Itt az idei második magyar boros egyveleg, néhány pezsgő, rosé és édes bor, sok-sok fehér és - szokás szerint - kevesebb vörös fért bele ebbe a válogatásba.
Itt az idei második magyar boros egyveleg, néhány pezsgő, rosé és édes bor, sok-sok fehér és - szokás szerint - kevesebb vörös fért bele ebbe a válogatásba.
Az idei első magyar egyveleg igen terjedelmesre sikeredett. Az év első hónapjaiban elkopott a 2022-es magyar rosé-k nagy része, édes tétel viszont csak egy fogyott. A fehérborok a szokásosnál is nagyobb teret nyertek, többek között ebben az egyvelegben kapott helyet egy túl sokáig és nem éppen ideális körülmények között tárolt 2017-es Balassa száraz furmint sor, amelynek nem minden tagja viselte jól az évekig tartó hánykolódást. Barátokkal boroztunk egyet a MyWine Borbárban is, így az Artizan borkereskedés választékából is előfordul itt több tétel.
Még egy utolsó furminthoz és februárhoz kapcsolódó poszt érkezik még így március első napjára, édes szamorodnikkal, ezzel lezárva az idei Furmint Februárt. A dűlős szamorodnikkal már korábban is kísérlezető Balassa Istvánnak régi álma teljesülhetett 2017-ben. Ez az év ideális körülményeket teremtett, hogy a borász a korábbi száraz boros Betsek-trilógiát szamorodni formájában készítse el és ehhez még négy másik dűlőből is külön válogatott szamorodnit zárjon palackba. A hét bor együtt egy díszdobozban volt kapható, illetve egy részük megjelent önállóan is. Én csak egy kisebb merítéssel rendelkeztem a kollekcióból, de ezt a három bort megnéztük egymás mellett.
A Furmint Február beharangozója után most következzen egy rövid bejegyezés magáról az eseményről. Azért rövid, mert idén csak szűk 3 órát töltöttem az eseményen, elmaradt a maratoni furmintozás. Tavaly kivételesen a borvidéken sem jártam, így a szokásosnál is több a pótolni valóm az utóbbi évek borterméséből, ezt ilyen rövid idő alatt persze lehetetlen behozni. A szűk három óra végül éppen egy tucat pince meglátogatására volt elég, címszavakban következnek a tapasztalatok.
Az már évek óta általános meglátás a Furmint Február mezőnyéről, hogy egyre egységesebb az átlagszínvonal a borok tekintetében, nincsenek hibás tételek, cserébe, vagy talán éppen ezért nehéz is igazán kiemelkedni a mezőnyből. Szűkre szabott időmben nem léptem járatlan utakra, "megúszósra" vettem a figurát. Inkább jól ismert pincészeteknél kóstoltam, de rengeteg ismerős és ismeretlen pince is kimaradt, így aki új felfedezésekre vagy nagy meglepetésekre kíváncsi, az most valószínűleg csalódni fog.
2024-ben sem maradunk Furmint Február és Furmint Február Nagykóstoló nélkül. Az idei már a 14. Nagykóstoló lesz a 2010-ben életre hívott eseménysorozat történetében (2021-ben elmaradt a rendezvény a COVID miatt), ismét a budai Hagyományok Háza ad majd otthont a több, mint 60 kiállítót és legalább 200 bort felvonultató a rendezvénynek. 2024. február 1-jén, csütörtökön 16:00 órától várja a vendégeket a Furmint Február Nagykóstoló.
A Nagykóstolóhoz hasonlóan évek óta hagyomány, hogy a főszervező, Kézdy Dániel egy szűk körű kóstolót is tart az esemény előtt néhány héttel a sajtó képviselőinek. Az idei sajtókóstolót egy kis játékkal dobták fel a szervezők, a vakon bemutatott borokat egy online szavazó alkalmazás segítségével kellett megtippelni. Sajnos csak késve tudtam megérkezni a Kóstolom Borbárba, így a játékról lemaradtam, de a borokat azért gyorsan végigkóstoltam.
Az év végére még két ünnepi egyveleg poszt maradt. Az ünnepi időszak számos alkalmat nyújt a borozásra, akár régóta őrizgetett különleges palackok kinyitására is. Szokás szerint nekem is kijutott bőven az évzáró bulikból, összejövetelekből, ünnepi alkalmakból, amelyekhez természetesen bor is dukált.
December első péntek estéjén ismét Budakalászon jártam, ahol ezúttal a Gizella Pince borásza, Szilágyi László volt a Kálvária Pince. A kóstolósort részben az aktuálisan elérhető tételek, részben régebbi évjáratok borai alkották Kézdy Dániel gyűjteményéből.
Aki követi Balassa Istvánt valamelyik közösségi média platformon, biztosan tudja, hogy a tokaji dűlők megszállottja egyben tehetséges fotós is, a természet és így az élővilág is rendszeresen megjelenik fényképein. Az egyik, a Balaton partján megörökített jelenet főhőse egy tőkés réce volt, akit a "Vissza a jövőbe" főszereplője után Marty McFly-nek nevezett el a borász, és a kacsa sziluettje került később a 2019-ben újrahangolt Balassa Furmint címkéjére is.
A Balassa István által már hagyománynak mondható nyereményjátékok egyikének köszönhetően nálam landolt egy 4 palackos (2018-2021) vertikális sor a borászat birtokfurmintjaiból, amit kiegészítettem a 2022-es, aktuális évjárattal, és a múlt héten végére is jártunk a palackoknak. Persze "Marty" nem hosszú érlelésre készült, mégis érdekes volt követni, hogy fejlődnek, érnek a borok. A végső konkluzió, hogy ha biztosra akarunk menni, akkor valóban érdemes 2-3 éven belül kiüríteni a palackot
Meghoztam az idei második magyar egyveleget is. Most még csak enyhe többségben vannak a fehérborok a vörösekhez képest, befért már 1-2 rosé is a sorba, ahogy egy pezsgő és (most csak) egy édes bor is.
Itt a tegnap megkezdett egyveleg második része, mert a borrajongókkal és borbarátokkal folytatott évzáró iszogatások után még persze az ünnepek alatt is kinyílt további jó néhány palack családi, baráti társaságban. Ebben az esetben jóval önkényesebb a válogatás, általában megpróbálok biztosra menni, kedvelt termelők favorit borai kerülnek az asztalra, akár magukban, akár az ünnepi fogások mellé. Így kisebb a meglepődés lehetősége, de - ha dugók is rendben vannak - igen ritkán kell csalódnunk. Az idei merítés is jól sikerült, egy-két kivételtől eltekintve minden palack szépen teljesített, az idei legszebb év vörösbora is az alábbi listában szerepel.
Az alábbi válogatással zárom 2022-t és kívánok mindenkinek boldog új évet!
Itt az év utolsó magyar egyvelege. Buborékos ital és rosé csak mutatóban szerepel ebben a válogatásban, cserébe van sok fehérbor - elsősorban Tokajból és a Balaton környékéről - vörösbor - leginkább a Szekszárdi, illetve a Villányi borvidékről -, és akad néhány édes tokaji is.
Balassa István "Marty McFly" becenévre hallgató "kacsás" furmintja, az újrahangolt, birtokbor a 2019-es évjárattal debütált. A fogyasztói trendekhez alkalmazkodva ez a tokaji furmint egy könnyedebb megfogalmazása, több dűlő terméséből készül, nagyjából a negyede-harmada tartályban erjed és érlelődik, a palackra csavarzár kerül. Az előd, a 2018-as Furmint is egy kvázi birtokbor volt, de a tartalmasabb, izmosabb fajtából, ráadásul egy meleg évjáratból. A 2021-es Balassa Furmint most jelent meg, a 2018-asból pedig az utolsó palackom felbontását terveztem már egy ideje, így most egymás mellett néztem meg a két bort megvizsgálva egyúttal a Balassa Furmint evolúcióját.
Izgalmasnak ígérkező kóstolóra hívott meg áprilisban Kézdy Dániel, a Furmint Február és még sok más boros kezdeményezés szellemi atyja, valamint Csorba Péter és Ringer Ferenc, a Tokaj Montiumtól. A Tokaji borvidék egyik legkevésbé ismert részén, a Szerencs mellett található Legyesbényén tevékenykedő Tokaj Montium hamarosan 10 éves lesz, ennek fényében a két tulajdonos-borász szerette volna egy vakkóstolón megmérni, mit tudnak boraik a borvidék elismert termelőinek tételeivel összemérve. A szervezők összetrombitáltak egy borkereskedőkből, éttermesekből, borfirkászokból álló csapatot és egy kellemes csütörtöki délután összeültünk Kézdy Daninál, hogy megnézzük hogy muzsikálnak a Montium borok egy válogatott tokaji mezőnyben.
(Kilátás a Barna-dűlőről; fotó: Csorba Péter)
Jönnek a szokásos egyvelegek, az idén először. A magyar borokkal kezdünk, közöttük több lesz a fehérbor, főleg tokaji és észak-balatoni tételek révén (bár ez szinte mindig így sikerül :)).
A múlt héten egy zárt körű riesling-kóstolóra kaptam meghívást, ahol amolyan stílusgyakorlatok jelleggel különböző rajnai rizlingeket kóstoltunk a fajta néhány fontosabb termőhelyéről, hazánkból és a nagyvilágból egyaránt. Nem feltétlenül átfogó kép alkotása, vagy csúcsdöntögetés volt a cél, inkább csak szemezgetés fontosabb riesling termőhelyekről, néhány - valamilyen szempontból - meglepő tétellel.
(Rajnai rizling sorok a Villa Sandahl birtokán)
A borpárbajos posztok mellékvágányaként indul egy új sorozat is, ahol egy-egy pincészet azonos fajtából, de eltérő termőhelyekről, dűlőkről készült borai kerülnek majd egymás mellé, - remélhetőleg - bemutatva az egyedi terroir-nak köszönhető különbségeket. Magyarországon leginkább a Tokaji borvidéken készülnek dűlőszelektált borok, az egykoron itt működő 400 vulkán tevékenysége változatos talajviszonyokat eredményezett. Borvidéki összefogás hiányában a modernkori klasszifikáció megvalósítása még várat magára, de ezzel együtt is számos tokaji borász kutatja kitartóan az egyes termőhelyek jellegzetességeit és szinte minden pincészet készít legalább 1-2 dűlőválogatás száraz bort. Mivel úgyis Furmint Február van, kézenfekvőnek tűnt száraz furmintokkal nyitni a sort. Ma az tokaji dűlők egyik megszállottjától, Balassa Istvántól mutatok be két bort.
Nem volt sok időm kipihenni az ünnepeket és a decemberi összejöveteleket, rögtön január második napján egy újabb komoly borsoron verekedhettem végig magamat. Kedves barátom és gimnáziumi osztálytársam szintén tavaly év végén töltötte be a negyvenet és hozzám hasonlóan ő is egy régóta tartogatott palackokból álló sort varázsolt az ünnepi asztalra. Többségében magyar borokból állt össze a mezőny, leginkább a Badacsony-Tokaj-Villány háromszög mentén; ráadásként azért két külföldi vörös is becsúszott közben. A tételek átlagéletkora itt is 10 év körül mozgott, de szerencsénkre a palackok legnagyobb része bőven élvezhető állapotban volt és 1-2 elöregedett bort leszámítva izgalmas válogatást kóstoltunk.
Az idei utolsó magyar egyveleg ismét erősen fehérbor-hangsúlyos lett, az időjárás hűvösebbre fordulása ellenére is, a vörösboros kapacitást most inkább a külföldi tételek emésztették fel.
Az őszi borpárbajos poszt ezúttal 8x2 bort foglal magába. Vörösben is, fehérben is lesznek magyar és külföldi borpárok, köztük két remek osztrák Gemischter Satz, két izgalmas hárslevelű, pinot noir-ok itthonról és az USA-ból, a végére pedig két gyönyörű szamorodni 1-1 mádi, illetve tállyai dűlőről.
A Vince Magazin évről évre díjazza a hazai borkultúra legjobbjait, idén először azonban a közönség is szavazhatott a kedvenceire, több kategóriában. A díjazható borok listáját a hazai gasztronómiai és italkultúra szakértői és támogatói állították össze. A díjátadóra és a sétáló kóstolót is magában foglaló két napos gálára november első hétvégéjén került sor a Marriott Hotel dísztermében. A rendezvényen természetesen a különféle díjkategóriák döntőseit és díjazottjait is meg lehetett kóstolni, de további kiállítók is megjelentek, valamint mesterkurzusok keretében a Bock, a Jammertal Borbirtok és a Patricius Borház különleges boraival is meg lehetett ismerkedni.
Két külön posztban írok a gálán kóstolt fehér- illetve vörösborokról, valamint érkezik majd egy rövid beszámoló a Jammertal Borbirtok mesterkurzusáról is. A fehérboros kategóriák versenyzőivel nyitom meg a sort, kategóriánként beosztva a tételeket. Nem kóstoltam meg minden bort (az Irsai Olivér, sauvignon blanc, sárgamuskotály, egyéb buborékos sor kimaradt, ahogy a legjobb borcímkés stand borai is), de a mezőny nagy részét azért igen. Rövidke jegyzetek, gyors benyomás alapján generált pontszámok következnek.
Itt az év utolsó előtti magyar egyvelege, nagyobb részt fehérborokkal, köztük több könnyed nyári itallal, kevesebb vörösborral, azokból sem annyira a testes, koncentrált tételek kerültek most be a válogatásba.
Tokaj a hazai boros körökben különböző témák számos vitát generál, ezek közül egy, kevésbé felszínen lévő diskurzus a fajtákról szól. A borvidéken hat engedélyezett fajtából készülhet tokaji eredetmegjelöléssel bor, ezek pedig a furmint, hárslevelű, kabar, kövérszőlő, sárgamuskotály, zéta. Vannak borászok, akik szerint felesleges összezavarni a képet nemzetközi fajtákkal, bőven elég a hat engedélyezett fajta, általában a furmint kiemelésével, míg mások inkább szabad teret adnának a kísérletező kedvnek.
Néhány hegyaljai borászat már hosszú évekkel ezelőtt elkezdett játszani nemzetközi fajtákkal is, részben azért, mert úgy találták, hogy az akkor nemzetközi fronton még kevésbé ismert furmint (és hárslevelű) helyett ezekkel a már jól ismert szőlőfajtákkal könnyebb lehet megszólítani és bevonzani a külföldi fogyasztókat. Leginkább a chardonnay, sauvignon blanc és pinot noir hármasból készült fajtaborokkal lehet találkozni egyes pincészetek választékában, de készült már a borvidéken syrah, kékfrankos, rosé, vagy régi magyar fajták felhasználásával házasított bor, sőt nemzetközi fajta és tokaji fajta házasítása is. Csepp a tengerben a véleményem, de szerintem egyrészt az a kevés nemzetközi, vagy más, nem tokaji fajtából készült bor mennyiségileg aligha zavarja a borvidék furmint és hárslevelű dominálta össztermelését, az édes boros mezőnyben amúgy sincs szerepük, cserébe viszont kifejezetten izgalmas és jól sikerült borokat is lehet kóstolni a nemzetközi fajták és a borvidék együttállásából.
Balassa István, a tokaji termőhelyek egyik feketeöves vallatója 2018-ban döntött úgy, hogy ideje más utakon is elindítania a kutatást és a tapasztalatszerzést arról, hogyan tudja még jobban kihasználni a Tokaji borvidék adottságait. De mi jöhet még a dűlő- és parcella-szelektált furmintok, hárslevelűk és szamorodnik után? Nos, valami egészen más.
A borász kedvenc fajtája a rajnai rizling, így 2018-ban osztrák riesling oltványokból is telepített egy keveset Mád ikonikus dűlőjére, a Szent Tamásra, amely elsősorban dűlőszelektált száraz furmintjairól vált nevezetessé az elmúlt években, de kiváló dűlős aszúk is készültek már innen. A viszontagságos 2020-as évjáratból érkezik az első bor a fiatal ültetvényről, mindössze 494 palack került letöltésre. Balassa István szerint elképesztő harc dúl a palackban a termőhely és a fajta között, érdekes látni és összehasonlítani a párhuzamokat, valamint az eltéréseket, valamint a bor érését is érdemes lesz ilyen szempontból figyelni. 2020, de valószínűleg 2021 sem szerepel majd a legjobb tokaji évjáratok emlékkönyvében, de a borász elvárásai szerint az ültetvény korának előrehaladtával jó évjáratokban egészen kivételes borok születhetnek majd itt. A kísérlet-sorozatnak lesz újabb elágazása is, hamarosan egy újabb szőlőfajta és termőhely találkozásával (is) folytatódik.
Azt gondolom, hogy a tokaji szárazak tekintetében kifejezetten jó dolgunk van az elmúlt években. A műfaj a kezdeti lépéseit szilárd alapok nélkül volt kénytelen megtenni, de az idő és a fogyasztói igények kitermelték azt, amivel már évtizedekkel korábban is érdemes lett volna elindítani a hegyaljai szárazforradalmat: a megfizethető, közérthető és mégis értékes hegyaljai alapbort.
A műfaj persze még közel sem kiforrott, és túlkínálat sincsen belőle, de az biztos, hogy Balassa István és Szilágyi László közel tökéletesre csiszolták azt a stílust, ami bázisként szolgál pincéik drágább szárazainak, kapudrogként az egységsugarú fogyasztónak és tananyagnak a borvidék többi borászának. A friss, kettőezer-húszas alapboraikat ezúttal egymás mellett kóstoltam meg otthonom kényelmes magányában, hogy aztán a szokásos elégedettségen túl levonjam az előre is megtippelhető konzekvenciát, amely szerint a két borász belépőszintű száraz borai még mindig az egyik legjobbnak számítanak, és nem csak borvidéki viszonylatban.
Mindehhez persze kellettek a tavalyi év szüreti nehézségei is a szőlőben, melyeknek köszönhetően az alapvetően dűlős boroknak szánt alapanyagok szinte kivétel nélkül a pincék alapházasításaiban landoltak, kiváló alapborokat eredményezve masszív palackmennyiség mellett. Nem feltétlenül szerencsés a borász veszteségét lakossági örömmé transzformálni, de ezúttal mégis valami hasonlóról van szó.
Aki a közösségi médiában követi Balassa István posztjait, az már megszokhatta, hogy a mádi borász különféle találós - többnyire természetesen a borvidékkel vagy a borokkal kapcsolatos - kérdésekkel szórakoztatja a közönséget, ezekhez olykor nyereményjáték és kapcsolódik. Még a tavalyi év során a Nyulászó dűlőhöz kapcsolódó feladvány helyes megfejtéséért három palack különböző évjáratú Nyulászó Furmint ütötte a markomat. A triót kiegészítettem a bor aktuális kiadásával, valamint egy édes szamorodnival, így állt össze az alábbi vertikális sor.
Az aszú mellett az édes szamorodni a Tokaji borvidék másik fontos borkülönlegessége (a száraz szamorodni, a fordítás, a máslás mennyiség és jelentőség szempontjából is inkább kuriózum-számba megy). A világpiacon azonban az aszú és a késői szüretelésű (late harvest) borok bizonyosan előnyt élveznek, a szamorodni inkább számít rétegműfajnak. A klasszikus aszús évjáratok ritkulásával azonban nem kizárt, hogy az édes szamorodni, mint a borvidéket képviselő botrytises édes bor szerepe a jövőben felértékelődhet.
A szamorodni a jelenlegi szabályozás keretében különböző stílusokban és arányokkal készíthető el, megidézheti egy késői szüretelésű bor könnyedségét vagy egy aszú komolyságát, így maradékcukor-tartalom, koncentráció és a borok ára is igen széles spektrumon mozog. Hogy ez mennyire jó, vagy mennyire rossz, szükséges lenne-e változtatni a szabályozáson, hogy egységesebb képet mutasson ez a bortípus, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek a szamorodnit és a késői szüretelésű borokat kvázi egy kalap alá vennék, míg mások szerint a szamorodninak kellene betöltenie a korábbi rendtartás szerint készített (tehát 120 g/l alatti maradékcukor-tartalommal rendelkező) 3 és 4 puttonyos aszúk helyét, egyúttal nem kellene feltétlenül belső konkurenciát kreálni az aszúknak 200+ g/l maradékcukor-tartalmú