Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi borászok, helybéli termelők, ideérkező zenészek, lelkes lakosok összefogásának gyümölcseként létrejött Mindszenthavi Mulatság egy ideje már kötelező program az őszi szezonban. Az esetek nagy részében még a vénasszonyok nyarának megfelelő időjárás kíséretében csordogáló hétvégi fesztivál jellemzően egybeesik az adott évben tett utolsó hegyaljai látogatásommal is. Ilyenkor általában nagyobb baráti társasággal érkezünk és az egész hétvégét hegyalján töltjük, többnyire a fesztivál keretei között mozogva, merthogy a két kis település bőven kínál programot a mulatság péntek estéjére és teljes szombati napjára.

Idén sajnos úgy alakult, hogy részemről csak villámlátogatás lett a komplett hétvégéből és a csapat létszáma is megcsappant, de idén azért nem marad el a beszámoló (tavaly ugyan hárman is a helyszínen voltunk a szerzők közül, de értékelhető jegyzetek valahogy nem készültek :)). A hagyományos, tölgyfa alatt elköltött kései reggeli után a Dereszla Pincészetnél kóstoltuk a nap első borait, majd a Kisfaludi Bárkán prezentált sétáló kóstolón és kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt, végül a Tokaj Nobilishez ugrottunk be.

A szegedi Bortéren találkoztam először a tolcsvai pincének a nevével. Gyakori kóstolótársam, TiBor-barát szúrta ki őket, felfedezésre váró tokaji pince, szép neve is van, ugyan nézzük már meg egy-két borukat. Hát nézzük!

Megvallom őszintén nekem nem jött be az a felvezetés, amivel meg akartak fogni. Ilyen meg olyan aranyérmek, díjak vég nélküli sorolása, oklevelek garmadája vigyorog az arcomba, melyek tanúsítják, hogy mindezt micsoda társaságban, micsoda zsűri előtt. Kicsit ilyenkor olyan érzetem van, mintha azt sugalnák, hogy ezek birtokában a bor már-már objektíve is fantasztikusnak tekintendő, ha esetleg mégsem tetszik majd, akkor jobb, ha rögtön az én készülékemben keresem a hibát. Ja és persze jön az info a várható potenciálról is: Ezek a borok kérem szépen 20-30 évre készülnek. Mikor is alapították ezt a pincét? 2011-ben.  Bátor kijelentés.

Nyilván csak úgy lehet ezt az egészet csinálni, ha legalább mi magunk hiszünk benne, illetőleg természetes, ha egy pince büszke az eddig felmutatott eredményeire. Az is lehet, hogy egy fesztiválon a legtöbben ezt szeretik hallgatni. Sajnos én nem, illetve már annyiszor, de annyiszor csodálkoztam rá negatívan a hasonló beharangozók után kóstolt borokra. Az a helyzet, hogy nálam a különböző díjaknak konkrétan nulla jelentősége van akárki is írja alá őket.

Volt olyan futó gondolatom hogy kóstolás nélkül továbbállok, de végül éreztem, hogy felébred bennem egyfajta rosszindulatú, előítéletekkel teli kiváncsiság, na nézzük, hogy pukkad ki ez a lufi is.

Megkapjuk az első bort. Egy 2015-ös száraz furmint. Hmm. Nem is rossz, sőt egész komoly. Na jó, nézzük csak a hársat is. Hoppá-hoppá. Végül végigmentünk a teljes soron. Nem mondom, hogy mindegyik ugyanúgy tetszett, de lehet mondani, hogy a portfólió egésze mély benyomást tett rám. Semmiképp nem a mai fősodornak megfelelő nemzetközi stílusú borokat kell elképzelni. Érett, komoly anyagok, egy részük sejthetően a botritiszt sem nélkülözi, némelyik a fenolosabb jegyeket sem. Nem félnek a maradékcukortól, de az egyes kategóriák között e tekintetben nincsenek nagy ugrások, a szárazak sem teljesen szárazak, az édesek meg nem annyira desszertborosak. A legjobban a Birtokbor 2014 tetszett, ez egy félszáraz/félédes határon mozgó furmint-hárs kombó, vettem is belőle egy palackkal, melyet így nem sokkal később otthon is megnézhettem nem fesztiváli körülmények között. Ennek rövid jegyzete következik.

Késeis illatok kajszival, kandírozott citrusokkal, mézességgel, pici szilvával. Mellette dohány, fekete tea, érintésnyi karamell, finom gombásság, vajasság. Annak ellenére, hogy mai trendekbe nehezen besorolható borstílus, abszolút tiszta és nagyon komplex. Szájban nagy testű, telt ízű, kerek, ezt az érzetet erősíti az érződő maradékcukor is. Strukturálisan tényleg elég komoly, mély és hosszú a korty, amit fajsúlyos, érett, lüktetően életteli savak nyújtanak meg. Tapintatra sima, finom felszinű cserességgel. Vágyom újabb palackra, egész biztos ott lesz az évvégi toplistámon, de ami ettől is több, megmutatja egy olyan arcát a tokajinak, aminek számomra nagyon is volna létjogosultsága. 7p. 

A Junibor Egyesület legénysége a budapesti "főhadiszállásuknak" számító DiVino előtti Szent István téren megtartotta a már hagyománnyá váló Junibor Ünnepet, ezúttal augusztus és szeptember fordulója helyett egy hónappal később. 
Pénteken a sajtó képviselői 2 óra hosszáig szabadon kóstolhattak, aminek nálam az lett az eredménye, hogy ide-oda csapongva megkóstoltam több vörös- és néhány fehérbort, plusz a teljes Árvay-szortimentet, beleértve néhány műsoron kívüli tételt is. Mivel így az arányok erősen felborultak, a többi bort inkább meghagyom az év végére tervezett egyvelegbe, az Árvay borokról készült rövidke jegyzeteknek pedig végül ezt a külön posztot szenteltem.

Olaszország klasszikus "borország", de a fehérborokat ritkábban emlegetik Itáliával kapcsolatban, hiszen az olasz csizma leghíresebb borai kék szőlőfajtákból készülnek. Valószínűleg az én fogyasztásomat illetően is legalább 3/4 lehet a vörösborok aránya, kifejezetten olasz fehérekre koncentráló kóstolóra pedig nem is emlékszem eddigi "pályafutásom" során. A sors különös fintora, hogy egy ilyen sor Tokajban talált ránk. Történt ugyanis, hogy épp augusztus végi minitúránk idejére szervezett Szilágyi László egy olasz fehérbor kóstolót, amire így ungert és én is meghívást nyertünk. A Gizella Pince borásza az utóbbi hónapokban többször is összetrombitált néhány tokaji borászcimborát 1-1 nemzetközi fehérboros kitekintésre, most pedig egy ismerős olasz borkereskedő-sommelier, Michele Cenedese érkezett egy izgalmas sorral, amit mi is kiegészítettünk néhány palackkal. A foglalkozás elérte célját: ezután egészen biztosan más szemmel tekintünk az olasz fehérborokra.
 

25 éves a Disznókő Szőlőbirtok és Pincészet, Tokaj-Hegyalja egyik vezető borászata. A 90-es évek végén induló, külföldi tulajdonú borászatok mind úttörő szerepet vállaltak a szocialista tervgazdaság alatt elkorcsosult tokaji szőlészet és borászat újraértékelésében és megújításában. Az AXA Millesimés cégcsoport magyarországi ékköve a rendszerváltás utáni tokaji átalakulás egyik éllovasa volt, és azóta is kivételesen megbízható minőséget képvisel, mind a száraz, mind az édes borok tekintetében. Az AXA Millesimés a világ több jelentős borvidékén is rendelkezik borászatokkal, de - ahogy Mészáros László birtokigazgató bevezetőjében kiemelte - Tokajban volt szükség a legnagyobb kreativitásra. A negyed évszázados jubileum alkalmából "Disznókő - Mérföldkövek" név alatt egy kóstolóval összekötött kisebb ünnepséget tartott a pincészet a budapesti Gundel Étterem báltermében szeptember elején.

Ilyen az, amikor a végére marad a dolgok legeleje. Történt ugyanis, hogy az augusztusi fülledt üresjáratok kellős közepén átfutottam borjegyzeteimet, és arra jutottam, hogy bár utazok éppen eleget, az utolsó tokaji látogatásom időtartománybeli elhelyezkedése a jelentől gyakorlatilag évdimenzióban mérhető. Az igény tehát adott volt, ha másra nem is, de egy egynapos jövök-megyekre mindenképpen, úgyhogy különböző interaktív csatornákon addig zaklattam Szilágyi Lászlót, a Gizella Pince origóját, amíg csak-csaknem találtunk egy legkisebb közös naptöbbszöröst. A tervezett gyorsforduló végül odáig hízott, hogy csatlakozott hozzám a blog élmunkása,  a címzetes Tokaj-szakivó furmintfan. És ha már így alakult, akkor inkább dupláztunk egyet, és az éjszakát annak rendje-módja szerint jól elgörbítettük, majd ami maradt belőle, azt a Gizella-vendégházban töltöttük el. Az egészből talán a tizenhatos Gizella-borok kóstolása lehet blogszinten érdekes, igyekszünk is pótolni a pótolhatót négykézzel, itt és most.

A Bomboly

A friss Balassa-borok bekóstolása alatt már mellékszálként említettem, hogy részblogilag eltöltöttünk egy önkényesen előrehozott rövidhétvégét Tokaj borvidékén. Most pedig az lesz, hogy szakítunk a sokszor szükségszerű módon elvárt időrendiséggel, és nem a Szilágyi Lászlónál eltöltött első nap kétségkívül görbe ívéről, hanem az Erzsébet Pincénél minden értelemben másnap történt látogatásról számolunk be szokásos formakeretek között. Ha másért nem, márcsak azért is, mert telnek-múlnak az évek a borospalackok között, de tény, eddig mégsem volt szerencsém átlépni a Tokaj szívében található pince kapuját. Köztudott ellenben az is, hogy türelem, rózsa és hasonlóan fontos dolgok mindegyütt, szóval délelőtt ide, füllesztő nyárvégi klímaviszonyok oda, hosszában-széltében kaptunk kiváló keresztmetszetet ifj. Prácser Miklós társaságában múltról és jelenről egyaránt.

Kétség sem fér hozzá, hogy nincs tele a piac az úgynevezett nulldecibel fölé emelkedő száraz muskotályokkal. Demeter Zoltán dűlősét éppen ezért kéretik nemcsak azért megbecsülni, mert amúgy évjáratról évjáratra haladva magas minőséget képvisel a fajtakereteken kívüli kontextusban is, hanem azért is, mert mintegy utolsó katonaként védi a fajta száraz becsületének várát, ráadásul mindezt érdekesen és szerethetően teszi. Így sokkal egyértelműbb, hogy a sárgamuskotály szélesebb körben is képes lehetne ilyesfajta teljesítményre, ha a jó talaj és a gondos szőlő- és pincemunka konstellál, ahogy kell. Az már más kérdés, persze, hogy ha könnyű édesben, esetleg aszúban közkedveltebbnek találtatik a piac szemszögéből, akkor minek ilyesfajta kísérletekbe bonyolódni, amely egyrészt költséges, másrészt megtérülésileg minimum kockázatos. Lehet és érdemes is beszélgetni, vitatkozni arról, miként palackérnek Zoltán dűlős  szárazai, de az biztos, hogy ez a muskotály még most is remek formában van. Pontosabban csak volt, ugyanis nem is olyan régen négy kézzel és két szájjal jártunk utána furmintfannal, hogy milyen is a palack belső felületén elhelyezkedő anyag úgy négy évvel a szüret után.

A mádi Holdvölgy Borászat a borvidék innovatívabb pincészetei közé tartozik, nem csupán a modern borászati technológia és design miatt. Mindig igyekeznek valami különlegességgel előrukkolni, a száraz fajtaborok, késői szüret, szamorodni és az aszú mellett rendre feltűnnek érdekesebb, kísérletezős tételek. Zétából készítettek már szamorodnit, de formabontó módon száraz borhoz, sőt gyöngyözőborhoz is használták a fajtát és száraz birtokházasításukban a kabar is fontos szerepet kapott. 
Idén sajnos nem jártam még személyesen a pincénél, de kaptam egy kis ízelítőt a friss borokból, amelyeket velem együtt ungert is végigkóstolt.

Még friss az élmény, ugyanis az elmúlt hétvégét csütörtök-péntekre előrehozva Tokaj-Hegyalján töltöttük furmintfannal, hogy egy számszerűen nem túl tömör, de annál feszesebb kétpincés bekóstolást – és egyebeket – hajtsunk végre részszerkesztőségi szinten. Ennek szükségszerű következménye, hogy ugyan Balassa Istvánnal ezúttal nem toltunk le mélyrehatóbb bekóstolást, de a koradélutáni – üzemen kívüli klímaberendezéssel zötyögő – szauna-vonat érkezése előtt azért beugrottunk hozzá egy sör ürügyén. És ha már volt ürügy, elhoztuk a két legfrissebb, már letöltött, sőt, forgalmi tétellé is emelkedett Balassa-bort, hogy aztán kiscsapatos szinten, vasárnap fojtsuk le az élményeket, emeljük a nemzetország-ünnep fényét. Szükségszerű tehát, hogy megosszunk némi négykezes benyomást, ezeket helyeztük el szokásszerűen, alább.

A Tállyán elhelyezkedő Szóló – egészen precízen SZÓLÓ Fine Wine – mindösszesen hároméves történetéből fakadóan talán kevésbé örvend közismertségnek. Az első vonatkozó írásos emlékek egyikét kétségkívül mi őrizzük, furmintfan ugyanis két évvel ezelőtt azon helyében végignyalta a pince első, kettőezer-tizennégyes évjáratának mintaborait. Az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – által saját útját törő borászat hét, zömében a tállyai birtokközpont közelében található hektáron nevel szőlőt olyan dűlőkön, mint a Hetény, a Sípos vagy a Bártfai. A birtok kettőezer-tizenötös és ’tizenhatos száraz borainak kóstolása, valamint egy egyedi stílusban elkészített porcelántojásos száraz furmint bemutatkozásának ürügyén összegyűltünk egy gyors kóstolásra a belvárosi Costes Downtownban, melyről ezúton igyekszünk szubjektíven tudósítani négy kéz segítségével.

Etyek három fő szőlőfajtája a chardonnay, a sauvignon blanc és a pinot noir, és idén az Etyeki Kúria mindhárom fajta köré kanyarított egy kisebb vagy nagyobb rendezvényt. A 2010 óta minden évben megrendezett pinot noir-vertikális már hagyomány, a sauvignon blanc-nak a borterasz tavaszi tesztüzemével egybekötve szenteltek egy hétvégét, a ChardonnÉJ névre keresztelt nyári kóstoló alkalmából pedig idén már harmadjára töltötték meg az érdeklődők a pincészet épületei előtti utcácskákat.  

Sarkítási szándék helyett inkább az egyszerűség kedvéért merem személyes benyomásokra alapozva állítani, hogy magyarföldi sauvignon blanc-t hálásabb és szórakoztatóbb feladat úgymond inni, mintsem kóstolni. Legtöbbször ugyanis az van, hogy a technológiai precizitás oltárán feláldozódik az egyéniség, amely többnyire olyan borokat eredményez, amelyeket boldog-boldogtalan bárhol és bármikor döntene lefelé a nyárközepi forróságban, miközben mindezen előnyökhöz nem társul semmiféle egyéniség, karakter. Ez persze nem feltétlenül baj, sőt. Felesleges lenne mennyiségi értelemben túlbonyolítani, netán magyarosítani a fajtát, hiszen úgyis félcsepp lenne a nemzetközi sauvignon-tengerben, az pedig kevés a határtalan borpiacra történő kilépésre. A fajta ettől függetlenül beszél magyarul, közérthetően, ráadásul igény is mutatkozik rá a belföldi piacon, eszembe sem jutna tehát értetlenkedni ebben a tekintetben.

A pünkösdi több napos hegyaljai bortúra után június vége megint Mádon talált. Amikor Pelle László megkeresett, hogy szívesen megmutatná a pincét és a borokat, örömmel mondtam igent, mert az utóbbi évek során többszöri próbálkozásra sem sikerült időpontot egyeztetnünk, így újabb régóta tervezett látogatást pipálhattam ki. Nem is egyet, hanem rögtön kettőt, hiszen kézenfekvő volt, hogy a Pelle Pince borai felett bábáskodó Szarka Dénes saját borait is megkóstoljam. 
 

Egy sörözésekkel és hosszúra nyúlt sétákkal és éjszakákkal bőven megtűzdelt 4 napos csehországi kiruccanás után hazatérve, másnap munka után egy kiadós alvásra sokkal jobban vágytam, mint borkóstolóra. Nem túl gyakori viszont, hogy Homonna Attila, Magyarország "driving winemaker"-e szeánszot tartana Budapesten, úgyhogy aznap estére mégis erőt gyűjtöttem és kezdésre éppen be is estem a Carpe Diem küszöbén. 
Szerencsére nem kellett csalódnom, a borász is és a borok is "jól teljesítettek". Az aktuális évjárat mellett még vagy már nem forgalmi tételek is előkerültek, közben meghallgathattunk több vicces sztorit, emlékeket a nehéz kezdetekről, és néhány morzsát a mindig mozgásban lévő borász jelenlegi terveiről is.

Az erdőbényei új élmények mellett régi ismerősök meglátogatására is időt szakítottunk, egy családi borászat és egy nagybirtok képében. A Bott Pince és a Tokaj Oremus is rendszeresen szerepelnek a blog hasábjain, bemutatni aligha kell őket, de azért 1-2 újdonságról szó esik majd lentebb.  Ráadásul a friss borok mellett meglepetésként mindkét helyen előkerült egy vagy több régi tétel is.
 

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

Ez egy olyan kellemes, laza hangulatú rendezvény, hogy nem igazán volt kedvem írni róla, de Furmintfan nyomására és házi krónikás tradíciókat (2014, 2015, 2016) életben tartva összegereblyéztem néhány gondolatot a kóstolási jegyzeteinkkel. Négy évvel ezelőtt a Furmint Február kapcsán azt találtam írni, hogy:  

“A hárslevelű is megbízhatóan hozza az olyan csúcsélményeket, mint a legjobb furmintok. Csak hogy aláhúzzam az előző állításomat néhány név: Szepsy Király, Demeter Zoltán Szerelmi, Kikelet Váti, Nobilis Barakonyi és Gizella Szil-völgy.”

Ezt az állításomat azóta számtalanszor megerősítette számos ilyen-olyan vertikális, portfólió, évjárat és más kóstolási élmények is. A legjobb furmintok mellett csak nyujanszokban maradnak el (már ha elmaradnak) a legkiemelkedőbb hársak, és az árakat sem pumpálták olyan magasra a sokszor csak a kereskedők által látott, vagy látni vélt értékek. A főszereplők itt és most is lazán húztak egy olyan átlag minőséget, mint a szemközti épületben a nagytestvér reprezentánsai. Szinte minden kategóriában felbukkantak szép darabok, a Hilltop házasított bestbuy gyanús Ihlet cuvee-jével kezdve, a jól iható, tartalmas sauvignon blanc stílusú italokon át, az igazán csúcsborokig mint a '15-ös Váti vagy a '16-os Royal Tokaji Betsek.

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer idén februárban egy remek Bott Pince furmint-kóstoló, amin ott is voltam, meg nem is, mindenesetre megemlékezni nem állt módomban róla. Amikor ugyanis meghirdették a kóstoló időpontját, én már egy bő 15 fős csoport részeként elígérkeztem Szentesi Józsefhez aznap estére és nem szívesen mondtam volna le a budaörsi látogatást. Bodóékkal azt a köztes megoldást találtuk ki, hogy korábban odamegyek a kóstoló helyszínére, segítek nekik kinyitni és megvizsgálni a kóstolóra szánt palackokat, így végül a borokról sem maradok le és "munka" közben beszélgethetünk is egy kicsit. A remek formát mutató borokat valóban végig is kóstoltam, de arra kevés volt az idő, hogy blogposzthoz méltó jegyzetek készüljenek, így sajnos borrajongós bejegyzés nem született a kóstolóról. Cserébe ajánlom az érdeklődők figyelmébe sweetsole írását, ha esetleg még olvasták volna.
Megfogadtam, hogy azért egy régebbi Bott-borral majd pótolom valamelyest a mulasztást, de végül nyárig kellett várni rá, hogy eleget tegyek a magamnak tett ígéretnek. Ha már lúd, legyen kövér, egy júniusi erdőbényei kirándulás tökéletes felvezetésének tűnt egy, a környékbeli dűlőkről palackozott furmint, amire már egyébként is régóta fenem a fogom. Amikor pár évvel ezelőtt a Bott Exczellencziás 2007 előjegyzését meghirdették, sikeresen lemaradtam róla, de rá néhány hónapra sikerült kiimádkoznom az utolsó magnum palackok egyikét Bodóéktól. Ezt a palackot szántam áldozati báránynak és most majd' 10 évesen be is teljesítette végső sorsát az Exczellencziás.

A szokásosnál később indultak el idén a hegyaljai túrák, ha a már hagyományosnak tekinthető februári bodrogkeresztúri-bodrogkisfaludi farsangon tett villámlátogatásomat nem számítjuk, ahol pincelátogatásra most nem is került sor. Június első napjaiban viszont végre több napot is a borvidéken töltöttem, Legyesbényétől Erdőbényéig több települést is érintve. Jártam régi ismerősöknél és meglátogattam olyan pincéket is, ahol korábban még nem jártam.
A 2016-os tételek szép lassan palackba kerülnek, volt, ahol már az üvegbe zárt borokat kóstoltam, máshol a 2016-os borok még hordóban vagy tartályban várják a palackozást. A szépen induló évjáratba a kora őszi esők hoztak kellemetlen és nem várt fordulatot, sokat kellett válogatni a szőlőt, hogy csak egészséges szemek kerüljenek a présbe. A borok a jelenlegi formájuk alapján szikárabbak, mint a 2015-ös évből, feszesebb savakkal, vékonyabb testtel. A 2015-ös borok áradó gyümölcsössége helyett hűvösebb karakter, inkább citrusokban bővelkedő aromakészlet jellemzi őket. Valószínűleg érdemes lesz egy kicsit várni a fogyasztásukkal, hogy belakják a palackot és a savak egy kicsit szelídüljenek.

A beszámolók sorozatát az első két állomással, a legyesbényei pionír Montium-mal és a tokaji Gizella Pincével kezdem. 

Nincs könnyű dolga az egyszeri borfogyasztónak, ha a pinot noir az egyik kedvenc fajtája. A kékszőlők királynője ugyanis ritka kényes jószág, s nehezen mutatja magát meg tökéletes szépségében, amikor pedig igen, azért gyakran borsos árat kell kicsengetni. Itthon számos borvidékünkön próbálkoznak a fajtával - még Tokaj sem kivétel - de az eredmények eddig minimum felemásak, a "pannon pinot" nem feltétlenül egy sikertörténet, legalábbis azoknak, akik a burgundi pinot-k magyar testvéreire vágynak. Persze a pinor noir-nak is sok arca van, mást mutat Burgundiában, mást mutat Új-Zélandon belül Central Otago-ban vagy Marlborough-ban, mást mutat az USA-ban Oregon-ban vagy California egyes területein, Ausztráliaban Yarra Valley-ben vagy Tasmaniában, vagy éppen nálunk Etyeken és Villányban, így talán mindenki megtalálja a saját kedvére való interpretációját a fajtának.

(A fotót innen metszettem)

A lenti (két) sorban igazából nincs semmi különös, összegyűlt egy csokorra való 2013-as pinot noir otthon, két komplett tematikus sort is kitéve. Végül a borok nem mind együtt, két teljes sorban, hanem többnyire kettesével-hármasával kerültek kibontásra, de úgy gondoltam, hogy egy ilyen dupla soros mini egyvelegben a legkézenfekvőbb megírni a tapasztalataimat.

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

Mindig speciális dolog, amikor nem frissen összevásárolt borokból tartok kóstolót, hanem olyan tételek kerülnek terítékre, melyek személyesebbek. A most következő borok zöme meghatározó élmény volt fiatalon, az utolsó palackokat több tétel esetén is immár hosszú évek óta tárolgatom, dédelgetem, hogy majd csak egyszer.

A téma tehát komolyabb édesek. Általában tokajiak, olyanok, melyek egykoron kivágták a biztosítékot, de persze kapnak külföldi vetélytársakat is. Egységesen 2007-es borokról lesz szó, így napjainkat akár ki is lehet nevezni a fent említett "majd egyszernek" hiszen idén szép kerek 10 évesek. Aszúkat nem raktam a sorba. Mivel szerettem volna, hogy az említett külföldi kontextus technológia és stílus terén is lehetőleg passzoljon a hazaiak közé, így főbor-szamorodni-csúcs late harvest cuvée tengelyen mozogtam.

Vakon kóstoltunk. A puszta kóstolási jegyzeteken túl itt most nem háttérinfókat igyekszem megosztani, inkább pár szóban felidézni az adott borral való élményimet.