Két-három hónappal talán több aktualitása lett volna ennek a posztnak, hiszen a sauvignon blanc inkább tavaszi-nyári bor, de csak most sikerült oda eljutnom, hogy a korábban beígért balatoni sauvignon blanc-okat is megkóstoljam és megírjam. Hat bor gyűlt össze kóstolóra, papíron egy a déli partról, kettő a Balatonfüred-Csopaki borvidékről, kettő a Badacsonyi borvidékről és egy a Veszprémi Érsekségtől, akiknek két borvidéken (Balatonfüred-Csopak és Balatonfelvidék) egyaránt vannak területeik. A palackokon mindez máshogy néz ki, három bor Balatonmelléki OFJ, három pedig Balatoni OFJ megjelöléssel került forgalomba.

Rioja, Spanyolország valószínűleg leghíresebb borvidéke viszonylag gyakran szerepel a tematikus kóstolóink palettáján, de a fehérborok eddig még soha nem kerültek fókuszba. A borvidék a vörösborokról vált ismertté, a fehérborok mindössze a termelés 10%-át teszik ki, mégis kitermelt a borvidék néhány fehér ikont is, amelyek a legdrágább és legmagasabbra értékelt borok közé emelkedtek. Nem volt ez mindig így, a filoxéravész előtt jóval nagyobb szerepet játszott a borvidéken a fehérbor. A 20. század végén alaposan megfogyatkozott, de az utóbbi évtizedben ismét növekedésnek indult a fehér szőlős ültetvények aránya.
Kezdetben a malvasía riojana volt a borvidék uralkodó fehér fajtája, majd felváltotta a viura (macabeo). Kis területen művelt helyi fajták a tempranillo blanco, a maturana blanca és a turruntés (albillo mayor), de a garnacha blanca és a verdejo is előfordul a borokban. A nemzetközi fajták közül megjelent a chardonnay és a sauvignon blanc. A fent felsoroltakot túl más fajták telepítése már nem engedélyezett, de a korábban telepített ültetvények egyéb fajtái még bekerülhetnek a házasításokba.
A legtöbb fehérbor több fajtából áll, többnyire a viura adja a házasítás gerincét. Régebben a fehér borok hagyományosan oxidatív karakterűek voltak, hosszú hordós érlelést kaptak, és bár ez a stílus sem halt ki, ma már sok modern, frissre hangolt fehérborral találkozunk.

Szeptemberben összeválogattam néhány fehér Rioja-t, hogy átfogó képet kapjunk a borvidék fehér oldaláról. A friss, reduktív tételtől a hosszan érlelt, hagyományos stílusú borig haladtunk, érdekes utazás volt.

Terveztem ugyan, de idén nyáron nem jutottam el a Badacsonyi borvidékre. Szeptemberben sikerült pótolni a látogatást, két szombati napot is a tanúhegyeknél töltöttem. A nyári tömeg ekkorra többé-kevésbé levonul, a táj pedig talán ilyenkor mutatja a legszebb arcát. Szeptember első hétvégéjén a Szent György-hegyet vettem célba, ekkor rendezték meg a Szent György-hegy Matinét, amin most először jártam, de szerintem visszatérő vendég leszek.

A Szent György-hegy Hajnalig 20 helyi termelő és borászat összefogásából született meg 2018-ban. A belépőért cserébe a vendég karszalagot, térképet és az esemény logójával ellátott poharat kap, szabadon felfedezheti a hegyet, kóstolhatja a borokat, különféle koncerteken, programokon vehet részt. 2022 őszén került először megrendezésre a rendezvény "kistestvére" a Szent György-hegy Matiné, amely egy délutáni-kora esti program. Többnyire déltől este 8 óráig tartanak nyitva a helyszínek, a legtöbb helyen a borok mellett a vendég séfek vagy a borászat saját ételeit lehet kóstolni, miközben DJ vagy élőzene is szórakoztatja a közönséget.
Szeptember első hétvégéjén az időjárás is tökéletesnek bizonyult, éppen kellemesen meleg, napsütéses volt a szombat, igazi kirándulóidő. Valamivel dél után futott be a vonat Nemesgulács-Kisapáti állomásra, innen fél óra alatt kényelmesen fel lehet sétálni a Szent György-hegyre. Az utolsó közvetlen vonat késő délután indult vissza Budapestre, de inkább ráhúztam még két órát és a későbbi, balatonfüreden átszállós verziót választottam. Így három pincénél sikerült végigkóstolni a borokat és további két helyszínre is benéztem.

A KisBécs csapata rendszeresen szervez tematikus kóstolókat a Color Barban, amelyekhez gyakran a CEWI alapítója, Horkay András is csatlakozik előadóként. Szeptember közepén Wachau került sorra, hat borpár tükrében, a belépő kategóriás Steinfeder boroktól a nagyágyú Smaragd-okig, friss tételektől a régi évjáratokig. Wachau-rajongóként nem hagyhattam ki az eseményt.

Ritkábban kóstolom Bott Frigyes borait, mint a korábbi években, amikor többször el is látogattunk a muzslai borászhoz. Amikor viszont igen, az általában pozitív élmény, és bár régen inkább a fehérborok között találtam meg a kedvenceimet, az utóbbi időkben talán inkább a vörös tételek tetszettek jobban, bár hangsúlyozom, szűk a merítés. Ez részben az ármelkedéseknek is köszönhető, 7000 forint alatt alig van Bott Frigyes bor a polcokon. A mai írásban szereplő palackkal viszont szerencsém volt, a normál ár 60%-áért sikerült hazavinni a boltból néhány hónapja, a hétvégén pedig eljött a kóstolás ideje.

A borvilágba elsősorban dűlőszelektált tokaji furmintjaival és édes boraival berobbanó Balassa István 2018-ban döntött úgy, hogy kipróbálja, hogy működnek a nemzetközi fajták a mádi dűlőkön. A borász kóstolóin sokszor elhangzik, hogy a klímaváltozás és az egyre gyakrabban előforduló extrém időjárási jelenségek egyre komolyabb kihívások elé állítják a borvidéket, és kérdés, hogy a borvidéken engedélyezett hat szőlőfajta miként viseli majd a megpróbáltatásokat. Balassa István szerint nyitni kellene más szőlőfajták felé is, ezért telepített rajnai rizlinget és a chardonnay-t Mád két első osztályú dűlőjére, a Nyulászóra és a Szent Tamásra.
Nem ő az első és egyetlen tokaji borász, aki nemzetközi fajtákkal is dolgozik, például a Sauska portfólióban ezek régóta nagy hangsúllyal szerepelnek és találkozhattunk chardonnay-val, sauvignon blanc-nal, pinot noir-ral vagy rajnai rizlinggel más pincészeteknél is (hirtelen ők jutottak eszembe: Angyal, Árvay, Breitenbach, Carpinus, Dobogó, Grand Tokaj, Maison Aux Pois, Oremus, Pajzos-Megyer, Sauska), de számomra talán mégis Balassa István esetében volt a legváratlanabb a fordulat, az addig tőle megismert borok tükrében.
A rajnai rizlingből 2020-ból debütált, azóta több évjárat is palackba került és kis mennyiségben kapható volt a pincénél, de idén már a 2024-es évjáratból mindkét fajta bora elérhetővé vált a nagyközönség számára.

A szokásos őszi boros portfólió bemutatók sorát a Drop Shop nyitotta, a jól bejáratott időpontban, szeptember első szerdáján. Utoljára 2019-ben jártam a Drop Shop portfólió kóstolóján, az utóbbi években mindig úgy jött ki a lépés, hogy küülönböző okok miatt ki kellett hagynom a rendezvényt. Idén nem követtem el ezt a hibát, még a kedvezményes elővásárlási körben bebiztosítottam a helyemet.
A hagyományokhoz híven több borászat is elküldte képviselőjét a rendezvényre - idén többek között a Lapostolle, a Produttori del Barbaresco, Vincent Girardin, a Weingut Alzinger, valamint egyedüli magyarként a Hegymente -, a sétálókóstoló mellett pedig mesterkurzusokat is szerveztek. Utóbbiakra idő hiányában nem neveztem be, de szerencsére néhány standnál le lehetett csapni a mesterkurzusokból megmaradt tételekre is. Ezek nélkül is bőven volt mit kóstolni, több száz borból lehetett válogatni. Sok ismerős arcot is felfedeztem a közönség sorai között, szerencsére nagy tömeg sem volt, minden adott volt a jó hangulathoz.

A nyári uborkaszezon után beindulnak az őszi kóstolók, jönnek sorban a kereskedők portfólióbemutatói, borászok a házban, meg lehet tölteni a naptárakat mindenféle boros eseménnyel. Tar Ferenc egy roppant izgalmas témával rúgta rá az ajtót a FineWines.hu őszi szemeszterére: öreg tőkés tételeket kóstoltunk, köztük akár 100 éves, 1-2 esetben még a filoxéravészt is túlélő tőkékről szüretelt borokat. Elsősorban Olaszország és Spanyolország, kisebb arányban Franciaország és Németország borvidékeiről származtak a palackok, az már csak hab volt a tortán - és a kóstoló témájából logikusan következik is -, hogy jellemzően nem a 20. században mindenhol divatba jött világfajtákból, hanem hagyományos helyi fajtákból készültek a tételek. 

A hazai sauvignon blanc trió után következzen egy újabb, ezúttal Új-Zélandról, szintén 3 különböző borvidék tükrében. A sauvignon blanc-nal nemzetközi hírnevet befutó, a szigetország legnagyobb borvidékét alkotó Marlborough mellett a tőle nyugatra található Nelson, valamint az Északi sziget keleti részén található, az ország második legnagyobb borvidékét képező Hawke's Bay 1-1 bora került egymás mellé, az Ab Ovo kínálatából válogatva.

Szentendre egykor virágzó borkultúrájáról és a hagyományok újraélesztésén munkálkodó Kőhegyborról még 6 évvel ezelőtt írtam a Borrajongón. A pincészet akkortájt hozta forgalomba első borait, én pedig sajnos hamar el is vesztettem a fonalat velük kapcsolatban. Augusztus utolsó szombatján meglátogattam a baráti kör szentendrei szekcióját, és bár a délután lezúduló özönvíz részben felülírta terveinket (séta a városban, közben többek között helyi borok kóstolása, stb.), így beszorultunk a nappaliba és a konyhába, de kutyafuttában azért sikerült két Kőhegybor tételt is megkóstolni. Remélhetőleg nem kell újabb 6 évet várni a következő találkozásra.

(Szentendre óvárosa)

Egy fehér és egy vörös tételt kóstoltam, utólag, emlékezetből került be néhány kósza sor a jegyzetfüzetbe, de ez a két bor nem is igényli a hosszas elemezgetést. Könnyedre hangolt, jól fogyasztható, nem túl bonyolult, de ehhez mérten is élvezhető tételeket zártak palackba.

"Régen jártam Etyeken" - jutott eszembe oly sokszor az elmúlt években. Budáról Etyekre utazni igazán nem igényel komoly előkészületeket, ennek ellenére a kiruccanás megvalósítása mindig csak csúszott. Végül augusztus elején, valószínűleg a nyár addigi leghűvösebb napján kerekedtem fel. A borongós idő és a szokatlanul alacsony, 20 fok körüli hőmérséklet valószínűleg a legtöbb látogatót elriasztotta Etyekről. Az Öreghegyen és az Újhegyen is csak 1-2 turista kószált, kérdésemre azért megnyugtattak, hogy ennél nagyobb forgalom szokott lenni vasárnaponként.

Séta közben rögtön feltűnt, hogy Etyek az elmúlt évek alatt több vendéglátóhellyel gazdagodott, új nápolyi pizzériákat és borászatokat is láttam, majd ezeket is ki kell próbálni legközelebb. Most azonban még a kitaposott ösvényen maradtam és csak utólag esett le, hogy pont azt a két pincészetet látogattam meg, mint amikor 4 éve utoljára a településen jártam.

A rendszeresen érkező egyvelegekkel kicsit megcsúsztam az utóbbi hónapokban, lassan igyekszem behozni a lemaradást. Az aktuális külföldi válogatás még leginkább a késő tavaszi, kora nyári időszak termése. A legtöbb bor osztrák, de szokás szerint vannak olasz, spanyol borok, akadnak újvilági, francia, portugál tételek is. A pezsgők között pedig két franciacorta.is szerepel, ami nálam - sajnos - ritkaságszámba megy.

Bajorországról biztosan hamarabb jut az ember eszébe a sör, mint a bor, de itt most utóbbi kerül a fókuszba. Bajorország északnyugati részén találjuk Franken borvidéket is, amelynek központjában, Würzburgban járva a szőlészeti és borászati hagyományok fontossága már szembeötlő, legyen szó akár a várost körülvevő dombokra felfutó szőlősorokról vagy a belvárosban működő vinotékákról. Würzburg mellett magasodik a Würzburger Stein, Németország egyik legnagyobb dűlője, amelynek homokkőből álló lejtőiről már 779-ben is dokumentáltan készült bor. A városban több kisebb-nagyobb borászat is működik, ezek egy része több száz éves múltra visszatekintő, egyházi alapítványok keretében létrejött birtok, de vannak kisebb családi pincék is.
A várost 1945-ben porig bombázta a brit légierő, de az elpusztított történelmi épületeket az ezt követő évtizedekben szépen helyreállították. Az óváros és a Majna folyó partja bőven kínál  látnivalókat, az egy nap, amit a városban töltöttem, nem is volt elég mindenre, arról viszont meggyőzött, hogy érdemes visszatérni. A borozás fakultatív programként került be az útitervbe, végül a városnézés végén két pincészet vinotékájába ugrottam be néhány bort megkóstolni. Ezek a borvidék legnagyobb borászatai közé tartoznak és több évszázados alapítványi háttérre tekintenek vissza.

(Würzburg látképe a Marienbergről)

Nyár van, meleg van, ilyenkor ha bor kerül a pohárba, akkor az leginkább fehér, rosé, vagy buborékos, esetleg szóda is megy bele. Már ha kerül, mert közben borszakmában egyre nagyobb a pánik amiatt, hogy a borfogyasztás szerte a világon csökken. Különösen igaz ez a vörösborra, nem csoda, hogy a hazai vörösboros borvidékeken (Villány, Szekszárd, Sopron) is igyekeznek a borászok egyre több rosé-val, fehérborral, pezsgővel dúsítani a kínálatot. Véletlen egybeesés, vagy tudatos stratégia a klasszikus vörösboros szezon kitolására, de éppen mostanában nagyon terjed a "chilled red" trend, azaz, hogy a vörösborokat ne feltétlenül a hagyományoknak megfelelően szobahőmérsékleten, hanem kicsit behűtve, akár fehérboros hőrmérsékleten igyuk. Ez persze nem mindenkinek újdonság, inkább csak a nagyközönségnek, de lényeg, hogy a dolog a megfelelő borral, az optimális hőfokot megtalálva valóban kiválóan működik. A testesebb, tanninos darabokkal nem feltétlenül válik be, de a könnyedebbre hangolt, gyümölcsös vörösekkel - és ugye az is trend, hogy ezekből egyre több készül - érdemes próbálkozni. A mai írás főszereplőjénél pedig keresve sem lehetne találni jobb "chilled red" alapanyagot.

A terroir és a bor kapcsolata örökzöld téma, számtalan írás született már arról, hogy: mennyire befolyásolják a bort az adott termőhely adottságai; jöhet-e valójában az alapkőzetből az ún. "ásványosság" érzete; a borász, termőhely, fajtajelleg hármasából melyik hogyan lehet képes felülírni a többit.
Valahol ez a témakör motoszkált a háttérben, ahogy összeállt ez a kóstolósor. Eredetileg három tokaji pincészet spontán összegyűlt 2021-es hárslevelűje volt az apropó, de csavartam egy kicsit a dolgon, és a házi készletből betettem a sorba két másik 2021-es Balassa bort. Az egyik szintén a Betsek terméséből készült, de furmint fajtából, míg a másik bor duplán kakukktojás: egy furmint a szintén mádi Nyulászóból.
Kíváncsi voltam, hogy vakon mennyire lesz felismerhető a borászatok stílusa, a három hárslevelű mellett egyértelműen rá tudunk-e bökni a kakukktojásokra, azaz a két furmintra és azok közül is az egyetlen borra, amely másik dűlőből készült. Messzemenő következtetéseket nem sikerült levonni - feltehetően a saját korlátaink miatt (is) -, de a játék legalább érdekes volt. Megint sokat tanultunk, hogy rájöjjünk, milyen keveset is tudunk.