Tragédia. Kereskedelmi öngyilkosság. Oxidált szar. Sherry. Merénylet. Hiba a mátrixban. A ma borfogyasztója kábé ezekkel a válogatott szitkokkal menekül, amikor száraz szamorodnival kínálják. Tagadhatatlan tény, hogy ha a reduktív fehérbor a skála egyik széle, akkor a száraz szamorodnit csakis a vörösingesek képviselhetik. Igen, valahol ott balra hátul, a Holdban. Annyira távol van egymástól a két borstílus, ami egy reduktív boron szocializálódott egyednek szinte feldolgozhatatlan. A másfelé fújó kulturális áramlatokkal pedig egyre kevesebben vizelnek szembe, ezért manapság száraz szamorodni sem igen készül. A kóstolóval azt próbáltuk megvizsgálni, hogy hol tart most ez a lesajnált száraz szamorodni műfaj. És a mából kitekintve, vajon van-e miért lelkesedni?

A természetesen édes bor még akkor is jó, ha nem is olyan jó, éppen ezért úgy döntöttünk, hogy az év utolsó kóstolóját a maradékcukor köré építjük, bármilyen egyéb koncepció nélkül. Aztán sajnos úgy alakult, hogy kénytelenek voltuk elhalasztani az év végi sokkszerű vércukorszint-emelést egy teljes hónappal. A sorba régi ismerősök, kedvencek és éppen akciós tételek kerültek, és a sokszínűségnek köszönhetően nem is volt kiegyenlített a küzdelem. Mivel ez már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, ezért eltekintettük a vakkóstolástól, és inkább kötetlenül, köpőcsésze nélkül kiélveztük a helyzetet. Tanulságos volt.

Amikor furmintfan felvetette, hogy a sajtókóstoló után közösen keljünk útra, és vállaljuk be a Terra Hungaricás rendezvényt, nem ellenkeztem. Utólag visszagondolva lehet, hogy jobb lett volna; bár a Galéria12 Kávézó és Borbárban megrendezett kóstoló minden elemében remek volt, azt mégsem állítanám, hogy a laza, közös borozgatásba fulladt furmintozás után életünk legprecízebb borértékeléseit alkottuk meg, noha a borok és a körülmények erre minden lehetőséget megadtak volna.

December elején került sor a Terroir Club prémium Rhone kóstolójára, amely egy kiadós Domaine de Villeneuve vertikális mellett néhány új tételt mutatott be. Lévén a nyáron két hetet töltöttem és kóstoltam a Rhone-völgyében, nagyon kíváncsian és a nyárra nézve kellemes nosztalgiával vártam a kiválónak ígérkező sort.

Ismét eltelt egy év és megint volt egy jó kis Mondovino. A Wein&Co tulajdonképpeni portfólió-kóstolója Közép-Európa talán legnagyobb és a legkomolyabb termelőket „összerántó” borkiállítása. Idén is vagy kétszáz kiállító ezerötszáz borát lehetett megkóstolni, köztük számtalan magas árazású, szabad „locsolásban” igen ritkán elérhető versenyzőt. Ha átgondoljuk, hogy a két napra 40-45 Euróba fájó belépő mit is kínál, hamar ráébredünk, hogy ennyit ennyiért még a hülyének is megéri. A bécsi Konzerthaus mintegy 4.000 négyzetméteres területén otthonra lelő eseményen idén szokatlanul sok magyar szót lehetett hallani. Talán a Borrajongó korábbi tudósításainak is van ebben némi szerepe. Jó látni, hogy minél többen nyitnak ajtót a nemzetközi borvilágra.

A Mindszenthavi Mulatság meglátogatása előtt és után igyekeztem kihasználni a rendelkezésre álló időt, és mindkét napra sikerült is tartalmas programot összehozni. A péntek délutánt és estét Tokajban töltöttem, kihasználva a kínálkozó alkalmat, hogy meglátogassak két borászatot, ahol eddig még nem jártam. Péntek estére Prácser Miklóssal,  az Erzsébet Pince fiatal borászával beszéltem meg találkozót, de mivel korán érkeztem, a rendelkezésemre álló időben tettem egy kis sétát a Szerelmi-pincesor környékén, majd  beugrottam a Hímesudvarhoz kóstolni. 

Nagyjából egy hónapja egy jóbarátom felhívott azzal a hírrel, hogy kapott egy 1999-es Disznókő és egy 2004-es Dúzsi bort, és ha van kedvem, megnézhetnénk, mennyire kezdte ki őket az idő vasfoga. Természetesen volt hozzá kedvem. Korábban egyikünk sem kóstolt ilyen idős száraz furmintot és ilyen idős szekszárdi vöröset sem, úgyhogy kíváncsian, de nem túl nagy elvárásokkal vágtunk bele a kóstolóba.

Piemont a magyar borkínálat tátongó fekete foltja. Ha a szerencsétlen borissza meg is feszül, akkor sem igen tud valamire való borokhoz jutni Észak-Olaszország eme elitista borvidékéről. Persze a BT forgalmaz pár tételt, az IFDT kínálatában is van valami, és talán a Gaja borok is lassan-lassan beszivárognak az országba, de ez bőven kevés ahhoz, hogy az ember érdemi csapongásba merülhessen. Ezért is örültem, amikor a postaládámban landolt a finewines.hu nagy Piemont kóstolójának meghívója. A Tar Ferenc fémjelezte webshop lassan-lassan – elindulva a riesling.hu fajta-fixált kínálatától – igazi „csúcsbor-kereskedéssé” kezd szélesedni. Rieslingre Piemont, ez aztán a nagy dobás, miközben szinte észrevétlenül újabb ajtó nyílt a borvilágra.

Még a nyári kánikula kellős közepén bonyolítottunk egy szép pinot noir kóstolót. Pár középmezőnyös burgundi mérkőzött egy daliásabb új-zélandi válogatással, amely kiegészült egy ausztrál, valamint két magyar tétellel is.

Mikor a Douro-látogatást terveztem a Baixa Corgo egyik sztárja, az Alves de Sousa nem szerepelt a listámon. Pedig a méretesebb családi birtokok közé tartozó pincészet igen nagy névnek számít, nemcsak otthon, de külföldön is komoly ismertségnek örvend. Az Alves de Sousa egyedüliként Portugáliában kétszer is elnyerte a Revista de Vinhos magazin nagyra értékelt „Év Bortermelője” díját. Egy kedves ismerősöm, Szegedi Csilla borász ajánlotta fel, szívesen beprotezsál a pincészethez, hiszen gyakorlatképpen egy komplett szüretet töltött náluk. Nem gondoltam volna, hogy magyar borászok a Douroban trenírozzák magukat, de sosem késő meglepődni. A felajánlást elfogadtam, így kerültem Alves de Sousáékhoz, amely végül a Portugál-kaland egyik legérdekesebb látogatásának bizonyult, olyan borsorral, amire míg élek, biztosan emlékezni fogok.

Üdv ismét a kedves olvasónak! Pár hét személyes okokból kimaradt, amire ugye korábban ilyen mértékben legalábbis nem volt példa, de a lényeg, hogy visszatértem :)

Jelen írás hátterét adó múlt heti kóstolónknak volt már egy előzménye. Dióhéjban annyi, hogy társaságunk kedves tagja, Bodomi beszerzett néhány jónak mondott moldáv bort, melyeket mind bordói fajtákból készítettek. Ő meg akarta nekünk mutatni ezeket, én pedig vállaltam, hogy sort szervezek köréjük. Az első részben tehát ebből az apropóból csupa fiatal vöröset, cabernet-ket, merlot-kat, bordói cuvée-ket vegyesen néztünk, magyarokat, külföldieket egyaránt, és az a helyzet, hogy a moldáv "vendég" bizony szépen muzsikált.

Most érkezett el tehát a folytatás, a téma ugyanaz, vegyesen bordói fajták, illetve házasításaik, innen is, onnan is, csak ezúttal csupa régebbi évjáratú bort gyűjtöttük csokorba, konkrétan 8 és 15 év közöttieket. Nagy tudatosságot nem kell elvárni ilyen korú borok esetén, az került a sorba, ami volt épp a készletben, vagy  épp hirtelenjében sikerült hozzájutni.

A kóstolás vakon történt

Következő állomásunk a São João da Pesqueira falu szélén tanyázó Quevedo. A Quevedo egy igazi családi vállalkozás, piciben kezdték és önerőből jutottak a jó közepes méretig, miközben sikeresen megőrizték a családi profilt. A majdnem kizárólag Portóira fókuszáló pincészet a Cima Corgo és a Douro Superior alrégiók határán található. A Pinhão környékén látottakhoz képest a táj picit megváltozik, egy 800 méter magasságban lévő fennsíkon vagyunk, a szőlősorok könnyedén hullámoznak az enyhe domboldalakon. A fennsík pár kilométerre innen zuhanó hegyoldalba vált, hogy aztán elérje a szemünk elől most éppen rejtőzködő Dourot. A kilencvenes évek elején épült, modern pincészethez délután, májusi hőségben érkezünk. A kapuban „döglő” kutyák csak szemhéjukat emelik ránk, igaz, a legszívesebben mi is elfeküdnénk az egyik olajfa árnyékában.

Megünneplendő Szentesi Jóskát, a borászok borászát, meg azt, hogy csak úgy van és ontja magából a tabudöntögető borokat, egy igazán rendhagyó kóstolóra került sor. Egy baráti társaság gyűjteményének és a pincében „elásott” készleteknek hála ezúttal nem csak horizontálisan, de vertikálisan is éles képet kaphattunk a Szentesi Pincében folyó munkálatokról. Olyannyira rendhagyó kóstoló volt ez, hogy egyik-másik bornál a termelő sem igen sejtette mire számítson. És valóban, vajon mire kell gondolni, amikor egy elfeledett, sőt lesajnált borvidékről 5-10 éves fehér- vagy vörösborok forognak a pohárban? No, ennek jártunk utána.

Ismét következzen egy adag riesling az elmúlt néhány hónap külön meg nem írt tapasztalataiból. Kedvcsinálónak egy kép a Rajna-vidék egyik legjobb és leglátványosabb dűlőjéről a rüdesheimi Berg Schlossbergről. Innen csentem.

A számunkra emlékezetes magyar borokat felvonultató poszt után rátérünk az idén megméretett és elég fajsúlyosnak bizonyult külföldi versenyzőkre. Persze a Borrajongó állandó főszereplője, a rajnai rizling viszi a prímet, de mellette megjelennek Bordeaux, Burgundia, Dél-Franciaország, valamint a spanyol Ribera del Duero és Ausztrália legszebb pillanatai is. A többit pedig – ti. 2012-ben is körbe nyaltuk a világot – a pár egyéb segédmuzsikus úgyis bizonyítja.

A Terroir Club Karácsony közeledtével ezúttal is szervezett egy remek kis exkluzív sort. Nem tudom, hogy mi volt a sor összeállításának pontos koncepciója, de alapvetően arról szólt, hogy megnéztünk néhány teljesen különböző stílusú, régebbi évjáratokból származó többnyire prémium kategóriás tételt. 

Az átlagos szint ismét igen magasan volt, miközben az eltérő stílusban megvalósuló klasszisok igazán színessé tették az estét. Köszönet érte, én nagyon jól éreztem magam!

Amint egy közelmúltbeli bejegyzésemben említettem, az október a spanyol borok hónapja volt nálam. Rioja után néhány Ribera del Dueroban készült bort kóstoltam meg. Tulajdonképpen mindegyik rendben volt, a legszebbek pedig kifejezetten tetszetős, remekül elkészített borok voltak. Mielőtt a tárgyra térnénk, javaslok némi csemegézést akov bortárs minden igényt kielégítő borvidék jellemzéséből.

Az elkövetkező néhány hétben több spanyol vidék vörösboraiból is tervezek kisebb kóstolókat tartani. Egyszerűen mert alig kóstoltam komolyabb spanyolokat és nagyon kíváncsi lettem rájuk az utóbbi időben. Ezek kisebb szabású, mintegy szemináriumszerű alkalmak lesznek, melyek elsősorban a betekintést szolgálják, az alapos megismeréshez további kóstolók kellenek majd. Az első „kör” már meg is volt, Rioja-ból választottam négy bort, közép és felső kategóriás tételeket:   

Idén is megrendezésre került – immár 12. alkalommal – a híres-hírhedt Terra Australis. A 20 éve Sydney-ben élő borszakértő, Halász Attila (alias Európai) ismét Ausztrália legnagyobb borait hozta el erre a klasszikussá érett kóstolóra. Attila kínosan ügyel rá, hogy milyen borok kerülnek a mezőnybe, éven át tartó kóstolásai során válogatja össze a legszebb tételeket. Szólhatna így a tudósítás egy szokványos csúcsboros kóstolóról is, de mi sem áll ennél távolabb. Attila ugyanis gondoskodik róla, hogy mindenki, minden szempontból meghökkenve távozzon. Inkább egy freestyle műsorra hasonlít ez, tele „reflexiókkal és tükörtartással”, amelyet nem mellesleg halálosan komoly borok szegélyeznek. Van, aki kezdetben meglepődik a kíméletlen őszinteségen és nehezen tudja kezelni a dolgot, és van, aki már megtanult kacarászni a bombasztikus borokkal kísért műsoron. Azt hiszem Attila saját szavainál jobban nem is lehetne megfogalmazni a lényeget:

A fene gondolta volna, hogy nagy csinnadrattával elmegyek a VinCE-re és a legérdekesebb, legütősebb borokat nem holmi külföldi szakértő vezette mesterkurzuson, hanem az egyik kiállító standján fogom megtalálni, egyetlen picike kis asztalon. Aki hallgatott önnön mézlopója finom jelzéseire, biztosan képtelen volt remegés nélkül elhaladni a WineAge standja mellett. Részemről is nagy hiba lett volna elhalasztani azokat a borokat, amelyeket nemhogy hétfő este nem bontogatok a paprikás krumplihoz, de egy sokszemélyes, exkluzív kóstolót is bajosan volna kedve bármely borbuzinak megfizetni. Természetesen a kóstolás „fesztiváli” körülmények között történt, de talán óriásit nem tévedhettem. Persze, nagyon jó volna megnézni ezeket a borokat otthon, fehér falak között is, de ilyen tömegű szipkázásért cserébe az ember elvisel némi kellemetlenséget. Hogy mind elolvassátok, a kóstolási jegyzeteket két részletben fogom szerepeltetni.

Észak-Rhone vidéken járunk képzeletben, a syrah szőlőfajta bölcsőjénél. A tágabb értelemben vett borvidéknek a két legnagyobb presztizsű appellációja minden kétséget kizárólag az Hermitage és a Cote-Rotie.

Az Hermitage, vagy régiesebben Ermitage, tulajdonképpen nem több (területileg), mint egy domb. Talaja gránit, és tökéletesen déli kitettségű. Borát a múlt században még egy lapon emlegették a 1ére cru bordóiakkal és a legnagyobb burgundiakkal. Semmiképp nem szabad összemosni a nevét a környező jóval nagyobb kiterjedésű, de értékben jóval szerényebb képességű Crozes-Hermitage-zsal. (a kép forrása: www.uncorkedevents.com)

A Cote-Rotie (a képen, forrás: www.elitistreview.com) vadregényesen meredek gránit-teraszait szintén nagyon régóta művelik már, de az innen származó borok mégis jóval később szereztek világhírnevet. (Tulajdonképpen ez Guigal tevékenységéhez köthető.)

Ma nagyjából egymás mellé szokás helyezni ezt a két körzetet a hierarchia tetejére. Azt mondják az Hermitage inkább a tekintélyesebb, erőteljesebb, "maszkulinabb", a Cote-Rotie pedig inkább bájosabban gyümölcsösebb, lágyabb, "femininebb" arcát mutatja meg a fajta csúcsainak. (állítólag ennek a háttéreben sokszor az áll, hogy a Cote-Rotie boraihoz engedélyezett  20% erejéig fehér szőlőt is adni, főleg viognier-t)

Egy év eleji külföldi rendelésem révén hozzájutottam 1-1 palack jónak mondott tételhez a fenti körzetekből:

Az abszolúte minimális jégbor-tapasztalatomra bőven ráfér a ráncfelvarrás, így nem gondolkodtam sokat azon beüljek-e a VinCE jégboros mesterkurzusára. Előadónk, Tony Aspler Kanada első számú borírója, egyben borblogger, és nem mellesleg a borkrimi műfajának talán első és egyetlen képviselője. Indításként kaptunk némi áttekintést a jégbor múltjáról. Az első történelem jegyezte jégbor Franconiában (Németország) készült 1794-ben. Ki tudja miért? Ki volna az a masszívan elmebajos, aki pengeélre lökné a család jövő évi borfogyasztását? Akárhogy is történt, okos emberek rájöttek, hogy a tél derekáig a tőkén hagyott szőlőszemekben a víz megfagy és fagyott állapotban préselve igen komoly cukorfokú, szép savtartalmú must lesz az eredmény.

Ismerős, mikor néhány kellemes vecsernyéléshez vásárolt palack csak úgy megragad a készletben és sakkban tartja a borhűtőt vagy már eszeveszettül kanyarodik fel a pince falára? Teszegetjük ide, rakogatjuk oda és egyszerűen nem kerekedik alkalom a felbontásukhoz. Előbb-utóbb tartani lehet attól, hogy a vendégek már megsértődnének érte, a haveri kóstolótársaság érdeklődési „görbéjét” meg szimplán alulról súrolják. Pár kedves barátom találta magát ebben a felettébb kellemetlen helyzetben és gondolták összerántanak egy könnyed, gyermeki várakozásoktól mentes szeánszot. Közelebbi tematika nincs, csak szertelen csapongás térben és időben. A határokat ezúttal a borkészletező kispajtásokat markában tartó láthatatlan erő, a félelem rajzolta fel.

A tavalyi év végén egy csomó „Selected by Tesco” bor jelent meg a Tesco polcain. A kifejezetten izgalmas területekről származó és nagyrészt jó árazású (1200-4500Ft-ig) borokkal bárki könnyedén megkerülheti a világot! Nem voltunk restek a többségüket kipróbálni, hiszen ha valami korrektet találunk, legalább a vacsorabor éhségünk könnyen és olcsón kielégíthető. Nagy kérdés számomra persze, hogy a tényleg színes kínálat mennyire vonzza a magyar vásárlót, hiszen a többségnek nem énekelnek majd a nemzetközileg hangzatos nevek. Kész csoda lesz, ha a drágább darabokat tömegével fogja hazahordani a becses vásárló.