Karner Gábor és a kékfrankos bensőséges kapcsolata köztudott tény a magyar borvilágban, hiszen a Szűcsi határában tevékenykedő borász majdnem kizárólag ezzel az egy fajtával foglalkozik (akad azért nála egy kis olaszrizling is). Nem kis részben az ő tevékenységének is köszönhető, hogy a Mátrát, mint borvidéket is egyre inkább komolyan veszik, és kékfrankos-interpretációi is rendre az ország legjobbjai között vannak. A jelen írás főszereplője a pince saját kékfrankos piramisának alján helyezkedik el (ungert itt emlékezett meg az egyik nagytesóról), és második találkozásunk apropóján írok róla.
Az első randevú sem volt túl régen, történt ugyanis, hogy egy barátom hosszú évek után először látogatott haza Los Angelesből, és kérte, hogy a régi cimborák összetrombitálásával egyidejűleg mutassak neki magyar borokat. Kaliforniai borokon szocializálódott ízlelőbimbóknak teljesen feleslegesnek tartottam világfajtákat az asztalra pakolni, de a soron belül még így is szinte kuriózumként hatott a jóformán tanninmentes könnyű vörös. A kerti partin minden kóstolt tételről bevéstem pár rövid sort a jegyzetfüzetbe, de úgy éreztem, megérdemli ez a bor (is), hogy nyugodtabb körülmények között is barátkozzak vele, és egyúttal remek alkalom, hogy surranópályán becsatlakozzak az akov által indított Mátra-sorozatba.