„Klasszikusan disznósonkából készül a húsvéti sonka – mondta a Húsipari Kutatóintézet főmunkatársa. Nagy Sándorné hozzátette: annál olcsóbb, minél több benne a páclé, ugyanakkor ez az élvezetén nem változtat.” (InfoRádió, 2012. április 5.)

No, nálam ezzel a felütéssel kezdődtek meg a Húsvéti Ünnepek. Nem rossz, gondoltam, végül is hiába a sok száz év hagyománya, hiába a millió ős erőfeszítése, mikor páclével is jól lehet lakni. És még fizetni is kell érte. Kísértetiesen emlékeztet ez arra, hogy mennyi szőlész és borász gondolja még ma is, hogy a terméskorlátozás a „pesti firkászok” agyament baromsága. A gyomirtó, a műtrágya, a tápsó, az olasz mustsűrítmény és a műtannin alkotják azt a páclét, ami az egész végterméket összetartja. Persze, az élvezeti értéket semmi sem befolyásolhatja. Próbáltam Húsvétkor inkább nem gondolni erre, és felsőbbrendű önbizalommal rántottam elő pár megbízhatónak gondolt palackot. Ha bölcsen pislantottam volna a biodinamikus naptárra, tudhattam volna, hogy az Ünnepi hétvégén nem a földi hívságoknak, hanem a gyökereknek áll a zászló.

Ugyan uncsi lehet az ismétlés, de erről a borról egyszerűen nekem is írnom kell. Hogy miért? Csak. Mert megérdemli. Amikor ezt a palackot Octopus-szal és Szomjas Gödénnyel kidugóztuk, belém hasított a felismerés, hogy erről a borvidékről sokkal többet akarok tudni. A kicsi, de annál speciálisabb Heathcote még a kenguru-borokkal baráti kapcsolatot ápoló hazai fogyasztók előtt is alig ismert. A nehéz beszerezhetőség ellenére érdemes próbálkozni, hiszen Ausztráliában a legjobb shiraz termőhelyek között tartják számon a területet. A nemzetközi borvilágban egyre divatosabb hűvös-klímás borvidékek sorát gyarapító Heathcote az újvilági sztereotípiák ellenében egy másik iskolát képvisel.

Ezen a blogon viszonylag kevés újvilági bort kóstolunk. Ha mégis, akkor főként az alap-közép tételek azok, amelyeket mostohán ignorálunk. Én személy szerint nem vagyok szűz, szoktam ilyen borokat iszogatni és a helyzet az, hogy simán tudom élvezni is őket. Égi jel vagy fatális tévedés, nem tudhatom. Kis hiánypótlásként néhány jól és kevésbé jól árazott újvilági klasszikust kóstoltam meg.

Lehet csak én voltam béna, de nem találtam pontos információt a birtokról (pl. méret, termeléstechnológia), annak honlapján sem. Igaz pár percnél többet nem áldoztam rá. Amit ki bírtam hámozni, hogy California több vidékén is termesztenek szőlőt és hogy a számos borcsalád közül a diamond sorozat a felsőkategóriások közül való. Ára nem volt vészes, 16 dollárért vettem. Annyit ért is. Sötét rubinszín. Közepesnél intenzívebb, tiszta, folyamatosan gazdagodó illat, feketebogyósok (fekete áfonya, szeder), édesfűszerek, vanília leginkább. Közepesen testes korty, gazdag gyümölcsösséggel, finom fűszerekkel és szép, ugyanakkor erőteljes hordós aromákkal (vanília, pörkölés). Savai szépen érettek, kellően dinamizálják a bort. Nem kifejezetten cizelláltak, de abszolút élmentesek és jól passzolnak a többi alkotóelemhez. Jelentős mennyiségű, érett, bársonyos tanninjai vannak, egy kicsit szárítanak sajnos. Közepesen hosszú, gyümölcsös-hordófűszeres befejezés. Szép, becsúszik a 6 pontosok közé.   

A kóstolót az Ausztráliában tevékenykedő és élő boros szakember Halász Attila szervezte. A tematika az volt, hogy Európában nem elérhető, értékes és egyedi ausztrál shirazokból rakott össze egy rendkívüli sort, mely ki lett egészítve egy rhone-vidéki komoly syrah-val és kettő Kaló-féle shirazzal.

Aki olvassa ezt a blogot, sejtheti, hogy masszívan fehérboros vagyok. Még ha vöröset iszom akkor sem a "nagyágyú" tannintól duzzadó borok képezik érdeklődésemet. A sor mindenképp nagyon egyedinek és megismételhetetlennek tűnt, így végűl asztalom-nem asztalom, csak győzőtt a kíváncsiság.

Mivel én egész egyszerűen nem ezeket stílusú tételeket szeretem fogyasztani, az értékeléseim sem valószínű , hogy helytállóak, de igyekeztem félretenni minden ilyen érzelmemet, és a tőlem telhető lehető legszélesebbre tárni a tannin-tolernacia ajtaját:)

A sor pazar volt, köszönet a szervezőknek.