Nem volt még tisztán cabernet franc kóstolónk a klubban, most igyekeztünk pótolni. Nagyjából a 15-30 Euros szegmensben relatíve fiatalabb évjáratú borokat válogattunk, köztük jobbnak tartott hazaiakat, illetve néhány külföldi versenyzőt is. Vakon kóstoltunk.

A címadásban az alliteráció kimaxolva, de lássuk, miről is szólt ez borkarácsony... előtte azonban még boldog karácsonyt szeretnék kívánni minden kedves olvasónknak!

Tavaly hagyományteremtő célzattal első alkalommal rendezték meg balatoni borászok és vendéglátósok az Adventi Balatoni Szalont a Városligeti Műjégpálya dísztermében. Idén is sokan összegyűltek a balatoni gasztronómiai ismert arcai közül, hogy bemutassák termékeiket és szolgáltatásaikat az érdeklődőknek. Az est nyitásaként a borászok "borkarácsonyfát" állítottak a műjégpálya közepén, majd átkerült a hangsúly az illatokra és az ízekre.
A Balatonon az utóbbi években egyre nagyobb a mozgolódás, a borászok, éttermesek a tóparti infrastruktúra és vendéglátás felvirágoztatása érdekében széleskörű összefogást sürgetnek, és igyekeznek ezt tettekkel is alátámasztani. A Nyitott Balaton, a Balatoni Kör (amelynek eddigi elnöke, Kardos Gábor éppen a rendezvényen adta át a tisztséget Laposa Bencének), a Badacsonyi Kör, a Badacsony New York-ban, az északi parti őszi-téli gasztrotérkép, a Csopaki Kódex, vagy a Vörös Balaton már mind különböző méretű és kiterjedésű. de hasznos összefogásnak az eredménye, most pedig egy "összbalatoni" újdonságból, a BalatonBorból is kaphattunk egy kis ízelítőt.

Az év vége felé valahogy egyre kevésbé vonzottak a sok boros, estébe nyúló kóstolók, inkább csak otthon nyílt ki néhány magányos palack. Ez indukálta a "Tegnap ittam" posztok számának hirtelen megugrását, amiből itt egy újabb, részemről idén valószínűleg az utolsó ilyen jellegű írás, amelyet egy nem akármilyen bor ihletett.
Somló borász-ikonjának legendás boráról írtak már sokan a magyar borblog szcénában, amennyit ezekből a cikkekből felleltem, össze is gyűjtöttem a lap aljára, de talán így sem teljes a gyűjtemény. Már az írások száma is sejteti, hogy nem mindennapi borról van szó. Én először kb. 4 évvel ezelőtt találkoztam vele, tehát viszonylag későn, azután sokáig nem. Ünnepek előtt kíváncsiságból megnéztem, merre tart a somlói legenda tíz éves korában.

Pontosan december idusán, a Wineporn szervezésében egy irdatlan nagy magyar pezsgőkóstolóhoz volt szerencsém. Szokolai Máté (főkolompos) előzetes jelzése szerint vagy húsz palackos erjesztésű hazai pezsgőre lehet majd rápróbálni, amely kiváló alkalom a magyar pezsgőkészítés state-of-the-art állapotának felméréshez. Mivel decemberben pont a pezsgőkről szokás írni, számomra kihagyhatatlannak ígérkezett a lehetőség. Végül, a szervezők komoly megrökönyödésére 39db (!) különböző tételt sikerült összegereblyézni, amely jól jelzi: a magyar pezsgőpiac forrong, a termelők egyre bátrabban próbálkoznak kielégíteni a vagy évszázada háttérbe szoruló, palackos erjesztésű termékek iránti keresletet.

A Holdvölgy szortimentjének legújabb tagja a Vision névre hallgató házasítás, amely a jól iható, de ízig-vérig mádi birtokbor szerepét hivatott betölteni a pincészet kínálatában és elsőként a 2013-as évjáratban készült el. A tokaji borpiramist illetően személy szerint én nagyon fontosnak tartom a dűlőfaggatás eredményeinek palackba zárása mellett a Tokaj-karaktert hordozó, de egyrészt barátságosabb árfekvésű, másrészt könnyebben értelmezhető, zamatos, finom "birtokbor" kategóriát, akár több tokaji fajta házasításával. Egy ilyen bor lehetne (kellene legyen?) a stabil bázis, azután lehet feljebb kapaszkodni, árban is, minőségben is. Persze kis csepp a nagy óceánban az én véleményem, de talán nem vagyok vele egyedül.
Szóval a Holdvölgy Vision 2013 éppen egy, a fenti kritériumoknak megfelelő birtokbor, ennek ellenére nem indult felhőtlenül a viszonyunk, hogy úgy mondjam, nem volt első látásra szerelem. Bő fél év ismerkedés után viszont szép lassan összemelegedtünk. A történet most ott tart, hogy egyrészt szerintem ez mindenhonnan nézve egy jó bor (a 2015-ös Decanter Asia Wine Awards-on kapott is egy aranyérmet, ha valakit esetleg a díjak győznek meg), másrészt a küldetését is maradéktalanul betölti.

Roberto Voerzio 1987-ben alapította saját borászatát, miután diszkréten lekapcsolódott a családi pince szárnyai alól. Édesapja egészen a nyolcvanas évekig palackozott bort saját nevén, utána Roberto fivére, Gianni vitte tovább ezt az ágat. Ma is csak pár száz méterre dolgoznak egymástól a kis La Morra település oldalában. Mindketten jók és híresek, de Roberto az, akiből igazi kultbor-termelő lett és simán befér Barolo legszűkebb élvonalába. Az egyik „eredeti” modernistának tartott Roberto Voerzio – megkapirgálva lassan harmincéves pályafutását – igen nehezen beskatulyázható utat járt be. Egyszerre modernista módszerekkel, de részben tradicionalista felfogásban kezdett dolgozni, majd a kilencvenes évek közepén tett egy gyors kanyart a modernizmus irányába, hogy aztán végül kialakítsa a két irányzat felett lebegő saját stílusát. Mindennek az alapja persze a szőlő. Ahogy telt az idő Voerzio és felesége szép lassan területeket szereztek La Morra leghíresebb „grand cru” dűlőiben, olyan szőlő-portfólióra szert téve ezzel, amellyel kevés helyi borászat versenyezhet. Kultbor recept következik piemonti módra.

Karácsonyi ajánló következik. Általában sokputtonyos aszúkat és veretes vörösborokat lehet a különböző a karácsonyi borajánlókban találni, de ezúttal egy teljesen más, de az ünnepekre legalább annyira ajánlható borra hívnám fel a figyelmet. Láttam már olyat boros címkét, ahol nemes egyszerűséggel “minden alkalomra” ajánlják a palackban lakozó nedűt, ha én nem is mennék el ilyen magasságokig az ajánlómmal, de azért azt ki merem jelenteni, hogy majdnem minden tipikus karácsonyi étel mellé megy. Elsősorban a klasszik magyar sorra gondolok: halászlé, paprikás hal, töltött káposzta, kacsa-liba sültek, szinte tényleg bármi. Lazítja a gyomrot, meghozza az étvágyat, kiemeli a paprikás ízeket, ledolgozza a zsírt. A slusszpoén az, hogy végig azt hittem, hogy csak a co2vel működik ennyire a dolog, de amikor másnap az egyetlen pohárnyi kis maradékot besziporkáztam, akkor jöttem rá, hogy ez bizony szénsav nélkül is egy elég komoly siller bor. Zéró tutti-frutis cukimukiság, kőkeményen vörösboros karakter, persze tannin nélkül. Puritán, tiszta, de ugyanakkor barátságos és élvezetes bor.

Időről időre felvetül a pontozási rendszer esetlegessége, nemcsak hogy a szubjektivitása okán, de olyan aspektusból is, hogy az élményfaktort nehéz kódolni numerikus rendszerekbe. Mindenki járt már úgy, hogy egy 4 pontos borból betárazott 2 kartonnal, mert olyan élvezetes volt a fogyasztása, viszont úgy is, hogy egy klasszis kategóriásból már nem kellett a második pohár. Na már most, a 4 pontnál magasabb kategóriák kritériumait nem feltétlenül teljesítő, de ennek ellenére vagy éppen ezért, a tisztességes ivóbor kategóriát keresve sem testesíti meg jobban semmi a címszereplő Kislaki piros habzóbornál. Az év legjobb 4 pontos bora.

2014 és pinot noir, kényes fajta, viszontagságos évjárat, papíron nem egy égben köttetett házasság. Aztán itt van ez a 2014-es alap pinot Losonci Bálinttól, amelyet bármelyik nap szívesen elkortyolgatnék. Hogy is van ez?
2014 ugye az "új 2010", ahogy már rszabi is megfogalmazta. Valószínűleg nem fogunk ebből az évből túl sok, fergeteges komplexitással, kifogástalan eleganciával vagy brutális koncentrációval hengerelő csúcsbort kóstolni, de meglepetésekkel 2010 is szolgált, akár még 2014 is tartogathat ilyeneket. A termelőkkel folytatott beszélgetésekből annyi kiderült, hogy Egerben és a Mátrában 2014 nem számít annyira tragikus évjáratnak, mint sok más magyar borvidéken.
A magyar pinot noir is egy érdekes történet. Annak ellenére, hogy számos borvidékünkön készítenek belőle bort, Villánytól Sopronig, sőt Tokajig, nem könnyű igazán szép, izgalmas és egyben fajtajelleges pinot noirt találni (persze máshol sem feltétlenül). A "pannon pinot" gyakran kedvesen lesajnáló szókapcsolatként hangzik el itthoni a fajta itthoni boraira, miszerint bornak elmegy, pinot noir-ként nehezen értelmezhető az adott tétel, legalábbis a Burgundia-Oregon-Új-Zéland koordináta-rendszerben. Az összehasonlítás szükségességéről és a pinot noir-ról úgy általában lehetne hosszan értekezni, de ez egyrészt szétfeszítené a jelen írás kereteit, másrészt meghaladná a saját felkészültségemet.
Lényeg, hogy a köztudottan Burgundia-rajongó Losonci Bálint évek óta megbízhatóan szállítja a Mátrából a jól iható, könnyen érthető "alap" Pinot Noir-t, és a komolyabb, komplexebb Pinot Noirt Válogatás-t (korábban Gereg Pinot Noir-t), amely szerintem nem csupán fajtajelleges, hanem általában a legjobb magyar pinot-k közé tartozik.
Most azonban Bálint olcsóbbik boráról lesz szó. Nem kell aggódni, érkezik a 2014-es Pinot Noir Válogatás is, azt csak futólag kóstoltam az őszi "Szentesi Openen", nem okozott csalódást. Az itt megénekelt "alap"-hoz már többször volt szerencsém, kóstolókon is és otthon, nyugodt körülmények között is. Bálint elmondása szerint a jellemzően kényes fajta jól viselkedett 2014-ben, meglepően kevés gond volt vele.

2010 ezerszer elátkozott évjárat a modern kori magyar borászat történetében, de néhány gyöngyszemet azért ez az év is "kitermelt". Ha volt fajta, amelyből - legalábbis ahogy több forgalomba került tétel és számomra legutóbb az itt megörökített kóstoló is igazolta - sikerült 2010-ben időtálló és klasszis borokat kihozni itthon, az a rajnai rizling.
Egyik nagy kedvencem a fajta, de kis hazánkból egyelőre elenyészően kevés bor közelít a nagy osztrák, német vagy akár elzászi rieslingek szintjéhez. Sőt, úgy igazán "rajnais rajnai" sem feltétlenül sok akad, ha már itt tartunk. Persze már csak az eltérő természeti adottságok miatt is aligha várható el, hogy a honi rajnai rizlingek úgy általában wachaui vagy moseli stílusjegyeket hordozzanak, de ezer más dolog is közrejátszhat még. A 2010-es év borai mégis megvillantottak valamit abból, hogy készülhet komoly bor a fajtából a Kárpát-medencében is. De mint tudjuk, egy fecske nem csinál nyarat... 2010 előtt és után is palackoztak jó rajnai rizlinget ezeknél a pincéknél (is), de az eddigi tapasztalataim alapján ezt a kivételes produkciót legtöbbjüknek azóta nem sikerült megismételni, és őszintén szólva azt is kétlem, hogy a jövőben gyakran borulunk le áhítattal egy-egy magyar rajnai, pláne egy egész évjáratos rajnai sor előtt.
A termelőkkel folytatott beszélgetésekből és a hírekből mindenesetre tűnik, hogy egyre többen látnak fantáziát a rajnai rizlingben Magyarországon. Badacsonyban szép számmal akadnak ilyen borászok, de ott van még pl. Szentesi József, Miklós Csabi, Losonci Bálint, Légli Ottó, Bukolyi Marcell, Bősz Adrián, hogy rögtön 6 másik borvidék képviselőjét felsoroljam, sőt, már Tokajban is kacérkodnak a gondolattal. Kérdés, hogy a fajta és az utóbbi években tapasztalható szélsőséges időjárás - a hőség, az aszály, vagy éppen az esős ősz - milyen extra kihívások elé állítják itthon a szőlészeket, borászokat. Én mindenesetre szívesen innék még sok ilyen jó magyar rajnait, mint a múlt vasárnap, úgyhogy szurkolok, ezen ne múljon.

Szokolai Mátéval és Kazinczi Zsuzsával már rég ismerjük egymást, de valahogy sosem jutottam el a kóstolóikra. Pedig a Wineporn név alatt szervezett borestek izgalmasabbnál izgalmasabb magyar és külföldi tételeket vonultatnak fel. De önmagában ez nem lenne nagy poén, máshol is lehet jó borokat kóstolni, ugye. Mivel azonban Zsuzsa és Máté bizományos borkereskedelemmel, sőt borárverések szervezésével is foglalkozik, egy széles eladói kör készleteire van rálátásuk, így a Wineporn esteken érett, szinte hozzáférhetetlen borokra lehet rápróbálni. Ezek közül egyik-másik a hazai és nemzetközi bortörténelem állomásaiba is betekintést enged. Végre aztán a „Spanyol virtus” c. érett spanyol csúcsborokat felvonultató kóstolóra sikerült eljutnom, amely pár kihagyhatatlan, évtizednél is idősebb legendát ígért a poharakba.

A nyár végi házi "chardonnay-szemléről" szóló beszámolóban beharangoztam, hogy lesz folytatás. Tovább kellett várni az alkalomra, mint akkor sejtettem, de november utolsó napjára végül összeállt a borsor. 7 borvidékről 10+1 palack magyar chardonnay-t gyűjtöttünk össze, a belövő tételt leszámítva mindegyikük a 2013-as évjáratból érkezett.
Vakon kóstoltunk. Reméltem, hogy a múltkori sor által keltett meglehetősen változó élményeket az általában jónak mondott 2013-as évjáratból származó csapat feledtetni fogja. Az itt szereplő borok közül többet kóstoltam már korábban, ezeket többnyire fel is ismertem. Jó esetben tartották a szintet, néhányuk viszont most gyengébben szerepelt, mint legutóbbi találkozásunkkor. Sajnos összességében véve nem sikerült a vegyes benyomásokat felülírni, bár azért azt sem állítanám, hogy óriásit csalódtam volna. 

Fogadjátok nagy szeretettel a csopaki Szent Donát pincészet szüreti értékelését Kovács Tamás tulajdonos és borász tollából. A mindig megbízható termelő az évek alatt Csopak egyik legjelentősebb pincéjévé nőtte ki magát, amelyre nem lehet nem odafigyelni. És a történet itt nem ér véget. Kompromisszumoktól mentes dűlőfaggatás, kacérkodás a biodinamikával, kísérletek betontojásban erjesztett borokkal…

Na jó, volt annak bő egy hónapja is, de úgy gondoltam, hogy ez a bor megérdemel egy posztot a mostanában kissé elhanyagolt "Tegnap ittam" szekcióban. Már csak azért is, mert korábban többen is nagyon szerettük a blog szerzői közül, olyannyira, hogy ungert és én a 2013-as magyar toplistánkra is felvettük. Ahogy visszaolvastam a korábbi jegyzeteket, magam is meglepődtem, hogy cirka egy év alatt mennyi írás született róla, akár nálunk, akár máshol (1., 2., 3., 4.).
Ami a Weninger borokat illeti úgy általánosságban, azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a 2000-es évek során komoly rajongótáborra, de legalábbis elismerésre tettek szert jó egyensúlyú, remekül érlelhető tételeik, majd mióta a birtok átállt a biodinamikus gazdálkodásra, a borok arca is megváltozott valamelyest, ezzel már jobban megosztva a borkedvelőket. Egyesek továbbra is lelkes Weninger-fanatikusok maradtak, míg mások nehezen tudják értelmezni az újabb évjáratokból kikerülő borokat (ahogy az itt a poszt egyik bekezdése és a kommentek összevetésével is nyilvánvaló).
Magamat valahova középre sorolnám: ittam a frissebb évjáratokból is remek borokat, de akadt néhány tétel, amelyekért a borász munkásságának maximális tisztelete mellett sem tudtam őszintén rajongani, és az is előfordult, hogy egy fiatalon általam nagyon kedvelt bor az idő múlásával lezajlott változások miatt esett ki a pikszisből, és itt nem elöregedésről van szó. A szóban forgó 2009-es Frettner viszont egyértelműen azok közé tartozik, amelyeket kezdettől fogva nagyon szerettem. Olyannyira, hogy egyben szerintem az egyik legszebb cabernet franc, amit életemben kóstoltam, még ha nem is állítanám, hogy így képzelem el a cabernet franc archetípusát.
Mivel az utolsó palackom nyakát tekertem ki október vége felé, könnyen lehet, hogy utoljára volt szerencsém megkóstolni. Ezzel a bejegyzéssel búcsúzom az egyik nagy kedvenctől.

Lassan annyit írunk a Tar Ferenc-féle Finewines.hu borairól, hogy magyarázkodásra kényszerülünk. Persze csak annak, aki nem járt még ezeken a kóstolókon. Mert aki járt, annak nem kérdés, hogy itt nyílnak Budapesten talán a legjobb borok. Sokszor sokféle és zömmel csúcsbor. A kereskedés szerteágazó szortimentjének, valamint Feri gyűjteményének hála sokféle csuda kerülhet nála a pohárba. Jelen írásunk apropója a Finewines.hu harmadik születésnapja, amelyre – az időközben WSET diplomát szerző – Tar Ferenc ritka „gyilkos” borsorral készült. Ha ez önmagában nem lett volna elegendő, az esteknek otthont adó, igen kellemes hangulatú Béterv étterem három fogásos meglepetés vacsorával köszönte meg az együtt töltött éveket.

Vannak visszautasíthatatlan ajánlatok az ember életemben, így amikor a Wineglass Communication képviseletében Tóth Adrienn megkeresett, hogy az aszú népszerűsítésének érdekében indított #KoccintsAszuval kampány keretében lenne-e kedvem megkóstolni a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok három különböző évjáratú aszúját és megírni a véleményemet, nem mondhattam nemet. Különböző évjáratok aszúit ritkán lehet kóstolni egymás mellett, pedig izgalmas dolog, hiszen az aszúkarakter kifejlődésének, változásának különböző stádiumai és az évjáratok jellegzetességei, illetve ezek kombinációi (és még persze sok más tényező is) minden egyes aszúnak egyedi arculatot kölcsönözhetnek. 

Ritkán kerül a poharamba kaliforniai chardonnay, de a hétvégén családi körben bontottunk egy palackot, és bizony, remek darabra leltünk. Úgy gondoltam, megérdemel egy rövidke írást a bor és a birtok.
A 2006-ban alapított kaliforniai Meiomi Wines nevét a Wappo és Yuki indián törzsek "part" szaváról kapta. Az idén 33 éves alapító, Joe Wagner nyáron 315 millió dollárért eladta a Meiomi márkanevet a Constellation Brands-nek (ráadásul csak a márkanevet, szőlőterületek nélkül!), azonban 2 évig még tanácsadóként a borászatnál marad.
A birtokról nem lehet azt mondani, hogy túlbonyolították volna a fajtaválasztékot és a szortimentet, sokáig ugyanis csak - a szakma által magasan jegyzett - pinot noir-t palackoztak, 2012 óta készül a pincénél chardonnay is. 

Eredetileg SAP tramini vertikális, vagy valami hasonló lett volna a cím, de a többiek már elvégezték a munka nagyját, Tomi csakúgy mint 3 éve, most is gyorsabban és szebben fogalmazott nálam, a vertikális kitekintő tapasztalatait úgy összefoglalta, ahogy én már nem is fogom.

Ráadásul Furmintfan előzékenyen lepasszolta a szintén minden részletre kiterjedő jegyzeteit, így már nekem csak a prológus megírása maradt. A címadásra visszatérve és kicsit továbbgondolva rájöttem, hogy a moziplakátokra is csak a legnagyobb sztár neve van kiírva nagy betűvel, miért tennék én másként. Persze nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz 4 egymástól nagyon eltérő évjárat egymás után, de az igazi izgalmat a címszereplővel való újabb és egyben valószínűleg sajnos utolsó találkozás okozta. Azon kevés borok közé tartozik a házi borpantheonomban, ami a szerelem első látásra élmény után sem csalt meg soha, minden egyes alkalommal igazolta a kellemes emlékeket.

A többiek, így utólag azt mondom, csak a felvezetést szolgálták, magában pedig a 13-as, vagy akár a 11-es is nagyot szólt volna, de egy Alfa Romeo is csak addig tűnik az olasz dizájn csúcsának, amíg be nem parkol mellé egy Ferrari.

A múltkori egyébként fantasztikusan jól elsült vörös párbajok után most következzen az esemény fehér párja. A koncepció hasonló, kiválasztani néhány dél-afrikai fehéret, lehetőleg többféle borvidéket, fajtát képviselve és kreálni számukra árban, stílusban, évjáratban megfelelő, tipikus, óvilági kontextust. 

Ezúttal némiképp kevesebben voltunk, így csak három párost vettünk górcső alá és árban is kicsit alacsonyabbra tettem a lécet, de azért 20 Euro környékén már átlagon fölüli fehér borokra mertem számítani. Nagyon kíváncsi voltam, nem is feltétlen arra, hogy "ki nyer", inkább hogy lesznek-e ismét egyéniségek.

Nézzük, fogadjátok szeretettel: 

November vége van, lassan itt a tél, ha a borfogyasztást szigorúan szezonális tevékenységként végezzük, akkor most eljött a testesebb vörösborok ideje. Ennek megfelelően a Winelovers novemberi rendezvényén a bordeaux-i fajtáké a főszerep. A jól bejáratott Corinthia Grand Hotel Budapest emeleti termeiben kiállító magyar borászatok mellett néhány borkereskedő, és horvát borászat is színesítette a kínálatot.

Valóban ritka, hogy egy helyen ennyi pincészet mutatja be az elsősorban vagy kizárólag cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot trió tagjaira építkező házasításait, vagy három fajta valamelyikéből szűrt fajtaborait, úgyhogy a magyar vörösbor-fetisiszták igazi Kánaánja volt ez a kóstoló. Nem sorolnám magam ebbe a táborba, de mivel a tavalyi kóstolót kihagytam, így én is kíváncsian vártam, mit hoz ez a szombat délután-este. A várakozásba némi félelem is vegyült, a hazai bordeaux-i házasításokkal kapcsolatos tapasztalataim ugyanis erősen vegyesek, és ettől függetlenül is tartottam tőle, hogy az április kékfrankos-szemléhez képest kevesebb izgalmat tartogatnak majd a borok. Mint kiderült, aggodalmam nem volt alaptalan...
Tény, hogy a magyar borászatok is egyre inkább nyitnak a gyümölcsösebb, jobb egyensúlyú borok felé, de ez a kóstoló is bizonyította, hogy máig nem sikerült teljesen kitörni a sok hordó-magas alkohol-túlzott extrakció Bermuda-háromszögéből. A fentiek mellett az illó és a brett is belerondított itt-ott a képbe, így aztán nem volt könnyű egyszerre teljesen tiszta, gyümölcshangsúlyos és jó egyensúlyt mutató, pláne elegáns bort találnom. Az izgalomfaktor is hiányzott a mezőny nagy részéből, már persze, ha a fenti tényezőket nem soroljuk oda. Biztosan megvan ezeknek a boroknak a rajongótábora kis hazánkban, és a borok nagy része itthon talál gazdára, de én valahogy nem kaptam kedvet, hogy komoly összegeket fektessek a hazai "bordó blend"-ek felhalmozásába.
Egyre gyakrabban érkeznek hírek magyar vörösborok szép nemzetközi szerepléséről, ami jó dolog, de összességében véve sem a különleges termőhelyi jelleggel, sem a minőséggel, sem az árral nem tudnék sok külföldit meggyőzni, hogy az akármelyik másik országból származó merlot/cabernet helyett miért a magyart kellene választania. Persze kivételek akadnak, de számomra ez a kóstoló is bizonyította, hogy ha jól elkészített és esetleg érdekes magyar vörösbort akarok inni, például egy kékfrankossal az esetek nagy részében (árban és ár-érték arányban szinte biztosan) valószínűleg jobban járok.

Az év eleji syrah-kóstoló második felvonása már hosszabb ideje be volt tervezve, végül októberre sikerült összetrombitálni a társaságot, most éppen a Tütübe. Ismét összegyűjtöttünk egy csokorra való syrah-t, ezúttal azonban csak magyar versenyzők voltak a mezőnyben. Nem volt komolyabb beszerző hadjárat, mindenki hozta, amit talált. A borok nagy része a 2011-es évjáratból érkezett, és egyúttal egy mini Kreinbacher-vertikális is összejött a sorban. A borokat vakon kóstoltuk, és a második kör után lepleztük le a palackokat.

Mindenféle természeti, éghajlati és geológiai elemzéstől eltekintve is kijelenthető, hogy Etyek-Buda egy kiemelkedő adottsággal mindenképpen rendelkezik a magyarországi borvidékek közül, ez pedig az, hogy a borvidék névadó települése, Etyek mindössze 26 kilométerre fekszik Budapesttől. A magyar borvidékek az ország méretéből és a főváros központi elhelyezkedéséből adódóan kivétel nélkül elérhetőek néhány órás autózással/buszozással/vonatozással, Etyek azonban tényleg olyan közel van Budapesthez, hogy az ember akár egy szombat délután is spontán felkerekedhet, hogy sétáljon egyet a szőlőtőkék között és a valamelyik pincében megkóstoljon néhány helyben készült bort.

Manapság ez már természetesnek tűnik, de nem volt ez mindig így és hosszú évek munkájával jutott el ide a település.
Rókusfalvy Pál a 2000-es évek elejétől végzett tevékenységével elévülhetetlen érdemeket szerzett Etyek népszerűsítésében. 2003-ban a Rókusfalvy által szervezett Pincefesztivállal és az Etyeki Kezes-Lábossal volt tetten érhető a szélesebb közönség számára az a folyamat, amelynek köszönhetően Etyek egyre népszerűbb kirándulóhellyé vált, elsősorban a fővárosiak szemében.
Az egész Etyeket megmozgató tavaszi Pincefesztivált és az őszi Kezes-Lábost fesztivált 2013-ban az évszakonként megrendezésre kerülő Etyeki Piknik váltotta fel. Az Etyeki Piknik kisebb területre - az Újhegy és a Szépvölgy pincéire - korlátozódó, családiasabb hangulatú rendezvényként funkcionál, az adott évszakhoz igazodó tematikával, de a korábbi fesztiválokhoz hasonlóan meghívott vendégborászatokkal, zenekarokkal, kézműves kiállítókkal színesítve a programot.
Az Etyeki Borút Egyesület szervezésében, legutóbb októberben megrendezett Etyeki Borangoló is hasonló filozófiával működik: az etyeki borospincék kinyitnak és saját boraik mellett étellel és esetenként egyéb programokkal várják a vendégeket.


De már nem is kell feltétlenül szervezett program ahhoz, hogy valaki egy kellemes napot eltöltsön Etyeken, hiszen már eljutottunk oda, hogy számos pince rendszeresen nyitva tart hétvégén, így előzetes bejelentkezés nélkül is be lehet térni néhány bor megkóstolása erejéig. Az Etyekre közlekedő buszjáratokon is egyre gyakrabban látni - főként a fiatalabb korosztályhoz tartozó - párokat, kisebb-nagyobb baráti társaságokat, akik egy fél napra kiruccannak a nagyvárosból "Budapest szőlőskertjébe".

A közelmúltban az egymással szorosabban együttműködő etyeki borászatok kisebb csoportosulásokat is létrehoztak, mint az Etyeki Kúria-Hernyák Birtok-Rókusfalvy Pince triót tömörítő Etyek 360, vagy az Anonym Pince, az EtyekM, a Nádas Borműhely és a Szépvölgyön ÁT részvételével megalakult Etyeki Szakcsoport. Arra is van azonban példa, hogy az etyeki borász-társadalom apraja-nagyja zárt ajtók mögött összegyűljön és például egy adott fajta górcső alá helyezésével megkóstolják egymás borait, eszmét cseréljenek, vagy akár a szüreti munkák befejeződésével szimplán csak koccintsanak és beszélgessenek egymással.

Etyeken tehát izgalmas dolgok történnek, érdemes egy délutánra kimozdulni kicsit a nagyvárosból. Október végén-november elején én is igyekeztem kihasználni a késő őszi napsütést, és két szombat délutánt is Etyeken töltöttem. Első alkalommal egy kisebb családi pincét látogattam meg, második alkalommal pedig a borvidék egyik legismertebb pincészeténél kóstoltam.

A különböző budapesti helyszíneken tematikus borkóstolókat, borvacsorákat szervező Wine Shock csapat október végén a kékfrankost állította az aktuális esti program fókuszpontjába. A Sonkapultban megtartott kóstolón osztrák és magyar kékfrankosok kerültek terítékre, nagy részüket vakon szemléztük. A vak szakaszban, találgatni kellett, hogy az éppen a pohárban lévő bor a két ország közül melyikből származik. Ez a találgatás szomszédos országok esetén sokszor egyébként sem könnyű, de mint a leleplezéskor kiderült, ebből a szempontból néhány bornál extra csavar is került a történetbe.
A vakon kóstolt palackok leleplezését követően komoly meglepetések is érték közönséget. A sor végére tartogatott utolsó két osztrák csúcs-kékfrankos méltó befejezése volt az estének.

Piemonti túránk első állomása az Ascheri. A Finewines.hu-nak köszönhetően igen jó ismertségnek örvend itthon is ez a rendkívül tudatosan és fegyelmezetten dolgozó birtok. Délután érkezünk meg Bra városába, amely már Barolo területén kívül, a Tanaro folyó túloldaláról szemléli az eseményeket. Szállásunkat is a pincészet adja, még bort sem láttunk, de máris a földre került az álunk: a borászat felett nemrég épült hotel sziporkázó, elképesztően igényes, minden sarkában valami kis rejtély, a hangulata egyszerre modern, de mégis vidékiesen izgalmas. De nem ezért jöttünk, és amúgy is Matteo Ascheri, a joviális dottore két szinttel alább már vár bennünket…

A Spájz-a-Szájban frontembere, egyben az újlipótvárosi Sarki Fűszeres új üzletvezetője, Czinege Tamás és a Németh Richard nevével fémjelzett Wine Flow közös gasztro-show-t szervezett október közepén A Másik Ajtó Bárban. Az ételek alapanyagát a Sarki Fűszeres és az azonos érdekeltségbe tartozó Tütü lébár szolgáltatta, majd ezeket a Spájz-a-Szájban csapata gyúrta egybe kész fogásokká. A tapas-jellegű falatkák mind egy tányéron kaptak helyet, így bár a menün rögzítve voltak a bor-étel párosítások, akár kísérletezni is lehetett. A kísérleti jelleggel rendezett mini gasztro-show maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, azóta Tütü-A Másik Ajtó és Czinege Tamás hetente egy borászt lát vendégül és a borokhoz ugyanúgy ételeket is kreálnak.

A borokat Németh Richard válogatta és kínálta, kisebb, fiatal pincék tételeiből, amelyekből nem egy ezen az estén mutatkozott be szélesebb közönség előtt. Izgalmas estének ígérkezett, jó társasággal, lássuk mit lehetett kóstolni.