Néhány hónappal ezelőtt már írtam hasonló témában egy posztot, ezúttal az volt a minikóstoló érdekessége, hogy két érett bor is bekerült a sorba, amelyeket megbízható forrásból, jóval a polci áraik alatt sikerült beszerezni. Ez amúgy nem mellékes dolog a sokszor méregdrágán mért bordeaux-iak esetében. Az alábbi három bort kóstoltam, a két idősebb 6 órát szellőzött mielőtt pohárba került:  

Hosszabb ideje készülődtem már philadelphia-i és new york-i borbarátaimnak magyar vörösborokat mutatni. Újdonságot nem mondok vele, hogy nehezebb dolgom volt a borok kiválasztásánál, mint tavaly a fehérek esetében. A koncepcióm az volt, hogy próbálok néhány magyar fajtából készülő tétel mellett a nemzetközi fajtákra is koncentrálni, hiszen a legkomolyabb magyar vörösek zöme jelenleg alighanem azokból készül. Még egy dolgot tartottam nagyon fontosnak: olyan tételeket igyekeztem kiválogatni, amelyeknél nem kellett azzal mentegetőznöm, hogy most ugyan nem az igazi a bor, de majd 3-5-10 év múlva milyen jó lesz (vagy lenne, ha el nem fogyna). Minden bor pihent legalább egy hónapot mielőtt felbontottam, és az első kivételével 4 órát szellőztek, igaz csak palackban. Ismét el kell hogy mondjam, hogy bizonyára maradtak ki remek magyar termelők pompás borai, de azok közül remélhetőleg következő alkalommal több is sorra kerül. Ezúttal ezeket a borokat kóstoltuk:

A Disznókő vörösboráról, az Incognitoról szóló írásunkra érkezett kommentek alapján tudatosult bennem, hogy nagyon sokan még csak nem is hallottak arról, hogy ez a patinás tokaji birtok kékszőlővel rendelkezik és még forgalomba is hozza a belőle készített borokat. Közben arra is rájöttem, hogy hiába találkoztam már a bor több évjáratával, magam sem tudok sokkal többet olvasóinknál. A sokszor túl beszédes és összezavaró internetes források ezúttal mélyen hallgatnak. Az Incognito tehát – nagyon is tisztességes bor lévén – ismeretlenül kényezteti az őt felkutató fogyasztókat. Hogy többet megtudjunk a titokról, Mészáros Lászlót, a Disznókő birtokigazgatóját kérdeztük.

Szeretnivaló illat, szilva, kékszőlő, szegfűszeg. Közepes test, tiszta, nagyon primer gyümölcsélmény. Mondhatnánk, hogy pofonegyszerű, üdítőitalos, merthogy olyan magától értetődően finom és annyira könnyen csúszik, de azért ha megfigyeljük a megszokott újbor-kategórián jócskán túlmutat a gyümölcs koncentrációja, a korty hossza is eléri a közepest. Kellemesen fanyar utóíz, a nem elhanyagolható mennyiségű fiatal tannin emlékével.  Megvan 5 pont. Ajánlott!

Az alapozás és szőlő után térjünk át a pincére. Ráspi talán legjobban ismert oldala a borkészítés, hiszen úton-útfélen találkozhatunk a természetességet és beavatkozás-nélküliséget hangsúlyozó filozófiájával. Az erőteljes terméskorlátozással megtermelt alapanyag erjesztése vadélesztővel történik, a fehérek hordóban, a vörösek nyílt kádon erjednek. A pincében jelenleg kb. 120 hordó három évjárat borát rejti. A hordók zöme 225 literes, nagyrészt francia fából, kisebb részben amerikai tölgyből készültek. Ráspi elmondása szerint – a jelenlegi helyzet ellenére – egyértelműen az 500 literes hordó a jövő útja. Az éves termelés 30.000 palack körül alakul.

Franz Weninger és Jandl Kálmán meglátogatása után Ráspinál búcsúztattam a Soproni Borvidéket. Nem számítottam el magam, hisz Ráspinál csak az csalódik, aki nem tudja, mit keressen errefelé. Ha azonban nyitott receptorokkal érkezünk Fertőrákos gasztro-remetéjéhez, olyan multidimenzionális élményben lehet részünk, amelyhez hasonlót nemhogy a szomszédságban, de egészen az üveghegyekig sem találunk. Talán itt készítik a világ legjobb ételeit? Valószínűleg nem. Talán innen kerülnek ki a világ legjobb borai? Valószínűleg nem. És mégis, Ráspinál járni egyszerre jelent klasszis ételeket, kiváló borokat, feltöltődést kínáló eszmecseréket és nem várt meglepetéseket. Ez pedig így együtt egészen más, mint enni-inni valamit egy jó kis vidéki étteremben.

Elsőre talán kicsit szedett-vedettnek ható kóstolót tartottunk. Úgy kezdődött, hogy egyik kedves állandó résztvevőnknek sikerült jónak mondott moldáv vöröseket szereznie, felajánlotta, hogy kóstoljuk meg őket, én meg felajánlottam, hogy teremtek köréjük kontextust. :) Lényegében annyi lett a koncepció, hogy bordói fajták legyenek vegyesen, akár önmagukban, akár házasítások formájában, és így első nekifutásra ne legyen a sorban 2009-esnél idősebb bor. Stílus, származási hely, ár tekintetében nem volt megkötés.

A legelső bort belövőnek hoztam, a többi tételt vakon kóstoltuk. A sor nagy részét másnap újra tudtam kóstolni, volt, hogy kicsit másmilyenek voltak akkor a tapasztalataim, ha így volt igyekeztem ezt jelezni a leírásoknál.

A sors úgy hozta, tavaly nyáron eltölthettem egy kis időt Andalúziában, immár másodszor. Amikor első alkalommal jártam Dél-Spanyolország e kietlen, ámde mégis vérbő táján, csak a jerez-i borokra fókuszáltam. Fantasztikus, magas fallal körülvett univerzum ez, rendre visszahull, ki könnyűnek találtatik. Minő tragédia. Ha már újrázás, gondoltam, ne álljunk meg az alkoholtól roskadozó solerák árnyékában. Pedig „csöndes” bort keresvén, nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ e forró szeglete lekvárra van kalibrálva. Ha Andalúziában mégis valami komolyabbra vágynánk, a homokos tengerpartoktól kissé távolabb kell keresgélnünk. A délnyugati hegyormok és vastag felhők szorításába ékelődő történelmi városka, Ronda, sok szempontból Dél-Spanyolország helyi maximuma. Nevének ellentmondó szépsége, fantasztikus fekvése és gazdag történelme közül bármelyikért érdemes meglátogatni. A modern bikaviadal ősforrásaként számon tartott Rondában azonban nem csupán bikák vére folyik olykor, de a környék szőlei szokatlanul jó vörös és fehér borokkal is kecsegtetnek. Ez eddig amolyan hétköznapi eset volna csak, de mi sem szokatlanabb Martin Kieninger kékfrankossal és zweigelttel dolgozó pincécskéjénél. Kárpát-medencei reflexiók következnek Andalúziából.

A Balfon tett kitérő után Fertőrákost vettem célba. Itt a soproni borvidék szeniorjához, Jandl Kálmánhoz jelentkeztem be. Az aprócska családi pincészetről relatíve keveset lehet tudni, van egy szűkszavú honlap, pár internetes tudósítás vagy rövidke videó interjú, de semmi egyéb. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a Jandl borokba nehéz csak úgy véletlenül belefutni, még borszaküzletben sem nagyon találkozni velük. Jómagam is igen keveset kóstoltam ettől a pincétől, de egy vak randevúm a Kohlenberg Shiraz 2007-el nagyon meglepett. Egy nemzetközi syrah sorból emelkedett ki ez a remekbe szabott fajta-interpretáció. Végül is ez ültette el bennem, hogy a Jandl Pincéhez egyszer el kell látogatnom.

A Terroir Club Karácsony közeledtével ezúttal is szervezett egy remek kis exkluzív sort. Nem tudom, hogy mi volt a sor összeállításának pontos koncepciója, de alapvetően arról szólt, hogy megnéztünk néhány teljesen különböző stílusú, régebbi évjáratokból származó többnyire prémium kategóriás tételt. 

Az átlagos szint ismét igen magasan volt, miközben az eltérő stílusban megvalósuló klasszisok igazán színessé tették az estét. Köszönet érte, én nagyon jól éreztem magam!

Ezzel a borral legutóbb a Palack által celebrált „Hetedhét csúcsmerlot” kóstolón találkoztam. Akkor a Gazda hozta magával, mondván, egészen jó kis bor ez, nézzük meg a magyar csúcstámadók között. Mivel a pince félrerakott készlete akkortájt valahol elkeveredett, Szentesi József is úgy kért valakitől egy palackkal. Úgy tűnik, hiába volt az erőfeszítés, mert kisebb csalódást keltett. Nem volt különösebb hibája, nem volt oxidált, nem volt dugós, de valami mégis félremászott a palackban. Azt hiszem asztaltársaságunk átlag 6 pontra tette, de Jóska szerint csak nem akartuk vérig sérteni, ő ugyanis még ennyire sem értékelte. Időközben a pince félhomályából előkerült a rejtett készlet és hát Szentesi József ellenőrzésképpen bontott egy palackkal. Vajon tényleg rossz irányba halad ez az éppen 5 éves merlot?

Rioja és Ribera del Duero után következzen egy kis ízelítő Priorat boraiból. A borvidék általános jellemzőiről például itt és itt juthatunk információhoz, bejegyzésemben a kóstolt tételekre koncentrálok. Nem volt pofonegyszerű még öt bort sem összeszedni a piciny vidékről, de azért sikerült. Nagyon szép borokat kóstoltunk, és akárcsak az eddigi tesztek alkalmával, ezúttal is sikerült kiemelkedő tételbe is belefutni, amely pontosan megmutatta miért lehet Prioratot szeretni:  

A Szentesi Pince készülőben levő fehér borait bemutató poszt után most rátérek a 2012-es vörösökre. A teljes felhozatalt eddig két ízben kóstoltuk meg, most a november 4-i jegyzeteim következnek. A nagyrészt ismert fehérszőlők boraival összehasonlítva a vörösök között igencsak sok, számomra teljesen ismeretlen fajtából készült bor idén. Pont ezért megy élményszámba ezek ízlelgetése, a jövőbeli potenciáljuk méregetése. Úgy tűnik, hogy a fajták egy része könnyeden tréfás, de egyedi és izgalmas bort fog adni. Ezek valószínűleg nem, vagy csak korlátozottan lesznek alkalmasak palackos érlelésre. Természetesen nekik is megvan a saját szerepe, leírni semmiképpen sem kell őket. A fajták egy másik része viszont igencsak komoly potenciállal kecsegtet. Persze bebizonyosodhat még ezek ellenkezője is, de a jövő zálogát is rejthetik. És nem csak a Szentesi Pince számára. Pont ez izgalmas az egészben.

Az a helyzet, hogy beálltam szüretelni. Nem amolyan hirtelen jött ötlet volt ez, inkább évek óta terveztem már közelebb kerülni borhoz-szőlőhöz. Emlékszem még, ahogy apámmal a két sor otellót pancsoltuk: zúztuk-daráltuk, cukroztuk, erjesztettük és préseltük. Ugyan nem úri fogalmak szerint, de nálunk valódi garázsbor készült. Kellemes visszaemlékezni a darálóra, a házilag barkácsolt présre és az üvegballonok fölött eltöltött időre. A bor íze már nemigen rémlik – gyerekként talán bele-belenyalhattam –, de a ballonok köré szférát vonó muslicák emléke még mindig az orromban döngicsél.

Bordeaux, Haut-Médoc. Ismert termelő, érdekes módon nem rendelkezik Cru Classé besorolással, mégis úgy tartják, hogy jó néhány osztályozott birtokot maga mögé utasít presztízsben, nagyjából egy harmadik vonal-beli szintet képvisel.  Mindenképp egy állandó tipp azoknak, akik megfizethető áron egy tipikus, megbízhatóan jó minőségű bordóira vágynak.  55% Cabernet Sauvignon, 40% Merlot, 5% Cabernet Franc, 30 év körüli tőkékről, egy kiemelkedően jó évjáratból.

Enyhén aszalódott fekete ribizli, finom dohány, pörkölt kávé, keserűcsokoládé, némi bőrös animalitás, pici gyógynövényes fűszeresség. Érdemes időt adni neki,  egyre komplexebbnek tűnik. Közepesen telt korty. Arányosan telt, de semmiképp nem lehengerlő koncentrációjú ízek, kortalan gyümölcsökkel, szép, nem tolakodó hordóval, kezdődő tercier hangulattal. Jelentős, de azért bőven emészthető mennyiségű, kemény tartást adó, de sima és elég jól integrált a tannin. A savak is szilárdak, jól beépült részei a kortynak, elsőre lehetnének talán cizelláltabbak, vissza-vissza kóstolva már nem volt hiányérzetem. A kortyközép arányosan kitöltött, nem nyújt újabb és újabb rétegeket,  mély denzitásokat, a lecsengés közepesnél valamivel hosszabb. Az egyensúly kifogástalan, akárcsak az alkotók egysége, ami tulajdonképpen a leginkább felelős azért, hogy egy 6 pontos gazdagságú bor mégis becsúszik a szűk 7 pontosok táborába. (89-90) Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy ez akármilyen sorban így lenne.

Kicsit az ideálisnál hidegebben kezdtük kóstolni, ennek megfelelően nem is mutatott túl sokat. Visszafogott gyümölcsösség, kávés-vaníliás fajelenlét. Melegedve egyre szebb, a sötét bogyós gyümölcsök egyre mélyebbnek, koncentráltabbnak tűnnek, érettek, de egyáltalán nem lekvárosak, olyan nagyborosak. A fűszeresség is komolyabb, inkább izgalmasabb szerecsendiósabb-fahéjasabb irányba fordul. Szájban közepesnél teltebb a korty, abszolút jó arányokkal. Az illathoz hasonlóan az ízek is egyre teltebbnek tűnnek az ideális hőmérséklet közeledtével, szép gyümölcs, szép hordó, jól megférnek együtt. Érett, viszonylag finomszemcsés a tannin, a sima felszín mellett is szilárdak. Még nem tökéletesen integráltak, de minden esélyük megvan erre.  A savak szintén érettek, feszesek, lefutásuk mutat némi játékosságot. A kortyközépre lassan csökkennek az intenzitások, nem kap új erőre a tétel, nem villant nagy denzitásokat, de az anyag kitölti arányosan a szerkezetet, semmiféle hiányérzetünk nem marad vissza, közepesnél valamivel hosszabb lecsengés. Jó volt. Semmiből nem nyújtott ugyan emlékezeteset, annyira kifejezőnek se éreztem, de minden alkotója mégis igényes, volt benne elegancia. Minél több időt töltöttem vele annál erősebbnek tűnt a 6 pont.

A Tenuta Argentiera pincészet bemutatkozó borkóstolójára kaptam a minap meghívást. A meghívón szereplő Vinopolis őszintén meglepetett, hiszen a tavaly év végén nagy elánnal elinduló vállalkozás 2012 januárjában – botrányos körülmények között – kénytelen volt be is zárni. A borbártól a borszaküzleten keresztül a WSET iskoláig mindent kínáló Vinopolis úgy tűnik, újra bontogatja szárnyait és máshol, picit máshogy, de ugyanazzal a koncepcióval újra megnyit. Akit a részletek érdekelnek, a Borászportálon olvashat egy friss interjút Szente Zsolttal, a Vinopolis tulajdonosával. A cég nagykereskedelmi engedéllyel is rendelkezik, így egy sor külföldi pincészet borait tervezik importálni. A pincészetek hazai bemutatkozásának sorát a toszkán Bolgheriben található, igen jó nevű Tenuta Argentiera nyitotta meg. A birtok képviseletében Stefano Bernabei érkezett, hogy Bolgheriről és az Argentiera-ról meséljen nekünk.

Ismét eljött a Szegedi borfesztivál. Valamiért mindig nagyon várni szoktam az eseményt, annak ellenére, hogy a kiállítók listája majdnem állandó évről évre, és egy hardcore borrajongó számára a "lefedettség" mindenképp lehetne teljesebb. Persze lehet válogatni így is.

Első nap csak az esti órákban sikerült kijutni, amikor is már tömeg és hangzavar fogadott, de sebaj, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a "munkába". :)

Íme az első napi jegyzeteim, zömmel írtam pontbenyomásokat is.

A fene gondolta volna, hogy nagy csinnadrattával elmegyek a VinCE-re és a legérdekesebb, legütősebb borokat nem holmi külföldi szakértő vezette mesterkurzuson, hanem az egyik kiállító standján fogom megtalálni, egyetlen picike kis asztalon. Aki hallgatott önnön mézlopója finom jelzéseire, biztosan képtelen volt remegés nélkül elhaladni a WineAge standja mellett. Részemről is nagy hiba lett volna elhalasztani azokat a borokat, amelyeket nemhogy hétfő este nem bontogatok a paprikás krumplihoz, de egy sokszemélyes, exkluzív kóstolót is bajosan volna kedve bármely borbuzinak megfizetni. Természetesen a kóstolás „fesztiváli” körülmények között történt, de talán óriásit nem tévedhettem. Persze, nagyon jó volna megnézni ezeket a borokat otthon, fehér falak között is, de ilyen tömegű szipkázásért cserébe az ember elvisel némi kellemetlenséget. Hogy mind elolvassátok, a kóstolási jegyzeteket két részletben fogom szerepeltetni.

Szentesi József egy baráti kóstolóra hívott meg, hogy egy kellemes kis társasággal megnézzük miként fejlődnek a korábbi évjáratok palackba zárt tételei. Természetesen a Gazda bepillantást engedett a kiváló 2011-es évjárat alakulgató boraiba is, így a lehető legteljesebb képet kaphattuk a Szentesi Pince szerteágazó és határokat újrarajzoló tevékenységéről. A velencei Nadap, továbbá Etyek és Mór környékén lévő területeken szigorú terméskorlátozás mellett, főként régi magyar fajták fáradoznak azon, hogy a bennük rejlő potenciál (ismét) napvilágra kerülhessen. A borkészítés a lehető legtermészetesebb, az erjedés spontán, a kénhasználat minimális. A sallangoktól mentes és tiszta borkészítési eljárás különösképpen alkalmas arra, hogy az elmúlt időszakban a kihalás szélére sodort régi fajták legszebb arcát megmutassa.

Ismerős, mikor néhány kellemes vecsernyéléshez vásárolt palack csak úgy megragad a készletben és sakkban tartja a borhűtőt vagy már eszeveszettül kanyarodik fel a pince falára? Teszegetjük ide, rakogatjuk oda és egyszerűen nem kerekedik alkalom a felbontásukhoz. Előbb-utóbb tartani lehet attól, hogy a vendégek már megsértődnének érte, a haveri kóstolótársaság érdeklődési „görbéjét” meg szimplán alulról súrolják. Pár kedves barátom találta magát ebben a felettébb kellemetlen helyzetben és gondolták összerántanak egy könnyed, gyermeki várakozásoktól mentes szeánszot. Közelebbi tematika nincs, csak szertelen csapongás térben és időben. A határokat ezúttal a borkészletező kispajtásokat markában tartó láthatatlan erő, a félelem rajzolta fel.

Emlékszem még régmúlt időkre, amikor még a magyar borízlést abszolút markukban tartották a bordeaux-i fajtákra épített házasítások. Akkor és ott azt gondoltuk, hogy ez az, amiben a legnagyobbat durrantjuk és talán világszinten is labdába tudunk rúgni. Azóta azonban rettentő sok bor szaladt le torkainkon, az elsőként ébredő Villány után lassanként szólni kezdtek hozzánk addig csak „egyéb” kategóriába sorolt borvidékeink. Az elmúlt évtized olyan termelő-, terület- és fajta-választékot hozott, amely jelentősen megbolygatta és átalakította fogyasztói preferenciáinkat. Van ki Tokajra, van ki Balatonra, Somlóra, Egerre vagy Sopronra esküszik, tényleg lehet miből válogatni. Talán a régi fény megkopott, de a cabernet-re és merlot-ra alapozott házasítások még mindig egy jelentős részt hasítanak ki a hazai borpiacból. Kis baráti társaságunk egy rögtönzött vakkóstolón próbálta felmérni, hogy miként csillognak 2007 és 2008 délvidéki borai.

Nem oly régen két déli liebling is keresztezte az utamat. Egyik Villány, másik Szekszárd, egyik franc, másik merlot. A bordeaux-i fajtákon kívül a közös bennük, hogy mindkettőt profin és jó ízléssel készítették el, nagyon tetszettek. Vágyom azt a fajta jó ihatóságot és ésszerű eleganciát, amelyet ezekben a borokban megtaláltam. Ha ez még jó árazással is társul, esetleg kedves vacsoravendégek által kerülnek a borok az asztalra, akkor még nagyobb elégedettségre lehet kilátás.