A Sabar Borház 2015-ös és 2014-es borairól is írtunk már a blog hasábjain. A 2016-os borok is hamarosan forgalomba kerülnek, ennek apropójából került sor egy extra szűk körű kóstolóra a Palack Borbárban, ahol 5 bort néztünk meg a pince képviselőivel. A borok kb. 3-6 hónapja kerültek letöltésre, tehát a palackozás okozta megrázkódtatást már volt idejük kiheverni, szépen lassan fel is váltják a kifutóban lévő 2015-ös tételeket.

A pincészet háza táján voltak bőven változások az utóbbi időben: Nagy László borászt 2016 elején Csizmadia Péter váltotta, de a 2016-os borok már Földi Bálint keze munkáját dicsérik. Építkezésbe is fogtak a pincénél, a feldolgozótól nem messze egy kóstoló helyiség és vendégház kerül kialakításra, jövő nyáron már feltehetően itt fogadhatják a vendégeket és Ádám Gábor tulajdonos koncerteket is szeretne ide szervezni. A pincészet jelenleg 3 hektár saját szőlővel rendelkezik, és bár vannak új telepítések, a borok nagy része várhatóan a jövőben is vásárolt szőlőből készül. 2015-ben kb. 28000 palack bort készítettek, 2016 visszaesést jelentett: 16000 palackot töltöttek le. 2017-ben viszont várhatóan 33000 üveg bor hagyja el a borászatot.

Ami a 2016-os évjáratot illeti, az áprilisi fagykár és a jégverés alaposan megtizedelte a szőlőt, ezt követte a lisztharmat és a peronoszpóra. Nyáron azután volt egy kis hőség is, csapadék is, szeptemberben azonban kifejezetten meleg lett. Végül a termés kevesebb lett, mint előző évben, de az elkészült borok ígéretesek.

Szegedtől néhány kilométerre, de már a határ túloldalán, Szabadka szomszédságában működik egy elegáns körítéssel ellátott, nemzetközi keretek között üzemelő borászat és étterem. A délszláv Zvonko Bogdan nevét viselő, de az énekes-gitároshoz nagyjából nyomokban sem kötődő borászat tulajdonosa magyar, borásza pedig bosnyák. A déli határhoz közelebbi borfogyasztó hontársaink számára ez nem feltétlenül új információ, innen Nagy-Budapestről viszont csak akkor vált láthatóvá a vajdasági történet, amikor az egyik borkereskedő kísérletképpen beemelt három bort a kínálatba. Akit érdekel részletesebb háttérinformáció, az kattintson ide. A modern technológiával felszerelt borászat bár kísérletezik, kifelé mind kommunikációban, mind a borok tekintetében a közízlés maximális, kompromisszumos kiszolgálására törekszik. Ilyen technológiai profizmus és figyelmesség mellett elő lehet ugyan hibátlan, szinte tökéletesre csiszolt borokat állítani, de az egyediségen és az emlékezetességen tipikusan csorba szokott esni. Srđan Lukajić borai pontosan ilyenek, ezt a két mintavételezett palackunk is alátámasztotta. Komolyabb pánikra viszont nincsen ok, a hangosabb többségnek ez a stílus bejön vörösben és fehérben is, ráadásul helyben, az étteremben ételpárosítva megeshet, hogy jobban is működnek.

Fehér és vörös színű újborokról több szó esett tematikus hetünkön, mint rózsaszínről, pedig roséból akad bőven ezen a térfélen is. Egy ráadás-poszt erejéig rajta maradunk az újbor-vonaton és egyúttal rosé-ügyben is próbálok faragni valamicskét a hátrányból.
Az utolsó (?) újborunk az Alföldről érkezik, konkrétan egy Duna-Tisza közi rosé képében, néró szőlőből, tehát érdekessége, hogy csemegeszőlő szolgáltatta az alapanyagot. A Csizmazia József és Bereznai László által nemesített fajta bő levű fűszeres bogyókat terem és csemegeszőlőkhöz képest magas mustfokkal és jó savakkal hivatott beérni, papíron tehát ezeket a kvalitásait a borba is átment(het)i.
Néróból egyre többen készítenek bort is, főleg rosét és főleg az Alföldön, de például Szekszárdon és Pécsett is. A Szentpéteri Borpince 2010 óta szűr rosét a fajtából, 2013-tól sillert is palackoznak belőle, sőt, volt olyan év, hogy hordós érlelésű rosét is készítettek. A pincészet központja Kiskőrösön található és 45 hektárról készítik boraikat. Meglehetősen széles termékskálájukon többféle rosé, illetve siller is helyet kap, köztük a Néró Rosé is.

Szinte tudatosnak tűnhet, hogy úgy telt el hatnapnyi újborozás, hogy nem esett szó a műfajtér bázisáról, pedig nincsen szó semmi ilyesmiről. A pincék költségvetését stabilizáló, többnyire mennyiségi alapokra helyezett rozékínálat hangos többsége november-decemberben ömlik rá a piacra, hogy aztán folyamatos öregedés és tompulás mellett kihúzza valahogy az évjárat leváltásáig. Lényeg, hogy valamirevaló újborhét nem maradhat sem hiteles, sem közszolgálati legalább egy rozéteszt nélkül. És bár a rózsaszín borok kínálatát a kellemetlenebb tapasztalatok alapján szokás egyfajta aknamezőként kezelni, azért bele lehet futni egy-két kellemesebb tételbe is. Én sem kockáztattam most, inkább leemeltem a polcról az erdélyi Balla Géza legfrissebb rozéját. A tavalyit pár hónappal ezelőtt kifejezetten szerettem, és hát az a helyzet, hogy ez sem okozott csalódást.

A Balaton-felvidék egyik központjaként is jegyzett Balatonfüreden tevékenykedő Figula Pincészet újbora átesett néhány változáson, mióta nagyjából öt évvel ezelőtt utoljára kóstoltam és ittam. A könnyű, félszáraz stílus sértetlen maradt, de a zenit mellé került némi szürkebarát és sárgamuskotály is. Előbbi egy korai szürettel talán érdekesebb is tud lenni, mint a komolyabban vett hazai társai, már ami a savakat illeti, utóbbi pedig nem töri meg a stílus műfaját, karakterét. Mégsem voltam maradéktalanul elégedett a zenittel és másokkal. Vagy én nőttem fel az igényeimmel együtt, vagy ez a bor veszített a szerethetőségéből, amíg eltelt ez a pár év. Nem tudom. Figuláék újbora ugyanakkor egyáltalán nem rossz próbálkozás, de nem ad alátámasztott indokot sem az ajánlásra, sem a második palackra.

Novemberben újbor-pozitívnak kell lenni, nincsen mese. A borász a friss szüretnek és a cash-flownak örül, a többieknek pedig pakolni illik valami jófélét a liba mellé. A kulcsszavak szintjén a frissesség, a fogyaszthatóság és a nembántás volna a lényeg. Legendák nálunk egyelőre nincsenek, nehéz ezt megbízhatóan, évről-évre produkálni. Mert az újbor, az igazán jó újbor nehéz műfaj. Szinte közhely megemlíteni Beaujolais-t, amely jól adagolt kitaláltságával, nagyfokú fogyaszthatóságával megőrjíti a franciákat. Nem csak a fajta, a termőhely és a szüret időpontjának megválasztása a fontos, de technológiában is toppon kell lenni. Még fehérben talán némileg egyszerűbb a dolog, de ha vörösre kerül a sor, nehezebb dolga van a borásznak. Mert a fiatalság rohanás. Sietni a szürettel, gyorsan erjeszteni, ülepíteni, deríteni, oda-vissza szűrögetni, laborálni, üveget rendelni, palackozni, címkét tervezni-nyomtatni-ragasztani, leszállítani. Végigolvasni is fárasztó…

Ez a poszt nem lesz éppen közszolgálati, merthogy a bor nem kereskedelmi forgalomból került hozzám. Konkrétan szintén fogorvos feleségem kapta ajándékba egy páciensétől, aki maga készítette. Az indirekt kapcsolat révén túl sok infót nem tudok mondani róla. Az illető kertjében termett kékfrankos és kék medoc alapanyagból készült, meghogy idei, ez ugyanis nem derül ki a címkéből.

Sok elvárásom értelemszerűen nem volt. Ahhoz képest mégis örömet leltem benne. Mint egy jóféle házibor. Rögtön beugrottak nagybátyámnak egykor a lugas szőleiből bármiféle különösebb hozzáértés nélkül készített borai, amelyek olykor elég bizonytalanok voltak, máskor meg meglepően jól itatták magukat, de ez most azoktól egyértelműen tisztább és tudatosabb bornak tűnt. Csupa gyümölcs, szimplán kékszőlő mustjával, beleképzelve kissé rusztikusan a szőlő csumáját, magjait is. Még mintha egy egész pici co2-s sercegés is lenne benne, amit én friss boroknál kifejezetten tudok kedevelni. A félszárazságot nem igazán mondtam volna meg vakon, csak egyfajta jóleső lágyság, kerekség képében jelentkezik. Szerkezeti értelemben tanninról és savakról kár beszélni, ugyankkor a maga könnyed, lágyabb mivoltában is tartalmasabb, ízletesebb, mint az  áttetszőbb, lélektelenebb olcsó technoborok java.

Pontokról kár is beszélni, nem arra született, hogy pontozzák. Ha azt veszem 4-nél biztos nem több, de nekem ettől fontosabb értékmérő, hogy utolsó cseppig elfogyott, ráadásul elég gyorsan. Lehet ez közhelyesen hangzott, de én tényleg nem szoktam meginni (kiönteni sem, de ez egy másik történet) azokat a borokat, amelyek hidegen hagynak, akárhány pontosak is. Ilyesmit kéne inni hétköznaponta a környékbeli embereknek, ha csak úgy borra szomjaznak, ahelyett amit a hiperben vesznek.

Sajnos nem tudom osztani az újbor rajongók boldog várakozását így november idusán. Az egész felállást paradoxnak érzem, hogy pont akkor jönnek ki a legjobb nyári borok, amikor a legkevésbé van rájuk szükségem. Fene se akar a november végi ködös szürkeségben pillekönnyű borocskákat inni, ilyeneket július közepén kívánnák igazán. Na mindegy, szolidaritásból beszálltam én is a heti témába rovatunkba és fent említett averzióm ellenére egész bizakodó voltam az Etyeki Kúria borához. Az egyik első emlékezetesen jó fehérbor élményemet jónéhány éve a szomszéd birtokon Hernyákéknál szűrték, ugyanebben a felállásban (szürkebarát és királyleányka). Igaz az egy jóval komolyabb interpretáció volt, de azóta is eszményi házasságnak tartom a két fajta házasítását. A lustább és teltebb szürkebarát mellé a királyleányka hivatott bónusz illatokat és ízeket csempészni a házasításba. Ez a bor nem ígér sokat, de azt magabiztosan teljesíti. Penge savak, hibátlan tisztaság, virágos illat, és kellemes korty. Az ára lehetne barátságosabb, (1500 körül van) ha ezer körül árulnák, jó kis beszoktató mézesmadzag lehetne a pince komolyabb darabjaihoz. Így borvidéken belül a Nyakas Pince fajtaborai (chardonnay és sauvignon blanc) általában jobb ár/érték aránnyal bírnak, bár abból épp’ most gyengébb ‘16-os az aktuális évjárat, így az idei év egy kivétel ebből a szempontból. Erős 4 pont.    Adatlap

Egy vallomással kezdeném a posztot: nem vagyok nagy újbor-fogyasztó, hidegen hagynak a Márton-napi hagyományok és a Beaujolais Nouveau-láz sem érintett meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyrészt másoknak köszönhetően ne kerülne időnként a poharamba újbor, másrészt azt sem, hogy kíváncsiságból ne kísérleteznék a műfajjal mondjuk 2 évente egy saját beszerzésű palack erejéig. Szintetizálva a fenti kivételes esetek tapasztalatait, azt mondhatom, hogy a Pannonhalmi Apátsági Pincészet St. Martinus névre keresztelt bora az egyik legmegbízhatóbb versenyző a hazai mezőnyben. Így aztán, amikor ungert kolléga feldobta, hogy tartsunk egy tematikus újbor-hetet a blogon, gyorsan magamnak is vindikáltam a friss St. Martinus megkóstolásának lehetőségét.
 

Akkor most az lesz, hogy nekifutunk a blog történetének második tematikusan közszolgálati hetének. Az elmúlt időszakban ugyanis lenyeltünk pár palacknyi szezonálisan divatos újbort. Tettük mindezt egyrészt kíváncsiságból, másrészt pedig nem titkoltan az olvasói igények kiszolgálása érdekében is. Azt nem tudom, mennyire vált a pincék felé irányított elvárássá a műfaj művelése, de az kétségtelen, hogy a belföldi kínálat dinamikusan szélesedik. Jogos tehát a kérdés, mivel érdemes próbálkozni, és hogy van-e olyan versenyző, amelyre nem csalódás a többpalackos visszatérés sem. Én mindenesetre igyekeztem biztosra menni, ehhez pedig a kategória villányi klasszikusának másfél literét hívtam segítségül. Bejött.

A Bortársaság idén is megrendezi/megrendezte a szokásos Tokaj évjárat-bemutatót, a 2016-os év boraival. Én személy szerint nagyon szeretem ezeket a rendezvényeket, befogadható a bemutatott bormennyiség, nincs nagy tömeg, mégis sok jó ismerőssel, baráttal lehet találkozni, beszélgetni a borászok és közönség soraiban is. 
Ahogy már megszokhattuk, a 2016-os borok bemutatása is két részletben történik. Az első körre a múlt héten került sor, a második a jövő héten lesz, de mivel utóbbin sajnos nem tudok részt venni, gyorsan meg is osztom az első kóstolón szerzett röpke benyomásaimat (és az azok alapján kiosztott szigorúan jelzésértékű pontszámokat).

Továbbra is kitartóan keresem azt a száraz furmintot, amely kompromisszumszerűen találja meg az utat a befogadhatóan masszív fajtajelleg, az okos árazás és a célszerű elérhetőség között. Ha nem tenném, talán a bodrogkisfaludi Patricius tizenhatos száraz alapbora sem emelkedik le az egyik hiperpolcról a kezembe úgy másfél hónappal ezelőtt. És bár idő és lehetőség nincs mindenre egyszerre, attól még az indokoltnál keserűbb tény, hogy ilyen-olyan véletlenszerű okok miatt komolyabb lemaradást kellene behoznom az említett pincével kapcsolatban. Ez a tizenhatos furmint mindenesetre igazolja a próbálkozás szükségességét. Nem hibátlan, de van annyira ügyes, hogy ne okozzon csalódást. Ráadásul kíváncsivá is tesz, ami fontos.

Egyszer azt találtam írni, hogy „rövid múltja ellenére Bakó Ambrust én az egyik legrátermettebb és leghaladóbb magyar bortermelőnek gondolom”. A borok mögött lévő emberen túl ezt a fantasztikusan jól sikerült 2013-as évjárat borai alapján bátorkodtam megfogalmazni és ma sem gondolom másként. Időközben azonban Ambrus és borai szinte eltűntek a piacról, ami legalábbis bizonyosan kérdéseket vetett fel és nem csak bennem, de sok más, a tiszta és jól elkészített badacsonyira vágyó fogyasztóban is. Úgy tűnik, nem kell tovább várni, Bakó Ambrus visszatért és borai talán jobbak, mint valaha. November elején Kispál Helénnel a Tar Ferenc-féle Carpe Diem borbárban mutatta meg a hamarosan piacra kerülő 2016-os évjáratot és a szerencsés közönség mélységi információkat kaphatott borról, szőlőről, borvidékről és a kis badacsonyi birtok helyzetéről.

Szinte hihetetlen, hogy repül az idő: idén 5 éves lett Tar Ferenc borkereskedése a finewines.hu. Mondhatni, hogy a borrajongó stábja a kezdetektől  rendszeresen követi a finewines tevékenységét, szerteágazó szortimentjük borai és a tematikus kóstolók a mi kis blogunk hasábjain is gyakran szerepelnek. A Carpe Diem megnyitása óta a kóstolók helyszíne is állandósult, természetesen a jeles évforduló alkalmából is itt gyűlt össze a közönség. A születésnapi ünneplésre Feri korábban is speciális borsorokkal készült (itt található akov beszámolója a 3. szülinapról), és nem volt ez másként most sem: 10 bort és pezsgőt állított csatasorba, kivétel nélkül magnum-palackos kiszerelésben. 

A Fill the winebox csapata nem csak a közösségi borrendeléssel csempészet újat a hazai borkereskedelembe, de a beválogatás menete is jócskán eltér a szokásostól. Nem egy szűk szakmai csoport válogatja össze a kínálatot, amit aztán később fokozatosan alakítanak a kereslet függvényében, hanem már a nulladik lépcsőbe is bevonják a lelkes fogyasztókat, így gyakorlatilag minimális előszűréssel is bekerülhetnek borok a kóstoló programba. Ily módon enyhén szólva sem lesz kiegyensúlyozott a felhozatal, de mindezért bőséges kárpótlást nyújt az az izgalom, hogy nemzetközi szintű klasszisok mellett, olyan borok is feltűnnek, amelyekre még a közönséges asztali bor is hízelgő jelző lenne. Ezen az estén is kijutott mindenből, pozitív és negatív meglepetések is voltak szép számmal. Az alábbiakban a blog elsőszámú grafománja, Furmintfan hiánytalan jegyzete következik, a saját (dőltbetűs) másodvéleményemmel kiegészítve:

Többféle ürügy kínálkozhat egy közepesen nagyobb palackmennyiség borhűtőből történő kisöprésére. A legkézenfekvőbb természetesen a felmerült helyigény kielégítésének okán összetrombitált fosztókóstoló lenne, de ezúttal mégsem ez történt. Véletlenszerűség helyett ugyanis az elmúlt két évben félkomoly koncepció mentén összeszedtünk néhány nagyobb hazai vörösbort kettőezer-kilencből, hogy aztán azokat nem túl hosszú ideig tartó szándékos szem elől tévesztés után idén ősszel egyszerre, egymás mellett lékeljük meg.

A Bécstől mindössze 10 kilométerre, északra található Kloster Neuburg Ágoston-rendi kolostora rendelkezik Ausztria legrégebbi és legnagyobb szőlőterülettel bíró borászata felett. A kolostort világi szerzetesek részére alapította 1114-ben a Babenberg-házbeli III. Szent Lipót osztrák őrgróf, majd 1133-ban az Ágoston-rendi szerzeteseknek adományozta. Kloster Neuburg azóta is egyházi és kulturális központ maradt, a Babenbergek és a Habsburgok is székhelyükké választották. Bár a 18. századi grandiózus terveknek végül csak a negyede épült meg, a kolostor így is impozáns látványt nyújt. 

2014 óta művelek szőlőt és – kisebb segítséggel – készítek belőle saját bort, saját fogyasztásra. A dolgot csak ajánlani tudom, rengeteget lehet belőle tanulni. Az ember megismeri saját korlátait, van ideje a szőlőben elgondolkodni és lehet tesztelni, érdekel-e minket ez annyira, hogy érdemes legyen továbblépni. Részemről ennek megállapításához elég volt némi szenvedés és három évjáratnyi pinot noir Etyeken. A tanulás nulladik fázisának végére időzítettem az OKJ-s borász végzettség megszerzését, keretbe foglalva mindezzel kezdeti lépéseimet. Ehhez a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozó Soós István Borászati és Élelmiszeripari Szakgimnázium és Szakközépiskola immár „klasszikus” képzését választottam, amelyben hazánk ismert borászainak színe-virága megfordult.

9 különböző spanyol borvidék, 9 különböző bor - röviden így lehetne leírni a Casa Rojo sztori lényegét. A Casa Rojo-t Laura Muñoz és Jose Luis Gómez alapította 2011-ben, azzal a céllal, hogy magas minőségben megmutassák a legjobb spanyol borvidékek egyedi karakterét az adott borvidékre jellemző szőlőfajtán keresztül. Jelenleg 9 eredetvédett borvidéken tevékenykednek ebben a szellemben és ennek eredménye 9 borban ölt testet.
A kilencből hat bor került be a Radovin-hez, amelyeket egy kartonba összecsomagolva is meg lehetett kapni, egy ilyenre csaptunk le mi is. Azóta a Ribera del Duero-ból érkezett bor ki is futott, de a többi most is elérhető, csomagban is.

A teljesség kedvéért azért álljon itt mind a 9 bor és borvidék neve: La Marimorena (Rias Baixas), Ladrón (Bierzo), The Orange Republic (Valdeorras), El Gordo del Circo (Rueda), The Invisible Man (Rioja), Alexander vs The Ham Factory (Ribera del Duero), Maquinon (Priorat), Macho Man (Jumilla), Moltó Negre (Penedés). A Casa Rojo-nak egyébként van egy tájbor-sorozata (Vino de la Tierra) is, Musso márkanév alatt.

A narancsbor ősrégi múltra visszatekintő műfaj, amely mostanában reneszánszát éli, egyre több fogyasztó keresi, és egyre több borász kísérletezik vele. Előrebocsátom: nem vagyok a műfaj tudora, viszonylag ritkán kóstolok ilyen borokat, vásárlásra meg aztán végképp csak elvétve adom a fejem. Ha kóstolón megkérdezi a házigazda, hogy megkóstolom-e, igent mondok - a kíváncsiság azért persze hajt - , de alapvetően nem kajtatok a narancsborok után a vinotékákban. Egyébként már önmagában a definícióval kapcsolatban sem feltétlenül van egyetértés, legalábbis abban a kérdésben, hogy milyen hosszú héjon erjesztés után számít egy bor narancsbornak. A konszenzus talán minimum 2-3 hét környékén áll meg, de már önmagában ez az intervallum is elég tág lehet. Hogy mást ne mondjak a jelen poszt borai is kegyelemkettessel csúsznának át a rostán, ha szigorúan ezt a minimum 2-3 hetes héjon tartást vennénk figyelembe. 
Amiért jómagam ritkán nyúlok ilyen palackok után, annak az az oka, hogy a készítési módból adódóan ezek a borok általában robosztusak, olykor rusztikusak és cseresek, így én inkább étel mellé fogyasztanám őket. Célzottan tehát nem keresem a narancsborok társaságát, de egy pincénél azért előfordult, hogy roppant kíváncsi lettem, mit hoz ki a borász ebből a műfajból. A precizitásáról és perfekcionizmusáról híres Demeter Zoltán is készített narancsbort több évjáratból is, én meg pont rábukkantam két palackra, ahogy a múlt hétvégén a régebben félretett borok között keresgéltem. 

Az utolsó reményszikrák egyike mindenképpen az a tendenciának látszó folyamat, melynek keretei között a családi tradíciókon alapuló borászatok irányítása lassan, de egyre biztosabban a fiatalok kezébe kerül. Több okból is. Egyrészt úgy tűnik, hogy akad még elég szándék és kitartás a belföldi értékteremtésre az egérutas kivándorlás helyett, amely inkább a belátható közeljövőben kínál kifizetődő alternatívát a lassú és sokszor küzdelmes önfelépítés helyett. Hangsúlyozás nélkül is egyértelmű, hogy különösen igaz ez a keleti országrészre. Másrészt a jelen húszas-negyvenes fiataljainak nyitottsága, progresszív gondolkodása talán a legjobb eszköz a stílusmodernizálásra és a folyamatos fejlődésre, amellyel mi, fogyasztók is elég sokat nyerünk.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a héthektárnyi telepített területen tevékenykedő Árpád-hegy Pince jelene is szorosan kapcsolódik az újgenerációs tokaji borsztorihoz. Konkrétan része annak. Varkoly Ádám, a birtok friss arca 2010-ben készítette el első önálló borát, azóta pedig gyakorlatilag teljesen átvette a szerencsi pince borászati feladatait, így a pincekimenet teljes egészében az ő elképzelése szerint alakul. És hát elég jól alakul. A stíluscsiszolás fontos része a szeszfokok lefaragása az egészséges szintre, valamint a hordóhangerő lejjebb tekerése is. Több gyümölcs, kevesebb nehézkesség, az ilyet pedig szokás szeretni manapság. A borok egy része – konkrétan a mádi dűlők borai – spontán erjednek, a többi bor fajélesztő segítségével igyekszik megszületni. Az eredmény pedig meggyőző, kettőezer-tizenöt száraz borai alapján legalábbis mindenképpen. Ezeket kóstoltuk ugyanis végig furmintfannal, be is számolunk róluk gyorsan a szokásos módon.

Újra itt Telmo Rodríguez remek vörösborának aktuális évjárata, amely nem csupán csípőből hozza a monastrell fajta legjobb tulajdonságait, de igen kedvező árával is fogyasztásra csábít. Nem emlékszem, melyik volt a bor debütáló évjárata, melyik volt, az amelyikkel elsőként találkoztam, ahogy azt sem tudom hirtelen, hogy melyik volt az első, amit itthon forgalmazni kezdtek. A lényeg, hogy ez a bor évről évre bomba vételnek bizonyul és ennek megfelelően elég gyorsan el is tűnik a polcokról, ennél pedig aligha kell ékesebb bizonyíték. Óvatosságból mindig egy üveggel veszek próbaképpen, de eddig sosem okozott csalódást, mehettem  következő palack(ok)ért, már amikor még időben kapcsoltam.

Az Al-muvedre a számos spanyol borvidéken tevékenykedő sztárborász, Telmo Rodríguez egyetlen Alicenté-ből származó "gyermeke". A Délkelet-Spanyolországban található borvidéknek a moscatel mellett a monastrell (Franciaországban mourvédre) a legjellemzőbb szőlőfajtája. A fajta az ehhez hasonló meleg spanyol borvidékeken megbízhatóan beérik, sem savban, sem tanninban, sem alkoholban nem szűkölködik, de jellemzően egyik térfélen sem esik túlzásba. Optimális esetben ezek a borok úgy tartalmasak és gazdagok, hogy nem telítenek el, simán jöhet belőle a következő pohár. (Nem kóstoltam drága monastrelleket, de el tudom képzelni, hogy a fajta jellegzetességeiből adódóan a csúcsra járatás itt könnyen visszaüthet és a fogyaszthatóság rovására mehet.) A spanyoloknál monastrell-ből már alapszinten is megbízhatóan jó minőséget képviselő, élvezetes, kiváló ár-érték arányú borokat lehet kóstolni, pont mint az itt tárgyalt hétvégi áldozat (vagy ez itt).

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi borászok, helybéli termelők, ideérkező zenészek, lelkes lakosok összefogásának gyümölcseként létrejött Mindszenthavi Mulatság egy ideje már kötelező program az őszi szezonban. Az esetek nagy részében még a vénasszonyok nyarának megfelelő időjárás kíséretében csordogáló hétvégi fesztivál jellemzően egybeesik az adott évben tett utolsó hegyaljai látogatásommal is. Ilyenkor általában nagyobb baráti társasággal érkezünk és az egész hétvégét hegyalján töltjük, többnyire a fesztivál keretei között mozogva, merthogy a két kis település bőven kínál programot a mulatság péntek estéjére és teljes szombati napjára.

Idén sajnos úgy alakult, hogy részemről csak villámlátogatás lett a komplett hétvégéből és a csapat létszáma is megcsappant, de idén azért nem marad el a beszámoló (tavaly ugyan hárman is a helyszínen voltunk a szerzők közül, de értékelhető jegyzetek valahogy nem készültek :)). A hagyományos, tölgyfa alatt elköltött kései reggeli után a Dereszla Pincészetnél kóstoltuk a nap első borait, majd a Kisfaludi Bárkán prezentált sétáló kóstolón és kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt, végül a Tokaj Nobilishez ugrottunk be.

Tar Ferenc a finewines.hu/riesling.hu frissen érkezett, 2016-os - leginkább - belépő szintű rieslingjeinek szentelt egy kötetlen hangulatú bemutatót a Carpe Diem-ben, ráadásul igen baráti áron. A sort három külön borvidéket képviselő német pincék borai alkották: a Leitz Rheingau-ból, a Dönnhoff Nahe-ból és a Weingut Herrenberg (LochRiesling) Saar-ból. Nem képezte a műsor részét, de ha már ott voltam, természetesen Feri ajánlására a sor végére még odaillesztettem egy Heymann-Löwenstein rieslinget is (egyben egy negyedik borvidéket - Mosel - is behúzva), így összesen 11 bor fordult meg a poharamban.