A világ legkiemelkedőbb szőlőfajtáit és bortájait számba véve azt hiszem, jó néhány szürke folttal vagyok kénytelen együtt élni. Az egyik fájó pont a Dél-francia vagy Észak-spanyol grenache vagy garnacha vagy garnatxa – ízlés és nemzeti szimpátia szerint válasszunk – fajta, valamint az őt talán legszebben bemutató Châteauneuf-du-Pape (CdP) és Gigondas borvidékek. Amiket eddig ezekről a helyekről kóstoltam, többnyire lekvárosak, szörpösek, terjengősen alkoholosak és esetenként brettesek, azaz számomra leginkább izgalommentesek voltak. Persze mélyen amatőr volna „szőrmenti” tapasztalat alapján évszázados, sőt évezredes borvidékeket kiírni az emlékezetből. Szerencsémre pár barátom – Octopus főkolompos vezetésével – elhatározta, hogy a grenache legmélyére túr. Nekem pedig nem volt más feladatom, mint gond nélkül vállalni a déli tűzzel átszőtt víg grenache-dagonyát.

A héten végre rajtunk a sor. Egy picit megfürödhetünk a nemzetközi borsajtóban. Május 9-12. között rendezik meg a Pannon Bormustrát, amely hazánk messze legszínvonalasabb, nemzetközi kikacsintásra nem rest borversenye. A szervezőknek évek óta komoly zsűrit sikerül összetrombitálnia, amely bizony néha meg is mondja kért vagy kéretlen véleményét. Ez tehát egyrészt örömteli, másrészt pedig fenemód éles fegyver. Az idei zsűrit elnézve rettentő nehéz dolga lesz a túlérett, alkoholos és „jólmeghordózott” Dél-pannon vöröseknek. A zsűri jó része nemhogy nem rajong ezekért, de kifejezetten az elegáns, a természetes és a termőhelyet szépen bemutató borok szószólója.

Régi vágyam teljesült, néhány napot eltöltöttem a Mosel-Rajna vidéken. Családi kirándulásként itt most nem az volt az első, hogy egyik pince után következzen a másik, inkább a szép tájak, várak, romantika voltak a kulcsszavak.

 
A Mosel völgyével kezdtünk, nagy élmény volt a híres dűlők látványa, melyeket eddig  a térképekről, illetve a borok révén már jól ismerhettem. A Bernkastel Doctor, az Ürziger Würzgarten, az Erdener Pralat és Treppchen, a Wehlener és Zeltinger Sonnenuhr stb.. mind nagyon ismerősek voltak.  A szédítően meredek ültetvények panorámája a kivételesen szép könyezetben ugyan mindenkinek örömet kellett, hogy okozzanak, nekem kisebb katarzissal járt. A kép az Ürziger Würzgarten-ben tett séta alatt készült.

Természetesen ha egyszer eljutottam oda, akkor némi időt feltétlen szántam a borokra. Sokat gondolkodtam, hogy ki legyen az a néhány termelő, akihez megpróbálok rövid látogatást kieszközölni. Vonzó lett volna eljutni és személyesen találkozni eddigi nagy kedvenceimmel, de végül a kíváncsiság győzött, és olyan pincéket látogattam meg, akiknek a szortimentje teljesen új volt számomra.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar kerül tollamra egy újabb Feind bor. Semmi bajom ám a pincével, csak valahogy nagyritkán akadunk egymásra. Lehet, ennek másképpen kéne lennie. Most egy olcsó, de izgalmas „örömpinóval” csaltak mosolyt hétköznapi arcberendezésemre. Annál is inkább örülök, mert a világfajták közt talán a pinot noir siklik ki itthon a leginkább. Sokszor pont a fajta delikát kellemetességei süllyednek a túlérés, az alkohol, a túlmaceráció vagy éppen a sok fa tengerébe. Ezúttal jól választottam.

Intenzív és üde illat, grapefruit, lime, citrom, bodza, vágott füves vegetális jegyek. Nem meglepő, így nem különösebben izgalmas, de a maga ismerős jellegzetességében is igen tetszetős. Közepes test, mégis könnyednek hat. Tiszta, áttetsző korty. Hűs citrusok-buja zöldnövényi karakter-egres, intenzív ízei gyorsan betöltik a szájüreget. Közepesnél kicsit hosszabb lecsengés. Élénk savak, vibráló miliő. Az alkotók profi egyensúlyban. A maga nemében tényleg remek. 6+ (88)

Gizella:Furmint-Hárs 2010 

Szilvölgy és Barát dűlők. Citrusos-zöldalmás-körtés illatok. Szájban közepesen telt korty. Lazább szerkezet, élénk savak. Korrekt teltségű ízek, primer gyümölcsökkel. Közepes hosszúságú lecsengés. Erős 5 pontnál nem gondolom magasabbra tenni, de abszolút öröm volt fogyasztani.

Kikelet: Váti furmint-hárs 2010

Lédús grapefruit, zöldalma, érintésnyi méz, narancshéj. Közepesen telt korty. Primer gyümölcsösségre épülő telt ízek, tiszta, szinte áttetsző konzisztencia. Komoly savgerinc dominálja a szerkezetet, segít fókuszálni az anyagot a középen, de az érezhető maradékcukor mellett is feléjük billen az egyensúly a lecsengésre, illetve az utóízre. Nem éri el a 09-esek és a 11-esek mélységét, de élénk, friss, szerethető tétel. Eléri a 6 pontot.

A Bordeaux en primeur poszt zárásaként jöjjön a többi bor és a végére néhány konklúzió. A kostoló második felében érezhetően feljebb léptünk, koncentráltabb, strukturáltabb, ámbár helyenként még nagyon kemény borok érkeztek poharainkba.

És mégsem. Alig tettem le tollam bús, de reményekkel átszőtt Bordeaux-ciklusom újabb bejegyzését követően, Bordeaux máris „szemezni” kezdett velem. Herczeg Ági kedves invitálásának köszönhetően egy kihagyhatatlan rendezvényen volt szerencsém részt venni. Ágnes, a VinCE magazin és a bordeaux-i illetőségű Vintex negociant vállalat szervezésében kerülhetett sor erre a valóban rendhagyó és – reméljük – hagyományteremtő rendezvényre. A Vintex jóvoltából Philippe Larché érkezett Budapestre és hozott magával néhány en primeur mintát.

Régóta tervben volt már a mostanság (legalábbis Európában) sokszor lenézett, nem igazán divatos californiai cabernet sauvignon-ok közül megkóstolni néhányat. Az eddigi tapasztalatok alapján az igazán olcsó ($5-10) újvilági borok valóban végtelenül unalmasak, azonban ha valaki nem vágyik változatosságra, tökéletes választásnak bizonyulhatnak, hiszen személy szerint egyetlen technológiai problémával sújtott újvilági palackkal sem akadtam még össze. Az USA-ban a mai napig közkedvelt a cabernet (az „anything but cabernet” helyett a „nothing but cabernet” sokkal inkább jellemző), én is könnyedén összeszedtem pár palackkal a hatalmas választékból. Nyilván ha arra kíváncsi az ember, hogy mit tud egy szőlőfajta az adott régióban, akkor érdemes a komolynak tartott termelők borai közül (is) kicsippenteni párat. Én is így tettem. A borok zöme (az első kettő és az utolsó kivételével valamennyi) California talán legnépszerűbb és legismertebb területéről, a Napa-völgyből származott. Az alábbi borokat vizslattam meg:

A minap a Bortársaságban néztem, ahogy friss szerzeményként pakolják ki ezt a tételt a polcokra. Közelebb merészkedve kissé csodálkozva vettem tudomásul, hogy 06-os borról van szó. Nem tudom, hogy mi az oka annak, hogy most jött ki ez a pinot. Úgy tervezték, hogy a legideálisabb palackérés pillanatában tárják a fogyasztó elé? Vagy azzal magyarázható, hogy nézeteltérés volt a család és a befektető között, és kérdéses volt a bor sorsa? 

Illatában csipkebogyó, zöldfűszer, ánizs, gyógynönény, karamella. Van benne komplexitás, de nem túl mély bort ígér. Szájban közepes testű kortyot kapunk. Közepes ízintenzitás, kortalan piros bogyósok, talán cseresznye, palackbukés fűszerek.  Viszonylag feszesebb, cizelláltabb savak, a tannin inkább jelzésértékű. A kortyközépen már nincs számottevő mélység.  Az ízek kezdenek kiürülni, a savak játékosan cikáznak  egy darabig, a tényleg nem számottevő cser viszont így is képes kissé kesernyés szárítást vinni az utóízbe. Melegedve, szellőzve némiképp előnyére változik, valamivel teltebbnek tűnnek ízei, jobban ellensúlyozzák a kortyvégi szárítást. Igazán nem értem miért most jött ki ez a bor. Messze nem akkora alapanyag, amit feltétlen  érdemesnek tűnik eddig palackérlelni. Bár kétségtelenül talpon álló, élő matéria még, de szerintem az a kaliber, ami fiatalon, a gyümölcsösségével meggyőzőbb lehetett, mint ma. 5 pont.

Évekkel ezelőtt magam is megpróbáltam elhinni, hogy nem kedvelem a cabernet-t. Egyébként is divatosnak tűnt a kifinomultabb és szofisztikáltabb "pinós" irányra nyomulni. Az itthoni haladók közt már nem volt menő Bordeaux randa kövületeihez dörgölőzni. Nem is csoda, hiszen mindent elárasztottak a fájóan unalmas, ámde annál drágább szörnyszülöttek. Nemhogy a cabernet kezdett hiteltelenné válni, de szegény merlot-ra is a hömpölygés árnyéka vetült. Maradtak hát a fehérek, abban úgyis jobbak és izgalmasabbak vagyunk, vontam meg én is a lemondás mérlegét. Pár éve már, hogy a B oldalt taposom, és egyre gyakrabban tör rám a régi-régi cabernet-láz. Mi a fene történik velem? Annyit ittam, körbeértem és megint kezdődik elölről ez az unalmas daráló? Meglehet. Mikor azonban másodszor lépek ugyanabba a folyóba, már Bordeaux-val szemezek. A korábban teltnek tetsző idomok most hidegen hagynak, a randa elhízás a napnál világosabb. Feszesség és kevesebb tűz, ez csigáz fel. Ráébredtem, a cabernet nekem tizenhármas szesszel szerelem!

A tavalyi igen meghatározó Burgundia-kóstolók (itt és itt) után biztosan tudtam, hogy ez a borvidék immár szerelem. Éreztem, hogy újra át akarok élni olyasmi élményeket, de azt is tudtam, hogy több száz eurót egészen biztos nem fogok adni egy palack borért.

Már jó ideje dédelgettem a gondolatot, hogy Szegeden, a társaságnak szeretnék összeállítani egy szép sort. Megérdemlik, amiért hagyják, hogy állandóan rájuk tukmáljam azt a sok rieslinget.:)

Mindenképp még ésszerű keretek között szerettem volna tartani a költségvetést, ugyanakkor arról semmiképp nem akartam lemondani, hogy legyenek komolyabb tételek is a sorban, melyek meg kell, hogy mutassák a varázst. Ez persze érintőleges tapasztalatokkal, korlátozott beszerzési lehetőségekkel nem feltétlen egyszerű. Mégis úgy gondolom, hogy sikerült. Ahogy megfigyeltem, mindenki maximálisan elégedetten távozott, senki nem érezte, hogy ne kapott volna elegendő értéket a beugróért.

Egy-két kakukktojás is került a sorba.  A jegyzetek "négykezes" formában jönnek, akov-kollégával közösen.

Íme:

Már a Furmint Február kapcsán megírtuk, hogy aligha lehet jobbat elképzelni a pusztán egyetlen szőlőfajtára koncentráló borbemutatóknál és mesterkurzusoknál. Egyrészt a termelőknek jó alkalom kínálkozik egy inspiráló eszmecserére és az adott fajta különböző stílusú „megvalósításainak” összekóstolására, másrészt pedig a fogyasztó is megmenekül a szertelen csapongástól. Ez utóbbi – számomra legalábbis – azért fontos, mert egy ilyen alkalom kiváló lehetőség a pincék munkájának összehasonlítására és a meghatározó áramlatok azonosítására. Pont ezért vártam hát izgalommal a Terra Hungarica szervezésében létrejött Kékfrankos Napot. Az alapvetően természethű borok iránt érdeklődő fogyasztókat és szakembereket megcélzó rendezvény ezúttal a Kárpát-medence legfontosabb kékszőlőfajtáját, a kékfrankost helyezte középpontba. A fajta főszereplése egy kiadósan informatív mesterkurzussal kezdődött. Erről próbálok meg az alábbiakban beszámolni.

Ismét egy gyűjtőcikk következik az elmúlt hónapban, főleg az ünnepek környékén sorra került rieslingekről.

A három bor közül kettőről volt itt már tavaly írás, így azok up to date-jelleggel szerepelnek újra.

Íme ismét Mosel:

A Bortársaság beerősített Burgundia-fronton. A Mondovino című filmből megismert Montille-család borai közül néhány most már nálunk is kapható.

A távolabbi gyökerekre visszanyúló "Domaine" mellett a "gyerekek", Étienne és Alix  2003 óta működtetik a hasonló névvel fémjelezett Masion-t is, azaz felvásárolt szőlőből bort készítő négocian házat. Nem lenne szerencsés, ha bárki ebből valamiféle negatívumot szűrne le, léteznek piszkosul jó borok a világban, melyek vásárolt szőlőből vannak. Sok helyen van ennek a tradíciója, és nem feltétlen a felhozatal alját kell, hogy ezek a borok képezzék.

A most vásárolt és kóstolt borok, viszont tényleg a szortiment alját képviselik, egy alap vörös és egy alap fehér. A kóstolás másnapján, a maradékokhoz nyitottam egy szintén alap Louis Jadot-vöröset is.

A fene gondolta volna, hogy nagy csinnadrattával elmegyek a VinCE-re és a legérdekesebb, legütősebb borokat nem holmi külföldi szakértő vezette mesterkurzuson, hanem az egyik kiállító standján fogom megtalálni, egyetlen picike kis asztalon. Aki hallgatott önnön mézlopója finom jelzéseire, biztosan képtelen volt remegés nélkül elhaladni a WineAge standja mellett. Részemről is nagy hiba lett volna elhalasztani azokat a borokat, amelyeket nemhogy hétfő este nem bontogatok a paprikás krumplihoz, de egy sokszemélyes, exkluzív kóstolót is bajosan volna kedve bármely borbuzinak megfizetni. Természetesen a kóstolás „fesztiváli” körülmények között történt, de talán óriásit nem tévedhettem. Persze, nagyon jó volna megnézni ezeket a borokat otthon, fehér falak között is, de ilyen tömegű szipkázásért cserébe az ember elvisel némi kellemetlenséget. Hogy mind elolvassátok, a kóstolási jegyzeteket két részletben fogom szerepeltetni.

 Weingut Knoll: Grüner Veltliner Smaragd Schütt 2005

Komplex illat, sok időt töltve vele mindig más arcát mutatja. Van, hogy aszalt trópusi gyümölcsök köszönnek először, van, hogy egyáltalán nem tűnik gyümölcsösnek. Helyettük ekkor inkább karakteres fűszeresség alakítja az összképet, bors, vanília, gyömbér, kőporosság. Mellettük van egy kis tejszínes-avokádós beütése is. Közepesen telt korty, finoman krémes konzisztencia. Viszonylag telt ízek, kortalan gyümölcsösség, érett fűszeres aromák, de valahogy közel sem olyan színesen zamatos, mint a fiatalabb grünerek.  Komorabb, semlegesebb a világa. Élénk, cizellált savak, különösebb mélységérzet nélkül, de azért szépen kitartó közép, ép  szerkezet. Közepesnél picit hosszabb lecsengés, kissé kesernyés utóíz. 6 pont

A tavalyi év első igazán meghatározó nagy vörös élménye volt a tétel.

Többször eszembe jutott azóta, hogy rá kellene újra próbálni, csak hát elég drága mulatság csak úgy nézegetni.

Vannak olyan esetek, például a nagy Bordeaux-Villány párbajunk, amikor ez a késztetés különösen erőssé válik. Szívem szerint és ha lett volna nálam, azonnal nyitottam volna egyet, hogy az erős 8 pontos emlék vajon őrizné -e a fényét az aktuális sorban.

Sajnos erről lekéstem, de azóta győzött az egyszer élünk érzés, és leemeltem az utolsó palackot a Bortársaság polcáról.

Az ünnepek alatt pedig kedves vendégek tiszteletére felnyitottam.

Feketeribizli, szeder, fűszerpaprika. Frissnek, élénknek hatnak még gyümölcsei, szépen érettek, bárminemű lekvárosság nélkül. Szájban közepesen telt, arányos felépítésű korty. Telt ízek, az illatnak megfelelően ideális érettségű, letisztult, primernek ható feketebogyós gyümölcsösség, közepes hosszúságú lecsengés. Közepes, vagy attól csak picit több tannin, finomszemcsés és száraz. Élénk, feszes, de jól integrált savvilág. Az egész bor nagyon csúszik, nekem kifejezetten bejön a könnyedebbnek ható, mégis kellően koncentrált és egyáltalán nem a hordóról szóló világa. Az utóízben kis zöldesség bevillan, ami még nem zavarja a fogyaszthatóságot, de némi esztétikai csorbát azért okoz, ami miatt nincs meg tisztán a hatos. 5 és 6 pont határán, közelebb az utóbbihoz (85)

 

„Klasszikusan disznósonkából készül a húsvéti sonka – mondta a Húsipari Kutatóintézet főmunkatársa. Nagy Sándorné hozzátette: annál olcsóbb, minél több benne a páclé, ugyanakkor ez az élvezetén nem változtat.” (InfoRádió, 2012. április 5.)

No, nálam ezzel a felütéssel kezdődtek meg a Húsvéti Ünnepek. Nem rossz, gondoltam, végül is hiába a sok száz év hagyománya, hiába a millió ős erőfeszítése, mikor páclével is jól lehet lakni. És még fizetni is kell érte. Kísértetiesen emlékeztet ez arra, hogy mennyi szőlész és borász gondolja még ma is, hogy a terméskorlátozás a „pesti firkászok” agyament baromsága. A gyomirtó, a műtrágya, a tápsó, az olasz mustsűrítmény és a műtannin alkotják azt a páclét, ami az egész végterméket összetartja. Persze, az élvezeti értéket semmi sem befolyásolhatja. Próbáltam Húsvétkor inkább nem gondolni erre, és felsőbbrendű önbizalommal rántottam elő pár megbízhatónak gondolt palackot. Ha bölcsen pislantottam volna a biodinamikus naptárra, tudhattam volna, hogy az Ünnepi hétvégén nem a földi hívságoknak, hanem a gyökereknek áll a zászló.

Dom. Berthet-Rayne: Chateauneuf du Pape 2009

Azért ő nem Tesco-finest bor, hanem IFDT-szerzemény, melyet épp lehet az említett hipermarketben is kapni. Ha jól emlékszem, a hátoldali cimkén organikus szemléletre volt utalás. 6800 Ft.ért adják. Parker 87-89, International Wine Cellar 89-91

Jellegzetes tömény gyümölcs-illat, málnával, ribizlivel, krétaporos-földes-fűszeres diszítésekkel. Szájban közepesnél picit teltebb, igen arányos korty. Közepesnél több tannin, szilárd,de  aprószemcsés, csiszolt és sima, fiatalsága mellett is elég jól integrált. Cizellált keretet adó, kellő magasságú, precíz, élénk savak. Telt ízek, szinte harapható, ideális érettségű piros bogyós erdei gyümölcsösséggel, meszesnek ható ásványossággal. A középre is még szépen kitöltött a korty, a lecsengés közepesnél hosszabb. Hatalmas mélységekről, komplexitásról nincs szó, de nagyon rendben van mindene. Elegancia, egyensúly, egység, letisztult tartalom. 7 pont alja. (89-90)

 

Balassa István borai rendre szépen szerepelnek nálunk. A tavalyi furmint kóstolóink legjobbjai között voltak a sorba választott borai itt és itt.

Ami viszont eddig még kimaradt, egy komplett sort kóstolni a borásztól, hogy egy teljesebb képet lehessen kapni a munkásságáról.

A közelmúltban publikált tokaji kirándulásunk során ez végett feltétlen el szerettem volna jutni hozzá is. Sajnos csak egy igen rövidre szabott személyes találkozót tudtunk az idő-faktor miatt összehozni, viszont  sikerült egy szép sorra való borhoz hozzájutni, melyeket azután otthon teszteltük a társasággal.

Továbbra is igyekszem minél több Beaujolais-t fogyasztani, ezúttal egy remek Brouilly került a poharamba, a kiváló 2009-es évjáratból. A gyümölcs öreg tőkék termése (többnyire 50-75 év közöttiek), feldolgozás után a must acélban erjedt, majd a bor néhány hónapot töltött nagy fahordókban.

Közepes rubinszín. Nem kifejezetten áradó, de nagyon tiszta elegáns illat meggyel, ribizlivel, pici fűszerességgel. A korty kiváló felépítésű, talán közepesnél kicsit vékonyabb, feszes, precíz. Alapvetően gyümölcshangsúlyos aromakészlet, kevéske fűszer egészíti ki, fahatás nem érződik. Savai érettek, frissek, remekül dinamizálják a bort, az alig közepes mennyiségű tannin szépen érett, már-már észrevétlenül simul a bor textúrájába. Utóíze tiszta, gyümölcsös, közepesnél hosszabb. 6 pont, de az élmény ennél több. Lehetne komplexebb és mélyebb, de egyszerűen úgy mutat értéket, hogy közben egy cseppet sem érezni, hogy nehézkes lenne fogyasztani. Remek.  

A képet innen csentem.

A magyar piacról szemezgetve sajnos rendkívül nehéz megismerni Új-Zéland borait. Itt egy sauvignon blanc, ott egy pinot noir és már ki is merítettük a hazai kínálatot. Pontosan ezért is ültem be izgalommal a VinCE keretében rendezett Új-Zéland szemináriumra. Előadónk az Új-zélandi születésű, de Angliában élő Peter McCombie MW. Lustaságomból és terjedelmi okokból kifolyólag nem próbálnám meg összefoglalni előadását, végigszaladt a borvidékeken, a termesztett fajtákon és a termőhelyi borok jellemzőin. Ha valaki megkérne, mondjam el slágvortokban mi jut eszembe Új-Zéland borairól, már fújnám is: környezettudatosság, metsző tisztaság, konzisztensen jó minőség, magas ár és csavarzár. Természetesen ezen „elméletemet” McCombie előadása sem döntötte meg, sőt egészen meghökkentem azon, hogy a 2012-es évvel bezárólag az Új-zélandi termelők 100%-a fog rendelkezni a „Sustainable Winegrowing New Zealand” tanúsítvánnyal, amely fenntartható és környezettudatos gazdálkodást követel meg a borászatoktól.