A múltkori téves kör után végül megjelentem a Balatonfüredi Borhetek nyitányán. Ismét csak megijesztettek, tulajdonképpen hivatalosan csak holnap kezdődik, ma még csak kipakolnak. De jó, mondom, hogy 13-ikát írtak kezdésnek. Azért nem fordultam sarkon, mert néhány bodénál már kinyitottak, sőt ahogy haladtunk előre az estével, szerencsére majdnem mindenütt.

Forrás: www.balatonfured.info.hu

Zömmel számomra teljesen ismeretlen pincék szortimentjébe kóstoltam bele szúrópróba-szerűen, legtöbbjük a 2015-ben alakult Rizling Generáció tagjai. A kóstolt borok átlagos szintjét nem éreztem túl magasnak, de azért volt ami tetszett.

Nem túl olvasmányos poszt következik, lényegében az ott papírra vetett krix-kraxokat gépeltem csak be.

Pillanatnyilag épp a Balatonon tartózkodunk családilag. Péntek estére kikönyörögtem, hogy bemehessek pár órára a Füredi Borhetekre plusz még fuvart is kapjak. Megkaptam.  Aztán a Tagore sétányon akárhogy kerestem nem sok nyoma volt borfesztnek. Némi kérdezősködés után pofáraesés, sajnos benéztem a dátumot, illetve azon a bizonyos honlapon, amelyen én néztem három nappal korábbi dátum volt írva kezdő időpontnak.

Sebaj, valahogy igyekeztem hasznosan eltölteni a hirtelen nyakamba szakadt szabadidőt, így benéztem a néhány perces sétára található Figula Borbárba.

A kép a borászat honlapjáról származik. 

Végignéztem a borlapot, jó széles portfólió, adott az esély, hogy annyit igyak csak itt, mintha eredeti tervek szerint a borfeszten csámborognék.:) Külön örültem, hogy végre lehetőségem nyílik lekóstolni a Bortársaságnál teljes terjedelmében csak válogatás formájában elérhető 6 féle dűlős olaszrizlinget. Gondoltam erről még úgyse írt senki, akár jegyzetelhetek is. Aztán persze másnap a blogon lecsekkolva láttam, hogy a debütálásról cirka fél évet lecsúsztam, örök tanulság, amiről furmintfan nem írt még, az nincs is. :) Nem baj, legalább ismét megspórolhatom a háttérinfók összbogarászását, link ide, én pedig maradhatok szokás szerint a puszta és sivár kóstolási jegyzeteknél. :)

Már szinte közhelyesen köztudomású tény, hogy 2014 nem lesz a legendás magyar vörösborok évjárata. Egy kezemen meg tudom számolni, hány szép hazai vöröset kóstoltam ebből az évből, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek egyik oka saját jellemhibám, nevezetesen az óvatosság is lehet. Mindenesetre innen szép nyerni, ahogy mondani szokás, és a 2014-es Heimann Birtokbornak ez sikerült is. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy itt sem a vakmerő kísérletezőkedv vitt rá végül a vásárlására, hanem rszabi ajánlása.

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

Amikor május közepén egy családi ünnepen kortyolgattuk a lenti Konyári-borokat, még nem tudhattam, hogy egy időközben bekövetkező szomorú esemény vet árnyékot ennek a posztnak a megjelenésére. Ahogy mi is megemlékeztünk róla, a Konyári Pince alapítója és az Ikon Borászat megálmodója, Konyári János sajnos május végén hosszan tartó betegség után elhunyt. Csak annyival vigasztalódhatunk, hogy a Konyári Pince Konyári Dánielnél jó kezekben lesz, hiszen egy ideje már az ő szakmai irányítása mellett készülnek a borok. 
 

A Kóstolom csapata exkluzív Villa Tolnay kóstolóra invitált április végére a Kossuth téri Bortársaság kóstolótermébe, különleges tételeket is ígérve. A Csobáncon székelő pincészet a friss évjáratok borai mellett rendszeresen előránt remek formában lévő korosabb borokat is a pincéből, de így is akadt bőven meglepetés az időben és a fajták között egyaránt össze-vissza cikázó kóstolósorban. Nagy László társtulajdonos és birtokigazgató közben mesélt múltról, jelenről, jövőről, úgyhogy először vegyük át az alapokat a birtokról, azután lássuk a borokat!

Sok bevezetőt nincs mit írni. Összejött néhány témába vágó borocska, majd miután kipattant a fejemből a kóstoló gondolata még szereztünk hozzá néhányat, hogy sor legyen.

A tematika tehát épp annyi, mint a címben szerepel, évjárat-megkötés nincs, 2009-től egészen 2015-ig találni fogunk borokat.  Annyit próbáltam még megtenni, hogy nagyjából azonos polcról válogattam, kb. 25-35 Euro környékéről több-kevesebb sikerrel.

Vakon kóstoltunk:

A dűlőfaggatások, a csúcsok ostromlása, az újdonságok keresése mellett kellenek biztos pontok a borivó életében, olyan borok, amelyek jó áron stabil minőséget produkálnak és megbízható társak a mindennapokra. A 2000 forintos lélektani határ alatt (is) azonban sokszor ingoványos a talaj, méretes pofonokba éppúgy bele lehet futni, mint kellemes meglepetésekbe. Nos, a balatonfőkajári Feind Borház 2015-ös Shiraz-Merlot-ja az utóbbiak közé tartozik. Széles körben elérhető, nagy mennyiségben készül, csavarzáras, jól árazott, ráadásul akciózni is szokták, mi kell még?

A kissé szeszélyes áprilisi időjárás húsvét hétvégéjén is elég mozgalmasan alakult, mindenesetre a frissen munkaszüneti nappá nyilvánított nagypéntek még pont ideálisnak tűnt arra, hogy tegyek egy villámlátogatást a Balaton északi partján. A szezon lassacskán beindul, egyre többen látogatnak a tóparti településekre, miközben a pincészetek a "standard" vendéglátáson túl különböző programokkal is igyekeznek csábítani a nagyérdeműt. Én azonban most csak egy hirtelen jött ötlettől vezérelve jöttem, borokat kóstolgatni és a kilátásban gyönyörködni. Az említett szempontokat szem előtt tartva a Petrányi Pincénél töltöttem a délelőttöt, majd délután Paloznakon, a Homola Borteraszon folytattam a tájba révedést és borozgatást, és gyorsan el is röppent a nap. Lássuk, milyen borokkal telt a balatoni kiruccanás.

Tar Ferenc március végi FineWines kóstolója Új-Zélandot tűzte zászlajára két kiváló "kiwi" borászat tételeivel a rivaldafényben. A Mills Reef és a Felton Road borait már üdvözölhettük néhányszor a blog hasábjain, azonban egész estét betöltő borestek főszereplői eddig még nem voltak. A két pincészet - egyúttal termőhelyként Hawke's Bay, illetve Central Otago - már bőven több puszta Bordeaux- illetve Burgundia-epigonnál, saját jogon is a bordeaux-i, illetve burgundi fajták - utóbbin belül elsősorban a pinot noir - világviszonylatban is jelentős borászatai - és borvidékei - között van a helyük (még ha a francia őshaza presztízsét valószínűleg belátható időn belül nem is fogják elérni), ahogy ezt a borok is igazolták.

A Bortársaság "Borász a házban" kóstolósorozatának februárban ifj. Figula Mihály volt a vendége, a kóstoló apropója pedig a közelmúltban forgalomba került olaszrizling válogatás volt. 2012-ben személyesen is jártam a pincészetnél (a lenti fotó is akkor készült), a látogatásról kellemes emlékeket őrzök, a boraikat is fogyasztom alkalmanként, ez a sor pedig különösen érdekesnek tűnt, úgyhogy ellátogattam a Borsuliba, hogy a borász tolmácsolása mellett kóstoljam meg a borokat.

A rend kedvéért ejtsünk néhány szót a birtokról is. A balatonfüredi Figula Pincészet 1993-ban alakult, a család borászati hagyományai azonban korábbi időkre nyúlnak vissza, hiszen a felmenők közül Tolnay István a XIX. században az egyik legtekintélyesebb balatonfüredi borosgazda volt. A 2000-es Év Bortermelőjének választott és 2008-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Figula Mihály munkáját fia, ifj. Figula Mihály és a család többi tagja hasonló szellemiségben folytatja a jelenleg 30 hektáros birtokon. A szőlők a birtokközpont hat kilométeres körzetében találhatóak Balatonfüreden, Balatonszőlősön, Pécselyen, Csopakon és Tihanyban. A fehér és a kék szőlő aránya 80%-20%, a fő fajták: olaszrizling, zenit, szürkebarát, chardonnay, sauvignon blanc, sárgamuskotály, cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot és kékfrankos.

"Szentesi József az egyik legeredetibb magyar borász. Kívülállóként kezdett borászkodni, különösebb szakirányú végzettség nélkül, szellemileg leginkább olvasmányélményeire, pincejárások tapasztalatára, lelkileg a már elfeledettnek gondolt családi hagyományokra támaszkodva. Mégis, minden megszerzett tudásmorzsa teljes harmóniában rendeződött benne. Régi magyar szőlőfajtákat és elfeledett területeket fedezett föl újra. Az elmúlt években a hagyományos palackos érlelésű pezsgőkészítésbe is belefogott. Mindez nagyon fontos, de nem alapozná meg az év borászata cím odaítélését. Az elmúlt évek munkája, a számtalan kísérletezés eredménye most érett be igazán." - írja a Gault&Millau a Szentesi Pincéről, amely 2017-ben kiérdemelte a kalauztól az Év Pincészete címet. Egyesek talán meglepődtek ezen, de aki már járt a budaörsi pincében és betekintést nyert a roppant széles szortimentbe, az már tudja, hogy Szentesi József világfajtákból és hazánkhoz kötődő szőlőfajtákból egyaránt remek borokat készít. A régi magyar fajták kutatásával és termesztésével pedig talán kapcsot jelenthet a múlt és a jövő között.
A magyar bortermelők közül ugyanis egyre többen érdeklődnek a régi magyar fajták iránt, bár a lelkesedés nem mindig tartós: a csókaszőlő esetében sok neves borász feladta a próbálkozást. Sajnos egyelőre ez a néhány borosgazda csak csepp a tengerben, de hozzá kell tenni, hogy a jogszabályi környezet sem kedvez az ilyen irányú kísérleteknek. Csak remélni lehet, hogy előbb-utóbb régi magyar fajták telepítése is szabad utat kap és néhány kitartó embernek köszönhetően visszatérnek a köztudatba is.

Tavalyi budaörsi látogatásom óta biztos voltam benne, hogy a 2017-ben is visszatérek a pincéhez. Időközben kiderült, hogy akov is éppen oda készül egy kisebb társasággal, úgyhogy csapatainkat egyesítve február közepén egy pénteki napon bevettük a pince épületét.

Szél Géza és Pécsi-Szabó Miklós pincészete, a Janus Borászat a villányi termelők újabb hullámának egyik képviselője korábban a borfesztiválok rendszeres kiállítója volt, mostanában azonban kicsit mintha a háttérbe vonultak volna. Ez talán azzal is összefügg, hogy a borászat "frontembere", Pécsi-Szabó Dénes időközben feltörekvő fiatal magyar zenekarok menedzselésével is foglalkozni kezdett. A pince egyébként is számos ágon kapcsolódik a zenéhez, több zenés rendezvényt is szerveztek a Túrony mellett elhelyezkedő birtokközpontra, a Janus Bordó 2008 a Pannon Filharmonikusok bora volt (stb., stb.), és az itt kóstolt bor címkéjének szövegén is bőven található zenei utalás.
Ami a birtok rövid történetét illeti: a két pécsi jóbarát 2004-ben 12 hektárt telepített a borvidék nyugati szegletében található Tenkes-hegy délnyugati fekvésű fennsíkján. A termelt fajták: portugieser, pinot noir, merlot, cabernet franc, cabernet sauvignon, syrah, sauvignon blanc és sárgamuskotály. A pincészet hitvallása szerint a hagyományok tisztelete mellett tekint a jövőbe, a cél kifinomult, letisztult megjelenésű borok készítése.

A Bordó korábban valóban a három fő bordeaux-i fajta házasítása volt, most a címke tanúsága szerint öt fajtából áll. Sejtésem szerint a bordeaux-i trió maradt, és a portugieser/pinot noir/syrah hármasból is képviselteti magát két fajta (inkább előbbi kettőre tippelnék, de mindez puszta találgatás). A design is átalakult egy kicsit, a korábbi parafás lezárást pedig felváltotta a csavarzár.

A csapadékgazdag évjáratok szőlő- és bortermelésre gyakorolt hatását sem nem célszerű, sem nem indokolt méltatni. Az alacsony hozam, az el nem készülő csúcsborok és az egész éves küzdelem a szőlőben komoly károkat okoz a termelői költségvetésben, ráadásul megszakítja a pincekínálat időbeli folytonosságát. Én viszonyt fogyasztó vagyok, ebből a szerepből pedig muszáj katasztrófaturistaként viselkednem. Az ilyesfajta turizmus pedig azon igyekszik alapulni, hogy a borászok a rosszévjárat-termést – ideértve a legkiválóbb, amúgy prémiumborokba szánt alapanyagot is – beledöntik az alapborokba, hogy aztán azokat a fair-play jegyében okosan árazva piacra dobják. Ami a borásznak kudarc-melléktermék, az az ár/értékre valamit is adó fogyasztónak többnyire lehetőség, szórakozás és kötelező tananyag. Török Csaba egyszerlett badacsonyi vöröse pontosan erre a kaptafára készült el, magába foglalva a borász összes vöröstőkéjének minden megmaradt gyümölcsét. Win-win-szituációról ugyan szó sincs, de a magam pohárforgató álláspontjából vizsgálódva egy ügyesen sikerült, nem szegről-végről összekapart észak-balatoni vörösbor született. A kéthektáros nagyborok után maradt űrt értelemszerűen nem tölti be, de röhejesen olcsón kínál betekintést a pince stílusvilágába.

A Clos de Los Siete Michel Rolland Argentínában fogant szerelemgyereke, egy közös vállalkozás eredménye. A francia sztárborász 1988-ban, első argentínai útja során arra a meggyőződésre jutott, hogy az általa bejárt, Mendoza közelében található terület, a kavicsos, köves, agyagos talaj, a sok napsütés és a tengerszint feletti magasság (és ezzel az enyhébb időjárás) lehetőségeinek kihasználásával kiválóan alkalmas lehet magas minőségű borok készítésére. 
Rolland és társa, Jean Michel Arcaute, hozzájuk csatlakozó borász barátokkal 4 külön pincészetet alapítottak (Bodega y Vinedos Monteviejo, Bodega Rolland, Cuvelier des Andes, Bodega Diamandes), amelyek termésük egy részét a Rolland által megálmodott közös borba, a Clos de Los Siete-be adják be. A 4 bordeaux-i illetőségű család birtokában lévő 4 pince 7 birtoktest formájában összesen 850 hektárnyi területtel (ebből 430 ha termő) rendelkezik az Andok lábainál. Az Uco-völgyben, Mendozától 100 kilométerre délre, kb. 1100-1200 méter tengerszint feletti magasságban elterülő ültetvények kb. felén malbec terem, a közös házasításban a fő fajta mellett merlot, cabernet sauvignon, cabernet franc, petit verdot és syrah jut szerephez.
A Bortársaságnál éppen a 2013-as évjárat fut, én a napokban a 2011-esből kortyolgattam el egy palackra valót.

A villányi nagyok alapszériás borai már hosszabb évek óta nem tartoznak a hazai must-taste-vöröseink közé. Észszerűen hálátlan fogyasztóként ugyanis gyakrabban vagyunk kénytelenek elfeledni a tényt, miszerint a vékonypénztárcás Bockok, Gerék és Vylyanok annak idején megbízható kiutat jelentettek az őket megelőző bizonytalan alkoholizmusból. Az okok viszonylag egyértelműek, ugyanakkor nem ezen alapszériák minőségi romlásában keresendők. A háromezer forintos pincebelépők az ízléskinevelő szerepeken túl nem, vagy csak elvétve képesek betölteni szerepüket. Sokan és egyre többen vagyunk ugyanis azon állásponton, miszerint a megbízhatóság háromezer forintos beárazósása helyett érdekesebb, sokszínűbb és korlátfeszegetőbb borokat szeretnénk inni. A nagyok alapborai pedig inkább megbízható ajándékborokat hivatottak szolgálni a névivóknak, akiknek megér ennyit a megbízhatóság, mindamellett kockáztatni se idő, se lehetőség nincsen. A borvidéki és szeszgondolkodási átrendeződés következményeinek két Gere-alap segítségével jártam utána, és nem árulok el különösebb titkot, ha előre ideszögezem: nem lepődtem meg. A nemmeglepődésnek pedig ezúttal két oldala van. Egyrészről öröm, hogy a minőségstabilitás változatlan, másrészt pedig – jellemfejlődésem jelen állapotában – továbbra is nehezen tudom megérteni a Basics of Villány árazását.

A toszkán borok szerelmesei örülhettek a Drop Shop legutóbbi exkluzív kóstolójának - amelyről a Drop Shop meghívásának köszönhetően első kézből tudok számolhatok be -, ugyanis az Avignonesi birtok szortimentjébe lehetett mélyebb betekintést nyerni.
Az Avignonesi birtok nevét ugyan az alapító családról kapta, de 2009 óta már az egyébként eredetileg jogász végzettségű belga Virginie Saverys tulajdonában áll. A pincészet 182 hektárt kitevő szőlőterületei Toszkána déli részén, Montepulciano közelében helyezkednek el, illetve további egy ültetvény található Cortona mellett. A szőlőben organikus gazdálkodást folytatnak, a borászatban is a beavatkozásmentes borkészítést tartják szem előtt, melynek jegyében a borok saját élesztővel erjednek. A hordópark leginkább nagy méretű szlavón tölgyhordókból és 225 literes francia tölgyfa hordókból áll. Vin Santo, grappa és olívaolaj is készül a birtokon.

Vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor az idő és a tér megszűnni látszik, a mindennapos gondok távolinak tűnnek, az ember lánya/fia pedig csak ül, a végtelen messzeségbe bámul, ráfagy a mosoly az arcára, és élvezi, hogy az élet megajándékozta ezzel az élménnyel. Anélkül, hogy nevesíteném az érzést, vagy bármilyen mélyenszántó metafizikai értekezésbe kezdenék, biztosan állíthatom, hogy valami ilyesmiben volt részem a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet teraszán egy hónapja, ahogy a borokat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban. Az is egészen bizonyos, hogy itt van az ország egyik legszebb "fekvésű" padja. Mutatom:

Régóta szövögettem már a terveimet a 2HA meglátogatására, hiszen a borokat évek óta rendszeresen kóstolom. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, tényleg megnézem a saját szememmel, hol készülnek ezek a formabontó tételek. Kis csapatunk egy kellemes délutánt töltött a pincénél és valóban úri dolgunk volt: ültünk a teraszon, élveztük a kilátást és a csendet, a borok sorban érkeztek a poharakba és végül még egy gitár is előkerült. Házigazdánk számára pörgősebb volt a műszak, ő ugyanis henyélésünk ideje alatt néhány másik kóstolócsoportot is kiszolgált. Beszélgetésre így kicsit kevés idő jutott, de Török Csabával utólag ezt is pótoltuk.

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Bordeaux-i borokat valahogy nagyon ritkán vásárolok, annak ellenére, hogy az itthon elérhető kínálat igen széles, a csúcsbirtokok méregdrága boraitól a néhány hiperben is elérhető pénztárca-kímélő megoldásokig mindenféle árkategóriából lehet válogatni. Hosszú ideje készültem már egy komolyabb kóstolóra, ami nagy nehezen össze is jött, egy igen fülledt május végi estén. A kudarcélmény lehetőségét igyekeztem a minimálisra csökkenteni, ezért csak az utóbbi évek legjobbjának mondott 2010-es évjáratból válogattunk és bár néhány nevesebb birtok borai is bekerültek a sorba, egy palacknál sem szaladt 10000 forint fölé az ár. 

Nehéz műfaj a merlot itthon, már régen ittam igazán jót. Egyszerűen túl meleg van neki augusztusban, nekimegy a kánikula, hamar megérik, sokszor alkoholos, lapos és édes lesz, belefullad az unalomba. Még Pomerolban is azt mondják, hogy merlot pár nap alatt elvesztheti a potenciálját, így egy nagyon szűk időablakba kell belőni a szüretet. Magyar viszonylatban a csúcs merlot egyre ritkább, minden bizonnyal megvannak ennek a maga okai és ezt részben biztosan az időjárásban kell keresni. Ha valamivel hűvösebb van, az csak segíthet, pont ezért, ha merlot-t veszek, inkább az északot keresem. Valamikor még tavaly egy osztrák bortúrából visszatérve Ráspihoz estem be, akkor hoztam el magammal ezt a palackot. Nézzük, hogyan muzsikál a merlot Sopronban egy meleg évben!

(Fogadjátok szeretettel Dámosy Bálint cikkét a nálunk szinte ismeretlen, de annál érdekesebb és drágább svájci borokról. Bálint remélhetőleg a jövőben is megosztja majd veletek gondolatait itt a Borrajongón.)

Ha az ember Svájcra gondol, akkor elsőre minden bizonnyal nem a svájci bor jut eszébe, sőt talán a sajt fondue-től eltekintve valószínűleg nem is a kulináris gondolatok...

Svájc nem bor-nagyhatalom. Ennek természetesen megvannak az okai. Legnagyobb mennyiségben telepített fehérszőlője a chasselas (gutedel), amely Európa többi országában inkább csak csemegeszőlőként ismert és emiatt bor alapanyagként nem is tartják nagyra. Hírnevét vélhetően kevéssé szolgálta a közelmúltig Svájcban széles körben elterjed chaptalizáció, azaz a bor alkoholtartalmának növelése érdekében történő cukorpótlás. (A klímaváltozás kevés pozitív hozadékainak egyike lehet, hogy erre már nemigen van szükség.)

Mennyiségét tekintve a svájci bor ugyancsak halvány kis folt a boratlaszokban, mindösszesen 15.000 hektáron folyik bortermelés (ez nagyjából a mátrai borvidék termőterülete kétszeresének felel meg) és az ország teljes bortermelésének csupán 1,8%-a hagyja el az országot.

Mégis azt gondolom, hogy hiba lenne elsétálni a svájci borok mellett. A régió főleg azon borrajongók számára rejteget érdekességeket, akik a mainstream helyett a különleges borok, a kevésbé ismert helyi fajták iránt is érdeklődnek, és borturizmus címszó alatt nem csak az orrukkal és szájukkal kóstolnak. Igen, ők Svájcban jó helyen járnak.

A közelmúltban két alkalommal is volt szerencsém a svájci borral találkozni, egyrészt a düsseldorfi ProWein kiállításon, ahol a svájci standnál hosszasan elidőzve alkalmam nyílt végigkóstolni St. Gallen-től Genfig a teljes kínálatot, másrészt húsvétkor a festői Genfi tó partján elterülő Lavaux borvidéken töltöttünk el pár napot Vaud és Valais kantonok borait megismerve.

A poént előre lelőve, igen kellemes meglepetés ért. De először röviden néhány információ a svájci borpiacról.

A svájciak nagyon sok bort isznak (ebben globálisan a harmadik-negyedik helyen állnak), és annak ellenére, hogy a svájci bor – mint minden emberi erőforrást igénylő termék – rendkívül drága, a svájciak előszeretettel isszák hazai boraikat. Teszik ezt úgy, hogy a világ kiemelkedő borvidékei közül nem egy pár órás autózással könnyedén elérhető: Côte-Rôtie, Hermitage és Beaune olyan közel vannak Genfhez, mint Badacsony vagy Tokaj Budapesthez, de éppenséggel Elzász is könnyedén elérhető Zürichből vagy Baselből, míg Veneto vagy Piemont DOCG appelációit gyakorlatilag egy-két alpesi szerpentin és alagút választja el Dél-Svájctól.

Svájc legjelentősebb borrégiói a francia nyelvterületen, vagyis a dél-nyugati kantokokban találhatóak. Ezek a Genfi tavat és a Rhone folyót felfelé követve Genf, Vaud és Valais (németül Wallis).

Apropó Rhone folyó, sokan nem is tudják, hogy a Rhone nem a Genfi tóban ered (és folyik onnan Lyonon keresztül délre a földközi tengerbe), hanem a tavon átfolyik, forrásától a Genfi tóig ugyanis már meg is tett 165 km-t, elválasztva a Matterhornt és Monte Rosat magában foglaló Pennini-Alpokat a Jungfraunak is otthont adó Berni-Alpoktól. A Rhone ezen szakaszának völgyében (a völgy franciául valais, innen a kanton neve) találhatóak a svájci termőterületek bő egyharmada. A francia Dél és Észak-Rhone völgyi borvidékek mellett a Rhone folyó tehát egy harmadik borvidéket is őriz. Itt a chasselas és a pinot noir, mint Svájc legelterjedtebb fehér és kék szőlőfajtája mellett számos autochton fajta is található, így pl. a fehér petite arvive és heida, vagy a kék cornalin, gamaret és garanoir.

A második legnagyobb borvidék a kifli formájú Genfi tó íves északi partjait körülvevő meredek lejtőkön elhelyezkedő Vaud, ahol a Lausanne és Montreux között fekvő, világörökségi védelmet élvező Lavaux teraszos szőlőültetvényei terülnek el. Említésre érdemes még a Tessin (Ticino) borvidék, ahol kevés chardonnay mellett szinte csak merlot található, és nem is akármilyen merlot, ahogy arról a ProWein-on is meggyőződhettünk:

A ticino-i Angelo Delea két csúcs vöröset hozott a ProWein-re: a Carate névre hallgató merlot-ját, valamint a Delea borászat monumentális zászlósborát, a Diamante névre keresztelt merlot-hangsúlyos bordói házasítást némi syrah-val megfűszerezve. Véleményem szerint egyik bornak sem kellene szégyenkeznie egy Bordeaux jobb parti kóstolósorban, bár ez a fogyasztói árukra is vonatkozik. A Diamante pinceára ugyanis 130 CHF palackonként; ezen az áron már egy Valandraud vagy a nem sokkal drágább L’Evangile is beszerezhető.  

Svájc legismertebb borásza talán Jean Rene Germanier, aki a borászkodás mellett egyébként a Svájci törvényhozás tagja, sőt 2010/11-ben elnöke is volt. A ProWeinra Valais autochton fajtáiból készült fehérborait hozta, az Amigne-t, a Heida-t (egy tramini klón, a Jura-ban Savigninként a vin jaune-n keresztül ismert) és a Petite Arvine-t. Utóbbi volt talán a legemlékezetesebb, erről lent esik még szó.

A német-svájc régióból a ProWein-on bemutatkozó borászatok közül talán a hentesüzemre emlékeztető zürichi zur Metzg borászatot említeném meg. Pinot noir-ját itthon inkább sillernek neveznénk, de mivel három órás Champagne kóstolás után látogattuk meg a svájci standot, a hentes borász pinot-ja valahogy ott akkor nagyon jól esett. Mindazonáltal a 29 CHF összegű palackár számomra, mint magyar fogyasztó számára ezért a pinot noir-ért valahol értelmezhetetlen.

Húsvéti svájci túránk alkalmával Lavaux területét látogattuk meg, és meg kell mondanom, hogy a táj sokkal magával ragadóbb, mint a múlt év decemberben beutazott észak-rhone-i borvidék.

A lausanne-i püspök által a 12. sz. közepén adományozott, déli kitettségű, a genfi tóba torkoló lejtőkön bencés és cisztercita szerzetesek építették ki a teraszos szőlőültetvényeket, de régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy már a rómaiak is komoly szőlőtermesztést folytattak a lejtőkön.

Túránk pont húsvét hétfőre esett, így a kis családi pincék sajnos zárva tartottak, de rendkívül jó kóstolási lehetőséget biztosít a tóparti sziklafalba egy kis vízesés mellé vájt Lavaux Vinorama (fenti kép bal alsó kocka), ahol a Vaud és Valais borokból összeállított komoly kóstolósor mellett egy külön moziteremben vetített filmmel mutatták be a helyi borkészítést.

A kostolósor fehérborai az AOC Lavaux egyik Grand Cru területéről származtak (Dézaley, a másik Calamin), mindhárom bor az AOC előírásának megfelelően chasselas szőlőből készült.

Neyroud-Fonjallaz - Les Berneyses Chardonne, 2015

Obrist - "Les Egralets" Dézaley Grand Cru 2014

Grand Pertuis - Dézaley Grand Cru 2012

Nem tagadom, hogy a tudatos borfogyasztásom kezdete óta ez volt az első találkozásom komolyabb chasselas-val, és jóllehet elméleti oktatásom révén a szőlőfajta nálam igencsak alacsonyról indul, ez az első találkozás nem sikerült rosszul. Természetesen hiba lenne a chasselas-t egy furminthoz vagy rieslinghez hasonlítani, de kerek, egyensúlyos, üde és könnyű ívású borokról van szó, amelyek ugyan viszonylag alacsony sav és alkoholtartalmúak, de ezt egyensúlyozza egy finom gyümölcsösség és Lavaux esetében mineralitás is. Ezt a kellemes meglepetést csak az árnyékolja be, hogy ilyen áron a fentebb említett két (jóval komplexebb bort adó) fehérszőlő fajtából már viszonylag magasabb minőségű borok kaphatóak, az Obrist és Grand Pertuis kiskereskedelmi ára ugyanis 22 CHF, tehát 6000 Ft feletti.

A vörösök közül az Alain Paley pince Plant Robert névre hallgató gamay-klónját (ugyan a Lauvaux melletti Montreux őrzi egy angol rockbanda énekesének emlékét, de ez nem a Led Zeppelin) kóstoltuk meg, amely nem különbözik jelentősen a Beaujolais-ben található társától. A különbség talán annyi, hogy a lavaux-i borban hangsúlyosabbak az édes fűszeres aromák. A kóstolósort egy garanoir, gamaret, malbec házasítással zártuk a Martial Neyroud pincészettől. A garanoir és a gamaret a kék gamay és a fehér reichensteiner keresztezéséből származik, mély bíbor színű, karakteres vörösbort ad, jellegzetes feketeszeder ízekkel. Ugyancsak, ha az áruktól egy kicsit eltekintünk, akkor kellemes, jó ívású, ha nem is kifejezett komplexitással vagy koncentrációval rendelkező vörösborokról van szó.

A nap zárásaként még három Valais tételt kóstoltunk, közöttük egy újabb autochton fajtát, a cornalint, valamint a fent már említett, valais-i Jean-Rene Germanier petite arvine-jét. A petite arvine a magyar szájízhez képest valamelyest alacsonyabb savakkal rendelkezik, így a nagyon markáns kemény sajtokhoz kevésbé ajánlott, de lágyabb francia sajtokkal (lásd lenti kép jobb alsó kocka) remekül harmonizált, illetve a fondue remek kísérője. A fondue egyik fellegvára a sajtjáról híres Gruyères falu, ahol az úgynevezett moitié-moitié (fele-fele) fondue-t érdemes megkóstolni, amely fele arányban készül a helybéli Gruyère sajtból és a Fribourg-i Vacherin sajtból. Aki arra jár, annak erősen javasoljuk, hogy a Le Chalet fogadóba térjen be (lenti bal oldali képek).

Összefoglalva Svájc körülbelül annyira szól a karcsú chasselas-ról, mint Németország a „lieblich” rieslingről vagy éppen Olaszország a vörös tömegborról. Svájc mindennel rendelkezik, ami szükséges ahhoz, hogy idővel komoly borok is szülessenek: megfelelő terroir, tőke (mármint anyagi forrás), komoly vásárlóerővel rendelkező belső piac, amely a hazai borokat részesíti előnyben, autochton fajták iránti tisztelet. De talán ebben is rejlenek Svájc korlátai: a helyi fajták közül egyik sem olyan, amely kifejezetten alkalmas lenne arra, hogy valóban nagy bor szülessen. Komoly dilemma, hogy Svájc feladja-e a helyi fajtákat, így borászkodásának évszázados tradícióit és világfajtákból készít a nagyvilágnak szóló csúcsborokat, vagy megelégszik azzal, hogy belső piacát kiszolgálja, viszont lemond a nemzetközi hírnévről. Mindenesetre, anyagi megfontolások a kérdés eldöntésében nem játszanak szerepet.

Kapcsolódó cikkeink:

Svájc: Borok az égből

A 2012-es Kopar áprilisi debütálásának apropójából több borszakíró és borblogger társaságában egy sajtóút keretében látogattam el Gere Attila Pincészetéhez. Bár a Kopar-túra gerincét ténylegesen egy Kopar-sor képezte, az egész napos program során átfogó képet kaptunk a Gere-birodalomról, természetesen számos bor kíséretében. A korábban Csillagvölgy Pincészet néven ismert Gere & Schubert Pincészet volt utunk első állomása, majd a kora délutáni Kopar-kóstoló után a Mandula Étteremben zártuk a napot egy remek vacsorával és sok-sok borral. Öveket becsatolni, maraton következik.

Lehet ezzel indul egy új sorozat. Tényleg friss fogyasztásokról gyors élménybeszámoló, annak igénye nélkül, hogy a borok háttérinfóját fel kéne kutatni a posztok igényesebbé tétele érdekében, illetve azok fotókkal való feldobásának kényszere nélkül. A koncepció bizonyára ismerős, valahol szerintem a "tegnap ittamoknak" is ez lett volna eredendően a célja, de szerintem az elment olyan irányba, hogy így nevezünk el lassan minden posztot amiben egyetlen borról van szó, akkor is, ha valójában elvétve ittuk a szóban forgó bort tegnap, sőt nem ritkán hetekkel azelőtt. Ez persze nem baj, cserébe részletesebbek, komplettebbek az ilyen posztok, csak személy szerint úgy érzem nem hűek a cím koncepciójához. Szóval én most visszatérnék a kezdeti ötlethez, azzal a különbséggel, hogy több borra is kiterjeszthető a téma. Tehát én pont ezeket a borokat ittam a héten:

Bassermann Jordan: Riesling  Auf der Mauer 2014:  A Bortársaság frissen bővített riesling-kínálatából. Pfalz, nagyon ismert termelő, több ismert dűlő adja az alapanyagot. Nem túl intenzív, de élénk illat, friss citrusok, barack, némi ásványos fűszeresség. Szájban mondhatnám azt, hogy  tiszta, közepesen telt ízű, gyümölcsösség-ásványosság szépen kiegészíti egymást, lendületes savak meg egy kis cseresség ad a kortynak megfelelő tartást, közepesen, vagy attól picit hosszabb bla-bla-bla.:) Valójában azt éreztem, hogy egyszerre nehéz hibát találni benne, de lelkesedni is érte. Az anyag olyan közepesen nagy, tehát messze nincs akkora mélység, erő, tartalom, amit stílustól függetlenül tisztelni kéne. Ilyenkor pedig jobb szeretem, ha direktebb a bor, melyen nem kell gondolkodni, csak élvezni. Ez meg olyan, hogy figyelni kell rá, vatájozni, keresni a részleteket. Nem mondom lehet benne találni ilyeneket, de ha már átáltunk gondolkodó üzemmódra, akkor meg azt látjuk, hogy annyira mégse összetett meg a karakteres a történet, hogy érdemes legyen törni rajta a fejünket. Szűk 6 pont, vagy 5 teteje? Mindegy, nem áhítozok újabb palackra.

Gizella: Tokaji Hárslevelű “Barát” 2015:  Eleinte van egy kis fülldtség az illaton, ami később, de leginkább másnapra kifogástalanul kiszellőzik. Kifejezett narancsos gyümölcsösség, hűsítő mentás-zsályás gyógynövényesség, minimális hordófűszer. Szájban kifogástalanul telt ízű, szinte harapható korty, jóízű, kellemesen fanyar savai átjárják az egészet. Itt se kell őrületes anyagra gondolni, nem is kell, hogy az legyen, ez így fasza, ahogy van. Igyuk most, illetve pár hónapot még adhatunk neki, hátha levetkőzi az elején tapasztalható kissé zilált-fülledt felhőt. 6

Légli Géza: “Érintetlen” Merlot 2015:  Ez megint olyan bor, amit nem kell magyarázni. Csupa gyümölcs, íz, vidámság, mindehhez a kategóriájához mérten kompromisszumok nélküli teltség, koncentráció társul. Talán ezeddig a legtöbb a korábbi évjáratok ismeretében is. Nekem 6 pont volt az élmény így magában fogyasztva, de jól tudom, hogy komolyabb sorokban, megfelelően “beskálázva” sansztalan lenne, hogy eddig jusson. Ettől függetlenül egész biztos több palackkal is venni fogok még, ha azokban is ennyi örömem lesz jó eséllyel helyett kap az évvégi kedvencek listámon.

Az idei VinCE egyik legjobban várt mesterkurzusa/workshop-ja minden bizonnyal az Ornellaia kóstolója volt, ennek megfelelően a szombat késő délelőtt megtartott 100 fős szeminárium villámgyorsan be is telt. A legendás toszkán birtok borásza, Axel Heinz 6 bort hozott magával a kóstolóra - a koncepció az volt, hogy a hűvös évjáratokat vizsgáljuk meg -, viszont a szemfülesebbek a Zwack Izabella Borkereskedés standján is elcsíphettek 2 bónusz tételt, így ezeket is hozzácsaptam a jegyzet végéhez. De kezdjük az elején...