Vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor az idő és a tér megszűnni látszik, a mindennapos gondok távolinak tűnnek, az ember lánya/fia pedig csak ül, a végtelen messzeségbe bámul, ráfagy a mosoly az arcára, és élvezi, hogy az élet megajándékozta ezzel az élménnyel. Anélkül, hogy nevesíteném az érzést, vagy bármilyen mélyenszántó metafizikai értekezésbe kezdenék, biztosan állíthatom, hogy valami ilyesmiben volt részem a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet teraszán egy hónapja, ahogy a borokat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban. Az is egészen bizonyos, hogy itt van az ország egyik legszebb "fekvésű" padja. Mutatom:

Régóta szövögettem már a terveimet a 2HA meglátogatására, hiszen a borokat évek óta rendszeresen kóstolom. Idén elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, tényleg megnézem a saját szememmel, hol készülnek ezek a formabontó tételek. Kis csapatunk egy kellemes délutánt töltött a pincénél és valóban úri dolgunk volt: ültünk a teraszon, élveztük a kilátást és a csendet, a borok sorban érkeztek a poharakba és végül még egy gitár is előkerült. Házigazdánk számára pörgősebb volt a műszak, ő ugyanis henyélésünk ideje alatt néhány másik kóstolócsoportot is kiszolgált. Beszélgetésre így kicsit kevés idő jutott, de Török Csabával utólag ezt is pótoltuk.

Mostanában elég sok 2011-es, 2012-es tokaji száraz bort kóstolgatok, mondjuk úgy, hogy fokozatosan felélem a maradék készletet (talán majd lesz beszámoló is). Természetesen mást is kell inni/kóstolni, így - bár év eleje óta szemezgetek a 2 évjárat boraiból - szerintem év végéig biztosan el fog húzódni a projekt, szerencsére a borok állapota alapján azt mondhatom, hogy ennyi belefér. A két egymást követő meleg és száraz évből készült borok többségükben persze most is magukon hordozzák az évjáratból adódó jellegzetességeket - átlagosnál nagyobb test, lágyabb savak, magasabb alkohol, érett gyümölcsös jegyek, kerekebb, hömpölygősebb korty - és az érés sokukban csak még jobban kidomborította ezeket a vonásokat. Aztán jött egy palack, ami nagyot borított a papírformán, bár, ha jobban belegondolok, ez is papírforma szerint történt. :)

A hazai borkereskedelem befagyott frontvonalai nagyjából közismertek. A legnagyobbak mellett nehéz, sőt, gyakorlatilag lehetetlen tartósan és nyereségesen pályán maradni, a veszteséges üzletvitel pedig drága hobbi. Ennek következménye, hogy időről-időre azonos sebességgel jelennek meg és tűnnek el a földszínről kiskereskedések még azelőtt, hogy a szélesebb közösség érdemben rákapaszkodhatott volna a friss forrásra. Úgy gondolom egyébként, hogy azok a borboltok, amelyek a "terítsük a megszokottat"-elvtől elszakadva képesek újszerű termelőket, izgalmas, máshol rendelkezésre nem álló kínálatot teremteni és beszivárogtatni a köztudatba, képesek lehetőséget nyitni a nyereségessé válásra és a talponmaradásra. A Prestigebor megnevezésű új kereskedő weboldala, valamint a kapott tájékoztatás alapján az jött át, hogy az izomfinewine-nagyboros kínálat összepakolása helyett az olyan hazai termelőkre, pontosabban borokra igyekeznek koncentrálni, amelyek kevésbé szerepelnek a fókuszpontban valamint annak közelében. A láthatóan webshop-alapú kereskedés sikerességét és potenciális jövőjét nem tisztem megítélni, azt sem látom, hogy az ilyesfajta kínálat valamint a hozzá tartozó 'netes csatorna mennyire találta és találja meg közönségét. Úgy alakult viszont, hogy egy hatboros, véletlenszerűen összepakolt karton alapján lehetőségem nyílt utánajárni a Prestige-szortimentnek. Hatból négy pedig volt is annyira érdekes, hogy rövidjegyzet-formában megemlékezzek róluk alább.

Még mielőtt beindult a magyar csapat menetelése az Eb-n és az ország nagy részének minden program végképp a focinak rendelődött alá (ha már itt tartunk, innen is gratula a magyar csapatnak az eddigi teljesítményért!), egy kellemes nyári hétfői napon borkóstolóval és falatozással összekötött beszélgetésre (beszélgetéssel összekötött kóstolóra és falatozásra, ahogy tetszik) invitálta az érdeklődőket a Képzeld el borbár. Táncoló Medve barátunk Hegyalja két különböző részéről érkezett borászokkal - Kardos Gáborral és Zsurki Sándorral - beszélgetett, akik természetesen boraikat is elhozták. A kóstoló apropója ugyan a borvidék északi és déli részének összehasonlítása volt, de a borvidékkel kapcsolatban számos téma szóba került.

Nehéz lenne komolyan vehető, érdekfeszítő és megfelelő mélységű előbemutatásba bonyolódnom a dűlős borból márkanévvé formálódott Mandolás kapcsán, ráadásul kevés újszerű információval tudnék szolgálni, lévén többen végrehajtottak már hasonlót on- és offline egyaránt. Elég csak a legutóbbi dupla Oremus-vertikálisra gondolni, amely történetesen nálunk jelent meg, ráadásul egynekifutásra a száraz Tokaj-ikon fontosabb rezdüléseit követte végig (kisebb megszakításokkal) 2003-tól egészen '13-ig bezárólag. Nem széljegyzetszerű megfontolásból, sokkal inkább érdeklődésből gondoltam arra, hogy a vámmentes zónán átutazva érdekes és célszerű lenne a vertikál-bekóstolásból kimaradt, következetes stíluselvek mentén elkészülő száraz Oremus-furmint utolsó évjáratának leemelése és megkóstolása. Az évnehézségek hangsúlyozásával történő minőségrelativizálást ezúttal inkább elhagynám, a '14-es Mandolás kapcsán sem mentegetésre, sem magyarázkodásra nincsen szükség, ár/érték-arányában ugyanis pontosan annyira működik, amennyire egy észszerűen beárazott szárazfurmintnak egy nagyszerű és népszerű nagypincénél alapszinten működnie szükséges bármelyik évjáratban.

Bárdos Sarolta és Molnár Péter családi pincészete, a Tokaj Nobilis igazi kis ékszerdoboz és egyben hosszú ideje betonbiztos pont a tokaji családi pincészetek egyre bővülő mezőnyében. A 2000-ben alapított bodrogkeresztúri pince 6 hektárról, két dűlőből készíti borait, és a Bárdos Sarolta szakértelmével és gondosságával készített borok évek óta stabilan a borvidéki elitbe tartoznak. A száraz borpiramis csúcsán a Barakonyi-dűlőből készített hárslevelű és furmint áll, kettejük közül talán mégis inkább a szimplán csak "Hárs" névre keresztelt bort lehet kiemelni, ez ugyanis - a Barakonyi Furminttal ellentétben - az ideit is beleszámítva minden évben elkészült, ami figyelembe véve, hogy 2010-ben és 2014-ben több neves tokaji borászat nem hozta ki száraz csúcsborát, már önmagában komoly fegyvertény. Sőt, nagyon úgy tűnik hogy ezekben az évjáratokban a Hárs ráadásul remekül teljesített, ez pedig tovább emeli ezeknek az egyes boroknak, és általában a Barakonyi Hársnak a presztízsét.
A Nobilis Barakonyi Hárs boros pályafutásom eleje óta sok szép élményt adott, és bár tudatosan egy ilyen vertikálisra nem készültem, úgy adódott, hogy 2009-től minden évjáratból maradt legalább 1-1 palackom. Öt évjárat birtokában már megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy érdemes lenne egy kóstoló keretében végigkövetni a Barakonyi Hárs történetét. Bárdos Sarolta nagylelkű felajánlásával a pince készletéből pótolta a hiányzó évjáratokat, így jöhetett el a történelmi pillanat: 10 évjárat Barakonyi Hárs sorakozott fel előttünk az asztalon.

Méltatlanul későn számolok be az utóbbi idők egyik legjobb kóstolóestéjéről, április idusán a Dropshopba igen komoly borok érkeztek, riesling mini világválogatott, nagy nevekkel és még nagyobb borokkal. Előre eldöntöttem, hogy a kóstolási stratégiám, egyszerű, de ütős lesz. Egy amerikai best buy bajnokkal való bemelegítés után, a papíron három legerősebb versenyzőt terveztem összeereszteni. Azt nem lehet a szememre vetni, hogy nem voltak túl acélosak a vetélytársak amelyeket az egyik legkedvesebb moseli pincémhez választottam, de az eredmény megint az lett, mint mindig: 

"A futball olyan játék, amikor két csapat kergeti a labdát, és a végén a németek nyernek”
Gary Lineker

Május utolsó hétvégéjét túlnyomórészt a Balaton északi partját szegélyező tanúhegyek árnyékában töltöttem, jó társaságban, borospohárral a kézben, a tájban gyönyörködve. Ilyen körülmények között persze gyorsan telik az idő, de a program is nagyon sűrű volt: egy nap alatt három birtoklátogatás keretében négy borászat boraival ismerkedtem meg. Kivétel nélkül fiatal birtokokról van szó, olyannyira, hogy kettő közülük idén palackoz először a pincészet neve alatt bort. Most éppen az utóbbiakat szeretném bemutatni, majd röviden beszámolok a Sabar Borháznál tett rövid látogatásról is.

A szeszbulvárban tipikusan forradalmi jelzőkkel illetett piac- és értékrend-átrendeződés sokféle behatás mellett a borok és a sörök vonatkozásában egyaránt kitermelt tucatszámnyi tömegrendezvényt. A koreográfia egyetlen kaptafája, hogy valamilyen aktuálisnak gondolt téma köré összetrombitálnak soktucatnyi termelőt és és még annál is több fogyasztót, hogy valamiféle fixre szabott belépő mellett jól megitassák őket, hogy mindezek után fogyasztási habitustól függően több-kevesebb emlékkel mindenki hazamenjen elégedetten. Ahogy terjedt a szeszfesztivál divatszerűsége, engem annál kevésbé kezdtek érdekelni az ilyesfajta sétáltatós kóstolók. Tömött, fülledt termekben ugyanis nemhogy kóstolni, de inni és beszélgetni sem számít kisebb kihívásnak, mint kerekesszékkel felszállni egy kettőnyolcvanas Ikarusra. Mindez csak azért lényeges, mert szerencsére vannak még szabályerősítő kivételek, és az ideivel együtt összesen háromszor összeboronált Hárslevelűk Éjszakája pontosan ilyen üdítő színfont a túltelített fesztiválpiacon.

Idén lesz 25 éves Tokaj-Hegyalja egyik legpatinásabb birtoka, a Hétszőlő. 25 év nagy idő, van mire visszapillantani. Nem kell mondani mekkora feladat lehetett jó egy negyedszázada mindent újrakezdeni Tokajban. A Hétszőlő mögött francia tőke dolgozott, de a tokaji bort akkor is újra fel kellett találni. Mind szőlészetileg, mind borászatilag számtalan dolgot ki kellett próbálni és adjuk meg, a Hétszőlő kiválóan vizsgázott. Mint az „újhullámos” aszú-vita egyik főszereplője hamar a borvidék meghatározó pillére lett és történelem ide vagy oda, a kilencvenes évek eleje óta képviselt filozófia beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Így lehet, hogy ma a Hétszőlő ismét történelem és ugyanúgy Tokaj-Hegyalja, de mégis a maga módján, egyedi megfogalmazásban. De nem lennénk Magyarországon, ha a pompás évfordulót nem mocskolná be valami ocsmányság. A magyar állam ugyanis egyoldalúan kirúgta a birtokot a száz évre kötött földbérletből. Tehát miközben itt vidáman kóstolgatunk, nem tudni, mikor fullad meg a Hétszőlő az állam polipkarjaiban…

Karner Gábor és a kékfrankos bensőséges kapcsolata köztudott tény a magyar borvilágban, hiszen a Szűcsi határában tevékenykedő borász majdnem kizárólag ezzel az egy fajtával foglalkozik (akad azért nála egy kis olaszrizling is). Nem kis részben az ő tevékenységének is köszönhető, hogy a Mátrát, mint borvidéket is egyre inkább komolyan veszik, és kékfrankos-interpretációi is rendre az ország legjobbjai között vannak. A jelen írás főszereplője a pince saját kékfrankos piramisának alján helyezkedik el (ungert itt emlékezett meg az egyik nagytesóról), és második találkozásunk apropóján írok róla.
Az első randevú sem volt túl régen, történt ugyanis, hogy egy barátom hosszú évek után először látogatott haza Los Angelesből, és kérte, hogy a régi cimborák összetrombitálásával egyidejűleg mutassak neki magyar borokat. Kaliforniai borokon szocializálódott ízlelőbimbóknak teljesen feleslegesnek tartottam világfajtákat az asztalra pakolni, de a soron belül még így is szinte kuriózumként hatott a jóformán tanninmentes könnyű vörös. A kerti partin minden kóstolt tételről bevéstem pár rövid sort a jegyzetfüzetbe, de úgy éreztem, megérdemli ez a bor (is), hogy nyugodtabb körülmények között is barátkozzak vele, és egyúttal remek alkalom, hogy surranópályán becsatlakozzak az akov által indított Mátra-sorozatba.

Bordeaux-i borokat valahogy nagyon ritkán vásárolok, annak ellenére, hogy az itthon elérhető kínálat igen széles, a csúcsbirtokok méregdrága boraitól a néhány hiperben is elérhető pénztárca-kímélő megoldásokig mindenféle árkategóriából lehet válogatni. Hosszú ideje készültem már egy komolyabb kóstolóra, ami nagy nehezen össze is jött, egy igen fülledt május végi estén. A kudarcélmény lehetőségét igyekeztem a minimálisra csökkenteni, ezért csak az utóbbi évek legjobbjának mondott 2010-es évjáratból válogattunk és bár néhány nevesebb birtok borai is bekerültek a sorba, egy palacknál sem szaladt 10000 forint fölé az ár. 

A villányi kékoportóval nagyjából az a csontig egyszerűsített helyzet, hogy a színegyezésen túl pont annyira nehéz belőle izgalmasat, sőt, jót találni, mint szabad ülőhelyet a csúcsidős kékmetrón. Legkevésbé sem vagyok témaszakértő, de nemcsak gyanítom, hanem kóstolom is, hogy a fajta többre hivatott annál, mint az a szerep, amibe többségileg kényszerítve van. Ezúttal is kerülném az önismétlést, ugyanis másfél év sem volt elég a világfordulásra. Akit érdekel, hogy mi volt a helyzet az oportótalajon akkor, az ássa bele magát az archívumba és vetítse ki az akkort a mostra. A posztmodern villányi termelők portugieserforradalma abban az értelemben látszik lecsengeni, hogy a minőség nagyjából állandó maradt (siker), mialatt mi szépen megszoktuk, hogy amott még ebből is tudnak maradandót alkotni (sebaj). Permanens probléma viszont, hogy az átlag nem látszik javulni, ehhez ugyanis a márkaeladó alapborok színvonalát kellene legalább az ihatósági lécig felküzdeni, hogy a telhetetlenebb elvárásokat egyelőre ne is említsük. Márpedig lehet szép a cégérzászló, ha esetlen katona kezébe adják, orral bukik vele a sárba. Vannak persze szabályerősítő kivételek. A villányi Sauska-szakasznál ugyanis úgy tűnik, hogy '15-ben összejött az oportósztori, és a módfelett élvezetes vörösborok többnyire megérdemlik, hogy az elfogyasztáson túl meg is dicsérjem őket hirtelen felindulásból.

Piroska Tibor és felesége 2010-ben vásárolták első területeiket a Gyöngyöspata környéki szőlőkben. Mindketten közgazdászként végeztek és dolgoztak Budapesten, aztán úgy döntöttek inkább valami olyasmit csinálnának, ami lemondással jár ugyan, de legalább szeretik. Így kötöttek ki a Mátrában, budapesti lakásukat egy patai parasztházra cserélték és ráléptek a birtoképítés kőkemény ösvényére.

Nem is túl régen volt egy olyan kóstolónk, amikor mindenféle 2011-es komoly fehér bort eresztettünk egymásnak vakon. Lehet mondani, hogy értelmetlen az egész, ennyire más fajtákat, műfajokat értelmetlen hasonlítgatni, de mégis valahogy nagyon jól elsült az egész. Nem kioltották egymást, hanem inkább színesítette a sor egészét a stílusok sokfélesége.

A sors úgy hozta, hogy mostanság meg összejött a gyűjteményemben mindenféle 2014-es fehér bor és hát gondoltam miért is ne lehetne a fenti sor mintájára egy hasonló egyveleget megkóstolni vakon.

Fogadjátok szeretettel:

A Furmint Február mintájára, de jóval kisebb méretekben megálmodott, május végi Hárslevelűk Éjszakája előtt a főszervező Kézdy Dániellel idén is összetrombitáltunk néhány ismerős bloggert, újságírót és egy szép nagy hárslevelű sorral hangolódtunk az egy héttel későbbi rendezvényre. A tavalyihoz hasonlóan dűlős tokaji borokat szondáztunk vakkóstoló formájában, de ezúttal badacsonyi, mátrai, somlói, villányi és felvidéki borokkal bővítettük a sort.

Nem tudom, milyen boszorkánykonyha üzemel a Bardon Borászatban, de eddigi tapasztalataim alapján az erdőbényei birtoknál nem nagyon szoktak hibázni. Magam sem értem, miért kerülgettük egymást olyan sokáig ezzel a borral, aztán csütörtökön egy szelet sütemény elé/mellé kinyílt, pénteken pedig elfogyott, közben végig elégedett csettintésre inspirált. Mindezt ráadásul pont egy olyan héten sikerült elérnie, amikor úgy általában nem volt kedvem borral foglalkozni, se kóstolni, se olvasni róla, se írni róla, se inni. Ez a bejegyzés is csak annak köszönhető, hogy ez a bor meggyőzött, érdemes billentyűzetet ragadni és megosztani élményeimet.

Nyilvánvalóan esélytelen kimagyarázódni abból, hogy bár a Mátrával indokolt módon ápolok baráti viszonyokat az elmúlt két-három évben, Karner Gábor kézzel művelt borait ezidáig nem volt lehetőségem mintegy behatóbban szájravételezni. Egy furmintbuli után végignyalt évjárat-összehasonlítós bekóstolás ugye nem számít bele a mérlegbe. A félalföldnyi méretűnek éppen nem nevezhető, a fellelhető információk szerint három hektárnál is kisebb területen tevékenykedő családborászat '14 óta befagyasztott honlapja egyelőre nem tűnik informatívnak, ellenben a közösségi médián és a kézműközösségi honlapon fellelhető információk alapján Karnerék igyekeznek a kékfrankosra építeni, amit többnyire két dűlőn (Tavaszföld és Vitézföld) és két külön boron (Vitézek Földje és a címszereplő) szándékoznak izgalmassá és egyedivé tenni. Olyasfajta küldetés ez, amely úgy eredményez letisztult pincekínálatot, hogy közben évről-évre képes szórakoztató maradni egy olyan vörösfajta mellett, amely amúgy sokra hivatott a Kárpát-medence belsejében. Dacára az érdektelen, de ugyanakkor létező minőségromboló tömegtermelésnek. A lényeg, hogy most és mindenkor elsősorban arról célszerű írni, ami jó, márpedig Karnerék úgy tűnik, hogy kiválóan beszélik a mátrai kékfrankos nyelvét, így az eredmény nemcsak zseniálisan izgalmas, de a szó legjobb értelmében tipikus, ráadásul szórakoztató is.

Akár honnan nézem, a Mátra frankó hely. Nem csak a táj gyönyörű, nem csak horgászni, vadászni, túrázni vagy netalántán gombászni lehet ide járni, de most már a borokat is nyugodtan be lehet dobni a kalapba. Mert a Mátra gyümölcse, ha lassan is, de megállíthatatlanul érni látszik. Van még persze munka és az észbéli homályzóna még mindig stabilan rakódik egyes búrák köré, de a borvidék élbolyát – bármennyire is próbálkoznak egyesek – nehezen lehet visszahúzni. A piac úgy tűnik, elfogadja és már be is árazta a jobbik Mátrát, kérdés csak az, milyen ütemben kezd majd a rosszabbik Mátra felzárkózni. Az ország egyik legígéretesebb borvidékéről tudósítunk.

Nehéz műfaj a merlot itthon, már régen ittam igazán jót. Egyszerűen túl meleg van neki augusztusban, nekimegy a kánikula, hamar megérik, sokszor alkoholos, lapos és édes lesz, belefullad az unalomba. Még Pomerolban is azt mondják, hogy merlot pár nap alatt elvesztheti a potenciálját, így egy nagyon szűk időablakba kell belőni a szüretet. Magyar viszonylatban a csúcs merlot egyre ritkább, minden bizonnyal megvannak ennek a maga okai és ezt részben biztosan az időjárásban kell keresni. Ha valamivel hűvösebb van, az csak segíthet, pont ezért, ha merlot-t veszek, inkább az északot keresem. Valamikor még tavaly egy osztrák bortúrából visszatérve Ráspihoz estem be, akkor hoztam el magammal ezt a palackot. Nézzük, hogyan muzsikál a merlot Sopronban egy meleg évben!

A Drop Shop stábja május elején megint leporolta egyik kedvenc témáját, és nagyon komoly pinot noir sort gereblyézett össze az aktuális szuper szerdára. Kis hazánktól Németországon, Olaszországon, Svájcon és természetesen a klasszikus Burgundián keresztül egészen Új-Zélandig és Kaliforniáig átfogó képet kaphatott a fajta különböző interpretációiról, aki aznap betévedt a Balassi Bálint utcai borszentélybe.

Már magam sem tudom, hogy milyen torzítócsatornákon keresztül érkezett a népi hiedelem füleim magasságába, miszerint a Heimann-család igazgatta szekszárdi zászlóspince ajtajai mögött nem készül több Franciscus. A tény sokkszerűsége elsősorban abból hivatott adódni, hogy a '14-'15-ös, nemcsak minőségi, de mennyiségi borfogyasztó-érám alatt többször volt szerencsém kóstolni, sőt inni is a hivatkozott cabernet franc- és sagrantino-alapokra helyezett kiscsúcsbor '09-es évjáratából. Az meg nem csak nálam bizonyította, hogy egy minden paraméterében, így szeszben is terebélyes, későn szedett izomszekszárdi is simán lehet szórakoztató, egyensúlyos és gyakorlatilag letehetetlenül jól fogyasztható. Az sem mellékes persze, hogy ráadásul egyboros bizonyítékként állította, hogy az olasz bevándorló  gondos kezek alatt menedékkérelmi eljárás nélkül is kényelmes hazát talált a honi délvégeken. Ráadásul igen tehetségesen üzen a cabernet franc-nal is úgy, hogy még a magyarok is megértik. A hiedelmi valóságalapokról most sincs lehetőségem beszámolni (ha valaki tud konkrétat, ragadjon hozzászóló-billentyűzetet bátran), az viszont egészen biztos, hogy a tavalyi év végén forgalmi tétellé vált a '11-es évjárat, amely képes  ugyan következetesen elődje útjára lépni, de a feltuningolt elvárások miatt mégis hagy maga után némi hiánytérzetet.

Alkonyi László neve a Borbarát magazin atyjaként, és több, a borok témakörén belül - elsősorban Tokajról - íródott könyv szerzőjeként vált ismertté. A cikkeken és könyveken túl az egyik legismertebb és legelismertebb magyar borszakíró számtalan hasznos gondolattal, ötlettel, erőfeszítéssel járult hozzá a magyar, és ismét elsősorban a tokaji borászat fejlődéséhez (sajnos - elsősorban a szükséges borvidéki konszenzus és támogatás hiánya miatt - talán éppen legnagyobb jelentőségű munkája, a tokaji klasszifikáció maradt befejezetlen), néhány éve azonban a tollat metszőollóra cserélte, és a tállyai dűlők terméséből készített borokkal igyekszik a borvidék hírnevét öregbíteni.
A Kaláka Pince első borai a 2013-as évjáratból készültek. A kis mennyiségben, palackozott tételek gyorsan el is fogytak, mi itt és itt írtunk róluk. 2014-ben az időjárás viszontagságai miatt a termés legnagyobb része a földön landolt. A 2015-ből készült borok szinte ki sem kerültek a polcra, de Táncoló Medve barátunk máris lecsapott a teljes sorra, majd miután megírta saját élményeit, nagylelkűen felajánlotta a bontott palackokat egy közös kóstolásra, így aznap délután már Rszabival, Táncoló Medvével és még 2 lelkes érdeklődővel vettük górcső alá a Kaláka-szortimentet.

Úgy adta a sors, megint összejött egy ütős kis spanyol sor. Nem tudom miért van, de időről-időre megjön az étvágyam a csúcs-tempranillóra. Igaz, nem állíthatom, hogy tökéletesen érett állapotban keveredek velük randevúba. De most némileg más a helyzet, csakúgy, mint a múltkor. Tavaly volt szerencsénk egy fura és itthon egészen rendhagyó gyűjteményből vásárolni néhány korosabb darabot, így nem volt kérdés, össze kell dobni egy spanyol kontingenst. Végül Ribera del Duero lett a vezérfonal, azon belül is egy igen szép csokor a legendás Vega Sicilia birtokairól. Hogy a kontextust jobban értsük, Toroval és Riojával szegélyeztünk.

A legismertebb hazai borkereskedés, a Bortársaság a magyar borok széles (és szélesedő) palettája mellett az évek során fokozatosan bővítette nemzetközi kínálatát. Lassan le is fedi a szortiment a Föld szinte minden jelentős bortermelő országát, Németország azonban sokáig fehér folt volt ebben a felhozatalban. Tavaly már megjelentek az első fecskék, most pedig egy szélesebb válogatással foltozták be a - számomra érthetetlenül sokáig tátongó - lyukat. Ismert nevek (Dr. Von Bassermann-Jordan, Clemens Busch, Fritz Haag) és feltörekvő fiatalabb termelők (Seckinger, Winkler) egyaránt szerepelnek a kínálatban, amelyet németországi körútjuk tapasztalatai alapján válogattak össze a kereskedés képviselői. Maguk is meglepődtek, hogy riesling-fronton leginkább Pfalz nyűgözte le őket, így a német sor mintegy felét végül innen érkező borok teszik ki.

Mondanom sem kell, érdekeltek az új borok, és úgy gondoltam, a legkézenfekvőbb, ha kíváncsiságomat a Bortársaság Borsuli keretében megrendezett Németország-kóstolón elégítem ki.