedvelt változataival is sikerült egész nagy példányszámban összefutnom: a loire-i borokkal. A harmadik, személyesen preferált sauvignon-os vidék Bordeaux, innen sajnos a mai napig nagyon korlátozottak a tapasztalataim. Ezúttal mindhárom területről vásároltam egy-egy palackot, és egymás mellett kóstoltam őket.

Pár napja kóstoltam ezt az új-zélandi, egészen pontosan martinborough-i bort. Eddigi tapasztalataim szerint Új-Zélandról kizárólag sauvignon blanc-t érdemes vásárolnom, a sokat ajánlott és a Kiwi-k által is nyomott riesling-ek, illetve chardonnay-k finoman szólva sem közelítették meg európai társaikat (legalábbis minőségben, árban igen sajnos). Egy-két kellemes, elfogadható áron piacra bocsátott shiraz-t és pinot-t viszont már kóstoltam, gondoltam próbát teszek ezzel a kiváló nemzetközi referenciákkal (WS 94 pont például) rendelkező presztízsborral.

Elegáns címke, palack és persze csavarzár. Pohárba töltve egész sűrűnek hat. Közepes rubinszínű. Túlzó, elegánsnak nem mondható hordós jegyek: vaníliás (és banános) krémtúró, füst, kakaó, éppencsak kiszagolható piros bogyósok. Nagyon sima, közepesen telt korty. Senmmi él, vagy kilógó alkotó nem érződik, de a hordóhatáson túl sem nagyon jutunk: a vaníliás-tejszínes-banános jegyek uralják az aromavilágot, igazi pinot-s gyümölcsös-virágos aromák csak nyomokban. Szépen integrált selymes tanninok, éppencsak elegendő érett savak. Semmiféle komolyabb aromatikai vagy struktúrális bravúr nincs benne, igaz hibákat sem tudnék emlegetni. 6 pontos, de végtelenül unalmas bor, fogalmam nincs miért szerette a WS ennyire. $65.

A képet innen nyúltam le.

Idén is megrendezésre került – immár 12. alkalommal – a híres-hírhedt Terra Australis. A 20 éve Sydney-ben élő borszakértő, Halász Attila (alias Európai) ismét Ausztrália legnagyobb borait hozta el erre a klasszikussá érett kóstolóra. Attila kínosan ügyel rá, hogy milyen borok kerülnek a mezőnybe, éven át tartó kóstolásai során válogatja össze a legszebb tételeket. Szólhatna így a tudósítás egy szokványos csúcsboros kóstolóról is, de mi sem áll ennél távolabb. Attila ugyanis gondoskodik róla, hogy mindenki, minden szempontból meghökkenve távozzon. Inkább egy freestyle műsorra hasonlít ez, tele „reflexiókkal és tükörtartással”, amelyet nem mellesleg halálosan komoly borok szegélyeznek. Van, aki kezdetben meglepődik a kíméletlen őszinteségen és nehezen tudja kezelni a dolgot, és van, aki már megtanult kacarászni a bombasztikus borokkal kísért műsoron. Azt hiszem Attila saját szavainál jobban nem is lehetne megfogalmazni a lényeget:

A magyar piacról szemezgetve sajnos rendkívül nehéz megismerni Új-Zéland borait. Itt egy sauvignon blanc, ott egy pinot noir és már ki is merítettük a hazai kínálatot. Pontosan ezért is ültem be izgalommal a VinCE keretében rendezett Új-Zéland szemináriumra. Előadónk az Új-zélandi születésű, de Angliában élő Peter McCombie MW. Lustaságomból és terjedelmi okokból kifolyólag nem próbálnám meg összefoglalni előadását, végigszaladt a borvidékeken, a termesztett fajtákon és a termőhelyi borok jellemzőin. Ha valaki megkérne, mondjam el slágvortokban mi jut eszembe Új-Zéland borairól, már fújnám is: környezettudatosság, metsző tisztaság, konzisztensen jó minőség, magas ár és csavarzár. Természetesen ezen „elméletemet” McCombie előadása sem döntötte meg, sőt egészen meghökkentem azon, hogy a 2012-es évvel bezárólag az Új-zélandi termelők 100%-a fog rendelkezni a „Sustainable Winegrowing New Zealand” tanúsítvánnyal, amely fenntartható és környezettudatos gazdálkodást követel meg a borászatoktól.

A VinCE-hez való viszonyulásom a várva várt Steven Spurrier kóstoló borsorának kihirdetésével kezdődött. Mikor először megláttam a cabernet-sort, legszívesebben visszaváltottam volna a belépőjegyem. A borok többségét a magyar piacról szedegették össze, mégpedig viszonylag koncepciótlan módon. A rendezőelv talán az lehetett, hogy melyik kereskedő mivel járul hozzá a bulihoz. Spurrier + 200 ember biztosan komoly vonzerőt jelent bármely forgalmazónak. A kis késéssel induló mesterkurzusra várva vagy százan torlódtunk össze a nagyterem ajtaja előtt. A vesztbalkános dörgölődés egy pillanat alatt rockkoncertes hangulatot teremtett. Spurrier, Spurrier! Már láttam, ahogy a tömeg utat tör magának az arénába és felcsendülnek az első fület tépő gitár riffek... hála a jó égnek, azért mégis csak valamiféle szemináriumra jöttünk. A borok kóstolása elvileg vakon történt, azonban az érkezéskor töltögető pincérek nem nagyon takargatták a palackokat. Sebaj, aki benne volt a játékban, szemet hunyt a címkék felett.

Akár ünnepelni, akár feledni akarjuk az éppen múló évet, Karácsonykor illik azért egy jó vacsorával kényeztetni szeretteinket. Legyen az pulyka, nyúl vagy hal, töltve, főzve vagy rántva, nyíljanak csak hozzá a féltve őrzött palackok! Nem érdemes fukarkodni, hiszen együtt a család, a palackok mellé megerednek az ég csakrái és remélhetőleg be sem zárulnak január első napjáig. A fentieknek két remek itallal és némi étellel próbáltunk megfelelni.

Prémium sauvignon blanc fajtakóstolónk egyik-másik bora ma is élénken előttem van. Ezt megelőzően nem tudtam elképzelni, hogy ebből a játékosnak kikiáltott fajtából is létezhet olyan fajsúlyos darab, amire biztosan még jó ideig fogok emlékezni. Meg sem kísérelnék egy Didier Dagueneau vagy egy-egy komolyabb bordeaux-i tétel befogására, csupán a kóstoló „farvízén” két klasszikus borvidékről két alap sauvignon blanc-t vizsgálok meg.

Régóta szerveződött már ez a kóstoló. Ha jól emlékszem még februárban pattant ki akov-kolléga fejéből. Ko-operatív beszerzési munkálatok után júniusra összeállt a sor, azóta viszont számtalanszor elhalasztódott, majd végül múlt héten sikerült rá sort keríteni.

A sor nagyon különböző árkategóriájú borokból állt, egyszerűbb, olcsóbb reduktív tételektől kezdve, a méregdrága presztizs-borokig sokféle stílusú tételt vonultatott fel.

Ennek megfelelően sokféle benyomás is keletkezett, bár azt kell, hogy mondjam, hogy igazán mély lelkesedést nem váltott ki nálam a sor, annak ellenére, hogy születtek klasszis-értékelések.

Octopus bejegyzése az eseményről, kiegészítve dagadtos és palack pontjaival itt olvasható.

Vakon kóstoltunk, az alábbi sorrendben következtek a borok:

Gyakorlatilag nulla tapasztalatom van új-zélandi borokkal. Az hírlik fehérben elsősorban sauvignon-blanc-ban, vörösben pedig pinot-noir-ban erősek.

Az Ata Rangi az Északi sziget legdélibb régiójának, Martinborough-nak egyik meghatározó jelentőségű pincészete. Pinot noir témában már olvashattunk róla az alkoholistán egy posztot, octopus kollégát igen meggyőzte a kóstolt bor.

Lássuk milyen a sauvignon blanc-juk:

 Sajnos az előre "felcsigázott" somlói sor néhány héttel elhalasztódott nem várt betegségek végett, így az utolsó pillanatban kellett összerakni egy sort a csökkent létszámban megjelenő, de lelkesedését egy pillanatra el nem vesztő klub számára. Ebből született egy tematika nélküli, egymással nem összefüggő borsor, saját örömünkre, művelődésünkre, elsősorban ezúttal külföldi tételekkel.

Következzenek a borok: